Gyógyító pilleszárnyak - 18. fejezet

Ha az előző fejezetnél azt mondtam, hogy nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, akkor ennél a fejezetnél még ezerszer jobban kíváncsi vagyok. :D Remélem, tetszeni fog, és tényleg örülnék megint a véleményeknek. :D Ígérem, a következő fejezetnél már nem fogom külön kérni. :)

18. C.

AKARTAM A MEGVÁLTÓ GYÖNYÖRT. Annyira szükségem volt rá, hogy alig tudtam odafigyelni arra, ne okozzak fájdalmat az alattam lévő testnek. Vania nem panaszkodott, körém fonta a lábait és a karjait és lehunyt szemmel, kipirult arccal élvezte a lökéseimet.

Újra és újra előrenyomultam. Még sosem szeretkeztem így. Ennyire csak a saját testi örömömet hajszolva. A szégyen valahol ott gubbasztott az agyam hátuljában, hogy később előugorhasson és a képembe ordítsa, mit is tettem. Előre tisztában voltam azzal, hogy meg fogom bánni, mégsem tudtam visszafogni magam. Most nem. Életemben először nem.

Vania sóhajai egyre sűrűbbek lettek, nekem pedig morgó hang hagyta el a torkomat. Ahogy végül felnézett rám, teljesen összezavarodtam. A zöld szempár helyett egy aranybarna pillantással találtam szemközt magam. Tudtam, hogy csak képzelődöm, de nem akartam, hogy a látomás eltűnjön.

Esme vonásai, Esme tekintete, Esme ajkai, Esme, Esme, Esme…

A testem megfeszült a kirobbanó gyönyörtől. Olyan volt, mintha fehér fények robbantak volna szét az agyamban és a szemem előtt. Csak egy pár másodpercnyi boldogság volt, de abban a pár másodpercben egyáltalán nem éreztem a terheimet. Éles síp hangja hatolt a fülembe tompán, míg végül fájdalmas sikoltássá nem alakult.

Összezavarodva meredtem Vania arcára. A vonásai eltorzultak a kíntól, a szája elnyílt. Csak fáziskéséssel jöttem rá, hogy azért, mert sikoltozik. A kezem satuként markolta a csuklóját. Túl erősen – döbbentem rá. Az ujjaim bilincse azonnal lepattant, és riadtan gördültem le róla.

- Ó, istenem! Sajnálom, annyira sajnálom! – A rettenet elnyomta bennem az orvost, így csak arra voltam képes, hogy szörnyülködve meredjek a reszkető lányra. Vania ülő helyzetbe küzdötte magát, és az ágy végébe kuporodva sírva dédelgette a fájó testrészt. – Istenem… - túrtam bele kétségbeesve a hajamba.

Legszívesebben elmenekültem volna a lakásból, a városból, a világból, de nem tehettem. Lehunyt szemmel lélegeztem egy párat, hogy legalább annyi időre összeszedjem magam, míg megnézem, mennyire nagy a baj, aztán odacsúsztam Vania mellé.

- Hadd vizsgáljam meg, kérlek… - próbálkoztam a lehető leggyengédebb hangomon. Vania lassan odanyújtotta nekem a kezét, de nem nézett rám. A szeméből még mindig potyogtak a könnyek, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogyan tehetném jóvá a tettemet. Finoman végigtapogattam az ujjammal a felduzzadt csuklót, mire sziszegő hangot hallatott. – Nem tört el – mondtam el a diagnózist. – Hozok… hozok kötszert és fájdalomcsillapítót. Mindjárt jövök – másztam le az ágyról.

Egy pillanatra megtorpantam, aztán visszahajoltam az összegyűrt lepedőért. Bár a történtek után ostobaságnak tűnt, mégis illetlennek éreztem volna, hogy meztelenül mászkáljak egy nő előtt. Gyorsan magam köré tekertem a fehér anyagot, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt. Pontosan tudtam, mit hol keressek, mivel jelen voltam, mikor Vania beköltözött és segítettem neki mindennek megtalálni a helyét.

