A múlt árnyai - 3. fejezet

3. BETEGSÉG



ÚGY ÉBREDTEM, MINT AKIT AGYONVERTEK – fájt a fejem, forgott a gyomrom, kapart a torkom és nem kaptam rendesen levegőt az orromon. Hát igen, nem voltam hozzászokva a hideghez és a párás levegőhöz. Az erdőben való mászkálás során teljesen átáztak a ruháim, így nem csoda, hogy meghűltem.

Szédelegve tántorogtam ki az ágyból, messziről vetettem egy pillantást a bölcső felé – Edward nagy barna szemekkel pislogott vissza rám -, majd kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön.

- Valaki… - kiáltani akartam, de csak rekedt suttogás jött ki a számon. – A fenébe! – morogtam magamban, miközben megköszörültem a torkomat. Mire felnéztem, a fél család előttem állt, és érdeklődve nézett rám. – Azt hiszem, beteg vagyok… - nyögtem ki végül. A hangom még mindig karcos volt. – Valakinek tisztába kéne tennie és meg kéne etetnie Edwardot, nem akarom megfertőzni… - kértem, mire Esme azonnal elindult a bölcsőhöz.

- Gyere, megvizsgállak – lépett elém Carlisle.

- Arra semmi, de semmi szükség! – tiltakoztam. – Ez csak egy kis megfázás, majd magától elmúlik.

- Akkor tisztázzuk… - nézett rám Alice gonosz kis mosollyal a szája sarkában. – Vagy a saját lábadon mész be a dolgozószobába, hogy Carlisle megvizsgáljon, vagy én viszlek be.

- Ez nem igazság! Hol van itt a szabad akarat? – fontam magam előtt össze durcásan a karomat.

- Szabadon dönthetsz, hogy magadtól mész-e vagy sem – vonta meg Alice a vállát vigyorogva.

Egy csúnya pillantást lövelltem Alice felé, majd félhangosan morogva követtem Carlisle-t.

Az irodája tele volt könyvekkel – olyan volt, mint egy kisebb könyvtár. A falakat érdekes festmények díszítették. Meg akartam nézni őket, de Carlisle rögtön a bőr karosszékéhez vezetett, ami egy mahagóni íróasztal mögött állt. Az asztalon rend uralkodott, a könyvek és papírok szép, rendezett halmokban álltak egymás mellett – a saját íróasztalomra gondolva elszégyelltem magam.

Mire befejeztem a nézelődést, már az asztalon volt egy orvosi táska, és egy lámpa fénye irányult rám.

- Rendben, nyisd ki a szádat! – kért Carlisle. Nagyot sóhajtva teljesítettem a kérését arra gondolva, bárcsak kimentem volna a mosdóba fogat mosni, mielőtt összecsődítem a fél házat. Fél térdre ereszkedett előttem, és a torkomat vizsgálgatta. Hideg ujjai végigtapogatták a nyakamat.

A fonendoszkópos vizsgálatra nem volt szükség. Anélkül is tisztán hallotta mind a szívhangomat, mind azt, hogy a tüdőm hogyan végzi a levegőcserét.

- Rendben, ez csak egy kis megfázás… - bólintott. – Kapsz antibiotikumot, forró teát, C-vitamint és pár nap múlva jobban leszel – jelentette ki a nyilvánvalót.

Elhúztam a számat. - Megmondtam…

Elmosolyodott, majd felállt, és nekidőlve az íróasztalnak fürkészett engem. Zavarba jöttem.

- Talán, beszélgethetnénk egy kicsit… Már ha elég erősnek érzed magad most hozzá… - szólalt meg végül. Kissé idegesen bólintottam. – Remek. Mesélj egy kicsit, milyen volt a mi Bellánk élete... – kérte. A szemei egyszerre csillogtak a bánat és a kíváncsiság különös elegyétől.

- Boldog volt – feleltem. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb, amire kíváncsi lehetett. – És szomorú. Jó élete volt a nagypapa mellett, és imádta aput meg minket. De… A történetek, amiket mesélt… Igazából csak akkor értettem meg, miután megtaláltam a naplóját. Az utolsó lélegzetéig szerette Edwardot. – Carlisle arca megértő volt. Mintha tudta volna, hogy ezt fogom mondani. – Szerette a nagypapát is, de Edward… Sosem felejtette el őt – megborzongtam.

- Mikor… Mikor halt meg?

- Két éve. Csendes halála volt. Egyik éjszaka lefeküdt aludni, és másnap már nem ébredt fel. Nagypapa három hónapra rá követte. Azt hiszem, nem tudott a nagyi nélkül élni… - a szemem önkéntelenül megtelt könnyekkel – próbáltam a náthára fogni az egészet, ezért elővettem egy zsebkendőt, és hangosan kifújtam az orromat.

