Gyógyító pilleszárnyak - 19. fejezet

19. LÁZ

HOSSZÚ NAPOKIG NEM MENTEM HAZA egyáltalán. Próbáltam elfoglalni magam a laborban és a kórházban, de folyton elkalandoztak a gondolataim. Annyi minden történt, amit tisztába kellett tennem magamban. Aro, Vania és Isis. Sosem volt még ennyire bonyolult semmi. Korábban mindig tudtam, mi a helyes, mit kell tennem, de most… Mintha a világ a feje tetejére fordult volna. Amit eddig jónak hittem, az rossz lett, amit pedig korábban elítéltem, az vonzott.

Képtelen voltam teljesen meggyőzni magam arról, hogy helyesen cselekedtem-e Aróval kapcsolatban. A felesleges gyilkosságot – legyen szó emberről, állatról vagy vámpírról – mindig elítéltem, mégis vágytam arra, hogy a saját kezemmel végezzek vele. De bármilyen hatalmas is volt ez a vágyam, meghátráltam. Az egyik pillanatban örültem, hogy elég erőm volt ehhez, a másikban gyengének és gyávának tartottam magam.

Olyan jó lett volna beszélni Esmével. Ő biztosan meg tudott volna nyugtatni egyetlen szavával. Sőt, igazi szavak sem kellettek volna hozzá, csak egyetlen pillantás, amiből tudom, hogy szeret és büszke rám.

Az a gyönyörű aranybarna szempár olyan csodálattal tudott rám nézni, hogy pillanatokra elhittem, tényleg jó lélek vagyok, nem pedig elátkozott. Ez éltetett, ez adott reményt nekem, hogy a tetteink számítanak, nem az, mik vagyunk. Ha Esme észrevette bennem a jót, Isten, aki mindent lát, miért ne vehetné, mikor egyszer elé kerülök…

Ez a gondolat pár pillanatra felderített, miközben rendezgetni kezdtem a farkasoktól vett vérmintákat. Aztán ahogy a jókedv jött, úgy egy ujjcsattintásnyi idő alatt el is szállt. Esmét csak elvakította a szerelem. Így volt, nem is lehetett másképp, hiszen a tetteim egyáltalán nem azt bizonyítják, hogy olyan jó és erkölcsös lennék. Amit Vaniával tettem, ahogyan kihasználtam, az megbocsáthatatlan bűn volt.

Még mindig láttam magam előtt a fájdalomtól eltorzuló arcot, és hallottam a sikolyát. Isten látja lelkem, nem akartam ártani neki, de ez nem ment fel az alól, hogy mégis megtettem. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy nem csak a testét bántottam.

Fáradtan túrtam a hajamba, aztán az ajtó felé kaptam a fejem. Mielőtt még Nokomis elé ért volna, már a kilincsen volt a kezem, de csak akkor nyomtam le, mikor meghallottam a halk kopogást.

- Baj van a betegünkkel? – érdeklődtem, bár a folyosó vége felől jövő hangok alapján pontosan tudtam, hogy nem Dave-ről van szó, hanem új páciensek érkeztek. Amióta itt voltam, ez volt a harmadik eset. Dave, egy felhorzsolt térd és…

- Miss Donaghan lázasan jött be. A váróban leültettem – közölte velem Nokomis.

- Lupe? – ráncoltam össze a homlokomat. – Menjünk – tereltem arrébb az ajtóból az egyetlen ápolónőmet, aztán elindultam végig a folyosón a kis várószoba felé.

Mrs. Donaghan a váró egyik székén ült a lánya mellett, és sanda pillantással mért végig, ahogy beléptem. Ő még a régi, törzsi mítoszokon nevelkedhetett – legalább is az indián ruhák viselése ezt jelezte számomra.

