.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. február 27., péntek

A múlt árnyai - 5. fejezet

5. BIZALMAS ÉRZÉSEK



MÁSNAP, AMIKOR FELÉBREDTEM, már a pihe-puha párnámon feküdtem, és nem Esme kemény és hideg, mégis annyira otthonos karjaiban. Nem emlékeztem, hogy mikor sikerült elaludnom. Esme sokáig beszélt hozzám – történeteket mesélt a múltról, aztán sötét folt…

Szerencsére a rémálmom képei nem tértek vissza – álomtalan álmot aludtam.

Nagyot nyújtózkodva ültem fel az ágyon, aztán oldalra lógattam a lábaim, hogy belebújhassak a papucsomba. A kopogásra összerezzentem.

- Szabad! – kiabáltam ki. Azt hittem, hogy Esme vagy Alice az, hogy megnézzék, jól vagyok-e, vagy ágyba hozzák a reggelit. Hiába tiltakoztam a betegségem utolsó napjaiban, mikor már kicsivel jobban voltam, hogy le tudok menni a konyhába, valamiért örömet okozott nekik, hogy gondoskodhattak rólam.

Meglepődtem, mikor Jasper fejét láttam meg az ajtórésben.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. Tétován lépdelt be a szobámba, aztán egy széket húzott az ágyammal szembe – de azért megtartva a szokott távolságot -, és leült rá. Visszahúztam a lábaimat az ágyba, és törökülésben elhelyezkedve vártam, hogy mit szeretne.

- Megkérdezném, hogy érzed magad, de tudom… - mosolyodott el kissé keserűen Jasper. Együtt érzően visszamosolyogtam rá – nem elég, hogy én szenvedek a bűneim miatt, még más vállára is áthelyezem ezt a súlyt. – Tudod, az este gondolkoztam – szólalt meg végül kis szünet után. – Miután volt az a rohamod a rémálomtól…

- Sajnálom, hogy te is érzed, amit én – a bűntudat hatalmas hullámokkal csapott össze fölöttem. Jasper arca elkomorult.

- Nem te tehetsz róla. És… Talán, segíthetnénk egymáson – félredöntötte a fejét, és elgondolkozva nézett rám.

- Segíthetnénk? – lelkes lettem az ötlettől. Bármit megtettem volna csak azért, hogy ne okozzak még egy embernek – azaz egy érző és jó vámpírnak – szenvedést. – Mit kéne tennem?

- Nem biztos, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül… - úgy tűnt, Jasper tétovázik, és nem biztos az ötletében - de én biztos voltam abban, hogy ki kell próbálnunk, bármit is talált ki.

- Csináljuk! – a hangom határozott volt.

- Még el sem mondtam, hogy mi a tervem – nevetett fel. Azt hiszem, a lelkesedésem átragadt rá, mert még sosem hallottam nevetni – kezdtem érteni, hogy Alice miért szeretett bele.

- Hát, én ráérek… Szóval, halljuk! – csaptam össze a kezem vigyorogva.

- Alice-nek van egy elmélete arról, hogy miért is érezlek ilyen erősen, és szerintem, igaza van… - kezdett bele Jasper. – Azt is mondta, hogy nem tudsz bizonyos dolgokat…

- A nagyapámról? – jutott eszembe az első Alice-szel folytatott beszélgetésem. Már teljesen el is felejtkeztem róla, annyi minden történt azóta.

- Igen. Tudod, ő egy quileute indián volt – kezdte.

- Most az egyezségről és a határról akarsz mesélni? Mert akkor Edward már megelőzött… - szóltam közbe. A fejét rázva nemet intett.

- Nem. Arról, hogy honnan származnak a quileute-ek. Tudod, hogy honnan eredeztetik magukat?

- Igen, hallottam már a legendát a szellemharcosokról és a farkasokról.

- Nos… Ez nem csak egy legenda… - nézett rám Jasper jelentőségteljesen, miközben a reakciómat várta.

- Mármint… - A fejemben lassan összeállt a kép.

A quileute-ek a farkasoktól származnak. És ez nem csak egy legenda. Ami azt jelenti, hogy… Megpróbáltam visszaemlékezni minden apró részletre, amit ezzel kapcsolatban a nagypapám mesélt nekem még évekkel ezelőtt. Nem, ez nevetséges! Egyszerűen lehetetlen!

Felnéztem Jasperre, aki még mindig várta, hogy feldolgozzam az egészet.

Végül is, egy vámpírral beszélgetek éppen… Vannak még egyáltalán lehetetlen dolgok?

- Szóval… Ezzel azt akarod mondani, hogy a nagyapám… - elnevettem magam – azt hiszem, kicsit hisztérikusra sikeredett, mert Jasper hátrébb húzódott a székkel.

Vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Nem akartam még egy kiborulással terhelni Jaspert.

- Ő egy vérfarkas volt? – Azt vártam, hogy majd szemberöhög, és közli velem, hogy valami teljesen másra gondolt, valamint, hogy nem vagyok normális. Ehelyett bólintott.

Pár percig csak ültem, és bámultam magam elé. Próbáltam magam elé képzelni a nagypapát, amint átváltozik vérengző szörnyeteggé – pont olyanná, amilyet az egyik mozifilmben láttam. Valahogy nem volt túl hihető… Igaz, hogy magas volt, izmos és erős, de inkább hasonlított egy kezes bárányhoz – főleg, mikor a nagymamámról volt szó -, mint egy farkashoz.

Ismét felnéztem Jasperre, és rájöttem, hogy már megint általánosítok. A vámpírokat is a filmek és könyvek történetei alapján próbáltam meg elképzelni, de Cullenék a legkevésbé sem voltak olyanok, mint ahogy a művészek megformálták őket. Igaz, hogy vért ittak – habár ők nem emberit -, és hogy sápadtak és erősek voltak, de sehol egy szemfog, koporsó vagy napfénytől való elporladás. Honnan tudhatnám akkor, hogy milyen a valóságban egy vérfarkas?

- Mesélj nekem a vérfarkasokról! – kértem Jaspert. Megnyugodva kiengedte a levegőt a tüdejéből, mikor úgy látta, hogy mégsem fogok összeomlani.

- Mit akarsz tudni róluk? – kérdezte lágy hangon.

- Hát… A filmek alapján nem igazán kedves… - elgondolkoztam, hogy a lények vagy az emberek kifejezés-e a megfelelőbb, de aztán eszembe jutott a nagyapám arca. – emberek.

- Azt hiszem, ebben nem tudok teljesen objektív képet nyújtani – gondolkozott el Jasper. – Tudod, a farkasokkal ösztönösen utáljuk egymást. De… Az biztos, hogy Jacob Black jó ember volt, ha a nagymamád őt választotta. Ebben nem kell kételkedned!

- És… milyenek?

- Mint egy kutya – kuncogott fel Jasper. – Csak medveméretűek. – Megpróbáltam elképzelni egy olyan hatalmas kutyát.

- Miért hiszitek azt, hogy a nagyapám miatt erősödött fel velem szemben a képességed? – jutott eszembe hirtelen, hogy miért is kezdtünk el erről beszélgetni.

- A vérfarkasok – főleg a fiatal vérfarkasok – érzelmileg nagyon labilisak. Túl erős érzésekkel reagálnak mindenre, és mikor elvesztik az önuralmukat, akkor veszélyesek.

- Veszélyesek? – nyelni akartam, de a torkom teljesen száraz volt.

- Nem képesek irányítani magukat, és rátámadhatnak a közelükben lévőkre.

- Értem…

- Mivel benned is van farkasvér, így gondolom erőteljesebb érzéseid vannak. Ezért vagyok rád különösen érzékeny. Eddig még sosem voltam vérfarkas leszármazott közelében, így nem vagyok biztos benne, hogy ez az ok, de logikusnak tűnik – vonta össze a szemöldökét elgondolkozva Jasper.

Megborzongtam. Még mindig egy hatalmas, vicsorgó farkas képe lebegett a lelki szemeim előtt. Bennem is egy ilyen lény vére csörgedezne? És ez mit jelent rám nézve? – nyilallt belém a gondolat.

- Jasper… - szólaltam meg halkan, amint a szörnyű gyanú felderengett előttem. – Ha a nagyapám vérfarkas volt, akkor én… Szóval, nem lehet, hogy én is…?

- Ez miatt nem kell aggódnod. Csak férfi ágon öröklődik az átalakulás. – Jasper szavai először megnyugtattak, aztán hirtelen megint félelemmel töltöttek el.

- És Edward? Mármint, az öcsém? – valószínűleg láthatta a rettegést a szememben, mert próbált megfontoltan válaszolni, hogy ne zaklasson fel nagyon.

- Most még túl kicsi ahhoz, hogy ez megtörténjen… Később meg… Nos, ha elviszed a közelünkből még időben…

- A közeletekből? – Nem értettem, miért fontos az, hogy Edward ne legyen a közelükben, mikor átváltozik… „Tudod, a farkasokkal ösztönösen utáljuk egymást.” – jutott eszembe, hogy mit mondott pár perccel ezelőtt nekem Jasper. A kétkedéstől elkerekedtek a szemeim. Tényleg képesek lennének bántani az öcsémet, ha átváltozna?

- Mi az? – pillantott rám értetlenül Jasper.

- Ti… Ti képesek lennétek bántani, ha… - a gondolattól megborzongtam.

- Nem. Természetesen, nem. Ha átváltozna, inkább elmennénk, csak hogy ne keveredjünk vele összetűzésbe.

- Akkor miért mondtad, hogy el kell vinnem a közeletekből még időben? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Az átváltozás csak akkor történik meg, ha vámpírok vannak a vérfarkas közelében. Valahogy a mi jelenlétünk aktiválja az átalakulást – magyarázta türelmesen Jasper.

- Ó! – Elszégyelltem magam, amiért megfordult a fejemben, hogy akármelyik Cullen ártani akarna a testvéremnek. – Bocsánat! – az arcom felvette a szederszín árnyalatot. Jasper elnéző mosolyt küldött felém, amitől csak még inkább kínosan éreztem magam. – És… mi is a terved? – tereltem gyorsan másra a szót. – Hogyan tudnánk segíteni egymáson?

- Gyakorlással – jelentette ki Jasper egyszerűen, de a hangsúlyából éreztem, hogy azért ez nem lesz ilyen könnyű. – A képességeimmel először előhozzuk az érzéseidet felerősítve, hogy aztán megpróbálhassam lecsillapítani mindkettőnkben. Ez… Nem lesz túl kellemes. Megint sokkot kaphatsz, és további rémálmaid lehetnek. De ha megtanulom szabályozni a képességemmel az érzéseidet, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz.

- Csináljuk – egyeztem bele, bár most már kevesebb lelkesedéssel. Nem sok kedvem volt újra átélni a szenvedést, a lelkiismeret furdalást és a rettegést, de Jasper miatt mindenképpen meg akartam próbálni. – Mit tegyek? – kérdeztem. A tévéműsorok megint felderengtek előttem, ezért rögtön egy pszichológus szobájában álló bőrkanapé képe ugrott be, de kételkedtem abban, hogy ez úgy menne, mint az emberi világban.

- Egyelőre semmit. Előbb még el kell intéznem néhány dolgot – magyarázta Jasper. – Ma este elmegyek vadászni, és nem árt egy kis rákészülés sem… Ti úgy mondanátok, hogy lelkileg… És beszélnem kell a többiekkel is. Jobb, ha valaki felügyel ránk közben.

- Felügyel? Miért? – pislogtam rá.

- Nem tudom, hogy fogom viselni az érzéseidet. Még mikor nem koncentráltam direkt rád, akkor is szinte elviselhetetlenek voltak… - magyarázta. – Nem akarok neked még véletlenül sem ártani.

- Ó! Köszönöm… - motyogtam.

- Akkor szólok, ha nekikezdhetünk… - állt fel a székről Jasper jelezve, hogy véget ért a beszélgetésünk.

Amint Jasper magamra hagyott, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Alice jelent meg, kezében egy nagy tálcával, amin a reggelimet szervírozta fel. Miután mindent elfogyasztottam – Alice figyelemmel kísérte még mindig, hogy rendesen eszem-e –, vettem egy forró zuhanyt, és elindultam megkeresni az öcsémet. Most, hogy már jobban voltam, vissza akartam kérni a felügyeleti jogot felette, mert szörnyen hiányzott.

Meg akartam kérdezni Alice-t, hogy merre találom Edwardot, de végül a babahangok mutatták nekem az utat. Az egyik ajtó mögött Edward gurgulázó hangon kacagott valamin. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Halkan kopogtattam az ajtón – úgy vélve, hogy biztosan Esme és Carlisle szobájára leltem rá -, és meglepődtem, mikor Rosalie nyitott ajtót.

- Öhm… - tétován álltam egyik lábamról a másikra. Rosalie a hozzám való negatív hozzáállása miatt egy kicsit megijesztett. Nem attól féltem, hogy bántana, hanem inkább a csípős nyelvétől. Mindig rosszul viseltem, ha valaki gonoszkodott velem. Persze, ezt sosem mutattam volna ki, vagy vallottam volna be senkinek sem.

- Mit akarsz? – a kedve valamiért most még csípősebbnek tűnt, mint eddig. Ez még inkább elbizonytalanított.

- Én csak… Szeretném látni az öcsémet – böktem ki végül. Egy pillanatig összehúzott szemekkel nézett rám – én pedig elpirulva pásztáztam a padlót, mintha valami nagyon érdekes minta lenne rajta -, majd szélesebbre tárta az ajtót, és elállt az útból.

Bizonytalanul léptem be a szobába, és elakadt a lélegzetem. Az egész Cullen-ház gyönyörű volt, de Rosalie szobája egyszerűen tökéletes volt – mintha csak besétáltam volna egy lakberendezési magazin oldalaira.

A fal mellett egy hatalmas baldachinos ágy állt, a függöny és az ágynemű gyöngyházfehér volt. Még inkább elvörösödtem, mikor rájöttem, hogy a vámpíroknak nem az alvás miatt van szükségük ágyra. A sarokban egy kis fésülködő asztal állt, szintén fehér, csak hidegebb tónusú, mint az ágy esetében. Mellette egy hatalmas tükrös szekrény, amibe akár több száz ruha is elférhetett. Legutoljára a sarokban álló, apró bölcsőt vettem észre, ami mellett ott állt Emmett.

- Szia! – rám vigyorgott, és a feszültségem egy kicsit enyhülni látszott. Visszamosolyogtam rá. – Te tudtad, hogy tud ilyet? – kérdezte meg izgatottan, és visszafordult az öcsémhez. Odaléptem mellé, és belekukkantottam a bölcsőbe.

- Milyet? – kérdeztem érdeklődve.

Emmett hátrahúzta a felső ajkát, hogy éles fogai láthatóvá váljanak, és morgó hangot adott ki – rémülten szorítottam meg a bölcső szélét -, az öcsém pedig úgy kacagott, mintha a világ legviccesebb dolgát látná éppen.

- Látod? – nézett rám lelkesen Emmett.

- Mit? – értetlenkedtem még mindig kissé ledermedve.

- Hát, hogy tud nevetni – magyarázta úgy, mintha épp most fedezett volna fel egy eddig ismeretlen földrészt.

