Gyógyító pilleszárnyak 20.

20. TEST ÉS LÉLEK

A HŰTŐFÜRDŐ SZERENCSÉRE úgy tűnt, használ. Lupe láza szép lassan lejjebb ment és nyugodt álomba merült. Benjamin egyetlen pillanatra sem hagyta magára, de arra figyelt, hogy ne érjen hozzá. Tisztességes távolságban ült az ágya mellett és csak nézte. Mrs. Donaghan egyáltalán nem szólt hozzá. Úgy tett, mintha ott sem lenne.

Mindkettejüket megértettem. Benjamint kötötte a bevésődés, Mrs. Donaghan pedig csak szörnyen féltette a lányát. Nem egymással volt bajuk, csak a helyzet állította szembe őket. Ezért is burkolóztak csendes ellenállásba. Benjamin nem volt hajlandó magára hagyni a szerelmét, Mrs. Donaghan pedig bár nem kérte újra erre, az összes porcikája azt sugallta, hogy helyteleníti, ami történik.

- Most elmegyek egy pár órára, de ha valami gond van, telefonon elér – közöltem Nokomisszal. Mindentudóan végigmért, aztán bólintott. Kedveltem a hozzá hasonló ápolónőket. Akik akkor is pontosan tudják a dolgukat, ha nincs kéznél orvos, és nem kell mindent a szájukba rágni.

Autóval mentem Port Angelesbe. Így most gyorsabb volt, mert a vámpírgyorsaságomat nem használhattam, amíg az emberek az utcákon jártak. Nem messze Vanessa lakásától parkoltam le, aztán átsétáltam a ház aljában lévő kávézóhoz.

Csak ritkán ültem be ilyen helyekre, ha nagyon muszáj volt, mert mindig attól tartottam, hogy nem lesz a közelemben valami dísznövény, aminek a cserepébe beönthetem a kávémat. Ilyen esetekben kénytelen voltam a látszat kedvéért legalább félig meginni azt az undorító, kinézetben és ízben is a sárhoz hasonlító löttyöt.

Miután leültem az egyik asztalhoz, elővettem a mobilomat, és megcsengettem a megfelelő számot.

- Szia! Lent vagyok a kávézóban – közöltem röviden. Vania sem volt túl bőbeszédű, csak annyit mondott: „Megyek.”, aztán kinyomta a hívásomat.

Idegesen kopogtam az ujjaimmal az asztalon. A rendelőmben a beszélgetés még elég egyszerűnek bizonyult, mert csak az én gondjaimról volt szó nagyrészt, de most jön majd az a rész, amikor beszélnünk kell a kettőnk között történtekről.

- Hozhatok valamit? – lépett mellém egy pincérlány. Elég mogorvának tűnt, vagy nagyon utálta a munkáját, vagy csak rossz napja volt.

- Még várok valakire, megtenné, hogy később visszajön? – mosolyogtam rá, hátha ettől felvidul. Egy pillanatra elhomályosult a tekintete, mint a legtöbb nőnek a közelemben, de aztán még morcosabban nézett rám és egy apró ránc jelent meg az orra tövében. Mintha feldühítettem volna valamivel.

- Persze, ahogy parancsolja! – felelte rosszul játszott színpadiassággal. – Ha Őurasága úgy akarja, szívesen futkosok még pár kört teljesen feleslegesen. Végül is, csak egy cseléd vagyok, vagy mifene… - morogta maga elé halkan. Ha ember lettem volna, valószínűleg meg sem hallottam volna, de így kissé kínosan éreztem magam, amiért elküldtem.

Feszengve pillantottam fel, ahogy kinyílt az ajtó, és az orromat megütötte a fűszeres parfüm illata. Vania körbenézett, és mikor a tekintete megtalált, elindult felém. Aggódva vettem tudomásul, hogy a testem azonnal reagált rá. A csípője ringására, a haja lágyságára, az arca pírjára, a teste és a vére illatára.