- Mi is szerettük őt. Nem tudom, hogy mennyit tudsz a múltról, de a családunkhoz tartozott. Miután elmentünk, még akkor is. Még most is…

- Azt hiszem, ő is a családjának tartotta magukat. Mindig kedvesen mesélt magukról – felkuncogtam az emlékektől. Carlisle kérdőn nézett rám. – Nagypapa nem igazán szerette, mikor vámpírtörténeteket mondott nekem. Azt mondta, hogy nem kéne direkt ijesztgetnie, pedig én sosem féltem. Azt hiszem, a nagypapám egy kicsit féltékeny volt…

- Tudom, hogy ez egy fájdalmas téma, de beszélnünk kell arról az estéről is… - Carlisle pillantása türelmes és megértő volt. Rögtön tudtam, hogy melyik estére gondol, és a szédülésem még erősebb lett. – Ha túl gyenge vagy hozzá… - hallottam meg az aggodalmas hangot, mikor hátrahajtottam a fejem a hűvös bőrtámlára, és lehunytam a szemeim.

- Nem. Kérdezzen! Mit akar tudni? – kérdeztem, miközben próbáltam friss levegőt szívni a tüdőmbe – a nátha miatt nem túl sikeresen.

- Hogy nézett ki az a vámpír…? – Nem folytatta a mondatot azzal, hogy „aki a szüleidet megölte” – valószínűleg nem akarta felszakítani a még gyógyulni sem kezdő sebeimet.

- Magas volt. Önnél talán, egy fejjel magasabb. A haja barna, a szemei vörösek. Volt… volt egy fülbevaló a bal fülében – egy fordított kereszt. – Próbáltam magam elé idézni annak a vámpírnak az arcát, anélkül, hogy teljesen kiborulnék.

- Valami más esetleg?

- Nem emlékszem másra – ráztam meg a fejemet.

- Rendben – bólintott. – Nem hinném, hogy a lakásotokban még éreznénk a szagát… Hol talált rátok utoljára?

- Phoenixben – mondtam.

Mielőtt Forksba jöttünk volna, utoljára Phoenixben jártunk. Anyu vett egy kis házacskát ott, hogy nyaranként pihenhessünk pár hetet, mikor épp szabadságon vannak apuval. Abban a házban húzódtam meg Edwarddal, de egy hétbe sem telt, és az üldözőm megint feltűnt. Ha nem élvezte volna a velem való játszadozást, már nem éltünk volna én és az öcsém…

- Egyik nap, mikor visszaértünk a bevásárlásból, az ágyamon várt egy üzenet – és egy kis „ajándék” – tettem hozzá gondolatban. – Ránk talált, és bent volt a házban. Azonnal eljöttem onnan.

- Miért nem várt meg egyszerűen? – nézett rám töprengő arccal Carlisle.

- Nem tudom – próbáltam köhögő-rohamnak álcázni a zavaromat. Ha Carlisle észre is vette, hogy hazudok, nem szólt miatta.

- Elküldöm oda Jaspert és Emmettet, hátha megérzik még a szagát… Adnál egy pontos címet? – tolt elém egy papírdarabot és egy tollat. Gyorsan lefirkantottam.

- Köszönöm – zsebre tette a fecnit, majd ellökte magát az íróasztaltól. – Jobb lenne, ha most visszafeküdnél… Pihenj csak, Esme és Rosalie vigyáz az öcsédre.

A nap későbbi része maga volt a pokol. A vámpírok élőbbnek néztek ki, mint én. Hol a hideg rázott, hol úgy éreztem, meggyulladok. Aludni nem tudtam, mert amint vízszintesbe helyeztem magam, a náthától korlátozódott az agyam oxigénellátása. Próbálkoztam a fel-alá sétálással, mert olyankor könnyebb volt lélegezni, viszont olyan gyengének éreztem magam, hogy öt percenként kénytelen voltam leülni, nehogy összeessek.

Alice délben hozott nekem egy kis húslevest. Állítólag Carlisle-tól hallotta, hogy a megfázással küszködő betegeknek ezt szokás adni, aztán ő és – legnagyobb meglepetésemre – Edward az Internetről leszedett recept alapján készítettek nekem egy fazékkal. Először féltem megkóstolni, de végül pozitívan csalódtam a vámpírok főzőtudományában. Sajnos, nem tudtam túl sokat enni, de az a pár kanál tényleg jól esett.

A délutánom megint csak nem volt túl kellemes. A nap során megtöltöttem a szemeteskukát egy nagy halom papír zsebkendővel. Edward is szörnyen hiányzott – mármint az öcsém -, de tudtam, hogy jobb neki, ha távol tartom magam tőle, amíg két lábon járó bacilustelep vagyok.