- Minden kisbaba tud nevetni – vontam meg a vállam.

- Tényleg? – kissé csalódottan nézett rám, aztán hirtelen megint elvigyorodott. – De még biztosan egyetlen kisbabát sem nevettetett meg egy vámpír.

- Ebben biztos vagyok – kuncogtam fel. Emmett büszkén kihúzta magát.

- Most, hogy mind ilyen vidámak vagytok, megyek, és hozok neki tápszert. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon éhen – mordult fel Rosalie, majd kiviharzott a szobából. Döbbent arccal néztem utána.

- Hát neki meg mi baja van? – kérdeztem suttogva Emmettől.

- Féltékeny – nevetett fel dörmögő hangon.

- Mármint, miért? – kissé összezavarodtam. – Rám?

- Nem, dehogy is! – nevetett fel Emmett. – Igaz, hogy csinos kis emberlány vagy, de az én angyalomat senkire sem cserélném le, és ezt ő is tudja. – A válaszában rejlő bóktól zavarba jöttem. Ez megint nevetésre késztette.

- Akkor kire féltékeny?

- Rám.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem.

- Edward ma nagyon nyűgös volt – Carlisle szerint, jön az első foga –, és Rosalie sehogy sem tudta megnyugtatni. Aztán megjelentem, és ahogy a közelébe értem, elhallgatott. Azt hiszem, bír engem… - Emmett arcán látni lehetett, hogy ettől mennyire boldog. – Rosalie pedig most azt hiszi, hogy jobban szeret engem a kicsi, mint őt.

- Ó, de hát, ez butaság! – csúszott ki a számon. – Mármint… Bocsánat. Nem akartam megsérteni Rosalie-t, csak…

- Semmi gond. Igazad van. Rosalie néha felfújja a dolgokat. Főleg, hogy ez a téma érzékenyen érinti – Emmett mindig mosolygó arcán fájdalmas kifejezés suhant át. – Tudod, mindig vágyott egy gyermek után. Akárcsak Esme… Ezt sosem tudták teljesen feldolgozni.

- Sajnálom – összeszorult a torkom.

- Nézd! – Emmett arcára újra kiült a lelkesedés. Edward az egyik lábát megragadta a kezeivel, és megpróbálta a szájába gyömöszölni. Felnevettem.

Furcsa volt, hogy azok a mozdulatok, hangok és gesztusok, amik számomra teljesen természetesek voltak az öcsémtől, Emmett és a többi Cullen számára csodáknak tűntek. Pont úgy, ahogy számomra ők voltak olyanok, mint egy káprázat.

- Most mit szeretne? – zökkentett ki a gondolataimból Emmett. Az öcsémre pillantottam. Az ég felé emelte mindkét kezét és hangosan gügyögött.

- Azt hiszem, azt, hogy emeld fel – tippeltem.

- Ó! – Emmett elbizonytalanodva lépett közelebb a bölcsőhöz. – Segítenél?

- Miben?

- Nem merem felemelni, nehogy túl erősen megnyomjam… Megtennéd, hogy a karomba adod? – nézett rám tétovázva. – Persze, megértem, ha nem akarod, hogy megfogjam… - tette hozzá. Habozva néztem előbb az öcsémre, majd Emmettre.

- Próbáljuk meg… Ha Esmééknek ment, neked is fog. Csak tedd így a kezed – mutattam meg neki a helyes tartást. -, én meg majd beleteszem Edwardot.

Visszafojtottam egy nevetést, amikor Emmett beállt a megfelelő pózba, és arcán olyan mértékű koncentrálás látszott, mintha legalábbis, egy komplikált agyműtétre készülne.

A bölcsőbe nyúltam, és felvettem Edwardot, majd közelebb mentem Emmetthez, aki visszafojtott lélegzettel várt. Merev karjaiba helyeztem az öcsémet, majd hátráltam pár lépést.

Emmett úgy állt a babával a kezében, mint egy kőszobor – egy nagyon ijedt és megilletődött kőszobor –, mégis ez volt a legédesebb kép, amit valaha láttam az eddigi életem során. Mindig elolvadtam attól, ha egy férfit kisbabával a karjában láttam, de ezt most csak fokozta az, hogy ez a bizonyos férfi egy emberfeletti erővel rendelkező vámpír volt. Az izomtól feszülő karok olyan gyengéden és óvatosan tartották az apró, emberi teremtményt, hogy attól bárki szíve gyorsabban dobogott volna.

- Rosalie… - Emmett szemei hirtelen az öcsém arcáról felemelkedtek, és a gyöngéd szeretet vonásait eltorzította a fájdalom. Hátrafordultam.

Rosalie az ajtóban állva nézte a szeme elé táruló képet, és biztos voltam benne, hogy ha képes lenne sírni, most potyognának a könnyei. Összeszorult a szívem.

- Rose, várj! – kiáltott fel Emmett, mikor Rosalie elrohant. – Átvennéd, kérlek? – nézett rám kétségbeesetten. Azonnal indult volna Rosalie után, mégsem mozdult egy centit sem, nehogy Edwardnak valami baja essen. Gyorsan odasiettem. Abban a pillanatban, ahogy kivettem az öcsémet a kezeiből, Emmett rögtön el is tűnt.

Kissé leverten indultam le a földszintre Edwarddal a karjaimban, hogy megkeressem Alice-t. A gondolataim Rosalie körül forogtak, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy még egy lépcső van előttem. Halk sikkantással szorítottam magamhoz az öcsémet, várva, hogy hasra essek, de ez nem következett be. Helyette egy hideg mellkashoz szorultam.

- Jól vagy? – hallottam a dallamos hangot. Gyorsan lepillantottam az öcsémre, és mikor láttam, hogy semmi baja, megnyugodtam.

- Igen – válaszoltam, és szerencsétlenségemre felpillantottam. Egyenesen Edward szemeibe. Éreztem, ahogy a forróság felkúszik a mellkasomból egészen az arcomig. Egy pillanatra a tekintete, mintha lejjebb csúszott volna – az ajkaimra? –, én pedig remegni kezdtem.

2009. február 22., vasárnap

A múlt árnyai - 4. fejezet

4. BŰNTUDAT



ALICE-NEK KELLETT ELKAPNIA, hogy ne zuhanjak a földre. A sokk miatt a lábaim felmondták a szolgálatot. Hogy hihette a rendőrség, hogy képes lennék meggyilkolni a saját szüleimet? És ami még fontosabb, hogy hihették Cullenék, hogy képes lennék rá?

Leültettek az asztal mellé az egyik székre.

- Azt… Azt hiszitek, hogy én…? - próbáltam meg kinyögni a kérdést, ami a torkomat mardosta. – Alice… - néztem fel aranybarna szemeibe könyörgően.

- Nem hiszem, hogy te voltál – rázta meg a fejét végül, miután pár pillanatig elmerült a pillantásomban. Hallottam, ahogy Rosalie kételkedve felmordul nem messze tőlem.

Carlisle elém húzott egy széket, és leült velem szemben.

- Én sem hiszem, hogy képes lennél gyilkolni – nézett rám megértően. Az első könnycseppek megadva magukat legördültek az arcomon. – De valamit eltitkolsz… Hogy bízhatnánk meg benned, ha nem mondod el a teljes igazságot? – a hangja nem volt vádló - inkább mintha arra kért volna, hogy bízzak meg bennük, és beszéljek.

A pillantásom akaratlanul is Edward gyönyörű arcára vándorolt. Elképzeltem, milyen lenne, ha tudná az igazat. Nem bírnám ki, ha vádat és megvetést látnék a szemében.

A kezemet a szám elé szorítva próbáltam elfojtani a kétségbeesés okozta zokogásomat.

- Nem megy… - ráztam meg a fejem. – Nem tudom… - hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem a nátha miatt, mint az elmúlt napokban, hanem a belülről fojtogató érzések miatt. Ki kellett jutnom a házból – szükségem volt levegőre.

Egyszer, mikor még kislány voltam, a szomszéd fiú bezárt a kert végében lévő, alig pár négyzetméternyi fészerbe, ahol sötét volt, és a levegőt alig lehetett belélegezni a portól. Akkor először és utoljára volt pánikrohamom. Legalább is, eddig!

Úgy pattantam fel, mint akit megégetett a szék. Fel sem fogtam, hogy Cullenék még mindig az ebédlőben vannak. A lábaim automatikusan indultak meg a kijárati ajtó felé. Úgy téptem fel, mintha az életem múlna azon, hogy kijussak. Nem hallottam, hogy követnek-e, nem is igazán érdekelt – csak futottam a levegőt kapkodva.

Azt hittem, hogy odakint majd könnyebb lesz, hogy a szabadság érzésétől elmúlik az a hatalmas nyomás a mellkasomon, de nem így lett. Minden csak még inkább rám nehezedett. Mintha az ég megsüllyedt volna, hogy apró bogár módjára összenyomjon engem.

Újra láttam magam előtt azt az estét: szüleim halott viaszszerű arcát, a vámpír jóllakottságtól vöröslő szemeit. Ismét éreztem a félelmet, a veszteség fájdalmát. Mindent, amit eddig elnyomtam magamban.

Botladoztam a fák között – már majdnem teljesen sötét volt és a látásom is homályos volt a könnyektől. Fogalmam sem volt, hogy meddig bolyongtam. Elveszítettem teljesen az időérzékemet – valójában szinte semmit sem érzékeltem magam körül a fájdalmon kívül.

- Állj! – Csak valahol a tudatom mélyén fogtam fel, hogy valaki kiáltott, de a lábaim nem engedelmeskedtek a hangnak. Felsikkantottam, mikor hirtelen valami hideg és kemény ütődött az oldalamnak. Akkora erővel sodort a földre, hogy azt hittem, minden porcikám szilánkosra tört.

A döbbenettől elkerekedett szemekkel néztem fel a mézarany szempárba, amely aggódva nézett vissza rám.

- Jól vagy? – suttogta halálra vált arccal Edward.

Azt akartam válaszolni, hogy „aha”, de helyette egy „au” csúszott ki a számon. Meg akartam kérdezni, hogy ezt meg mi a fenéért csinálta, de valamiért a szám nem akart engedelmeskedni. Forróság söpört végig a testemen, annak ellenére, hogy Edward hozzám simuló teste jéghideg volt.

- Bella, mondj valamit… - kérte még mindig rettegéssel a hangjában. Meglepett és kijózanított, hogy a becenevemen szólított. A tekintete olyan volt, mintha a távoli múlt egyik pillanatában járt volna.

- Azt hiszem, egyben vagyok – feleltem halkan. Hallottam, ahogy megnyugodva kifújja a levegőt a tüdejéből. Egy másodpercig tétován nézett rám, aztán megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredt volna fel, és gyorsan lemászott rólam.

Az arcom még mindig könnyes volt, de a hirtelen jött sokktól elmúlt a pánikrohamom.

- Mi a fenéért vetetted rám magad? – az előbbi kiborulás helyét a harag vette át. Magam sem értettem, hogy miért vagyok ilyen dühös Edwardra, hiszen, semmi bajom nem esett…

- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Majdnem átlépted a határt…

- Milyen határt? – néztem körbe, de semmilyen jelzést nem láttam sehol, csak és kizárólag fákat és bokrokat.

- Ez… hosszú – a pillantása végigsöpört a testemen. Újabb hőhullám kerített hatalmába. – Vissza kéne mennünk, mert még betegebb leszel – próbálta meg kikerülni a választ. Hagytam neki, mert rádöbbentem, hogy egy szál pizsamában és papucsban állok az erdő közepén, miközben egyre sötétebb és hidegebb van. Bólintottam, hogy igaza van, és elindultam visszafelé.

Egy hideg kéz ért gyengéden a vállamhoz. Tétován néztem fel Edwardra – hiba volt, az arca megint úgy elbűvölt, hogy lefagytam. Közelebb hajolt hozzám, én pedig próbáltam nyugodtan lélegezni – vagy úgy egyáltalán lélegezni.

- A ház arra van – mutatott bal felé. Kételkedve néztem arra: meg mertem volna esküdni, hogy a másik irányból jöttem.

Jó pár percig csendesen haladtunk egymás mellett, aztán hirtelen egy kabát terült a vállamra. Összehúztam magamon, és hálásan elmosolyodtam.

- Hogy érzed magad? – szólalt meg végül Edward halkan.

- Megvagyok – vontam meg a vállam. Valójában szörnyen szégyelltem magam, amiért úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Kiborultam, aztán meg elrohantam – tisztára, mintha ovis lennék…

- Nem fognak szekálni.

- Tessék? – kérdeztem.

- Hogy elmondd, amit nem akarsz – magyarázta. – Na jó, Alice lehet, hogy megpróbálja belőled kiszedni… - nevetett fel. Hirtelen a szívverésem gyorsabbá vált. – Nem kell elmondanod, amíg nem állsz rá készen – hirtelen nagyon komoly lett az arca. Percekig elgondolkozva meredt maga elé, miközben én próbáltam tartani vele a lépést.

Vajon az jár a fejében, hogy a rendőrség jogosan keres-e? Tényleg felmerült bennük, hogy képes lennék… ilyen szörnyűségre? Persze, nem ismernek, de… Mégis fájt, hogy talán, nem bíznak bennem, és kinézik belőlem, hogy bűnös vagyok.

- Nem én voltam – csúszott ki a számon. Megtorpant – én meg majdnem nekiszaladtam a hátának.

- Tudom. És a többiek is tudják.

- Nem úgy tűnt. – Összeszorult a gyomrom, miközben eszembe jutottak az ebédlőben történtek.

- Zavarja őket, hogy titkolózol. És Jasper érzi a lelkiismeret furdalásodat. Nem értik, hogy miért nem mondasz el mindent. De nem hiszik azt, hogy képes lennél… - Nem fejezte be a mondatot. Ismét elindult a ház felé.

- Sajnálom – sóhajtottam.

Csend telepedett ránk. Mikor elértük a házat, már szörnyen fáztam, és átkoztam magam a hülyeségem miatt. Az kell még, hogy plusz egy hétig betegeskedjek!

Ahogy beléptem az ajtón, Alice és Esme elém rohant. Az arcuk aggodalmas volt, amitől megint csak lelkiismeret furdalásom támadt. A többiek az ebédlő küszöbén álltak – Rosalie karjában ott volt az öcsém -, és kérdőn néztek Edwardra. Valószínűleg azt akarták tudni, hogy épelméjű vagyok-e, vagy hívják a megfelelő intézmény ápolóit.

- Jól vagy? – ölelt át Alice hirtelen. Bármilyen hideg is volt a teste, jól esett. Ösztönösen a karjai közé fészkeltem magam, és beszívtam azt az édes illatot, amit magából árasztott.

- Eddig jól volt, de most, hogy épp megfojtod… - nevetett fel brummogó, mély hangon Emmett a háttérben. Halványan elmosolyodtam.

- Minden rendben – feleltem, mikor Alice elengedett. Esme gyengéden végigsimított az arcomon.

- Sajnálom, nem akartunk ennyire felzaklatni – nézett rám bűnbánóan.

- Nincs semmi gond. Csak kellett egy kis friss levegő… - pirultam el.

- Jasper mást mondott – Alice hangja furcsa volt, mintha megijedt volna valamitől.