Sosem voltam az a típusú férfi, akit egy szép nőnek pusztán a látványa igazán felizgatott. Persze, voltak, akik ki tudtak váltani belőlem természetes reakciókat, de azok pusztán fizikálisak voltak. Sosem mentek át fantáziálásba vagy vágyba, hogy tényleg a magamévá tegyek egy nőt. Mostanáig…

Mélyeket lélegezve próbáltam másra terelni a figyelmemet. Hihetetlennek tűnt, hogy a feszültség ellenére, amit az elkövetkezendő beszélgetésünk miatt éreztem, mégis képes voltam a szexre gondolni. Utoljára talán emberkölyök koromban éreztem hasonlót. Szegény Geraldine…

Minden nőre csak a bajt hozom. Mind miattam szenvednek. És mindegyiket elárulom előbb vagy utóbb – szorult ökölbe a kezem az asztal alatt.

- Szia! – ült le elém Vania.

- Szia! – köszörültem meg a torkomat zavartan. – Szerintem először rendeljünk valamit, mert a lány elég harapósnak tűnik – intettem a fejemmel a pult felé, csak hogy ne kelljen azonnal belevágnunk a közepébe. Azt hittem, hogy ez majd mosolyt csal az arcára, de teljesen komoly maradt.

Sóhajtva emeltem fel a kezemet, hogy intsek a pincérnőnek, aki lomha mozdulattal a kezébe vette a noteszét, és hozzánk sétált.

- Mit hozhatok? – mondta el a sablonkérdést. Vaniára pillantottam, aki megvonta a vállát.

- Hozzon, kérem, két kávét – mondtam.

- Espressóra, Macchiatóra, Dupla Espressóra, Hosszú kávéra, Cappucinóra vagy Ír kávéra gondol? – húzódott el gúnyosan a vörösre kikent ajak.

- Sima Espressót kérünk – mentett meg Vania. – Köszönjük. – Összeráncolt homlokkal néztem a pincérnő után.

- Valamiért nem igazán kedvel engem… - motyogtam magam elé.

- Ne vedd magadra. Jelenleg az összes férfit utálja. A pasija tegnap dobta egy csúnya veszekedés keretében a ház előtt. Aki nem állt az ablakban, hogy lássa a jelenetet, az is hallotta – magyarázta halkan.

- Ó… - Így már kicsit érthetőbb – és kevésbé kínos – volt a lány viselkedése.

- Hamar kiheveri majd. A pasas egy seggfej volt – birizgálta a kötést a kezén. Nem tudtam, hogy jelzésképpen vagy csak öntudatlanul, de kellemetlenül éreztem magam. Vajon engem is csak egy… seggfejnek tart?

- Lehet, hogy neked is jobb lenne, ha inkább eltűnnék az életedből. Hogy ki tudj heverni… - Anélkül szakadtak ki belőlem a gondolatok, hogy igazán megfontoltam volna őket. Vania arca még komorabbá vált, mint korábban.

- Igen, lehet, hogy jobb lenne… - sóhajtott fel. Az asztallapot bámulva törődtem bele a hallottakba. – De én nem ezt akarom. – meglepetten kaptam rá a tekintetemet.

- Nem?

- Nem – rázta meg a fejét. – Carlisle… A testvérem messze van, a tanulás… Szeretem, de nem teheti ki az egész életemet. Jelen pillanatban te vagy az egyetlen igazán jó dolog számomra, és egy buta baleset miatt…

- Ami bármikor újra előfordulhatna! – figyelmeztettem rá. Egy részem nem akarta, hogy elküldjön, egy másik viszont meg akarta értetni vele, hogy mivel is járna ez.

- Tudom, és bevallom, őrült lennék, ha nem félnék… - hallgatott el egy pillanatra. – De ugyanúgy félhetnék attól, hogy elcsap egy autó vagy megtámadnak az utcán. Mindegyik valós veszély, ami bármikor megtörténhet. Ám ettől még nem zárkózom be örökre a lakásomba.

- Ez azért valamelyest más… - túrtam bele a hajamba.