Már csak kevesen voltak La Push-ban, akik az öltözködésükben is kinyilvánították a származásukat, a legtöbben úgy öltözködtek, mint bárki más. A bizalmatlanságát felismerve, azonnal tudtam, hogy Lupe nem lehet túl jó állapotban. Azok a lakók, akik tartózkodnak tőlünk, csak akkor jönnének el hozzám, ha tényleg baj van.

- Dr. Cullen… - hallottam meg a gyenge hangot.

Ahogy Lupe felnézett rám a köré tekert kendő alól, aggódva guggoltam le elé. Az arca sápadt volt és fénylett az izzadtságtól, ahogy megérintettem, azonnal tudtam, hogy nagyon magas láza van. Gyorsan, a látszat kedvéért úgy tettem, mintha meghallgatnám a szívverését, és végigtapogattam a nyakát. A tüdeje eléggé szörcsögött ahhoz, hogy tüdőgyulladásra gyanakodjak.

- Le kell vinnünk a lázát! – közöltem Nokomisszal. Bólintott, aztán elcsoszogott a gyógyszerszekrény irányába, és végül megjelent egy lázcsillapító tablettával és egy pohár vízzel. Azonnal beadtam Lupénak, majd felnyalábolva őt elindultam a betegszoba felé. Mrs. Donaghan megtartotta tőlem a távolságot, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányáról.

- Jól van, most csak pihenned kell egy kicsit… - fektettem le az egyetlen betegszobánk szabad ágyára.

- Ő meg ki? – jött a morgás a másik oldalról. Dave nyűgös tekintettel mérte végig a szobatársát.

- Egy beteg – közöltem vele nyugodt hangon, miközben kibugyoláltam Lupét a kendőből.

- És nem fertőző? – ült feljebb az ágyon óvatosan. – Még a végén a nyakamba varrnak valami vírust is ezen a lepra helyen… - bosszankodott. Visszanyeltem a számba toluló szavakat, és próbáltam Lupéra koncentrálni.

- Nokomis, kérem, idehozná a paravánt? – intettem a fejemmel a sarokban álló fehér anyagfalra.

- Az nem fog megvédeni egy fertőzéstől… - puffogott tovább Dave.

- De minket megvéd attól, hogy a morgolódásodat kelljen figyelnünk – húzta Nokomis a két ágy közé a paravánt. – Bocsánat, Dr. Cullen, ez már kicsúszott… - lépett a mi oldalunkra. Egy pillanatra egymásra néztünk, és ugyanaz a cinkos elégedettség csillant a tekintetünkben. Dave egy kicsit fárasztó beteg volt – és akkor még enyhén fogalmaztam.

- Semmi gond, megértem, de máskor ne forduljon elő – feddtem meg mosolyogva, hogy tudja, egyáltalán nem neheztelek rá, sőt, egyetértek vele.

- Igenis, doktor – mosolygott vissza rám.

Bár tényleg jó volt egy kis nyugalom, valójában a paravánt Lupe miatt kértem. Ahogy takarva volt a kéretlen tekintet elől, azonnal a blúzához nyúltam, és gombolni kezdtem. Még csak a második gombnál tartottam, mikor Mrs. Donaghan felszisszent.

- Mit csinál? – kérte számon rajtam gyanakvón.

- A lánya lázas. Valószínűleg tüdőgyulladás. Le kell vennünk a lehető legtöbb ruhát róla, hogy csökkenjen a testhőmérséklete – magyaráztam. Pár másodpercig csend volt, aztán a nő közelebb lépett az ágyhoz.

- Majd én levetkőztetem – nézett rám. Megadóan visszahúztam a kezem. Lényegtelen volt, ki szabadítja meg a ruháitól, csak az számított, hogy minél előbb lemenjen a láza.

- Kérem, vegyen le egy kis vért és kössön be infúziót – adtam ki a további utasításokat Nokomisnak. – Egy óra múlva megnézzük, hogy állunk… Addig csak próbálj aludni… - fordultam Lupéhoz, aki fogvacogva nézett vissza rám. Az anyja keze az ágy lábában lévő takaró felé nyúlt, de megállítottam. – Ne takarja be! Tudom, hogy fázik, de csak a láztól, és pont ezért nem szabad betakarni.

- De hát…

- Tényleg így van – szólt közbe Nokomis is. Mrs. Donaghan elgondolkozva fürkészte az arcát, aztán beleegyezően bólintott. A saját népének egyik tagjában jobban bízott, mint bennem. Ha ő is azt mondta, amit én, akkor elfogadta a tanácsot.

- Hamarosan visszajövök – ígértem, aztán elhagytam a szobát. Nehéz volt úgy dolgozni, hogy bizalmatlanság vett körbe. Persze, a városi kórházban is mindig voltak olyanok, akik tartottak tőlem, de mivel nem értették ennek az okát, így orvosként mégis hallgattak rám.

Ahogy az irodámba értem, azonnal elővettem a mobilomat. Tartoztam annyival Benjaminnak a barátságáért, hogy értesítem a fejleményekről.

- Halló? – szólalt meg egy női hang a vonal másik végén.

- Esther? Carlisle Cullen vagyok – mutatkoztam be. Párszor már találkoztam Daniel és Benjamin édesanyjával még az oltással való kísérletezgetések idején és azóta is, hogy ideköltöztünk.

- Doktor? Miben segíthetek? – jött azonnal a meglepett kérdés. Valószínűleg előbb számított az elnök hívására, mint az enyémre.

- Tudná adni nekem a fiát, Benjamint? – érdeklődtem.

- Per… persze… - dadogta, aztán hallottam, hogy odakiált a fiának. Pár pillanatnyi csend után újabb hang szólt a telefonba.

- Doki? – Benji is döbbentnek tűnt, hogy otthon keresem. – Valami baj van?

- Történt valami, de ne ijedj meg – próbáltam előre megnyugtatni. – Lupe bent van a kórházban, és… Benjamin? – szaladt össze a szemöldököm. Halk búgás jelezte, hogy a vonal megszakadt. Ennyit arról, hogy nem fogom ráhozni a frászt.

Kisétáltam a kórház elé, mert tudtam, hogy pár percen belül úgyis felbukkan majd – a bevésődése iránti aggodalom arra készteti, hogy azonnal idejöjjön. Nem tévedtem. Alig másfél percbe telt csak, hogy felbukkanjon a poros úton.

- Hol van? Mi baja? – rohant el mellettem anélkül, hogy megvárta volna a válaszokat. Felvettem  tempóját, és a betegszoba felé tereltem.

- Tüdőgyulladásnak néz ki, lázas. De nem kell aggódnod! – próbálkoztam újra, hiába.

Benjamin úgy tépte fel az ajtót, hogy attól féltem, kiszakad a helyéből. Mrs. Donaghan  arcán először meglepettséget láttam, aztán aggodalmat. Valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mi is van valójában a fiú és a lánya között, legfeljebb érezte, hogy valami több, mint tanár-diák kapcsolat. Ez pedig zavarba hozta és megrémisztette.

- Lupe… - Benjamin térdre borult az ágy mellett, és megragadta a női kezet. A láztól csillogó barna szempár azonnal arra fordult, amerről szólították.

- Nem kellett volna idejönnöd… - suttogta.

- Igen, a lányom még nincs olyan állapotban, hogy fogadhassa a tanítványait… Megkérlek, hogy távozz! – szólt közben Mrs. Donaghan.

- Nem – jelentette ki Benjamin anélkül, hogy elszakította volna a pillantását Lupéétól.

- Nem? – futott végig ránc a női homlokon. – Doktor, ha jól tudom, csak a családtagok lehetnek a beteggel… - fordult felém.

- Anya, kérlek… - jött a rekedtes hang kicsit hangosabban, mint eddig.

- Nem, ez nem normális… Kicsim… Ez… - nézett kétségbeesve az ágyban fekvőre. – Ha mások megtudják, hogy… Ha… Doktor… - kapta rám a tekintetét könyörgően, hogy segítsek. Most először nem láttam rajta, hogy tartana tőlem – valószínűleg sokkal jobban rettegett valami mástól. Valamitől, ami tönkre teheti a lányát.

Csak a másodperc egy töredékébe telt, hogy kitaláljam a megoldást, és átgondoljam, hogyan tálaljam megfelelően.

- Nokomis nagyon jól végzi a munkáját, de kéne egy kis férfisegítség. Valaki, aki vállalja a fizikailag megterhelő dolgokat… - léptem közelebb. Benjamin felkapta a fejét, és reménykedő tekintettel próbált rájönni, hogy arra gondolok-e, amire ő. – Huszonnégy órás munka lenne egy pár héten keresztül, úgyhogy az éjszakákat is kéne töltened. A fizetésedről nem én döntök, de…

- Vállalom! – vágott közbe. – Elvállalom!

- Így senki sem mondhatja, hogy Benjamin ok nélkül van itt. Ez a munkahelye, itt kell lennie – mondtam immár Mrs. Donaghannek. Tétován igazgatta meg a vállára terített kendőt, miközben a fejét rázta és magában motyogott.

- Nem tetszik ez nekem. Ebből még nagy baj lesz, én mondom. Ez nem normális… - sóhajtott fel, de végül leült az ágy melletti székre, és magában tartotta a további kétségeit.

- Rendben – bólintottam elégedetten. – Benjamin, csak maradj itt és szólj, ha valami történne. Nem sokára visszajövök ellenőrizni, hogy lement-e a betegünk láza, és… Jobb lenne, ha nem érnél hozzá… - tettem hozzá. Mrs. Donaghan az ágy felé kapta a tekintetét, mintha azt várná, hogy az ágy mellett térdelő fiú illetlen helyeken fogdossa a lányát, de mikor látta, hogy csak egymás kezét fogják, nem tudta mire vélni a kérésemet. Benji ezzel szemben azonnal eleresztette a gyenge ujjakat, és csak a pillantásával simogatta Lupe arcát.

Olyan nyilvánvaló volt, mit éreznek egymás iránt, hogy valószínűleg a vak is rájött volna. Nem csodáltam, hogy Lupe anyja ennyire ideges. Ha kiderülne, hogy egy tanárnő beleszeretett egy épphogy csak tizenöt éves fiúba, az hatalmas felháborodást váltott volna ki sokakban. Aki nem értette a bevésődés lényegét, az nem foghatta fel, mivel is jár ez. Milyen erős kötelék…

Halk sóhajjal fordultam ki az ajtón. Minden gondjuk ellenére irigyeltem ezt a két fiatalt. Bármennyire is igyekeztem mélyre ásni, még emlékeztem rá, milyen érzés, mikor szeretnek és viszontszerethetsz.

Odakint nekidőltem egy pillanatra a falnak, és lehunytam a szemem. Esme gyönyörű arca azonnal megjelent előttem. Olyan valóságosan, amilyen egy fantáziakép csak lehet. A határtalan és feltétel nélküli szerelem ott ült minden egyes vonásán. Annyira hiányzott, bár nem tudom, hogy merészkedtem volna a szeme elé, azok után, hogy megcsaltam és elárultam. A bűntudat reszketeg sóhajjal távozott a tüdőmből, hogy átvegye a helyét az üresség.

Az egyetlen, aki képes volt legalább egy kicsit kipótolni a bennem lévő űrt, az Isis. Vagyis csak ő volt. Amíg el nem veszítettem a szeretetét. Az a C. betű még mindig kísértett. Talán azt jelenti, hogy én is kezdek eltávolodni tőle? Nem…

Akármi is dúlt bennem, abban biztos voltam, hogy Isis a világon mindennél fontosabb számomra. Még akkor is, ha én már nem kellek neki. De akkor mégis miért jött a kezemre ösztönösen az az átkozott kezdőbetű? Miért nem tudom már leírni: nagypapa.