A csap alatti szekrényből elővettem az elsősegélyládát, és előhalásztam belőle mindent, amire szükségem volt. Ahogy felegyenesedtem, a tükörképem vádlón nézett szemközt velem. Nem bírtam sokáig, szinte azonnal elkaptam a tekintetemet.

Egész életemben képes voltam az önmegtartóztatásra – ami a vért és a szexet is illeti -, most mi a fene ütött belém? Miért nem tudtam uralkodni az undorító, állatias ösztöneimen. Vania nem ezt érdemelte. Nem engem érdemelt. Ahogyan Esme sem. Mindketten túl jók voltak hozzám.

Mire visszamentem a szobába, a sírás halk szipogássá halkult. Leültem az ágy szélére, és nagyon óvatosan bekötöztem a sérült csuklót. A szégyenkezés savként égette végig a torkomat és mellkasomat. Nemcsak hogy tárgyként használtam valakit, aki fontos volt számomra, de még fizikailag is bántottam. Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb.

- Ezeket vedd be! – nyújtottam két szem fájdalomcsillapítót Vania felé. Reszkető ujjakkal vette el a tenyeremről a tablettákat, aztán az éjjeliszekrényen lévő víz segítségével lenyelte őket. Befáslizott keze mozdulatlanul pihent az ölében.

A viszonylagos csend, ami hirtelen betöltötte a szobát, csak még nyomasztóbb volt, mint mikor Vania szipogott. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Egyszerűen nem volt mentségem. Ahogy kinyúltam, hogy elvegyem Vaniától a poharat, összerezzent. Mintha attól félt volna, hogy újra bántani fogom. Szorosan összepréselt szájjal húzódtam vissza, és lehajtottam a fejem.

- Jobb, ha elmegyek… - szólaltam meg végül halkan. Felálltam az ágyról, hogy összeszedjem a ruháimat, amik valahol az előszoba és a háló között hevertek szanaszét Vania ruháival egyetemben. Hallottam, hogy nyel egyet, aztán újra megéreztem a sós könnyek illatát.

Odakint öltöztem fel, aztán visszasétáltam a hálószobába. Nem akartam köszönés nélkül elmenni. Megálltam a helyiség közepén megtartva a tisztességes távolságot, aztán mély levegőt vettem.

- Én… én nem ilyen vagyok – kezdtem halkan. – De nincs mentség arra, amit tettem. Egyszerűen megbocsáthatatlan – szorult ökölbe a kezem. A gyűlölet, amit magam iránt éreztem, egyszerűen elviselhetetlen volt. – Nem tudom, hogy akarsz-e még ezek után látni, vagy jobb, ha többé tényleg nem jövök… De azt akarom, hogy tudd, hogy elborult az agyam. Ennél sokkal többre tartalak téged, és… Bármennyire is nem úgy tűnik, nem akartalak kihasználni. Bántani pedig főleg nem! Azt hiszem, ennyit szerettem volna… - sóhajtottam fel, majd hátat fordítva a kijárat felé indultam. Vania megmoccant, de végül nem szólalt meg és nem tartott vissza.

Lehajtott fejjel mentem végig az utcán, de még így is azt éreztem, hogy mindenki engem figyel. Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy mi is vagyok. Egy kéjre éhező vénség, aki gondolkodás nélkül kihasznál egy lelkileg amúgy is sérült, fiatal lányt. Nem is akartam belegondolni. Egyáltalán nem akartam gondolkozni. Igaz, hogy a fájdalom a mellkasomban csitult egy kissé, de még mindig teljesen össze voltam zavarodva.

Az egyik sarkon befordulva halk csilingelést hallottam, és festékszag ütötte meg az orromat. Ez kiszakított a borús gondolatokból. Egy barkácsüzletből éppen kilépett a tulaj, és a kulcsával a zárnál kezdett matatni. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de hirtelen úgy éreztem, meg kell vennem a festéket, amit Isis kiválasztott a faházához. Muszáj megvegyem neki.