- Igen, más, mert az autóbalesetet és a támadást nem tudom sem én, sem te befolyásolni. Viszont azt, hogy mit teszünk – használt többes számot megosztva a felelősséget, ami valójában csak az enyém volt. – mindketten uralhatjuk bizonyos mértékig… - Összerezzentem, ahogy a keze az enyémre simult az asztalon. – Azt mondtad, hogy Isabella valamikor ember volt, és… Hogy Edward elég erős volt uralkodni magán, miközben…

- Igen, de… - zavartan próbáltam valami kifogást keresni, de hirtelen egy sem jutott eszembe.

- Ha nem vagy felzaklatva, talán te is képes lennél rá – simogattak a hosszú ujjak. A bőröm bizseregni kezdett, mintha apró lángok nyalogatták volna ott, ahol Vania megérintett.

- Megéri a kockázatot? Az épséged, az életed… A józan eszem – nevettem fel kétségbeesve. Ha elkövetnék egy végzetes hibát, az számomra is az utolsó csepp lenne. Ha nem csordultam már túl így is…

- A két kávé… - jelent meg egy tálcával a kezében újra a pincérnő, mire kihúztam a kezemet Vania érintése alól. A lány letette elénk a csészéket és a cukrot, aztán újabb mormoló bosszankodás közepette távozott. Vania elmélázva kavargatta a fekete italt egy ideig, aztán a csésze mellé fektette a kanalát.

- Én hiszem, hogy a félelmeink ellenére élnünk kell az életünket. Hogy neked megéri-e, azt nem tudom… Ezt neked kell eldöntened – nézett rám fürkésző tekintettel, mintha le akarná olvasni a vonásaimról a választ.

- Nem tudom… Vania, nem tudom… - estem kétségbe. – Én nem tudlak szeretni. Legalább is szerelemmel. A szex pedig…

- Ahogy már egyszer mondtam, a szex nem azonos a szerelemmel. Nem is kell hozzá mindig, nem igaz? – szaladt a magasba a szemöldöke.

- De – ejtettem ki lelkifurdalással telve. – De Esme… Nem ezt érdemli. Nem érdemli, hogy… - Az asztalra könyökölve a tenyerembe hajtottam az arcomat. Mit szólna most, ha látna? Még, ha meg is bocsátana, mennyire szégyenkezne a gyengeségem miatt.

Most már pontosan tudtam, mit érezhetett Edward, Emmett és ő, mikor elvesztették az uralmukat és hibát vétettek. Vagy milyen lehet Jaspernek, aki emberek százaitól vette el az életet. Szánalmasnak, gyengének, mocskosnak éreztem magam. Én, aki mindig képes voltam megállni a vér hívó szavát, most képtelen vagyok ellenállni egy másik ösztönömnek.

Vania újabb érintésétől ösztönösen húzódtam el. Csalódottan ejtette vissza a kezét az ölébe.

- Azt hiszed, nem fogsz többé úgy szeretni senkit, mint őt, igaz? – kérdezte tőlem.

- Ezt nem csak hiszem. Tudom – jelentettem ki. Nem akartam kegyetlen lenni vele, de tudnia kellett a tényeket. Az arca egy pillanatra megfeszült, de végül elsimultak a vonásai.

- Szóval, akkor cölibátusba vonulsz egy egész örökkévalóságra? – nézett rám kételkedve. – Carlisle… Akármi is legyél, egy biztos… Férfi vagy. Szükséged van a gyengédségre, a szenvedélyre, a szexre.

- Vannak, akik meg tudják tartóztatni magukat teljesen – ellenkeztem.

- Igen, egy maroknyi fanatikus, aki ahelyett, hogy élvezné az életet, megtagadja magától a boldogságot. Idióták, már megbocsáss! – fonta össze maga előtt a karját Vania, és egy kissé dühösnek tűnt most először a beszélgetésünk alatt. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán kicsit nyugodtabban folytatta. – A szexben nincs semmi rossz.

- Ezzel én is tisztában vagyok.

- Akkor? Esme sem ítélne el érte, ebben biztos vagyok. Ez csak egy testi szükséglet. Enni sem csak azt esszük, ami a kedvencünk. Kipróbálunk új dolgokat, még csak nem is éhségből, hanem kíváncsiságból vagy mert pusztán jó az íze. Hogy megtagadod magadtól az embervért – halkította le a hangját. -, azt megértem. Szent számodra az emberi élet, nem akarod elvenni senkitől. Nem akarsz másoknak ártani csak azért, hogy kielégítsd a szomjúságodat. De a szex… Egy viszony… Kinek ártana?

- Neked? Esmének? Nekem? – soroltam.

- Én önként megyek bele. Akarom. Amíg nem történt meg az a kis baleset… jó volt… Nagyon jó… - pirult el, de nem sütötte le a pillantását, hanem egyenesen az enyémbe fúrta. – Esme pedig… Neki már nem fáj semmi. És… Őt szereted. Az érzéseidet nem csalod meg. Attól még, hogy esélyt adsz magadnak a boldogságra, a szerelmed megmaradhat iránta. És ez a lényeg, nem igaz? A szerelem. Az érzés. Az nem változott…

- Miért van néha olyan érzésem, mintha te lennél több száz éves, én pedig gyerek? – csóváltam meg a fejem. Elmosolyodott.

- Talán azért látom néha jobban a dolgokat, mert kevesebb a tapasztalatom. Nincs lehetőségem ezerféleképpen átgondolni mindent és belebonyolódni. Csak leszűröm a lényeget, és kész.

- Mit csinálsz? – követtem Vaniát a tekintetemmel, ahogy felállt a helyéről.

- Én tudom, mit akarok. Esme boldognak akarna látni. Már csak azt kell eldöntened, te mit szeretnél… - tolta be maga után a széket. – Én most hazamegyek, ha úgy gondolod, utánam jössz… - gyorsult fel a szívverése, ahogy lehajolt hozzám. Az ajkai majdnem a fülemet érintették. – Örülnék, ha feljönnél… - sóhajtotta a végletekig kiélezve minden egyes érzékemet. Lehunytam a szemem, de a cipője kopogásából pontosan tudtam, milyen ütemre mozog a csípője, hol feszülhet meg egy-egy apró izom a combján és a… - reszketeg sóhaj hagyta el a számat.

Nem lehet. Nem tehetem ki Vanessát ekkora kockázatnak. Még akkor sem, ha önként vállalja. Akkor sem, ha majd megveszek a vágytól.

Igaza volt, férfi vagyok. Ezt nem tagadhattam magam előtt. Az ágyékom kínzóan feszült már csak a gondolattól is, hogy egyszerűen felállhatnék ettől az asztaltól és besétálhatnék a mennyország kapuján egy pár órára. De nem csak egy test vagyok. Ahogyan Vania sem az.

- Fizetnék – vettem elő a tárcámat. A pincérnő türelmetlenül intett felém, mutatva, hogy éppen telefonál, mindjárt jön. Sóhajtva dőltem hátra a széken. Nem akartam még jobban magamra haragítani azzal, hogy türelmetlenkedem.

- Igen, tudom, hogy egy szemét volt, de… Akkor is jó volt, hogy van mellettem valaki – jutottak el hozzám önkéntelenül is a szavai. Csak most néztem meg kicsit jobban. A szeme piros volt a festék alatt, úgyhogy valószínűleg átsírta az éjszakát és a fél napot. Kicsit sápadtnak is tűnt, valószínűleg ugyanezen okból.

- Ha csak akarsz magad mellé valakit, ezer férfi futkos az utcán. Jobbak is, mint Gerard – jött a válasz egy ismeretlen nőtől. Nem akartam kihallgatni őket, de egyszerűen képtelen voltam kizárni a hangjukat. Úgy tűnt, a mai nap a bonyolult kapcsolatok napja.

- Tudom. De őket nem szeretem – jött a sírós válasz.