Körbe néztem, és csak most jöttem rá, hogy Jaspert sehol sem látom. Kérdőn pillantottam Alice-re.

- Jasper egy kicsit… kiborult. Túl erősen érezte a fájdalmadat és a kétségbeesésedet. – Még inkább elpirultam. Teljesen kiment a fejemből, hogy hiába próbálok erősnek tűnni, Jasper által úgyis tudják, mikor mit érzek.

- Azért jól van? – kérdeztem – a hangom tele volt aggodalommal. Ha csak fele annyira szenvedett, amennyire én, az is éppen elég ahhoz, hogy rosszul legyen.

- Persze, kiheveri – bólintott Alice halvány mosollyal az arcán. Hirtelen elfintorodtam, majd tüsszentettem egyet. Emmett ismét felnevetett. – Jobb, ha most visszamész az ágyba – ragadott karon Alice, és mire észbe kaptam volna, már vonszolt is felfelé a lépcsőn.

Egy forró fürdő után, mikor már egyedül voltam az ideiglenes szobámban, vettem csak észre, hogy Edward kabátja nálam maradt. Bebújtam a takaró alá, és fejemet az Edward illatú kabátba fúrtam. A több napos betegeskedés és a mai szó szerinti és képletes kirohanásom után olyan fáradt voltam, hogy azonnal elaludtam.

A terem hatalmas volt, mindenki táncolt és jól érezte magát. Az asztal, aminél ültem, a sarokban állt. Mellettem a barátaim beszélgettek – próbáltam odafigyelni arra, hogy mit mondanak, de mintha valami idegen nyelven beszéltek volna. Idegesített, hogy nem értem őket. Szólni akartam, hogy beszéljenek lassabban és hangosabban, de ahogy kinyitottam a számat, elhallgattak, és meredten figyeltek egy pontot a terem túlsó végében.

Arra fordítottam a pillantásomat, és rögtön el is felejtettem, hogy az előbb még dühös voltam. A táncoló tömeg kettényílt, és egy magas, barna hajú férfi sétált egyenesen felém. Olyan volt, mintha egy plakátról lépett volna le. Csak egy szó jutott eszembe abban a pillanatban: tökéletes!

Elkerekedtek a szemeim, ahogy megállt előttem. Nem szólt egy szót sem, csak kinyújtotta felém a kezét, én pedig ösztönösen az övébe fektettem az enyém. Felhúzott a székemről, és a táncparkett felé vezetett. Úgy éreztem, mintha megbabonáztak volna.

Egy keringő első ütemei hangzottak fel, nekem pedig átfutott az agyamon egy pillanatra, hogy mióta játszanak ilyen zenét egy szórakozóhelyen... Aztán, mikor elkezdtünk forogni, kiszállt minden értelmes gondolat a fejemből. Az ismeretlen tekintete fogva tartott.

Csak akkor tértem magamhoz, mikor a zene utolsó hangja is elhalt. Olyan volt, mintha mély álomból ébredtem volna. Megráztam a fejem. Mire felnéztem, nem láttam sehol sem a férfit. Mintha köddé vált volna. Izgatottan pillantottam körbe, és az iszonyattól éles sikoly hagyta el az ajkaim.

Mindenhol holttestek feküdtek. Szemük nyitva - bennük a rémület tükörképe. Az arcuk fehér, nyakukon félhold alakú seb, amiből még szivárgott a vér. El akartam futni, de a lábam földbe gyökerezett. Aztán megláttam őket…

A szüleim élettelen teste az egyik asztal mellett hevert. A mellkasomból zokogás tört elő, és a földre rogytam. A hideg kacaj, ami betöltötte a termet, megdermesztett. Mikor felnéztem, az idegen állt előttem pár lépésnyire, szemei vörösek voltak. Ahogy elmosolyodott, láttam, hogy a fogsora maszatos a vértől. A rémülettől elkerekedtek a szemeim, mikor észrevettem az öcsémet a karjaiban.

A szeme gonoszul megvillant, én pedig tudtam, hogy mit fog tenni – elveszi tőlem a családom utolsó tagját is. Próbáltam megmozdulni, de nem tudtam. Az egyetlen, amire képes voltam, az a sikoltozás volt.

- Ébredj! Ébresztő! – hallottam meg egy hangot. Hideg kezek ragadták meg a vállamat, és finoman, de határozottan megráztak. Kinyitottam a szemem, és sikoltást hallottam. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy én sikoltozom. Ösztönösen öleltem meg az ágyamon ülő Edwardot, mint gyerekkoromban, mikor az édesanyám ébresztett fel egy-egy rémálomból. Reszketve bújtam hozzá, ujjaim görcsösen markolták meg a rajta lévő kék inget. Annyira szükségem volt most erre a közelségre, hogy az sem érdekelt, mikor a márványkemény test megfeszült az ölelésemben.

Halkan susogó hangot hallottam, és Edward ringatni kezdett – tényleg gyereknek éreztem magam hirtelen. Mikor a hangjától és a belőle áradó illattól megnyugodtam, és ellazultam a karjaiban, lassan eltolt magától.

- Jól vagy? – hallottam meg egy dallamos – de most aggodalommal teli – hangot az ajtó felől.

Először nem értettem, hogy Alice miért nem jön beljebb, de aztán megláttam mellette Jaspert. Ha egy vámpír képes a számukra normálisnak mondhatónál még jobban elsápadni, hát akkor Jasper most megtette. Az arca merev volt, a szemei fájdalmasan összeszűkültek, keze Alice-ét markolta.

- Rosszat álmodtam. Sajnálom. Te jól vagy? – Jasper feszülten bólintott – nem hittem neki. Az én mellkasomban is ott volt még az a szorító érzés, bár Edwardnak köszönhetően kezdett enyhülni. – Nyugodtan visszamehettek alud… vagyis… csinálni, amit eddig csináltatok – zavarodtam meg.

- Menjetek csak, majd én vigyázok rá! – szólalt meg Edward. Alice töprengő tekintettel nézett rá.

- Biztos, hogy ne maradjak én?

- Te csak vigyázz Jasperre – bólintott Edward, majd visszafordult felém.

Mire újra felnéztem, Alice-ék már eltűntek a küszöbről.

- Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte Edward.

- Nem akarok egyedül maradni – vallottam be halk hangon.

Elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amitől a szívverésem furcsa módon felgyorsult -, majd mire észbe kaptam volna, eltűnt és megjelent egy pohár vízzel.

- Hű! – nyögtem ki, mire a mosolya vigyorrá szélesedett. Tudtam, hogy a vámpírok gyorsak, de látni egészen más volt, mint tudni… - Köszönöm – vettem át a poharat, és belekortyoltam a hűvös vízbe. Jól esett.

- Elmeséled? – szólalt meg hirtelen Edward. – A rémálmodat… - tette hozzá, mikor látta az értetlenséget az arcomon. Megráztam a fejem. – Pedig lehet, hogy megkönnyebbülnél tőle… Hát jó! – sóhajtott fel, mikor ismét nemet intettem.

Hosszú percekig ültünk szótlanul az ágyon. Hogy ne legyek annyira zavarban, lassan kortyolgattam a vizemet – nem igazán segített, főleg, mikor rájöttem, hogy Edward kabátja még mindig ott fekszik mellettem, és valószínűleg látta, hogy alvás közben azt ölelgettem. Az agyam gyors pörgésbe kezdett, hogy rájöjjek, mivel is törhetném meg a csendet. Mikor az utolsó csepp víz is elfogyott, megköszörültem a torkomat. Edward a gondolataiból kizökkenve nézett fel rám – sok mindent megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében.

- Mi volt az a határ dolog? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.

- Ez egy hosszú történet – komorodott el az arca.

- Azt hiszem, ma éjszaka már úgysem fogok aludni… Szóval, ráérek – elhelyezkedtem kényelmesen az ágyban, mintha csak az esti mesét várnám. Edward mély lélegzetet vett.

- Hallottál már a quileute-ekről? – kérdezte. Felderült az arcom, mert végre volt valami, amiről tudtam már.

- Persze. A nagypapám törzse voltak.

- Mennyit mesélt neked róluk? – érdeklődött óvatosan Edward, mire rossz érzés fogott el. Megint egy titok…

- Egy keveset… Legfőképpen a rezervátumbeli emberekről mesélt történeteket. A dédnagypapámról, a barátairól. És elmondott néhány legendát.

- A nagypapád dédapja egyezséget kötött velünk. – Próbáltam magamban kiszámolni, hogy ennek mennyi ideje lehetett pontosan, és a szám tátva maradt.

- Jó öregek vagytok… - csúszott ki a számon. Edward felnevetett.

- Az apám megígérte, hogy nem bántunk egy embert sem, cserébe a rézbőrűek megtartják a titkot arról, hogy kik is vagyunk. Ezen kívül, megegyeztünk abban, hogy nem lépünk a területükre.

- Szóval, a határ a területük határát jelöli?

- Pontosan. Ha átlépsz rajta, és megtámad… valaki…

- Nem védhettél volna meg – fejeztem be a mondatot.

Megrázta a fejét, és a pillantása az enyémbe fúródott.

- Meg kellett volna szegnem az egyezséget – javított ki.

- Képes lettél volna… miattam…? – elakadt a lélegzetem. – Miért?

- Mert nem hagyhatom, hogy az Ő vére kihaljon – az aranysárga szemek tompán néztek rám egy hosszú pillanatig, majd elfordította a tekintetét a padló felé.

A kezem önkéntelenül nyúlt ki, hogy vigasztalóan megérintsem, de amint az ujjaimmal elértem, megrándult, és arrébbhúzódott. Tétován az ölembe ejtettem a kezem.

- Most mennem kell… - pattant fel hirtelen az ágyról anélkül, hogy újra rám nézett volna, majd felkapta a kabátját mellőlem. Elpirultam. – Beküldöm Esmét mindjárt.

- Nem szükséges… - suttogtam elhaló hangon. Nem tudtam, pontosan miért, de a sírás fojtogatott.

Pár pillanat múlva Esme mégiscsak megjelent. Hálás voltam Edwardnak, hogy nem vette komolyan a tiltakozásomat – semmi kedvem nem volt egyedül maradni. Esme az ágyamra ült, körbetekert a takarómmal, hogy ne zavarjon a bőre hőmérséklete, és az ölébe vont engem. Nem szólt egy szót sem, csak halkan dúdolgatott nekem.

Próbáltam tartani magam, de a könnyeim utat engedtek maguknak. Az álmom és a múltam képei a fejemben összevegyülve újra és újra felvillantak előttem. Nem voltam benne biztos, hogy valaha el tudom-e felejteni őket… Szét voltam esve, és nem láttam kiutat. Cullenék semmi nyomát nem találták a vámpírnak, aki üldözött, így nem volt más választásunk, mint kivárni, hogy újra rám találjon. Addig pedig ennek a háznak az önkéntes foglya voltam – valahányszor ez eszembe jutott, előtört belőlem a klausztrofóbia.

A lelkiismeret is szörnyen furdalt, mert nem mondhattam el a teljes igazságot Cullenéknak. Megérdemelték volna, hogy megtegyem. Tiszta szívvel befogadtak – kivéve Rosalie-t… –, én mégsem vagyok képes rá, hogy őszinte legyek hozzájuk.

- Haragszotok rám? – néztem fel nedves szemekkel Esmére.

- Miért haragudnánk? – mosolygott rám úgy, hogy hirtelen el is felejtettem, mi okuk lehetne rá.

- Amiért nem mondom el… azt… - motyogtam végül. – Nem akarok hazudni nektek, csak egyszerűen még nem megy… – Gyengéden megsimogatta az arcomat. Ez annyira anyai gesztus volt, hogy megint összeszorult a szívem.

- Tudom, milyen érzés, mikor elveszítesz valakit – fájdalom csillant a szemében. – Sokszor nehéz beszélni róla. Még hosszú idő után is… Bármi is az, amit eltitkolsz, majd elmondod, mikor eljön az ideje.

- Olyan jók vagytok – sóhajtottam fel hálásan. Keserűen felnevetett.

- Ezzel néhányan vitatkoznának…

- Mint például? – dörgöltem meg a szemeimet, miközben visszahelyeztem a fejem az ölébe. Simogatni kezdte a hajamat.

- Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy amiatt, amik vagyunk, nem lehetünk jók. Hogy átkozottak vagyunk és nincs lelkünk.

- Akik így gondolják, nem ismernek titeket – jelentettem ki határozottan.

2009. február 19., csütörtök

A múlt árnyai - 3. fejezet

3. BETEGSÉG



ÚGY ÉBREDTEM, MINT AKIT AGYONVERTEK – fájt a fejem, forgott a gyomrom, kapart a torkom és nem kaptam rendesen levegőt az orromon. Hát igen, nem voltam hozzászokva a hideghez és a párás levegőhöz. Az erdőben való mászkálás során teljesen átáztak a ruháim, így nem csoda, hogy meghűltem.

Szédelegve tántorogtam ki az ágyból, messziről vetettem egy pillantást a bölcső felé – Edward nagy barna szemekkel pislogott vissza rám -, majd kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön.

- Valaki… - kiáltani akartam, de csak rekedt suttogás jött ki a számon. – A fenébe! – morogtam magamban, miközben megköszörültem a torkomat. Mire felnéztem, a fél család előttem állt, és érdeklődve nézett rám. – Azt hiszem, beteg vagyok… - nyögtem ki végül. A hangom még mindig karcos volt. – Valakinek tisztába kéne tennie és meg kéne etetnie Edwardot, nem akarom megfertőzni… - kértem, mire Esme azonnal elindult a bölcsőhöz.

- Gyere, megvizsgállak – lépett elém Carlisle.

- Arra semmi, de semmi szükség! – tiltakoztam. – Ez csak egy kis megfázás, majd magától elmúlik.

- Akkor tisztázzuk… - nézett rám Alice gonosz kis mosollyal a szája sarkában. – Vagy a saját lábadon mész be a dolgozószobába, hogy Carlisle megvizsgáljon, vagy én viszlek be.

- Ez nem igazság! Hol van itt a szabad akarat? – fontam magam előtt össze durcásan a karomat.

- Szabadon dönthetsz, hogy magadtól mész-e vagy sem – vonta meg Alice a vállát vigyorogva.

Egy csúnya pillantást lövelltem Alice felé, majd félhangosan morogva követtem Carlisle-t.

Az irodája tele volt könyvekkel – olyan volt, mint egy kisebb könyvtár. A falakat érdekes festmények díszítették. Meg akartam nézni őket, de Carlisle rögtön a bőr karosszékéhez vezetett, ami egy mahagóni íróasztal mögött állt. Az asztalon rend uralkodott, a könyvek és papírok szép, rendezett halmokban álltak egymás mellett – a saját íróasztalomra gondolva elszégyelltem magam.

Mire befejeztem a nézelődést, már az asztalon volt egy orvosi táska, és egy lámpa fénye irányult rám.

- Rendben, nyisd ki a szádat! – kért Carlisle. Nagyot sóhajtva teljesítettem a kérését arra gondolva, bárcsak kimentem volna a mosdóba fogat mosni, mielőtt összecsődítem a fél házat. Fél térdre ereszkedett előttem, és a torkomat vizsgálgatta. Hideg ujjai végigtapogatták a nyakamat.

A fonendoszkópos vizsgálatra nem volt szükség. Anélkül is tisztán hallotta mind a szívhangomat, mind azt, hogy a tüdőm hogyan végzi a levegőcserét.

- Rendben, ez csak egy kis megfázás… - bólintott. – Kapsz antibiotikumot, forró teát, C-vitamint és pár nap múlva jobban leszel – jelentette ki a nyilvánvalót.

Elhúztam a számat. - Megmondtam…

Elmosolyodott, majd felállt, és nekidőlve az íróasztalnak fürkészett engem. Zavarba jöttem.

- Talán, beszélgethetnénk egy kicsit… Már ha elég erősnek érzed magad most hozzá… - szólalt meg végül. Kissé idegesen bólintottam. – Remek. Mesélj egy kicsit, milyen volt a mi Bellánk élete... – kérte. A szemei egyszerre csillogtak a bánat és a kíváncsiság különös elegyétől.

- Boldog volt – feleltem. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb, amire kíváncsi lehetett. – És szomorú. Jó élete volt a nagypapa mellett, és imádta aput meg minket. De… A történetek, amiket mesélt… Igazából csak akkor értettem meg, miután megtaláltam a naplóját. Az utolsó lélegzetéig szerette Edwardot. – Carlisle arca megértő volt. Mintha tudta volna, hogy ezt fogom mondani. – Szerette a nagypapát is, de Edward… Sosem felejtette el őt – megborzongtam.

- Mikor… Mikor halt meg?

- Két éve. Csendes halála volt. Egyik éjszaka lefeküdt aludni, és másnap már nem ébredt fel. Nagypapa három hónapra rá követte. Azt hiszem, nem tudott a nagyi nélkül élni… - a szemem önkéntelenül megtelt könnyekkel – próbáltam a náthára fogni az egészet, ezért elővettem egy zsebkendőt, és hangosan kifújtam az orromat.

- Mi is szerettük őt. Nem tudom, hogy mennyit tudsz a múltról, de a családunkhoz tartozott. Miután elmentünk, még akkor is. Még most is…

- Azt hiszem, ő is a családjának tartotta magukat. Mindig kedvesen mesélt magukról – felkuncogtam az emlékektől. Carlisle kérdőn nézett rám. – Nagypapa nem igazán szerette, mikor vámpírtörténeteket mondott nekem. Azt mondta, hogy nem kéne direkt ijesztgetnie, pedig én sosem féltem. Azt hiszem, a nagypapám egy kicsit féltékeny volt…

- Tudom, hogy ez egy fájdalmas téma, de beszélnünk kell arról az estéről is… - Carlisle pillantása türelmes és megértő volt. Rögtön tudtam, hogy melyik estére gondol, és a szédülésem még erősebb lett. – Ha túl gyenge vagy hozzá… - hallottam meg az aggodalmas hangot, mikor hátrahajtottam a fejem a hűvös bőrtámlára, és lehunytam a szemeim.

- Nem. Kérdezzen! Mit akar tudni? – kérdeztem, miközben próbáltam friss levegőt szívni a tüdőmbe – a nátha miatt nem túl sikeresen.

- Hogy nézett ki az a vámpír…? – Nem folytatta a mondatot azzal, hogy „aki a szüleidet megölte” – valószínűleg nem akarta felszakítani a még gyógyulni sem kezdő sebeimet.

- Magas volt. Önnél talán, egy fejjel magasabb. A haja barna, a szemei vörösek. Volt… volt egy fülbevaló a bal fülében – egy fordított kereszt. – Próbáltam magam elé idézni annak a vámpírnak az arcát, anélkül, hogy teljesen kiborulnék.

- Valami más esetleg?

- Nem emlékszem másra – ráztam meg a fejemet.

- Rendben – bólintott. – Nem hinném, hogy a lakásotokban még éreznénk a szagát… Hol talált rátok utoljára?

- Phoenixben – mondtam.

Mielőtt Forksba jöttünk volna, utoljára Phoenixben jártunk. Anyu vett egy kis házacskát ott, hogy nyaranként pihenhessünk pár hetet, mikor épp szabadságon vannak apuval. Abban a házban húzódtam meg Edwarddal, de egy hétbe sem telt, és az üldözőm megint feltűnt. Ha nem élvezte volna a velem való játszadozást, már nem éltünk volna én és az öcsém…

- Egyik nap, mikor visszaértünk a bevásárlásból, az ágyamon várt egy üzenet – és egy kis „ajándék” – tettem hozzá gondolatban. – Ránk talált, és bent volt a házban. Azonnal eljöttem onnan.

- Miért nem várt meg egyszerűen? – nézett rám töprengő arccal Carlisle.

- Nem tudom – próbáltam köhögő-rohamnak álcázni a zavaromat. Ha Carlisle észre is vette, hogy hazudok, nem szólt miatta.

- Elküldöm oda Jaspert és Emmettet, hátha megérzik még a szagát… Adnál egy pontos címet? – tolt elém egy papírdarabot és egy tollat. Gyorsan lefirkantottam.

- Köszönöm – zsebre tette a fecnit, majd ellökte magát az íróasztaltól. – Jobb lenne, ha most visszafeküdnél… Pihenj csak, Esme és Rosalie vigyáz az öcsédre.

A nap későbbi része maga volt a pokol. A vámpírok élőbbnek néztek ki, mint én. Hol a hideg rázott, hol úgy éreztem, meggyulladok. Aludni nem tudtam, mert amint vízszintesbe helyeztem magam, a náthától korlátozódott az agyam oxigénellátása. Próbálkoztam a fel-alá sétálással, mert olyankor könnyebb volt lélegezni, viszont olyan gyengének éreztem magam, hogy öt percenként kénytelen voltam leülni, nehogy összeessek.

Alice délben hozott nekem egy kis húslevest. Állítólag Carlisle-tól hallotta, hogy a megfázással küszködő betegeknek ezt szokás adni, aztán ő és – legnagyobb meglepetésemre – Edward az Internetről leszedett recept alapján készítettek nekem egy fazékkal. Először féltem megkóstolni, de végül pozitívan csalódtam a vámpírok főzőtudományában. Sajnos, nem tudtam túl sokat enni, de az a pár kanál tényleg jól esett.

A délutánom megint csak nem volt túl kellemes. A nap során megtöltöttem a szemeteskukát egy nagy halom papír zsebkendővel. Edward is szörnyen hiányzott – mármint az öcsém -, de tudtam, hogy jobb neki, ha távol tartom magam tőle, amíg két lábon járó bacilustelep vagyok.

Már sötétedett odakint, mikor eljött az a pillanat, hogy úgy éreztem, megőrülök az oxigénhiánytól. Nem tudom, miért, de másokhoz képest extra rosszul viseltem a náthát. A fájdalom sosem zavart. Elég sok kisebb-nagyobb balesetem volt már az életem során… De attól, hogy nem kaptam levegőt, teljesen ki tudtam borulni.

Elbotorkáltam a mosdóig, hogy lehűtsem egy kicsit magam a csapnál. Aztán… nem tudom, mi történt. A világ elsötétült előttem.

A következő, amire emlékszem, hogy szörcsögő hangot hallok – beletelt pár percbe, mire rájöttem, hogy a saját légcsövem recseg Darth Vadert is megszégyenítő módon. Elpirultam, és fel akartam ülni, de egy határozott kéz visszanyomott a párnára. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ki akar megint megfosztani a szabad akaratomtól, de kár volt felpillantanom. Az első, amit megláttam, egy injekciós tű volt, amit Edward épp teleszívott valamivel egy ampullából.

- Nem, ne… - ijedten próbáltam elhúzódni, de a kéz még mindig satuként az ágyon tartott. A másik oldalra fordulva megláttam Alice együtt érző mosolyát.

- Nyugi, csak le akarjuk vinni a lázadat. Nagyon magas… - suttogta megnyugtatónak szánt hangon – de nem járt sikerrel. Rémült szemekkel pislogtam a tű felé, és nyöszörgő hangot hallattam.

- Ne, nem akarom…

- Edward háromszor is elvégezte az orvosit – meg sem fogod érezni – ígérte Alice.

- Isabella… - Edward hangja hipnotikus hatással volt rám. Automatikusan felé fordítottam a fejemet, és úgy éreztem, többé nem tudom elfordítani a tekintetemet róla. – Bízz bennem… Semmi olyat nem teszek, amivel árthatnék neked… - Hideg ujjaival végigsimított a karomon – borzongani kezdtem, de nem a bőre hűvösségétől. Ha eddig nem kaptam rendesen levegőt, hát mostanra már hiperventilláltam. Szerencsére a láztól már amúgy is vörös voltam, így valószínűleg észre sem lehetett venni, hogy fülig pirultam. Edward közelebb hajolt hozzám, én pedig mindenről elfelejtkeztem – Alice jelenlétéről, a betegségemről, az injekcióról… Önkéntelenül megnyaltam a számat.

Aztán Edward szeme elsötétült, és hirtelen visszahúzódott. Megráztam a fejemet, hogy kicsit kitisztuljon, és észrevettem, hogy a fecskendő üres. Hitetlenkedve emeltem fel a karomat. A könyökhajlatomnál egy apró vércseppecske jelezte, hogy nemrég valami megszúrt.

- Ezt nyomd rá! – szorított a szúrásra egy vattadarabkát Edward.

- Észre sem vettem… - suttogtam magam elé hitetlenkedve.

- Én megmondtam, hogy Edward nagyon jó… - vigyorgott rám Alice. – Most pihenj! Nem sokára hatni fog az injekció.

Alice-nek igaza volt. Pár perc kellett csak ahhoz, hogy úgy érezzem, repülök. Homályosan láttam a világot, ezért inkább lehunytam a szemeimet. Azt hiszem, el is szundítottam a lázcsillapító hatásától.

Halk, suttogó hangot hallottam. A kéz, ami a homlokomat és a halántékomat simogatta, jéghideg volt. Próbáltam felnyitni a szemeimet, de csak a sokadik próbálkozásom járt sikerrel. Eltátottam a számat a döbbenettől – Edward olyan gyönyörű volt, hogy először azt hittem, meghaltam, és egy angyalt látok magam előtt. A szemeiben annyi érzés szikrázott, hogy lehetetlenség volt olvasni belőle.

- Pont olyan vagy, mint ő… - a hangja rekedt volt az érzelmektől. Valószínűleg azt hihette, hogy nem vagyok még teljesen magamnál a gyógyszerek miatt, én pedig – még ha gonosz dolog is volt -, meghagytam ebben a hitben. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet. – Lehunyta a szemét, az arcvonásain fájdalom söpört végig. Mikor újra felnézett rám, úgy éreztem, megszakad a szívem. – Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – ismételte meg dühös hangon. Keserű nevetés hangja töltötte be a szobát. – Lehet, hogy ez Isten büntetése! A földi pokol. Tessék az igaz szerelem, ismerd meg… Aztán fogd fel, hogy sosem lehet a tiéd. Szenvedj évtizedekig, hogy aztán, mikor már úgy érzed, talán képes vagy anélkül létezni, hogy minden pillanat maga legyen a pokol, jöjjön valaki, aki újra emlékeztet arra a tökéletes boldogságra, amit sosem kaphatsz meg! Hát nem ironikus? – nézett a láztól és a gyógyszerektől még mindig ködös tekintetembe.

Úgy éreztem, megszakad a szívem. A szemeim megteltek könnyekkel, de mielőtt még végigfolyhattak volna az arcomon, letörölte őket hűvös ujjaival.

- Nem érdemes engem siratni. Megérdemlem, amit kaptam. Isten ironikus, de igazságos. Egy szörnyeteg vagyok, embereket öltem. Most csak megkapom méltó büntetésemet – a mosolya keserű volt. Meg akartam ölelni, hogy tudassam vele, nem szörnyeteg és nem érdemel szenvedést, de a testem még mindig túl kába volt ahhoz, hogy megmozduljak. Furcsa érzés volt. Nem tudtam úgy irányítani magam, ahogy akartam, de az agyam teljesen tiszta volt.

- Még a véred illata is hasonló – ahogy a nyakamhoz hajolt, és megéreztem a leheletét a bőrömön, a tüdőmben akadt az a kevés levegő is, amit be tudtam lélegezni. – Nem teljesen olyan… De… Van benne valami, ami emlékeztet rá… - mélyen beszívta az illatomat. Az ujjaim a lepedőbe markoltak. – Vajon az ízed is hasonló? Mmm… - a mély hang, amin felnyögött, áramütésként söpört végig minden porcikámon.

- Sajnálom, ezt nem kéne… Persze, úgysem fogsz emlékezni rá – nevetett fel sötéten. – De én igen… Azt hiszem, tényleg mazoista vagyok – húzódott hátrébb, de nem hagyta abba az arcom simogatását.

Bármennyire is próbáltam ébren maradni, a gyengéd érintéstől lassan lecsukódtak a szemeim. Még éreztem egy hideg száj simogatását a homlokomon, majd elaludtam.

A másnap majdnem olyan szörnyű volt, mint az előző nap. A lázam kissé lejjebb ment, de gyengének és elesettnek éreztem magam. Alice folyton a közelemben volt, hogy mindenben segíthessen, amiben csak szükséges – hálás voltam neki ezért. Esme dél körül behozta hozzám az öcsémet. Kicsit messzebb állt meg az ágyamtól vele, de legalább láthattam pár percre. Esme eddig is gyönyörű volt – mint az összes többi Cullen –, de most észrevettem, hogy még inkább ragyog a boldogságtól, ahogy Edwardot a karjaiban tartja.

Jó anya lehetett volna belőle – ez a gondolat elszomorított. Nagyi naplójában olvastam róla, hogy Esme elveszítette a gyermekét, és leugrott egy szikláról fájdalmában. Ekkor talált rá Carlisle, és vámpírrá – valamint a párjává – tette. Arról is írt a nagyi, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük, mivel a női vérszívók teste nem képes az alakulásra, így egy gyermek kihordására sem. Ahogy elnéztem Esme arcát, szinte biztos voltam benne, hogy ez a tény hatalmas fájdalommal tölti el.

Öröm volt látni, ahogy Edwardra vigyázott. Olyan óvatosan és gyengéden tartotta a karjaiban, és olyan szeretettel nézett rá, hogy biztos voltam benne, bármit megtenne az öcsémért. Egy anya, akinek sosem lehet gyermeke…

Ebédre megint kaptam egy kis levest, és bármennyire is tiltakoztam, Alice addig állt mellettem őrségben, amíg az utolsó kanállal le nem nyeltem.

A következő három napban nem láttam a nagyobbik Edwardot, pedig valahányszor kinyílt az ajtó, a szívem hangos kalapálással várta, hátha megjelenik a küszöbömön. Valószínűleg, még ha úgy is gondolta, hogy nem emlékszem arra az éjszakára, szégyellte magát érte.

Nekem pedig azóta is a szavai jártak az fejemben. Talán, a nagyi tévedett, és Edward mégsem azért hagyta el, mert nem szerette már. Az, amiket mondott nekem, erre utaltak. Hogy csak azért mondott le a szerelméről, mert meg akarta védeni önmagától és attól az élettől, amit nyújthatott volna neki.

Ha tényleg ez volt a helyzet, mekkora erő és milyen mély érzések kellettek ahhoz, hogy képes legyen elengedni a nagyit. A sírás fojtogatott, valahányszor ez eszembe jutott. Bármit is gondolt magáról Edward, nem ezt érdemelte. Ő jó volt, és bár én sosem voltam vallásos, reméltem, hogy ha Isten mégis létezne, tudná ezt, és nem büntetné őt igazságtalanul. Ez nem lehet Isten büntetése!

Nem tudom, mikor született meg bennem az elhatározás, de végül olyan erősen nyilallt belém, hogy szinte elakadt a lélegzetem. Ha már idejöttem, és feldúltam a Cullen család és legfőképpen Edward életét, és elvárom tőlük, hogy megvédjenek egy veszélyes vámpírral szemben, akkor kötelességem valamilyen módon viszonozni ezt. Erre pedig mi lenne jobb mód, mint az, hogy valahogyan elmulasztom az Edward lelkében lévő hatalmas fájdalmat.

Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá, de abban biztos voltam, hogy meg kell próbálnom.

Viszont először el kéne érnem azt, hogy ha felkelek az ágyból, akkor ne remegjenek a lábaim kocsonyaként, és ne kezdjenek közeledni egymáshoz a falak – gondoltam. Ettől kezdve még rosszabbul viseltem, hogy beteg vagyok. Az elfojtott tettvágy idegesített. Hogy lekössem a figyelmemet, ezerféle tervet ötöltem ki, amivel begyógyíthatnám Edward lelki sebeit, de amíg nem próbálhattam ki őket, nem tudhattam, hogy melyik hogyan válna be.

Egy hét után kezdtem úgy érezni, hogy talán, mégiscsak van esélyem a túlélésre. A torokfájásom teljesen elmúlt, a lázam is már csak estére ment feljebb, csak a náthával nem birkóztam még meg.

Vasárnap reggel, mikor Alice behozta nekem a reggelit, úgy éreztem, hogy valami gond van. Furcsán viselkedett velem. Az előző egy hétben majdnem minden percet velem töltött, egyfelől, hogy ne unatkozzak, másfelől, hogy kéznél legyen, ha segítségre lenne szükségem. Ezalatt az idő alatt nagyon sokat beszélgettünk. Mindketten meséltünk a múltunkról – kezdtem úgy érezni, hogy barátok vagyunk.

Most viszont kerülte a tekintetemet, és amint megettem a pirítósomat, azonnal el is tűnt a tálcával együtt, és délig – amikor is behozta az ebédemet – nem is láttam. Mikor megpróbáltam megtudakolni, hogy van-e valami gond, csak annyit mondott, hogy Emmett és Jasper hazatértek, és most sok a dolga.

A betegségem alatt nem volt erőm a gondjaimmal foglalkozni, de most, megint nyugtalan lettem. Tudni akartam, hogy mi történt, és hogy Jasperék megtudtak-e valamit… Zavart, hogy kihagynak abból, amin a testvérem és a saját életem múlik.

Tudtam, hogy itt a házban nem valószínű, hogy bármi baj érhet, mégis minden egyes reccsenéstől, zajtól összerezzentem. Az öcsém hiánya pedig még nagyobb lett. Persze, Esme nagyobb eséllyel védené meg bárkitől és bármitől, mint én, mégis úgy éreztem, hogy mellettem kéne lennie.

Este nem bírtam tovább. Belebújtam a puha, bolyhos papucsba, amit Alice-től kaptam, és lebotorkáltam a földszintre. Cullenékat az ebédlőben találtam – ez is csak megerősítette a gyanúmat, hogy valami gond van, és épp terveket szövögetnek a megoldására.

Mikor észrevették, hogy jövök, mind megmerevedtek, és abbahagyták a susmorgást. Attól, ahogy rám néztek, kellemetlenül éreztem magamat.

- Mi történt? – kérdeztem. – Tudtatok… szagmintát venni? – néztem Jasperre, miközben a kezemben lévő papír zsebkendőt gyűrögettem. Megrázta a fejét, és összehúzott szemekkel méregetett.

- Itt van? – rémültem meg. Semmi más nem jutott eszembe, ami magyarázhatta volna a viselkedésüket, mint az, hogy az a pszichopata megjelent a város közelében, és most már tényleg rám és az öcsémre vadászik.

- Nem. Sem Phoenixben, sem itt nincs nyoma. Sőt, Tucsonban sem! – szólalt meg Rosalie.

A régi otthonom említésétől összeszorult a gyomrom. Akkor Jasper és Emmett ott is járt? De hát, miért?

- Mi nem akarunk úgy ítélkezni, hogy nem hallgatunk meg… - állt fel az asztalfőről Carlisle. – Azt hiszem, nekünk lenne a legkevesebb jogunk a kődobáláshoz – pillantott Rosalie-ra, aki lehajtotta a fejét, és az asztallapot kezdte el vizsgálgatni.

- Nem értem… - ráztam meg a fejemet.

A gyomorfájásom felerősödött a gondolattól, hogy valamiképpen rájöttek arra, hogyan és miért került az a szemétláda a családom közelébe.

- Emmették jártak a házatokban, hátha mégis találnak valamilyen nyomot, ami elvezethet az üldöződhöz – kezdte Carlisle. – Beszéltek az egyik szomszéddal, aki érdekes dolgokat mondott…

- Érdekes dolgokat? – Most már tényleg semmit sem értettem. Mit mondhatott egy szomszéd, ami miatt Cullenék hirtelen bizalmatlanok lettek velem?

- A rendőrség keres téged. – Hét szempár vizsgálta az arcomat, hogy megfigyelje, hogyan reagálok erre.

- Igen… És? – vontam meg a vállamat. Sejtettem, hogy a rendőrség keresni fog, hiszen kiskorú vagyok én és az öcsém is. Miután a szüleimet ott találták… Logikusnak tűnt, hogy elkezdenek kutatni utánunk. Ha nem egy vámpírról lett volna szó, akivel úgysem tudnak elbánni, bementem volna magamtól segítséget kérni, de így nem volt sok értelme a rendőrséget számításba venni.

- És? – csattant fel Rosalie hangja újra.

- Nem értem, mi a gond – néztem végig rajtuk értetlenkedve. – Még nem vagyok tizennyolc, az öcsém pedig még egy éves sincs. Természetes, hogy keresnek.

- Félreértettél. Nem eltűntként keresnek.

- Akkor? – kezdett idegesíteni, hogy vádolnak valamivel, de nem mondják ki, hogy pontosan mivel is.

- Gyilkosság miatt keresnek – Rosalie hangja olyan volt, mintha pofon vágtak volna.

- Gyilkosság? De hát, kit… - Bennem akadt a szó. – Nem… Az nem lehet… - teljesen elsápadtam, és úgy éreztem, a lábam alól kiszalad a padló.

- A rendőrség úgy hiszi, te ölted meg a szüleidet – mondta ki Carlisle végül azt, amire már magamtól is rájöttem.

2009. február 15., vasárnap

A múlt árnyai - 2. fejezet

2. ZONGORASZÓ



- SZÓVAL, AKKOR AZ ÉN GONDOLATAIMAT IS… - néztem fel riadt szemekkel Alice-re, aki elvigyorodott.

- Csak nincsenek sötét kis titkaid, amikről nem akarod, hogy kiderüljenek? – kérdezte viccelődve.

Megpróbáltam olyan könnyedén felelni, amilyen könnyedén csak tudtam: - Mindenkinek vannak titkai… - A tokromban lévő gombóc nem akart enyhülni. Óvatosan Jasperre néztem, aki elgondolkodva vizsgálgatta az arcvonásaimat.

- Megtarthatod őket magadnak. Szerencsédre, különleges vagy, mint a nagymamád – mosolygott Alice.

- Különleges? – Kezdett frusztrálni, hogy idegenek többet tudtak a családomról, mint én magam.

- Edward eddig egyedül a nagymamád gondolatait nem látta – magyarázta Alice. Feltűnt, hogy eddig még egyszer sem mondta ki Bella nagyi nevét – folyton csak a nagymamámként emlegette.

- Akkor… az én fejemben sem tud olvasni? – El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Ám a mellkasomat szorító érzés azonnal visszatért, amint ismét Jasperre pillantottam. Ha a gondolataimban nem is tudnak olvasni, az érzéseim által következtethetnek dolgokra. A francba! – Van még esetleg valamilyen különleges képesség a családotokban, amiről tudnom kéne?

- Háááát… - kezdte Alice. – Rosalie különlegesen… - Rémülten tartottam vissza a levegőt. - …hiú – nevette el magát. Elfintorodtam, majd kinyújtottam rá a nyelvem, de ettől csak még inkább nevetett. Edward nyüszögő hangot adott ki, mire Alice a szája elé kapta a kezét. – Ó, bocsánat… Nem akartam felébreszteni!

- Semmi gond. Egy kis álomszuszék. Fél perc múlva megint aludni fog. Szerencsére, nem egy túl zajos kisbaba – fordultam hátra, és mutatóujjammal megsimogattam az apró kezecskét.

Alice felkapta a fejét, és hirtelen fülelni kezdett – olyan volt, mint a szomszédunk házőrzőkutyája…

- Megjött Esme és Rosalie – közölte, és egy könnyed mozdulattal felpattant a földről – elpirultam, miközben esetlenül én is talpra tornáztam magam.

- Hol voltak? – érdeklődtem.

- Hoztak pár dolgot a városból, amire szükségetek lehet… Tudod, a házban nincs semmi emberi étel, és egy kisbabának is gondolom, sok minden kell… Gyere! – fogta meg a kezemet Alice.

- Várj! Edward! – próbáltam lefékezni, sikertelenül.

- Jasper itt marad vele… - próbált megnyugtatni, ám a naplóban olvasottak alapján ez nem igazán sikerült neki. – Nyugi, most már jól kezeli a vegetáriánusságot. Vigyáz rá! – mondta, mintha csak tudta volna, mire gondolok. Mire észbe kaptam volna, már lent voltunk a földszinten.

„Hoztak pár dolgot…” – visszhangzott a fejemben Alice hangja, mikor beléptem a nappaliba, és megláttam a hatalmas szatyor- és dobozhalmot. Rosalie nem törődött velem, de Alice hangosan kinevetett, és még Esme is megmosolygott, mikor a döbbenettől tátott szájjal bámultam rájuk.

- Ezt… nem kellett volna… - dadogtam elvörösödve. – Egy vagyon lehetett… - Figyeltem, ahogy Esme és Rosalie csillogó szemekkel csomagolják ki a sok babaholmit – ruhákat, játékokat és az ellátáshoz szükséges dolgokat. Ezzel szemben Alice rögtön a nekem vett holmikra vetett rá magát. Zavaromban azonnal elhatároztam, hogy ha részletekben is, de visszafizetem ennek a sok mindennek az árát – igaz, valószínűleg, ehhez szükségem lesz körülbelül ötven-hatvan évre.

- Nézd csak, Isabella! – emelt fel egy kis kék rugdalózót Esme lelkesen. – Hát, nem aranyos?

- De, igen, az – feleltem kicsit késve. Nem voltam hozzászokva, hogy a teljes nevemen szólítsanak, de inkább nem szóltam. Úgy tűnt, Cullenéknak nem esne jól kimondani a Bella nevet. Ennyit igazán kibírok, ha már az életüket – vagyis inkább létüket – kockáztatják miattam.

Vagy három órán keresztül mutogatták nekem a különböző holmikat lelkesen. Mindig is utáltam vásárolni, fogalmam sem volt, mit élvezhettek ennyire ezen… Próbáltam mosolyogva kibírni az egészet, és szó szerint megkönnyebbültem, amikor meghallottam odafentről a hangos sírást – nagyjából már képes voltam megkülönböztetni a sírások miértjét; ez most az „éhes vagyok” sírás volt.

Amíg a többiek elpakoltak, én elkészítettem a tápszert Edwardnak, majd kisurrantam a konyhából, és felmentem az emeletre.

Jasper az ágy mellett térdelt, és kétségbeesett arccal nézett az öcsémre.

- Nem csináltam vele semmit! – bizonygatta, én pedig majdnem hangosan felkuncogtam. – Nem értem, miért sír… Az előbb még aludt…

- Nyugi, csak éhes – mutattam fel a cumisüveget, mire Jasper arcán kisimultak a vonások.

- Ó! De hát, az előbb evett…

- A kisbabákat körülbelül három óránként kell megetetni. Kis bélpoklos! – léptem közelebb, mire Jasper felpattant, és a szoba legtávolabbi falához húzódott. Nem igazán értettem a reakcióját… Alice azt mondta, hogy már jól viseli az emberi vér hiányát.

A karomba emeltem a még mindig síró babát, és a szájához tettem a cumisüveget. Azonnal rákapott. Kis rózsaszín szája édesen cuppogott, ahogy elkezdte szívni a tápszert. Jasper érdeklődve figyelt minket – ettől kicsit zavarba jöttem.

Edward hamar jól lakott, így visszatettem a kis vacokba, amit neki csináltam, majd tétován körbepillantottam. Az utóbbi napok megerőltető stressze után szokatlan volt, hogy semmit sem kellett csinálnom.

- Unatkozol – közölte Jasper tényként a dolgot. Bólintottam.

- Nem igazán szoktam meg a tétlenséget. Otthon ilyenkor mindig már a vacsorát készítettem… - Ahogy ezt kimondtam, szívtam is volna vissza. A szívembe markoló szomorú érzéstől benn szorult egy pillanatra a levegő a tüdőmben. Anyuék körülbelül ilyenkor érnének haza a munkából… Ha nincs az az este… Vagy ha nem vagyok én…

Aztán a fájó érzés egy pillanat alatt elmúlt. – Ez te voltál? – kérdeztem. Most Jasperen volt a bólintás sora.

- Miért vádolod önmagad? – Halk kérdésére megmerevedtem.

- Nem tudom, miről beszélsz… - próbáltam ártatlan arcot vágni.

- Először a szüleid elvesztése miatti fájdalmat éreztem, aztán pedig lelkiismeret furdalást – magyarázta. – Még sosem éreztem, ilyen tisztán és erősen senki érzéseit – az arca elmélkedővé vált. – Elég… zavaró.

- Sajnálom – érkezett tőlem az automatikus bocsánatkérés.

- Nem hiszem, hogy tehetnél róla… - vonta meg a vállát. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Nem akarok erről beszélni – komorult el az arcom. Nem mondhatom el senkinek, hogyan és miért választotta az a vámpír pont az én családomat célpontként. Talán… ha tudnák, akkor is megvédenének, mert az öcsém semmiről sem tehet, de… nem tudnám elviselni a vádló és megvető pillantásokat.

- Rendben.

- Rendben? – tátott szájjal bámultam Jasperre. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek ilyen könnyen feladják a kutakodást, ha titkokról vagy szaftos pletykákról van szó.

- Rendben. Majd elmondod, ha el akarod. – Elindult az ajtó felé, jó nagy ívben kikerülve engem, majd a küszöbről visszanézett rám. – Vacsoráznod kéne… Hozzunk valamit, vagy inkább te mennél le a konyhába?

- Szívesebben mennék én. – Úgy gondoltam, talán a főzés eltereli majd a figyelmemet.