Már sötétedett odakint, mikor eljött az a pillanat, hogy úgy éreztem, megőrülök az oxigénhiánytól. Nem tudom, miért, de másokhoz képest extra rosszul viseltem a náthát. A fájdalom sosem zavart. Elég sok kisebb-nagyobb balesetem volt már az életem során… De attól, hogy nem kaptam levegőt, teljesen ki tudtam borulni.

Elbotorkáltam a mosdóig, hogy lehűtsem egy kicsit magam a csapnál. Aztán… nem tudom, mi történt. A világ elsötétült előttem.

A következő, amire emlékszem, hogy szörcsögő hangot hallok – beletelt pár percbe, mire rájöttem, hogy a saját légcsövem recseg Darth Vadert is megszégyenítő módon. Elpirultam, és fel akartam ülni, de egy határozott kéz visszanyomott a párnára. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ki akar megint megfosztani a szabad akaratomtól, de kár volt felpillantanom. Az első, amit megláttam, egy injekciós tű volt, amit Edward épp teleszívott valamivel egy ampullából.

- Nem, ne… - ijedten próbáltam elhúzódni, de a kéz még mindig satuként az ágyon tartott. A másik oldalra fordulva megláttam Alice együtt érző mosolyát.

- Nyugi, csak le akarjuk vinni a lázadat. Nagyon magas… - suttogta megnyugtatónak szánt hangon – de nem járt sikerrel. Rémült szemekkel pislogtam a tű felé, és nyöszörgő hangot hallattam.

- Ne, nem akarom…

- Edward háromszor is elvégezte az orvosit – meg sem fogod érezni – ígérte Alice.

- Isabella… - Edward hangja hipnotikus hatással volt rám. Automatikusan felé fordítottam a fejemet, és úgy éreztem, többé nem tudom elfordítani a tekintetemet róla. – Bízz bennem… Semmi olyat nem teszek, amivel árthatnék neked… - Hideg ujjaival végigsimított a karomon – borzongani kezdtem, de nem a bőre hűvösségétől. Ha eddig nem kaptam rendesen levegőt, hát mostanra már hiperventilláltam. Szerencsére a láztól már amúgy is vörös voltam, így valószínűleg észre sem lehetett venni, hogy fülig pirultam. Edward közelebb hajolt hozzám, én pedig mindenről elfelejtkeztem – Alice jelenlétéről, a betegségemről, az injekcióról… Önkéntelenül megnyaltam a számat.

Aztán Edward szeme elsötétült, és hirtelen visszahúzódott. Megráztam a fejemet, hogy kicsit kitisztuljon, és észrevettem, hogy a fecskendő üres. Hitetlenkedve emeltem fel a karomat. A könyökhajlatomnál egy apró vércseppecske jelezte, hogy nemrég valami megszúrt.

- Ezt nyomd rá! – szorított a szúrásra egy vattadarabkát Edward.

- Észre sem vettem… - suttogtam magam elé hitetlenkedve.

- Én megmondtam, hogy Edward nagyon jó… - vigyorgott rám Alice. – Most pihenj! Nem sokára hatni fog az injekció.

Alice-nek igaza volt. Pár perc kellett csak ahhoz, hogy úgy érezzem, repülök. Homályosan láttam a világot, ezért inkább lehunytam a szemeimet. Azt hiszem, el is szundítottam a lázcsillapító hatásától.

Halk, suttogó hangot hallottam. A kéz, ami a homlokomat és a halántékomat simogatta, jéghideg volt. Próbáltam felnyitni a szemeimet, de csak a sokadik próbálkozásom járt sikerrel. Eltátottam a számat a döbbenettől – Edward olyan gyönyörű volt, hogy először azt hittem, meghaltam, és egy angyalt látok magam előtt. A szemeiben annyi érzés szikrázott, hogy lehetetlenség volt olvasni belőle.

- Pont olyan vagy, mint ő… - a hangja rekedt volt az érzelmektől. Valószínűleg azt hihette, hogy nem vagyok még teljesen magamnál a gyógyszerek miatt, én pedig – még ha gonosz dolog is volt -, meghagytam ebben a hitben. – Annyira hiányzik. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Minden egyes nap maga volt a kínszenvedés nélküle, és csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy nélkülem boldogabb és teljesebb életet élhet. – Lehunyta a szemét, az arcvonásain fájdalom söpört végig. Mikor újra felnézett rám, úgy éreztem, megszakad a szívem. – Te pedig pont olyan vagy, mint ő! – ismételte meg dühös hangon. Keserű nevetés hangja töltötte be a szobát. – Lehet, hogy ez Isten büntetése! A földi pokol. Tessék az igaz szerelem, ismerd meg… Aztán fogd fel, hogy sosem lehet a tiéd. Szenvedj évtizedekig, hogy aztán, mikor már úgy érzed, talán képes vagy anélkül létezni, hogy minden pillanat maga legyen a pokol, jöjjön valaki, aki újra emlékeztet arra a tökéletes boldogságra, amit sosem kaphatsz meg! Hát nem ironikus? – nézett a láztól és a gyógyszerektől még mindig ködös tekintetembe.

Úgy éreztem, megszakad a szívem. A szemeim megteltek könnyekkel, de mielőtt még végigfolyhattak volna az arcomon, letörölte őket hűvös ujjaival.

- Nem érdemes engem siratni. Megérdemlem, amit kaptam. Isten ironikus, de igazságos. Egy szörnyeteg vagyok, embereket öltem. Most csak megkapom méltó büntetésemet – a mosolya keserű volt. Meg akartam ölelni, hogy tudassam vele, nem szörnyeteg és nem érdemel szenvedést, de a testem még mindig túl kába volt ahhoz, hogy megmozduljak. Furcsa érzés volt. Nem tudtam úgy irányítani magam, ahogy akartam, de az agyam teljesen tiszta volt.

- Még a véred illata is hasonló – ahogy a nyakamhoz hajolt, és megéreztem a leheletét a bőrömön, a tüdőmben akadt az a kevés levegő is, amit be tudtam lélegezni. – Nem teljesen olyan… De… Van benne valami, ami emlékeztet rá… - mélyen beszívta az illatomat. Az ujjaim a lepedőbe markoltak. – Vajon az ízed is hasonló? Mmm… - a mély hang, amin felnyögött, áramütésként söpört végig minden porcikámon.

- Sajnálom, ezt nem kéne… Persze, úgysem fogsz emlékezni rá – nevetett fel sötéten. – De én igen… Azt hiszem, tényleg mazoista vagyok – húzódott hátrébb, de nem hagyta abba az arcom simogatását.

Bármennyire is próbáltam ébren maradni, a gyengéd érintéstől lassan lecsukódtak a szemeim. Még éreztem egy hideg száj simogatását a homlokomon, majd elaludtam.

A másnap majdnem olyan szörnyű volt, mint az előző nap. A lázam kissé lejjebb ment, de gyengének és elesettnek éreztem magam. Alice folyton a közelemben volt, hogy mindenben segíthessen, amiben csak szükséges – hálás voltam neki ezért. Esme dél körül behozta hozzám az öcsémet. Kicsit messzebb állt meg az ágyamtól vele, de legalább láthattam pár percre. Esme eddig is gyönyörű volt – mint az összes többi Cullen –, de most észrevettem, hogy még inkább ragyog a boldogságtól, ahogy Edwardot a karjaiban tartja.

Jó anya lehetett volna belőle – ez a gondolat elszomorított. Nagyi naplójában olvastam róla, hogy Esme elveszítette a gyermekét, és leugrott egy szikláról fájdalmában. Ekkor talált rá Carlisle, és vámpírrá – valamint a párjává – tette. Arról is írt a nagyi, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük, mivel a női vérszívók teste nem képes az alakulásra, így egy gyermek kihordására sem. Ahogy elnéztem Esme arcát, szinte biztos voltam benne, hogy ez a tény hatalmas fájdalommal tölti el.

Öröm volt látni, ahogy Edwardra vigyázott. Olyan óvatosan és gyengéden tartotta a karjaiban, és olyan szeretettel nézett rá, hogy biztos voltam benne, bármit megtenne az öcsémért. Egy anya, akinek sosem lehet gyermeke…

Ebédre megint kaptam egy kis levest, és bármennyire is tiltakoztam, Alice addig állt mellettem őrségben, amíg az utolsó kanállal le nem nyeltem.

A következő három napban nem láttam a nagyobbik Edwardot, pedig valahányszor kinyílt az ajtó, a szívem hangos kalapálással várta, hátha megjelenik a küszöbömön. Valószínűleg, még ha úgy is gondolta, hogy nem emlékszem arra az éjszakára, szégyellte magát érte.

Nekem pedig azóta is a szavai jártak az fejemben. Talán, a nagyi tévedett, és Edward mégsem azért hagyta el, mert nem szerette már. Az, amiket mondott nekem, erre utaltak. Hogy csak azért mondott le a szerelméről, mert meg akarta védeni önmagától és attól az élettől, amit nyújthatott volna neki.

Ha tényleg ez volt a helyzet, mekkora erő és milyen mély érzések kellettek ahhoz, hogy képes legyen elengedni a nagyit. A sírás fojtogatott, valahányszor ez eszembe jutott. Bármit is gondolt magáról Edward, nem ezt érdemelte. Ő jó volt, és bár én sosem voltam vallásos, reméltem, hogy ha Isten mégis létezne, tudná ezt, és nem büntetné őt igazságtalanul. Ez nem lehet Isten büntetése!

Nem tudom, mikor született meg bennem az elhatározás, de végül olyan erősen nyilallt belém, hogy szinte elakadt a lélegzetem. