Varázslatos realitás 124.

Peter nem szeretett „műsorozni”. Úgy gondolta, hogy vannak dolgok, amiket nem kell kivinni a négy fal közül. Borzongás – és nem a jóféle – futott át rajta, akárhányszor az utcán egymásra mászott embereket látott. Egyáltalán nem volt prűd, talán csak egy kicsit konzervatív. Az apró csókok, egy kedveskedő ölelés természetes volt számára. Mikor még a szülei együtt voltak, akkor érezte meg, hogy fogy a kapcsolatuk, amikor kikoptak az ölelések és a csókok a hétköznapokból.

Azt az csókot Charlotte-nak szánta. Senki másnak. Fél pillanatig átfutott az agyán, hogy egy kanál vízben fojtja meg Bent, amiért világgá kürtölte, de aztán eszébe jutott, hogy otthon van. A barátai között.

- Idióta! – vágta hozzá Benhez a mellette lévő párnát, és rájött, hibát követett el, mert abban a pillanatban megcsillant a fiú tekintetében a hat éves kisfiú.

- Párnacsataaaa!

Egy perc múlva már mindenki párnákat hajított és kapott az arcába. Negyed órán keresztül dobálták egymáshoz a párnákat, és egy idő után az ágytakarót is, amit később Ben, mint egy szellemleplet magára vett, és úgy kergette Lizt a lakásban, addig a pillanatig, amíg neki nem ment az ajtófélfának, és egy hatalmas pukli nem nőtt a homlokára.

- Azt hiszem, mi lassan megyünk… - mondta Peter, mikor Ben már a nappali közepén ült homlokára egy kanalat szorítva, hátha az lenyomja a duzzanatot. – Az ovis jön velünk, vagy marad?

- Megy veletek.

- Megyek veletek - válaszolta egyszerre Kat és Ben. Hárman indultak útnak, felpakolva mézeskaláccsal és enyhe idegességgel, hogyan is alakul a nap további része.