- Esme – mondta ki Jasper normális hangerővel a nevelőanyja nevét, aki azonnal megjelent a szoba előtt. Gyorsan váltottak egymással pár szót, amire nem igazán figyeltem oda, majd Esme biztosított róla, hogy vigyázni fog az öcsémre.

A vacsora készítés tényleg segített. Alice és Jasper körülöttem serénykedett, és mindent megcsináltak, amit csak mondtam nekik – így szerencsére megúsztam a hagymavágással járó könnypotyogtatást. Olyan volt az egész, mint régen otthon… A barátaim sokszor átjöttek, hogy főzőcskézzünk. Sokat nevettünk, és utána mindig degeszre ettük magunkat – na jó, talán mégsem teljesen olyan volt, mint akkor…

Alice és Jasper csendesen dolgoztak, én is csak akkor szólaltam meg, ha valami utasítást adtam nekik, mégis ugyanazt a nyugalmat éreztem, mint a barátaim körében. Fürkészve figyeltem Jaspert, de nem vettem észre, hogy megint manipulálta volna az érzéseimet…

Finom illatok szálltak a levegőben – ananászos csirkét készítettem hagymakarikákkal és rizzsel. Csak mikor betoltam a sütőbe a tepsit, akkor gondoltam bele, hogy talán egy kicsit túlzásba vittem a mennyiséget. Sosem főztem csak magamnak. Na mindegy, legfeljebb majd három napig ezt eszem!

Mivel jó háromnegyed óra kellett a húsnak, neki akartam állni mosogatni, de Alice kivette a kezemből a szivacsot, és közölte, hogy még sosem mosogatott – vagy legalább is, mióta vámpír, az emberi létére pedig nem emlékszik -, így ki akarja próbálni a dolgot.

Jasper mellé állt, hogy segédkezzen neki a törölgetésben – gondoltam, nem zavarom őket… Valójában persze, én voltam zavarban attól, ahogyan egymásra néztek. Az összes Cullen olyan átható pillantással tudott a párjára nézni, amilyet még sosem láttam emberi pároknál. Kicsit irigyeltem őket…

- Khm… Srácok… Addig sétálnék egyet, ha nem gond – köszörültem meg a torkomat.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kimenni. Már sötétedik – közölte Alice.

- Nem – ráztam meg a fejem. – A házat járnám körbe… Persze, a hálószobákba nem megyek be! – tettem hozzá, nehogy azt higgyék, hogy kutakodni akarok. – Meg, ha van még valami szoba, ahová nem szeretnétek…

- Nyugodtan megnézheted a többi szobát – mosolygott rám Alice.

- Oké, kösz. Akkor mire ki kell venni a húst, visszajövök – ígértem meg.

A Cullen-ház tényleg gyönyörű volt. Meglepően tágas és napközben világos. A falak, a padló és szinte minden más is fehér volt benne. A filmek alapján, amiket eddig életem során láttam, biztos, hogy nem így képzeltem volna el egy vámpírtanyát. Az előtéren átsétálva rögtön megakadt a szemem a hangversenyzongorán, ami egy emelvényen állt. Annyira gyönyörű és szembetűnő volt, hogy nem is tudtam, hogy nem vettem észre eddig – talán, mert mindig épphogy csak elrohantam mellette, hol az öcsémet keresve, hol azon aggodalmaskodva, hogy mit szólnak a megjelenésemhez Cullenék.

Gyerekkoromban hat évig tanultam zongorázni, de sosem szerettem – a zongoratanárnőm nem igazán értett a gyerekek nyelvén, és csak elvette a kedvem tőle. Persze, magát a zenét mindig imádtam! Már nagyon régen nem ültem a billentyűk előtt…

Elgondolkozva léptem oda a zongorához, és végigsimítottam a fedelén. Végül is, senki sem mondta, hogy nem játszhatok rajta… Mi gond lehetne belőle?

Leültem a hangszer előtti padocskára, majd felnyitottam a zongorafedelet. A fejemben próbáltam valami olyan darab után kutatni, amit még el tudnék játszani, de csak egyetlen dallamocska jutott az eszembe. Az ujjaim önkéntelenül játszani kezdték a gyönyörű dallamot – igaz, kicsit akadozva, és néha-néha félre is ütöttem, de hát, nem vagyok egy Mozart…

A nagyi dúdolta mindig ezt a dalocskát, mikor gyerekkoromban el akart altatni. Azt mondta, hogy egy angyal írta neki. Mikor megtanultam zongorázni, az volt az első dolgom, hogy hallás alapján lekottáztam. Persze, nem lett tökéletes, hiszen a nagyi csak a felső szólamot dúdolgatta, de ahol hiányosnak éreztem a dallamot, hozzáírtam pár hangot.

- Hagyd abba!

Majdnem leestem a padról ijedtemben.

- Hogy mered? – Edward hangja halk volt, de annál fenyegetőbb.

Felpattantam és védekezően felemeltem a kezemet.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy nem nyúlhatok hozzá… Csak nem bírtam megállni… - Közelebb lépett hozzám, én pedig megint nyárfalevélként kezdtem remegni. Sötét tekintete fájdalommal és dühvel volt tele, a mellkasából ijesztő morgás tört fel.

- Direkt kínozni akarsz? – A kezei ökölbe szorultak, és még közelebb lépett hozzám.

- Nem, dehogy is! Ha tudtam volna, hogy tilos a zongorához nyúlni, én soha… - motyogtam, miközben segítségkérően körbepillantottam.

- A zongorához? Én a dalról beszéltem! Ne játszd a hülyét! – a zongorának támaszkodott, közrefogva engem – ettől csak még inkább nehezemre esett a gondolkozás. Az illatától elkábulva próbáltam összeszedni magam.

- Te… te vagy az angyal… - motyogtam inkább magamnak, mint neki, mikor végre rájöttem, mi is az, ami miatt méregbe gurult. – Te írtad ezt a dalt? – néztem fel rá. – Én nem tudtam. Sajnálom!

- Edward! – zendült fel Alice hangja határozottan a küszöbről. Jasper egy másodperc alatt Edward mögött termett - kezét a feszült vállra helyezte.

Edward hátrébblépett, majd megfordult, és elrohant.

- Jól vagy? – sietett hozzám Alice.

- Aha – bólogattam. Csak most vettem észre, hogy az arcom nedves a könnyektől – a stressztől a legtöbbször sírva fakadtam.

- Nem akart bántani – próbált megnyugtatni.

- Tudom. Inkább én bántottam őt… - haraptam be a számat. – Esküszöm, hogy nem tudtam, hogy azt a dalt ő írta. Esküszöm!

- Elhiszem. Na, gyere, nézzük meg azt a csirkét… - ragadott karon, és maga után vonszolt a konyhába. Hálás voltam neki, amiért úgy tett, mintha mi sem történt volna – féltem, hogy majd a többiek is távolságtartóak lesznek velem, amiért a testvérük miattam szenved.

Miután megvacsoráztam, jutott csak eszembe, hogy fogalmam sincs, hol fogok aludni – pedig a szemhéjaimat kezdtem egyre nehezebbnek érezni. Mielőtt még rákérdezhettem volna, Alice megelőzött. Visszavezetett a szobájába, ahol legnagyobb meglepetésemre a már látott kanapé helyett egy normális ágy volt megvetve.

- Hát ezt meg, hogyan és mikor? – tátottam el a számat.

- Esme és Rosalie vették délután, Emmett pedig felhozta, miközben főztünk – vonta meg a vállát Alice. – A kicsit pedig oda fektetheted – mutatott egy a sarokban álló bölcsőszerűségre.

- És te? Hol fogsz aludni? – kérdeztem rá, mire kuncogni kezdett.

- Én nem alszom… Soha. A mi fajtánknak nincs szüksége alvásra.

- Ó! De akkor sem túrhatlak ki a szobádból.

- Nyugi, majd átmegyek Jasperhez. Hidd el, jobb programom lesz, mint az alvás – kacsintott rám, mire fülig vörösödtem. Ezen megint nevetett.

Az ágyon már ott várt rám egy törölköző, egy pizsama. A legdrágább selyemből - azt hittem, elájulok, mikor megláttam, hát még mikor hozzáértem! Alice a kezembe nyomott egy a tisztálkodáshoz szükséges holmikat tartalmazó pakkot, majd megmutatta a fürdőszobát – amire már igencsak szükségem volt több szempontból is.

Soha nem esett még ilyen jól egy forró fürdő. Ahogy körülnéztem a fürdőszobában, rájöttem arra, hogy ha a vámpírok tisztálkodás céljából nem is, de lazítás céljából szokták használni ezt a helyiséget - a legfinomabb illatú és legdrágább habfürdők, masszázsolajak és fürdősók sorakoztak a polcokon.

Tisztán és rózsaillattal körbevéve vonultam vissza a számomra kijelölt szobába. Szerencsére, Edward hamar álomba merült, így én is korán bebújhattam a takaró alá. Az ágy kifejezetten kényelmesnek bizonyult. Nem volt se túl puha, se túl kemény. Elhelyezkedtem – az oldalamon feküdtem, karom a fejem alá húzva, lábaim átvetve a takarón -, majd lehunytam a szemem.

Bármilyen fáradt is voltam, hosszú órákig nem tudtam elaludni. A szüleim üres, halott tekintete mellett most már egy mélyfekete, dühös és keserű szempár is kísértett. Tudtam, hogy valószínűleg felkavaró érzés lehet velem egy fedél alatt lenni minden Cullennak – főleg Edwardnak -, de nem értettem, hogy mi az a mély fájdalom a fekete szempárban. Hiszen már eltelt hatvan év azóta, és különben is ő volt az, aki elhagyta a nagyit. Azóta is ennyire szégyellné, hogy képes volt egy emberlánnyal kezdeni?

Nagyot sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra. Majdnem felsikoltottam ijedtemben. Az ajtó félig nyitva volt - egy magas, sötét alak állt a küszöbön, és egy mézarany szempár fürkészett engem. Fogalmam sem volt, mióta figyelhet…

Mikor észrevette, hogy megláttam, kijjebb nyitotta az ajtót.

- Bejöhetek? – Edward hangja bársonyos volt – most először, mióta megismertem, nem éreztem benne dühöt.

Felültem az ágyban, és bólintottam. Egyszerre voltam kíváncsi, izgatott és riadt. Mit akarhat?

- Sajnálom, hogy rád ijesztettem. – Közelebb lépett, de azért tisztes távolságra megállt tőlem.

- Nem ijedtem meg! – próbáltam bátornak tűnni, de a szívem a torkomban dobogott még mindig. A kintről beszűrődő fényben láttam, ahogy halványan elmosolyodott.

- Nem most. Odalent.

- Ó! – nyögtem ki nagyon elmésen. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre – túlságosan összezavart az a borostyánszín tekintet. Jó pár kínos percig csak állt és nézett engem – én pedig a levegőt kapkodva hagytam, hogy fogva tartson a tekintete.

- Akkor… Jó éjt! – Megszakította a szemkontaktust, és elindult az ajtó felé. Még időben észbe kaptam.

- Várj! – kiáltottam fel kicsit túl nagy hangerővel – az öcsém hangosan szusszantott egyet, de szerencsére, pár pillanat múlva már aludt is tovább. Edward kíváncsian fordult vissza felém. – Én is sajnálom.

- Mit? – a hangja meglepettnek hangzott.

- Hogy fájdalmat okoztam azzal a dallal. – A szája egyetlen vonallá préselődött össze.

- Nem tudhattad – biccentett végül. – Jó éjt! – Legszívesebben megint utána szóltam volna, de csak csendben hagytam, hogy elhagyja a szobát, és becsukja maga mögött az ajtót.

Sokáig csak ültem az ágyban – biztos voltam benne, hogy hacsak nem vágnak fejbe egy bunkósbottal, képtelen leszek elaludni. Edward olyan volt, mint egy rejtvény – fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat vagy mit érezhet pontosan, és ez idegesített. Szerettem volna megérteni, hogy mi is történt a múltban közte és a nagymamám között, és hogy most miért viselkedik ilyen kiszámíthatatlanul. Az egyik pillanatban közömbös, a másikban olyan, mintha fájdalmai lennének, aztán leharapja majdnem a fejem, végül bocsánatot kér. És még a nőkre mondják, hogy szeszélyesek… - fújtattam magamban bosszúsan.

Az idegességemet csak fokozta a saját viselkedésem. Melegem lett már attól, ha csak Edwardra gondoltam – a hiperventillálásról és a mellkasomat áttörni készülő szívemről nem is beszélve… Eddig próbáltam elhitetni magammal, hogy csak félek tőle. Azok a fekete szemek olyan dühösen tudtak rám nézni… Mégis tudtam, hogy úgysem bántana. Bármennyire is mérgesnek tűnt, fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy lecsap majd a torkomra, vagy egyéb módon bánthat.

Ilyenkor inkább sajnáltam őt. Annyi keserűség volt a vonásaiban, a pillantásában, hogy legszívesebben megöleltem volna. Ez nálam mindig is egy kényszer volt - ha valakit szomorúnak és elhagyatottnak láttam, akkor meg akartam vigasztalni. De ez most sokkal erősebb volt, mint máskor. És egy másik érzés is keveredett bele, amit nem értettem...

Mérgesen megráztam a fejemet, hogy kiürítsem a zavaró gondolatoktól, aztán mégis csak ledőltem a párnára.

2009. február 13., péntek

A múlt árnyai - 1. fejezet



1. LÁNY A MÚLTBÓL



MIKÖZBEN A FÁK, GYÖKEREK ÉS BOKROK KÖZÖTT BOTORKÁLTAM, a bensőmben annyi érzés és gondolat cikázott végig, hogy úgy éreztem, felrobbanok. Először is, ott voltak az emlékek: a vér; a szüleim élettelen teste; a férfi, aki megölte őket, és aki most élvezettel őrjít meg engem.

Aztán ott volt a fájdalom. Majdnem mindenkit elveszítettem, aki fontos volt nekem. Már csak Edward maradt – pillantottam le a mellkasomra függesztett anyagban pihenő csecsemőre. A szüleim halottak. Egy elmebeteg, szadista ölte meg őket… Akiről úgy hiszem, vámpír – hisztérikusan felnevettem a gondolattól. Hiszen, még én sem igazán hiszek benne, annak ellenére sem, hogy láttam - miért hinne nekem bárki más?

És ebből következett a tehetetlenség és a rettegés érzése. Nem fordulhattam sem a barátaimhoz, sem a rendőrséghez. Nem hittek volna nekem. Elvették volna tőlem Edwardot, és életem hátralévő részét egy kis fehér szobában kellett volna töltenem egy ingyen muszájkabátban. Köszönöm szépen, de ebből nem kértem!

A véletlennek köszönhetően voltam most itt. A forksi erdőben. Egykor itt születtek a nagyszüleim – Isabella Swan és Jacob Black. Bella nagyi rengeteget mesélt nekem gyerekkoromban mindenféle mitikus lényről – vámpírokról, vérfarkasokról. Azt hittem, mindez csak kitaláció, de azután a szörnyű éjszaka után, valamiért úgy éreztem, vissza kell mennem a nagyszüleim házába.