- Dr. Cullen! Doktor… - Az érintéstől a karomon összerezzentem.

- Nokomis? – fókuszáltam rá a valódi világra.

- Jól van? – vizsgálgatta az arcomat gyanakvóan, mire zavartan elkaptam róla a pillantásomat. Nem tudom, miért, de olyan érzésem támadt, mintha ki tudna olvasni belőlem valamit. Valami szégyenleteset.

- Igen, semmi baj – bólintottam. Egy pillanatig még magamon éreztem az átható tekintetet, aztán Nokomis újra megszólalt.

- Egy hölgy keresi.

- Egy hölgy? Mi baja van? – érdeklődtem. Micsoda különös nap… Hetekig nincs egyetlen új beteg sem, aztán egyszerre kettő is jön.

- Be van kötözve a csuklója, de nem hiszem, hogy emiatt jött. – Hirtelen összerándult a gyomrom. – Azt mondta, hogy magánügyben szeretne beszélni Önnel, ezért az irodájába kísértem. Remélem, nem gond… De ha nem akar vele beszélni, megmondhatom, hogy tévedtem, és már hazament – ajánlotta gyorsan a feszültségemet látva.

- Nem, köszönöm. Beszélek vele – indultam el azonnal, de amint befordultam a folyosón, lelassítottam a lépteimet. Miért jött ide? Mit mondjak neki? Hogy viselkedjek? Olyan bizonytalannak éreztem magam, akár egy kiskamasz, akinek fogalma sincsen, hogyan kezelje a lányt, akivel előző éjszaka elvesztette a szüzességét.

Töprengve álltam meg az irodám ajtaja előtt, és a kezemet a kilincsre helyeztem. Mások baját megoldani sokkal könnyebbnek tűnt, mint a sajátomat. Mikor Benjaminnak kellett segíteni, azonnal tudtam, mit kell tennem, de most…

- Szia! – köszöntem Vaniának, mikor végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy kinyissam az ajtót, és belépjek a helyiségbe. Az asztalom előtt álldogált, és az arca megviseltnek tűnt.

- Szia… - toporgott tétován. A jó modor, amiről a legutolsó találkozásunk alkalmával teljesen megfeledkeztem, azt kívánta, hogy én szólaljak meg először és oldjam a feszültséget, de fogalmam sem volt róla, mivel kezdjem.

- Azt hittem, többé nem akarsz majd látni – csúszott ki a számon.

- Megfordult a fejemben… - sütötte le a tekintetét a padlóra és halvány pír öntötte el az arcát. Olyan szép volt így, és ettől csak még jobban összezavarodtam. A pillantásom a bekötözött kezére kúszott, csak hogy eltereljem a figyelmemet.

- Fáj még? – kérdeztem a lelkifurdalással küszködve.

- Egy kicsit, de nem vészes… - harapta be a gyöngyfehér fogsor a rózsaszín alsóajkat. – És te jól vagy?

- Én? – A kérdés kicsit meghökkentett. Nem hittem volna, hogy a történtek után Vania még az én lelki világom miatt fog aggódni. Pedig a zöld szempárban lévő féltés valódinak tűnt.

- Nem tudom, mi történhetett, de… Biztosan valami komoly dolog, ha… - próbálta megfogalmazni a gondolatait akadozva. – Tudom, hogy sosem viselkedtél volna úgy, ha nem vagy teljesen a padlón. – Megfeszülve álltam egyhelyben, miközben kiszúrtam magamnak az ablakkereten egy apró repedést. Erre szegeztem a tekintetemet, csak hogy ne kelljen Vaniára néznem. A szégyentől képtelen lettem volna rá. Hallottam a lépések hangját, mégis váratlanul ért a gyengéd érintés a karomon. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Mondd el! – kérte kicsit megkésve. Akkor, ott a lakásában kellett volna beszélnem, ahelyett, amit tettem, és akkor minden másképp alakul.