- Elnézést… - szólítottam meg a férfit.

- Már zárok – közölte velem felém sem fordulva.

- Pár doboznyi festékre lenne szükségem, és a háromszorosát fizetem, ha most beenged – próbálkoztam. A kulcs megállt a kezében, és hitetlenkedve nézett fel rám.

- A háromszorosát?

- Készpénzben – jelentettem ki, aztán a kabátzsebembe nyúltam, és előhúztam egy kötegnyi pénzt a tárcámból. Egy másodpercig csak bámulta a bankjegyeket, aztán bólintott és kitárta előttem az ajtót.

Alig két perc múlva már négy hatalmas doboznyi homokbarna festékkel a kezemben indultam tovább. Hazafelé már gyorsabb voltam – besötétedett, és alig jártak emberek a külvárosi részen, az erdőben pedig szabadon futhattam -, de minél közelebb kerültem La Push-hoz, annál idegesebb lettem.

Edward látni fogja, mit tettem, és bár biztosan nem ítél majd el, és biztosít a megértéséről, akkor is… Miféle példakép leszek ezek után számára… És a többiek… Ha Edward nem is mondja el nekik az egészet, akkor is érezni fogják, hogy valami történt. Ahogyan Vania illatát is érzik majd rajtam…

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a tengerhez megyek először lemosni magamról a női illatot, de biztos voltam benne, hogy pusztán a tengervíz nem tudja eltűntetni rólam. Egy ember számára elég lett volna, de egy vámpír vagy farkas szaglása sokkal kifinomultabb volt. Isis is megint érezni fogja… Vagyis…

Ahogy körbenéztem, csak most jöttem rá, hogy már jócskán az éjszakában járunk – olyan éjfél körül lehetett. Ami azt jelenti, hogy Isis már ágyban van és az igazak álmát alussza. Ez valamiért kicsit könnyített a mellkasomat nyomó teher súlyán. Nem akartam, hogy megtudja, mit tettem. Nem akartam, hogy másképp nézzen rám.

Álszent…

A kis hang ott suttogott a fejemben, és teljesen igaza volt. Önuralomról papolok állandóan a családomnak, de a saját hibáimat el akarom titkolni előlük, hogy megvédjem a bálványképet, amit rólam alkottak. És amire egyáltalán nem vagyok méltó. Pont olyan esendő vagyok, mint akárki más, még ha nem is a vér volt az, ami elcsábított.

Mikor a házunk elé értem, tétován álltam meg – a gyerekszobából halk szuszogás hallatszott. A kisház felé pislantottam, de Vania illata még mindig körbelengett. Ez egyszerre hatott rám önkéntelenül is izgatóan, és erősítette fel a bűntudatomat.

Letettem a fa alá a fűbe a dobozokat, aztán beléptem a házba. Alice, Jasper, Rose és Emmett kérdőn fordultak felém a nappaliból, de rájuk sem néztem. Képtelen lettem volna látni a tekintetükben az aggódást. Edward Isabellával volt a szobájukban, és még mindketten ébren voltak. Isabella valószínűleg aggódott értem.

Hallottam, hogy ki akar jönni, hogy megnézze, jól vagyok-e, de Edward visszatartotta. Valószínűleg ő már pontosan tudta, mi történt, és hogy most jobb, ha mindenki békén hagy.

Azonnal a fürdőszobába mentem, és megnyitottam a csapot. Egy fél flakonnyi habfürdőt öntöttem a kádba abból, amit Isis is mindig használt, majd gyorsan megszabadultam a ruháimtól és elmerültem a tisztító vízben. A fejemet a felszín alá hajtottam, hogy elnyomjam a kinti zajokat, és élveztem az anyaméhet idéző nyugalmat.