Ott találtam meg a naplót – Bella nagyi naplóját. Ezért jöttem ide. Hogy megkeressem a Cullen családot, és segítséget kérjek tőlük. Egy olyan család az utolsó esélyem, akikről azt sem tudom, hogy egyáltalán léteznek-e, vagy csak a nagyi találta ki őket. Nem nagy remény - de az utolsó.

Tudtam, hogy csak pár napba telik maximum, mire a szüleim gyilkosa újra rám akad. Egy teljes hónapot töltöttem azzal, hogy városról városra menekültem, de előbb vagy utóbb mindig a nyomomra akadt – legtöbbször előbb. Azt is tudtam, hogy csak azért vagyok még életben, mert élvezi, hogy gyötörhet. De ha egyszer megunja a játékot, akkor vége.

Épphogy csak meg tudtam kapaszkodni egy fatörzsben, mikor a lábaim összeakadtak egy a földön terpeszkedő gyökérrel. Megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam, és megnéztem Edwardot, hogy minden rendben van-e vele. Békésen szunyókált a mellkasomhoz bújva – irigyeltem a tudatlanok gondtalanságáért.

Megtelt a szemem könnyekkel, mikor eszembe jutott az a kilenc hónap, amíg Anyuval Edwardot vártuk. Anyu félt egy kicsit, hogy ilyen későn szül, de nekem egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bármi gond lehet. Nem is volt. Egy egészséges, gyönyörű kisöcsém született, és anyu is pár nap alatt majdnem olyan volt, mint új korában. Annyira boldogok voltunk…

Felsóhajtottam, és újra elindultam – ha nagyon átadom magam az emlékeknek, akkor végleg összeomlok, azt pedig nem tehetem meg Edward miatt.

Fogalmam sem volt, hogy merre járok. Igaz, nagyi nagyjából leírta, hogy merre is van a Cullen-ház, de egy naplóbejegyzés alapján megtalálni egy helyet, nem volt könnyű feladat – legalább is, nekem biztosan nem.

Már sötétedett, és a ruhám teljesen átnyirkosodott. Féltem, hogy Edward is meghűl majd, ezért a vállamon lévő táskából elővettem egy pokrócot, és köré csavartam. Kezdtem feladni a keresést… Sőt, már kezdtem abban is kételkedni, hogy a ház, amit keresek, egyáltalán létezik-e. Lehet, hogy a nagyi történetei mégis csak kitalációk, de ha Cullenék léteznek, akkor sem biztos, hogy még itt vannak – igaz, Bella nagyi azt írta egy bejegyzésében, hogy pár éve visszaköltöztek Forksba.

Fáradt voltam – legszívesebben ledőltem volna a földre, és nem mozdultam volna többé -, mégis tovább mentem, kilátástalanul, fásultan, beletörődve az esélytelenségbe. Aztán a fák ritkulni kezdtek. Először nem mertem elhinni… De végül kiértem egy tisztásra. És a tisztás végén, hat cédrus árnyékában ott volt a ház – pont úgy festett, ahogy a nagyi leírta.

Sírni tudtam volna – hogy az örömtől, a fáradtságtól vagy egyéb bennem kavargó érzéstől, arról fogalmam sem volt. Remegő, bizonytalan léptekkel indultam meg a veranda felé – és közben imádkoztam, hogy ne tűnjön el a ház délibábként, mikor közelebb érek. A ház a helyén maradt, bennem pedig újabb aggodalom ütött tanyát. Mi van, ha üres? Ha senki sincs itt?

Abban a pillanatban, ahogy végigborzongatott a kétség, a ház ajtaja kinyílt, és hét alak lépett ki a verandára. Megtorpantam. Eddig a terveim között csak annyi szerepelt, hogy meg kell találjam a házat, de fogalmam sem volt, mit teszek majd, ha tényleg ráleltem. Nem mertem erről gondolkodni, mert szinte biztos voltam benne, hogy semmit sem találok majd az erdőben.

Most mit kéne tennem? Mit kéne mondanom? Csak lépjek oda egyszerűen, és kérdezzem meg, hogy: „Elnézést, maguk az a vámpírcsalád, akiket Cullenéknak hívnak?”. Ez olyan butaságnak tűnt, hogy majdnem hangosan felkuncogtam.

A gondolataimból Edward gügyögése ébresztett fel. A ház előtt állókra pillantottam, és végül összeszedve minden bátorságomat, ismét megindultam feléjük – lesz, ami lesz…

Ahogy közeledtem hozzájuk, a tekintetük olyan volt, mintha egy nyitott könyvet olvastam volna. Először feszültség és kíváncsiság, aztán mikor meglátták az arcomat, sokk és döbbenet. Ha tényleg azok, akiknek hiszem őket, akkor semmi meglepő nincs a reakcióikban – Bella nagyi kiköpött mása voltam, azzal a különbséggel, hogy az én hajam vörösesbarna színű volt. Valószínűleg ez pont annyira dermesztő lehetett nekik, mint nekem az, hogy tényleg léteztek.

A nagyi leírásaiból pontosan tudtam, hogy melyikük kicsoda – de azt soha nem hittem volna, hogy tényleg létezhetnek ilyen gyönyörű lények. Azt is sejtettem, hogy a legfiatalabbnak kinéző, vörösesbarna hajú fiú – akárhány éves is volt, nem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy korombelire -, miért lett egyre sápadtabb és sápadtabb.

Jó pár percig csak bámultunk egymásra, mintha kölcsönösen szellemeket látnánk, aztán végül lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy végre meg tudjak szólalni.

- Én… Isabella Black vagyok – hallottam meg végül a saját hangomat, meglepődve azon, hogy össze tudtam hozni egy értelmes mondatot. – Azt hiszem, ismerték a nagyanyámat… Bella Swant… - néztem fel rájuk újra, és mintha láttam volna a felismerés szikráját felgyulladni a szemeikben – vagy csak azt akartam hinni, hogy tudják, miről beszélek. Továbbra sem szólaltak meg, én pedig kezdtem kétségbe esni. Hirtelen tört ki belőlem minden, és mielőtt magamhoz térhettem volna, már ömlöttek belőlem a kusza, értelmetlen mondatok. – Tudom, hogy mik maguk. A nagyi elmesélte… És a naplója… - emeltem fel a kis könyvet, mintha az mindent megmagyarázna. – Nekem nem volt jobb ötletem. Nem akartam idejönni, de nem volt más választásom. Nem tudtam, kihez is fordulhatnék. Olyan képtelenség ez az egész! – nevettem fel rekedtes hangon, és éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam az eddig elfojtott hisztéria. – A szüleim… És az a sok vér… Senki sem hitt volna nekem. Szükségem van a segítségükre! Kérem! – remegtem a hirtelen jött érzelmi sokktól – Edward megérezhette a hangulatváltozásomat, mert sírni kezdett.

Olyan volt, mintha egy kimerevített képet néztem volna. Senki sem mozdult, senki sem szólalt meg – én pedig úgy éreztem a kimerültség végleg erőt vesz rajtam. Fogalmam sem volt, mikor rogytam le a fűbe, egyszer csak már ott térdeltem, lehajtott fejjel, magamhoz szorítva az öcsémet.

Nem hallottam, hogy bárki közeledne felém – összerezzentem, mikor a hideg érintést megéreztem a vállamon. A családfő állt mellettem – Carlisle – pont olyan gyönyörű volt, mint egy angyal a szőke hajával és a halvány, de kedves, megértő mosolyával. Óvatosan felsegített a földről, nem volt erőm ellenkezni vele, és nem is akartam. Most már azt sem bántam volna, ha egy áldozati oltárhoz cipel, hogy mindannyian lakmározhassanak belőlem. Úgy éreztem, arra sincs elég energiám, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, mikor egy kezet éreztem a mellkasomnál.

- Ne! – próbáltam ellenkezni, mikor rájöttem, hogy a barna hajú nő – Esme -, aki időközben mellénk ért, megpróbálja leoldani rólam Edwardot.

- Semmi baj. Vigyázok rá! – nyugtatott meg. Olyan óvatosan vette a kezébe az öcsémet, és olyan szelíden pillantott rá, hogy hittem neki.

Amint az öcsémet átvették, Carlisle a karjaiba kapott, mint egy rongybabát, és megindult velem a ház felé. Teljesen elhagytam magam – most először hosszú hetek óta. Csak hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Magával ragadott az ólomsúlyú álom…

Mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hol is vagyok. Halk, egyenletes kopogást hallottam a fejem fölül. Jó pár percbe beletelt, mire rájöttem, hogy az eső és a tető találkozásának hangját hallom. Nagyot ásítva fordultam az oldalamra, és magamhoz öleltem a kezem ügyébe kerülő első párnát. Azt hiszem, ez a mozdulat volt az, ami végleg magamhoz térített. Az elmúlt időszakban megszoktam, hogy Edwarddal alszom, és furcsa volt, hogy nem érzem magam mellett azt a jellegzetes kisbabaillatot.

Kipattantak a szemeim – és egy nagyon rossz ötlettől vezérelve, hirtelen felültem, aminek egy kiadós szédülés lett a következménye. A szoba, amiben feküdtem, olyan volt, mintha Alice csodaországába kerültem volna – akkor még nem is sejtettem, hogy ez tényleg így volt. Ennél színesebb szobát még soha az életben nem láttam – mindenhol apró, kedves díszek, babák, plüssállatok, képek. Egy kanapészerűségen feküdtem – amit a hátam sajgásából ítélve, nem alvásra terveztek.

Remegő lábakkal keltem fel, és idegesen pillantottam körbe. Sehol sem láttam Edwardot. Pánikba estem. Egyedül hagytam az öcsémet egy csomó vadidegennel – akik lehet, hogy véren élnek. Még mindig szédültem egy kicsit, de a riadalom és a lelkiismeret-furdalás elég erőt adott ahhoz, hogy odabotorkáljak az ajtóhoz.

- Edward! – kiabáltam, és elindultam lefelé a lépcsőkön. – Edward! – hárman siettek elém, mikor meghallották a hangomat: Alice, Emmett és Carlisle.

- Nem kellett volna felkelned! – kapott el Emmett, mikor majdnem lezuhantam az utolsó három lépcsőfokról. A karján az izmok olyanok voltak, mintha márványból faragták volna.

- Hol van Edward? – pislogtam körbe nyugtalanul, nem törődve az aggódó arcokkal. – Hol van Edward? - kérdeztem újra, mikor egyikük sem válaszolt.

- A nappaliban – intett Alice a fejével az egyik ajtó felé, miközben átható pillantással vizsgálta a vonásaimat. Zavarban volt a nagymamámmal való hasonlóság miatt.

Kihúztam magam Emmett kezéből, és elindultam a mutatott irányba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam Esme karjában az öcsémet, ahogyan fel-alá sétált vele a nappali szőnyegét koptatva.

- Edward – siettem be, mire a kanapén ülő fiú teste megfeszült, de nem nézett rám – teljesen kiment a fejemből, hogy névrokonok. Anyu Bella nagyi kérésére adta ezt a nevet a testvéremnek. – Edward… - léptem közvetlenül Esme elé, és kinyújtottam a karomat, jelezve, hogy át akarom venni a babát. Kissé vonakodott, de aztán a kezembe helyezte. Szorosan magamhoz öleltem, és beszívtam az illatát. Az illata mindig megnyugtatott – jelezte, hogy nem vagyok egyedül.

- Vigyáztam rá… - pillantott rám Esme védekezően.

- Köszönöm – biccentettem felé, és próbáltam mosolyogni. Kissé zavarba jöttem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. – Azt hiszem, meg kéne etetni, és tisztába is kéne tenni… - fintorodtam el.

- Megcsináltam volna, csak… ezer éve nem volt a kezemben kisbaba. Nem tudom, hogyan kell… - mentegetőzött.

- Semmi gond. Nekem is időbe telt, míg megtanultam. Hol van a táskám? – Mire kimondtam, a táska ott himbálózott az orrom előtt Alice kezében.

Hálás voltam Edwardnak, amiért egy kis időt adott átgondolnom a helyzetet. Leterítettem a pokrócát a dohányzóasztalkára, majd ráfektettem őt. Édesen rúgkapált a lábaival, miközben nagy barna szemeivel engem figyelt. Próbáltam csak rá koncentrálni, de nagyon nehéz volt elfelejteni a ránk szegeződő tekinteteket.

Lassan előpakoltam a táskából a pelenkázáshoz szükséges dolgokat – pelenka, hintőpor, krém, törlőkendő -, majd nekiláttam levetkőztetni a kicsit. Én jöttem zavarba attól, hogy a szobában tartózkodók mind közelebb jöttek, mintha valamiféle csodát látnának.

Máskor önkéntelenül is gügyögni kezdtem ilyenkor Edwardnak, de most hülyén éreztem volna magam, ezért figyeltem arra, hogy még véletlenül se csússzon ki semmi a számon. A levegőt visszatartva bontottam ki a régi pelenkát – és áldottam magam azért, hogy az oxigénhiányt választottam. Gyorsan összecsomagoltam a használt anyagot, és félretettem, hogy majd később kidobom.

Miután az öcsém újra tiszta és száraz pelenkában volt, felhúztam rá az egyik rugdalózót, majd elővettem a tápszeres dobozt. Megráztam, még volt egy kevés az alján – pont elegendő egyetlen etetéshez. Hirtelen megállt a kezemben a cumisüveg, és elgondolkozva meredtem magam elé.

- Valami gond van? – szólalt meg Esme, látva, hogy megtorpantam a pakolászásban.

- Öhm… Van a házban mikró, tűzhely vagy valami, amiben tudok vizet forralni? – néztem fel rá. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a víz be van-e vezetve… Végül is, a vámpírok nem isznak a véren kívül mást, nem főznek, nem fürdenek – legalább is, azt hiszem…

- Persze, van konyhánk, csak sosem használjuk – mosolygott rám, majd a kezét kinyújtva mutatta, hogy kövessem. Alice közben felkapta az etetéshez szükséges dolgokat, és elindult kifelé.

Ahogy a kis Edwarddal a karomban elhaladtam a nagyobbik Edward mellett, láttam, hogy a kezei ökölbe szorulnak. Felpattant a helyéről, és engem beelőzve átvágott az előtéren, majd feltépve a bejárati ajtót, eltűnt. Carlisle a fejével Emmett és Alice felé intett. Alice átadta a kezében lévő dolgokat Esmének, majd Emmettel együtt Edward után eredtek. Nem tudom, miért, de aggódva pillantottam utánuk – az aggodalmamat csak erősítette Esme nyugtalan tekintete.

- Nem akartam felzaklatni… - motyogtam Esmének, miután a konyhába értünk. Rögtön tudta, hogy kire gondolok.

- Tudom. Ne aggódj, vigyáznak rá… Bár a fák biztonságát nem garantálom – tette hozzá, mikor az ablakon át hangos recsegés és dübörgés hallatszott – megborzongtam, mikor elképzeltem, mi folyhat odakint a ház melletti erdőben. – Ez jó lesz? – mutatott fel Esme egy bontatlan dobozt - az oldalán lévő kép és felirat alapján egy vízforralót tartalmazott. – Ajándékba kaptam az egyik kedves embernőtől a városból a születésnapomra… Félretettem, hátha jó lesz még egyszer valamire… - mosolygott rám. Kibontotta a dobozt, és kivette a gépet belőle. Már nyitottam a számat, hogy elmagyarázzam neki, hogy működik, mikor a kezébe vette az útmutatót, és egy másodperc alatt végigpörgette. – Oké, ez menni fog – bólintott, majd nekiállt a vízforralásnak.