- Aro… Aki… megölte az én Esmémet… Elfogták és elhozták őt hozzám. – A fülemben visszhangzó szívdobogás felgyorsult, és éreztem, ahogy a női ujjak megremegnek a karomon. A tekintetem Vaniára emelkedett, ahogy kimondtam. – Képtelen voltam megölni.

- Ó, Carlisle… - A smaragdtekintet csak nézett engem a könnyfátyolon át. Annyi szeretet és együttérzés volt benne, amennyit meg sem érdemeltem. Összeszorítottam a szemem és megrázkódtam a néma zokogástól. A női test hirtelen hozzám simult, átölelt, védelmezően körbefont. – Semmi baj. Nem tettél rosszat… - hallottam meg a fülem mellett a halk susogást. – Ő sem várta el tőled – mondta ki azt, amire úgy vágytam. Újra és újra elismételte, míg a karom fel nem emelkedett, és nem viszonozta az ölelést.

Az arcomat Vania nyakába fúrtam, és mélyen belélegeztem az illatát. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró. Az izmaim lassan ellazultak és megszállt a békesség. Azt hittem, hogy ez egy kellemetlen beszélgetés lesz, ahol szembe kell majd néznem a vétkeimmel, ehelyett viszont csak megbocsátást és megváltást kaptam.

- Dr. Cull… - Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal elengedtem Vaniát, aki elpirulva lépett hátrébb. – Bo… bocsánat… - köszörülte meg a torkát Nokomis.

- Mi történt? – érdeklődtem magamra kényszerítve a nyugalom álarcát.

- Már eltelt egy óra azóta, hogy a beteg megkapta a lázcsillapítót, de nem csökkent a láza, sőt, feljebb ment. Aggódom érte – tördelte az ujját a nő. – Előkészüljek a hűtésére?

- Igen, kérem… Azonnal megyek én is – ígértem.

- Rendben – sietett el Nokomis, miután kíváncsian végigmérte a vendégemet.

- Menned kell… - motyogta Vania maga elé, amikor ismét magunk maradtunk. – Pedig még annyi mindent meg akartam beszélni… - szőtte át a csalódottság a hangját.

- Akarod, hogy… - kezdtem volna bele, de nem mertem felajánlani neki, hogy átmegyek hozzá. Nem voltam biztos abban, hogy ez nem lenne-e kellemetlen mindkettőnknek – de főleg neki.

- Hogy átgyere? – fejezte be a kérdésemet nagyot nyelve. Biztos voltam benne, hogy látja rajtam a kétségeimet, ahogyan én is észrevettem a tétovázását. Önkéntelenül végigsimított a gézkötésen és megborzongott.

- Nem jó ötlet, sajnálom – tört ki belőlem.

- Nem! Mármint… - A túl hirtelen tiltakozástól sikerült megint elpirulnia. Olyan ostobának éreztem magam, amiért önkéntelenül is zavarba hoztam mindkettőnket.

- Találkozzunk a ház aljában lévő kávézóban… - segítettem ki őt a kényes helyzetből. Tudtam, hogy sosem mondaná ki, hogy fél tőlem, mégis így van. Hogy is ne félne, mikor épp elég hatásosan sikerült rádöbbentenem, milyen erőm is van, és mennyire nem tudom uralni. Kettesben pedig nem érezte volna magát többé biztonságban velem.

- Rendben – egyezett bele azonnal. A megkönnyebbülése nyilvánvaló és fájdalmas volt. – Hívj fel, ha odaértél, én pedig lemegyek. Viszlát, Carlisle… - köszönt el tőlem lágy hangon. Ahogy elhaladt mellettem, az ujjai végigsimítottak a karomon. Tudtam, hogy csak egy szánakozó mozdulat volt, amit a kiborulásom váltott ki belőle, mégis újra a tüdőmbe szorult a levegő.

Bármi is történt, még mindig kívántam őt…