Aggódva szimatoltam bele a levegőbe, de még nem éreztem a sós illatot. Megrémített egy kicsit a gondolat, hogy elsírja előttem magát. Az ismerősök vagy a betegeim vigasztalásában jó voltam, de egy idegennel – főleg, ha ennyire harapós -, mihez kezdenék. Az extra borravaló nem valószínű, hogy orvosságot jelentene a szomorúságára…

- Jaj, drágám… Tudom, hogy te még mindig tündérálmokat kergetsz, de a lényeg, hogy az ember találjon egy férfit, aki gondoskodik róla, tiszteli és becsüli. A szerelem… Csak a mesékben létezik. Ez pedig a valóság. Jobb, ha felfogod, különben csak újra és újra csalódni fogsz.

- Biztosan…

- Higgy nekem! A szerelem egy ábránd. Éld az életedet, ennyi – jött a határozott tanács. Tényleg csak ennyi lenne? Szükség, biztonság, élvezet? Mindenki ennyire egyszerűen látja ezt, csak én nem? És a mogorva pincérlány. Aki azért mogorva, mert a szerelmet választotta. Aminek elvileg boldoggá kéne tennie…

- Ó, a francba… - Hirtelen elkaptam a tekintetemet, mert rájöttem, hogy egyenesen farkasszemet nézek a lánnyal. – Az egyik vendég nem képes várni pár percet, és úgy szuggerál, hogy majdnem kiesik a szeme. Mennem kell… - morogta, aztán kinyomta a telefont. Úgy csörtetett ide hozzám, hogy azt vártam, rám borítja az asztalt, de végül csak az orrom alá nyomta a számlát. Gyorsan kifizettem, aztán menekülőre fogtam a dolgot.

- És még csak meg sem itták a kávét… - hallottam a halk bosszankodást.

Ahogy becsukódott mögöttem a kávézó ajtaja és friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, egy kicsit megkönnyebbültem. Legalábbis míg meg nem láttam a döntéseim kapuját. Ökölbe szoruló kézzel próbáltam erőt venni magamon, aztán elindultam egyenesen előre. Vissza sem néztem a házra, amely annyi csábítást és gyönyört tartogatott számomra.

Minél messzebb kerültem tőle, annál dühösebbnek éreztem magam. Vajon Vania vár rám? Neki is csalódást okozok, mint mindenki másnak. Csalódást… Leltem fel magamban is az érzést. Vajon csak a szex miatt? Érezhet valaki pusztán a teste miatt csalódottságot? Valahányszor megkívántam egy ember vérét, és elsétáltam mellette, elégedett voltam, nem csalódott. Hiába szenvedett a testem, a lelkem szabad volt.

A felismerés megrázó volt. Vágyom Vania testére, de nem csak arra vágyom. Mikor együtt töltöttük az időt, beszélgettünk, nevettünk, az olyan kellemes volt. És ahogyan a névtelen pincérnőnek, nekem sem mindegy, hogy kivel vagyok. Nem felelne meg bármelyik szembejövő nő a vágyaim kielégítéséhez. Azért kívánom Vaniát, mert bár nem vagyok szerelmes belé, mégis szeretem a személyét. A lelke pilleszárnyként simogatja az enyémet, és ez jól esik. Nagyon jól. Legalább annyira, mint szeretkezni vele.

A kezem belökte a kaput, ami előtt megkerülve a házat ismét ott álltam. Kettesével szedtem a fokokat, miközben még mindig önmagammal vitatkoztam. Fogalmam sem volt arról, hogy helyes-e, amit teszek, de életemben először, egyszerűen csak akartam magamnak egy kis boldogságot.

Fel-le mászkáltam az ágy előtt, amiben a félig összetört, haldokló test feküdt. Annyira összezúzta magát, hogy már halottnak hitték, én voltam az egyetlen, aki hallotta még a gyenge szívdobogást.