Pár perccel később - miután a tápszert feloldottam a forró vízben -, Edward már szuszogva evett a karomban. Imádtam nézni, ahogyan eszik. Azt hiszem, hogy ezzel Esme is így volt, mivel le sem vette a szemét a kicsiről – a pillantása szomorú volt.

Mikor felnéztem, Carlisle az ajtóban állva figyelt minket. Tekintete egy pillanatra összefonódott a feleségéével – elpirultam attól a féltő gyengédségtől, amivel egymásra néztek.

- Azt hiszem, ideje lenne beszélnünk – törte végül meg a szemkontaktust a szőke férfi, hogy felém forduljon. – Az ebédlőben várunk… - közölte.

- Mehetünk? – kérdezte Esme, és elindult ő is a férje után. Követtem.

Az ebédlő – elgondolkoztam azon, hogy vajon miért van ilyesmire szüksége az itt élőknek… – egy tágas szoba volt, a közepén egy hosszú asztallal, ami körül már ott ült a család összes „gyerek” tagja.

Rögtön Edwardra pillantottam, de nem láttam rajta sérülést. Az arca merev volt, és az asztallapot bámulta. Alice Jasperrel sugdolózott - de olyan gyorsan és halkan beszéltek, hogy egy szót sem értettem abból, mit mondanak. Rosalie és Emmett csak merően bámulták egymást – amitől megint csak vörösebb lettem a kelleténél. Carlisle kihúzta a széket Esmének, majd nekem is, végül pedig leült az asztalfőre.

- Hallgatunk! – pillantott rám.

- Nos… Én… - kezdtem dadogva, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Csak annyit akartam elmondani, amennyit nagyon muszáj – nem akartam, hogy megtudják, minden az én hibám. – Egy hónapja a szüleim meghaltak.

- Részvétem – hallottam meg Alice hangját. Nem néztem fel, nem akartam a sajnálatot látni a szemükben. Nem érdemeltem meg a történtek után… Biccentettem a fejemmel köszönetem jeléül.

- Biztosan nagyon nehéz lehet most neked, de mi miben segíthetnénk? – kérdezte Rosalie hideg hangon.

- A gyilkosuk… A nyomomban van. Meg akar ölni engem és Edwardot is. Mármint… Az öcsémet – pontosítottam.

- Hallottál már a rendőrségről? – Rosalie hangja gúnyos volt.

- Rose! – sziszegett rá figyelmeztetően Esme.

- A rendőrség nem hinne nekem. Mert… Egy vámpír volt. Láttam őt. Pont akkor értem haza Edwarddal… Sétálni vittem, és mire hazaértünk… - a torkom összeszorult, mert megint láttam magam előtt, ahogy az a szörnyeteg épp visszahúzódik az anyám torkáról. A szájáról csöpögött a vér – kéjesen nyalta le róla, miközben engem nézett. Az apám mellette feküdt a földön, és már halott volt. Megborzongtam.

- Ha egy vámpír lett volna, már nem élnél… - szólalt meg ismét Rosalie.

- Vámpír volt. És még élek. Bár valószínűleg nem sokáig… Legalább is, egyedül nem… - pillantottam fel. – Próbáltam elmenekülni, elbújni, de mindig rám talál. Nem volt jobb ötletem, mint idejönni… Nem tudtam, mit tehetnék…

- És most mit vársz? Hogy majd megküzdünk vele? Miért kockáztatnánk az életünket egy idegenért?

- Rosalie, elég volt! – szólt közbe Carlisle, mire a megszólított dühösen összepréselte tökéletes ajkait.

- Nem, igaza van… - szólaltam meg. Eddig eszembe sem jutott, hogy Cullenéknak is baja eshet. Egy önző dög vagyok! – Jobb, ha elmegyünk. Sajnálom, hogy zavartam – álltam fel, de mielőtt elindulhattam volna hogy megkeressem a táskámat, és elhagyjam a házat, egy apró, de erős kéz fonódott a csuklómra.

- Szavazással döntünk – jelentette ki Alice, és minden ellenkezésem ellenére visszanyomott a székre. – Ő Bella vére. Tartozunk annyival, hogy megvédjük – adta le a szavazatát.

- Én meg mindig benne vagyok egy kis bunyóban… - vigyorodott el Emmett, és a jobb tenyerébe ütögette a bal öklét. Rosalie aggodalmas pillantást vetett felé.

- Én nemmel szavazok – jelentette ki.

- Védjük meg – állt a kedvese mellé Jasper.

- Esme? – nézett Alice a nevelőanyjára. Esme ránk pillantott, a szemei megpihentek a kicsi Edward arcán.

- Védelem – mondta ki határozottan.

- Egyetértek, nem hagyhatjuk őket a sorsukra – biccentett Carlisle is. – Edward, hogy szavazol?

- Nem mindegy? Így is megvan a többség – morogta, majd felállt, és elhagyta az ebédlőt.

- Gyere! – fogta meg Alice a kezemet – az ujjai jéghidegek voltak, de a pillantása melegséggel volt tele.

Hagytam, hadd húzzon maga után - közben az agyam az előbb történteken járt. Épp most kevertem bajba másokat, emellett felszakítottam egy régi sebet is. Persze, a nagyi naplójából tudtam, hogy Edward hagyta el őt, mert elmúlt az a szerelem, amit iránta érzett, de azért biztosan rossz érzés lehet neki, hogy idejövök, és az orra alá dörgölöm a múltbeli tévedéseit.

Visszamentünk a színes szobába – mint kiderült, ez Alice szobája. Leültetett a kanapéra, majd ő is mellém ült – bár kicsit távolabbra, mint egy normális beszélgetésnél megszoktam.

- Ne haragudj Rosalie-ra és Edwardra – kezdte lágy hangon. Közbe akartam vágni, hogy semmi okom nincs ilyesmire, de felemelte a kezét. – Rosalie szörnyen félti Emmettet. Tudod, Emmett egy kicsit forrófejű. Túl hamar beleugrik bármibe, amit mókásnak hisz – mosolyodott el. – Edward pedig… Azt hiszem, neki időt kell hagynunk. Nem tudom, mennyit tudsz a múltról, de még mindig szörnyen fáj neki. És nem csak neki… - csillant meg szomorúság a szemében. – Tudod, pont olyan vagy, mint Ő. Csak a hajad más… - érintette meg a mutatóujjával az egyik tincsemet.

- Sajnálom. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni.

- Nem a te hibád – mosolygott rám biztatóan, amitől csak még inkább lelkiismeret furdalásom támadt. Ha tudta volna, hogy de, igen, minden az én hibám… Nem érdemeltem meg a kedvességét. – Tudod, furcsa… Nem láttam, hogy jössz… - gondolkozott el. – Talán, a génjeid miatt… - összeráncolta a homlokát, miközben elgondolkozva fürkészte az arcomat.

- Ezt nem értem… - ráztam meg a fejem, miközben Edward nagyot szusszantott a karomban.

- Erről nem mesélt Be… a nagyanyád? – éreztem a hangján, hogy fájna neki kimondani azt a bizonyos nevet, amit én magam is viseltem.

- Miről? – pislogtam rá, és próbáltam kitalálni, hogy mire gondolhat - végigpörgettem a fejemben a nagyi történeteit, és azokat a részeket, amiket a naplójából már elolvastam.

- Az extra képességeinkről…

- Vannak extra képességeitek? – ámultam el. Annyit már tudtam, hogy a vámpírok szörnyen gyorsak és erősek, de nem emlékeztem, hogy Bella nagyi mást is mesélt volna ezzel kapcsolatban róluk.

- Én látom a jövőt. Vagyis, csak azt, ami a jövőben bekövetkezhet, mert a döntéseink alapján folyamatosan változtathatunk rajta.

- Hű! – nyögtem ki nem túl elmésen, mire elnevette magát. A hangja olyan volt, mint ezernyi apró csengettyű. Meg kellett ráznom a fejemet, mert úgy éreztem, megbabonáztak. – És… Mi köze a génjeimnek ahhoz, hogy nem láttál? – kérdeztem, miután egy kicsit kitisztultak a gondolataim.

- Gondolom, a nagyapád miatt van… - vonta meg a vállát, mintha valami teljesen egyértelmű dolgot mondott volna, amit nekem is értenem kéne. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy egyszerű egyenletet egyedül csak én nem tudtam volna megoldani az osztályból.

- Hogy kerül ide nagyapa? – ráncoltam a homlokomat. Kicsit megdöbbenve nézett rám.

- Nem tudod, igaz? – a hangja bizonytalan volt.

- Mit?

- Hogy mi volt a nagyapád… - harapta be az alsó ajkát. – Hmmm… Nem tudom, hogy ezt nekem kéne-e elmondanom… - gondolkozott el.

- Kérle… - kezdtem volna könyörögni, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Jasper. Idegesen mordultam fel – a kíváncsiság mindig megtalálható volt a rossz tulajdonságaim között.

- Most maradj itt, hamarosan visszajövök! – pattant fel Alice megkönnyebbülten, és Jasper nyomában kilibbent a szobából. Elhatároztam, hogy legközelebb kiszedem belőle a választ.

Elfintorodtam, mikor a gyomrom hangosan megkordult. Csak most kezdtem érezni, hogy mennyire éhes is vagyok. Tétovázva álltam fel az ágyról, majd megvonva a vállamat elindultam a földszintre – a táskámban, volt egy szelet csokoládé, amit még Port Angelesben vettem idefelé jövet.

Csendes volt az egész ház, mintha csak egyedül lettem volna benne – ez a sok életem során látott horrorfilm, és a történtek után, nem volt túl kellemes érzés. Megfogtam a dohányzóasztalka mellett heverő táskámat, fél kézzel feltornáztam a vállamra, vigyázva, hogy ne rázzam közben nagyon össze szegény Edwardot, majd visszaindultam Alice szobájába.

A lépcső aljában hirtelen megtorpantam. Edward – az idősebbik – éjfekete szemekkel nézett le rám a legfelső lépcsőfokról. Keze olyan erővel szorította a korlátot, hogy az hangosan megreccsent. Reszketni kezdtem - hogy a pillantása okozta félelemtől-e, vagy attól, hogy ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, azt magam sem tudtam volna eldönteni.

Mély levegőt vett, lehunyta a szemeit, aztán hátrébb lépett. Egészen a falig hátrált. Tétova léptekkel indultam el fölfelé, miközben nem tudtam levenni a szememet arról a tökéletes arcról, amin most, mintha valamiféle szenvedés jelei látszódtak volna… Mikor mellé értem, újra felnyitotta a szemeit. A haragtól, ami a szemében lobogott, a lábaim kocsonyaszerűvé váltak. Fogalmam sem volt, hogyan jutottam vissza végül Alice szobájába, csak azt tudtam, hogy miután becsukódott a hátam mögött az ajtó, zihálva dőltem neki.

Szorosan magamhoz öleltem az öcsémet, de így is beletelt jó pár percbe, mire az illata megnyugtatott. Úgy rogytam le a kanapéra, mintha részt vettem volna a maratoni futáson. A táskámból kirángattam két pulóvert és egy pólót, majd kis vacokszerűen elrendeztem őket, és belefektettem Edwardot.

A csokoládé kifejezetten jót tett. Amint az utolsó falatot is lenyeltem, éreztem, hogy a vércukorszintem kezd a megfelelő szintre beállni, és ettől éberebbnek és frissebbnek éreztem magam.

Edward megint elszundikált, ezért lehuppantam a szőnyegre, nekidőltem a kanapénak, és elővettem a nagyi naplóját – muszáj volt lefoglalnom magam. Ha nem volt semmi, amit csinálhattam épp, akkor olyan képeket láttam, amiktől az összeomlás szélére kerültem. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Még nem!

Megkerestem az utolsó oldalt, ahol tartottam, és megpróbáltam kibogozni a kusza betűket. Legutóbb annál a résznél hagytam abba az olvasást, ahol nagyi arról írt, Edward Cullen hogyan szakított vele. Az ezután következő sok-sok oldaltól csomó képződött a gyomromban.

Olvasás közben mintha magam is átéltem volna azokat a gyötrelmeket, amiket a nagyi. Éreztem a fájdalmát, és észre sem vettem, mikor kezdtek el potyogni a könnyeim.

Az ajtó hirtelen csapódott ki, és Alice riadt szemekkel keresett engem. Mikor megpillantott a földön, kicsit megnyugodott, de még mindig zaklatottnak tűnt. A háta mögött ott volt Jasper is.

- Mi a baj? – rezzentem össze.

- Hogy mi a baj? – pislogott rám értetlenül. – Ez az én kérdésem!

- Tessék? – még mindig összezavarodva törölgettem a könnyeimet.

- Jasper olyan mértékű fájdalmat érzékelt, amilyet még soha! – Alice mellém sietett, és letérdelt elém. Megborzongtam, mikor hideg kezei közé vette az arcomat. – Miért sírtál? – tudakolta aggódva.

- Semmiért… - próbáltam megrázni a fejem, de a tenyere általi satuban ez elég nehezen ment.

- A semmiért nem sír az ember! – vonta össze haragosan a szemöldökeit.

- Csak olvastam – vallottam be. – Túlérzékeny vagyok… Folyton bőgök minden könyvön és filmen is – pislogtam fel rá szégyenlősen.

- Ó! – Jasper felé pillantott, aki aprót bólintott felé – valószínűleg azt közölte vele, hogy a szomorúságrohamom lecsillapodott. – Majdnem frászt kaptunk… - engedett el, és távolabb húzódva tőlem leült a földre.

- Sajnálom… - néztem rá bűnbánóan, aztán felcsillantak a szemeim. – Szóval, Jasper plusz tulajdonsága a fájdalom látása?

- Nem – rázta meg a fejét Alice. – Az érzelmeket észleli, és képes… hatni az emberekre.

- Hatni? – pillantottam Jasperre, aki még mindig az ajtóban állt. Furcsa mosoly ült ki az arcára. Aztán hirtelen kuncogni kezdtem, majd nevetni, végül a levegőt kapkodva dőltem a földre. Hirtelen múlt el a nagy vidámságom, és próbáltam újra oxigénhez jutni. – Ezt… te… te csináltad? – kérdeztem akadozva. Fél perccel ezelőtt olyan gondtalannak és boldognak éreztem magam, mint még soha azelőtt.

Bólintott, bár az arca töprengő volt. – Igen, azt akartam, hogy boldog legyél egy kicsit… De még sosem láttam senkit, aki ilyen érzékenyen reagált volna az erőmre. – Gyors pillantást váltottak Alice-szel.

- Hát, én mindig is másképp működtem, mint a legtöbb ember… Azt hiszem, rosszul raktak össze, mikor megszülettem – próbáltam meg elviccelni a dolgot. – És a többiek? Nekik is van erejük?

- Edwardnak van – felelte Alice. A névtől megborzongtam. – Képes olvasni mások gondolataiban.
- Hogy mi? – Biztos voltam benne, hogy teljesen elfehéredtem. Ha belenézett a fejembe, mindent tud rólam. Mindent.