Hosszabb idő után ültem csak újra fel, hogy végigdörzsöljem magam az illatosított szappannal. Mire végeztem, olyan erős illatom lett, mint egy virágzó mezőnek, de nem bántam. A lényeg, hogy eltűnt a fűszeres, csábító illat, ami bizonyította a bűnösségemet.

Kikászálódtam a kádból, és a fürdőköpenyembe bújva átmentem a szobámba felöltözni. Isis időközben felébredt, és mocorgott a takarója alatt, de már csak azért zavart ez a tény, mert így várnom kellett, hogy szokásomhoz hűen titokban meglátogathassam. Biztos voltam benne, hogy nem fogja megtudni, hol is jártam, hiszen lemostam magamról az árulkodó nyomokat.

Hogy addig is eltereljem a figyelmemet, a kisházhoz mentem. Nem gyújtottam fényt odabent, nem is volt szükségem rá. A sötétben is ugyanolyan jól láttam, mintha nappal lett volna. Kinyitottam az egyik festékes vödröt, kezembe vettem a falfestő hengert és munkához láttam. Bár most nem kellett emberi tempóban dolgoznom, mert senki sem láthatott meg, mégsem kapkodtam.

„Minél tovább lefoglalom magam, annál kevesebb időm jut gondolkodni” alapon ráérősen kenegettem a festéket a deszkákra, miközben Isis légzésére és szívverésére koncentráltam. Zaklatottnak tűnt, talán valami rosszat álmodhatott… Vagy a délután történtek és az én eszement viselkedésem zaklatta fel.

Lehet, hogy azt hiszi, én öltem meg Arót… Vagy tudja, hogy nem én tettem és csalódott bennem?

Mindkét gondolat rosszul esett. Görcsösen akartam, hogy Isis tökéletesnek lásson és felnézzen rám. Még akkor is, ha tudtam, nem érdemlem meg. Főleg a mai nap után… - csaptam kicsit erőteljesebben a vödörbe a hengert, mire pár csepp festék felém fröccsent.

Felszisszenve egyenesedtem fel – a kedvenc kardigánom volt rajtam -, de mikor le akartam törölni a cseppeket, a kezem megállt a levegőben. Homokbarna… A kedvenc kardigánom pont olyan színű volt, mint a festék, amit Isis választott. Csak véletlen lenne? Vagy a tudatalattija?

Nem értettem, miért, de ez a felfedezés kicsit jobb kedvre derített. A rossz dolgok mellett, amik történtek, valahogy jól esett a gondolat, hogy bár Isis távolságot tart tőlem, mégis – ha öntudatlanul is - kötődik még hozzám.

Már hajnali négy óra lehetett, mikor az utolsó deszkával is végeztem. Elégedetten szemléltem meg a munkámat, és elképzeltem, milyen arcot fog vágni Isis, mikor meglátja. Apró borzongás futott végig rajtam, ahogy felvillant előttem a mosolyra húzódó ajak és a csillogó szempár. Legalább valami jót is tettem valakivel…

A létra használatát mellőzve egyszerűen leugrottam a fűbe, aztán megálltam a gyerekszoba ablaka alatt. Isis légzése még mindig túl egyenetlen volt ahhoz, hogy aludjon. Türelmetlenül kezdtem fel-alá sétálni a ház fala mellett, miközben várakoztam. Miért nem alszik már? Valami baj van?

Lehet, hogy szólnom kéne Edwardnak, hogy nézzen rá… - torpantam meg hirtelen, hogy aztán azonnal le is bolondozzam magam. Már megint túlbonyolítottam. Az, hogy bosszant, amiért nem tudok felmenni Isishez, még nem jelenti, hogy bármi baja van. Egyszerűen csak elkerüli az álom ma éjszaka.

De miért pont ma éjszaka? – sóhajtottam fel.