Emlékeztem rá. Nem csak a vámpírmemóriám miatt. Ha ember lettem volna, akkor sem felejtem el soha. A haját, a szemét, az orrát, a száját… Még a sebek sem tudták elcsúfítani, amelyek az arcát fedték. Már akkor tudtam, hogy örökre az elmémbe és a szívembe vésődött, amikor először megláttam a kórházban sérült bokával. Esme…

Ember volt, el kellett felejtenem őt. De most…

Mi lenne, ha nem hagynám meghalni? Ha megmenteném? – emeltem a kezem a szám elé elgondolkozva. Még csak az sem biztos, hogy viszonozná az érzéseimet… Belekényszeríthetem egy elátkozott életbe a remény kedvéért? Önzőségből? A saját boldogságom miatt?

Az alig hallható nyöszörgő hangra felkaptam a fejem. Esme valószínűleg nem fogta fel, hogy hol van és mi is történik körülötte, mégis mintha csak azt kérte volna tőlem: Segíts!

Képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy fájdalmai lehetnek. Ahogyan azt is, hogy elveszítem őt. Nem azért, mert emberként távol kell lennie tőlem, hogy a saját életét élhesse, hanem, mert a halál ellopja a szépségét.

Gondolkodás nélkül léptem az ágyhoz, és leültem a szélére. A kezem óvatosan végigsimított az elgyötört arcon.

- Nem lesz semmi baj… - suttogtam, aztán közelebb hajoltam hozzá. A nyakán lévő ér már alig lüktetett. Sietnem kell…

Fogaim belemartak a puha húsba, a vér íze eltöltötte a számat.

- Itt vagy… - Vania ajkait halk sóhaj hagyta el, ahogy meglátott a küszöbön. Mintha tényleg aggódott volna, hogy mégsem jövök. Beljebb húztam a lakásba, és becsuktam az ajtót. A falnak dőlt, pont ugyanoda, ahová múlt alkalommal szorítottam. A kezemet finoman az arcára csúsztattam.

- Nem ígérhetek semmit – jelentettem ki. Még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában, hogy is tehettem volna bármiféle esküt neki.

- Nem is kell – rázott aprót a fején, miközben izgatottan pásztázta az arcomat.

- És nem adhatok szerelmet – ismételtem meg, amit már olyan sokszor elmondtam.

- Elég, ha kedvelsz… - csillant meg Vania tekintete. Az ujjam aprót simított a bőrén, ami forró volt az érintésem alatt. Lehajoltam, és a számat óvatosan az övére nyomtam. Nem olyan szenvedélyesen, mint a múltkor, inkább csak próbaképpen. Most kezdtem csak el rájönni, hogy milyen feszült is vagyok. Legutóbb nem voltam tudatában annak, mit is teszek, most viszont nagyon is tisztában voltam, mindennel. Így nehezebb volt…

Megfeledkezni arról a nőről, aki több, mint egy évszázada a szerelmet és a szenvedélyt jelentette, és egy másik nővel átélni a kéjt, szinte lehetetlenségnek tűnt, annak ellenére, hogy már egyszer megtettem.

- Gyere! – éreztem meg az érintést a kezemnél. Vania a hálószoba felé húzott – engedelmesen követtem. Azt akartam, hogy most minden úgy történjen, ahogyan ő szeretné. Megérdemelte a történtek után, hogy a kedvében járjak. Hagytam, hogy az ágyra nyomjon, aztán figyeltem, ahogy mellém fekszik. Fölém hajolt, megcsókolt, aztán a párnára hajtotta a fejét és csak figyelt.

Fél percig feküdtem teljesen mozdulatlanul, aztán értetlenül fordítottam felé a fejem. Meggondolta magát? Mégsem hajlandó elfogadni a feltételeimet?

- Hiányzott ez… - szólalt meg végül. – Hogy mellettem legyél és beszélgessünk…

- Nekem is – vallottam be. Tényleg sokszor gondoltam azokra a hetekre, amikor barátként együtt töltöttük az időnket.

- Nem muszáj most azonnal szeretkeznünk… - mosolyodott el. – Rengeteg időnk van.