Türelmetlen toporogtam a mólón, miközben a kapitányra vártam. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy fogom Esmét és elkötöm a hajót. Végül is el tudtam volna vezetni minden gond nélkül, csak félő volt, hogy nem tölthettünk volna túl sok időt a meglepetés-szigetemen, ha ránk küldik a rendőrséget lopásért.

- Most már én is izgulok – kuncogott fel mellettem Esme. – Még sosem láttalak ennyire izgatottnak.

- Mert alig várom, hogy lássam az arcodat – ismertem be.

- Nem akarod elmondani, mi az a meglepetés? – cirógatta végig az arcomat.

- Nem, nem. Nem szeded ki belőlem! – nevettem. – Bármennyit is kell várnunk, kivárjuk! – fürkészte a tekintetem a környező épületeket, hátha meglátom kilépni az egyikből a hajó tulajdonosát.

Mikor megvettem az Esme-szigetet, az én szavam is elállt a látványtól. Egyszerűen az a hely maga volt a Paradicsom. Biztos voltam benne, hogy Esme is imádni fogja.

Két hatalmas bőröndöt pakoltattam tele vele, mert úgy terveztem, hogy jó hosszú ideig maradunk majd ott. Főleg, mivel tartottam tőle – vagyis inkább reméltem -, hogy az első pár hétben egy pillanatra sem hagyjuk el a hálószobát. Azt is nehéz volt elérnem, hogy egyáltalán idáig eljussunk…

- Hol van már? – morogtam bosszúsan. A hálószoba gondolatától elég kellemetlen állapotba kerültem, amin csak rontott az, hogy Esme szorosan hozzám bújt. Az illata egyszerűen olyan mértékig felajzott, hogy a vér csábítása ehhez képest könnyed önuralom-próbának tűnt. – Na végre! – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, mikor észrevettem a tömzsi, kopasz férfit.

Kicsit kelletlenül rázott velem kezet, mikor odaért hozzánk. Ő is hallhattat a környéken terjedő mítoszokat és meséket, és bár nem hitt bennük, mégis tudat alatt benn volt a természetes félsz.

A hajóút hosszabbnak tűnt, mint első alkalommal, bár valószínűleg csak azért, mert alig vártam már, hogy megérkezzünk. Mielőtt feltűnt volna a sziget előttünk, a korláthoz állítottam Esmét, és befogtam a szemét. Zsörtölődés nélkül hagyta, hogy kiélvezzem az ajándékozás örömét teljesen.

- Rendben, mindjárt… Még pár pillanat… - bíztattam, aztán végül leeresztettem a kezeimet. Az aranybarna szemek végigpásztázták a horizontot, de nem láttam semmilyen reakciót Esme vonásain. – Nos, hogy tetszik, szerelmem? – érdeklődtem tőle.

- De micsoda? – nézett fel rám értetlenül.

- Hát a sziget.

- Az egyszerűen csodaszép – sóhajtott fel és végre megláttam a pillantásában a gyönyörű látvány okozta áhítatot. – De azt hittem, hogy a meglepetést adod oda… - pislogott maga elé. Felnevettem, mikor rájöttem, hogy tényleg nem érti.

- Ez…- mutattam a kezemmel a sziget felé. - … a meglepetés! – Vártam pár pillanatig, hogy felfogja.

- A sziget? Te vettél nekem egy szigetet? – tátotta el a száját.

- Nem csak hogy vettem, de rólad is neveztem el. Ez hivatalosan is Esme szigete – közöltem vele mosolyogva. A következő pillanatban már a nyakamban csimpaszkodott, és az ajka az enyémet kereste.

- Kezd tényleg gyanús lenni ez a settenkedés, doki… - nevetett fel a hátam mögött Benjamin. Éreztem, hogy felém tart, ezért nem lepett meg a jelenléte. Bár nem nagyon voltam most csevegő hangulatban, nem akartam megbántani azzal, hogy elmenekülök előle.

- Kifestettem a faházat az unokámnak – biccentettem  fejemmel a fa felé.

- És jól sikerült? – érdeklődött valódi kíváncsisággal az arcán. Kedveltem ezt a kölyköt, mert ha mondott valamit, az a szívéből jött, sosem játszotta meg magát. Még jólneveltségből sem.

- Azt hiszem – bólintottam. – Na és te? Nem tudsz aludni? – mértem végig. A szeme alatt fekete karikák voltak, de a tekintete valahogy mégis élénknek tűnt.

- Hát, nem igazán… Túl… izgatott vagyok – vallotta be. Pár pillanatig csend volt, aztán megköszörülte a torkát. – Megfogadtam a tanácsát – közölte velem. Három napja, ahogy ígérte, bejött hozzám a rendelőbe, és arról érdeklődött, hová hívhatná meg Lupét úgy, hogy az ne tűnjön mások szemében randevúnak, de mégis romantikus legyen.

- És jól sikerült? – ismételtem meg a saját kérdését.

- Azt hiszem – hunyorgott rám jókedvűen. – Meg… megcsókoltam. És bár nem mondott utána semmit, de legalább nem pofozott fel. Azt hiszem, ezt vehetem pozitív jelnek – nevetgélt a tarkóját vakargatva.

- Igen, én is úgy gondolom – helyeseltem.

- Na jó, békén hagyom, doki! Járok még egy kört… - néztek a távolba a barna szemek. – Ez a sok jó dolog mellett a szerelem rossz oldala. Az ember álmatlanságban szenved tőle – vigyorodott el, és a szavai ellenére biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem bánja ezt a kis mellékhatást.

- Jó éjt, Benjamin! – köszöntem el tőle. Még intett felém egyet, aztán eltűnt a sötétben. Arra felé indult, amerre Lupéék háza volt. Halványan elmosolyodtam – legalább ő boldog -, aztán ismét felpillantottam Isis ablakára. Még mindig ébren volt.

Pár óra múlva, mikor a nap első sugarai bevilágították a tájat, csalódott sóhajjal adtam meg magam a beletörődésnek. Fogalmam sem volt, hogy élem majd túl megint estig. A tegnap minden lelki erőmet elszívta, és még Isis mellett sem volt lehetőségem feltöltődni.

Hallottam, hogy Isabella felkel, és elindul az ikrek szobájába, ezért úgy véltem, értelmetlen tovább odakint szobroznom. Bementem a házba, egyenesen a hűtőszekrény ajtaján lévő mágneses jegyzettömbhöz léptem, és a legfelső papírlapra firkantottam egy mondatot: Isis, nézd meg a kisházat, C.

Egy másodpercig elgondolkozva néztem a hurkolt betűket. Valami furcsának tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda…

- Jól vagy? – zavart meg a rejtély megoldásában Edward. Szégyenkezve sütöttem le a tekintetemet.

- Amennyire jól lehetek… - feleltem rekedt hangon, miközben visszaakasztottam a tollat a helyére.

- Akarsz… beszélni? – érdeklődött. Megráztam a fejem.

Képtelen lennék most rá – ismertem be.

- Ha meggondolod magad, itt vagyok – éreztem magamon Edward pillantását. – Tudod, hogy soha semmiért nem kell szégyenkezned előttem, ugye?

- Azt hittem, én vagyok az apád, és nem fordítva? – ült ki szomorú mosoly az arcomra.

- Így van. De néha a gyerek is vigyázhat a szüleire – ütögette meg a hátamat együttérzően.

- Bemegyek a kórházba – sóhajtottam fel kitérve a kényelmetlen beszélgetés folytatása elől.

- Rendben – állt félre az utamból. – Carlisle! – szólt utánam, mire megtorpantam a küszöbön. – Az aláírás az.

- Tessék? – pillantottam fel rá most először. A homlokomon ráncok jelentek meg, ahogy megpróbáltam rájönni, mire gondol.

- A furcsaság az üzenetben… - nézett a szemembe. – Nem úgy írtad alá, hogy Nagypapa.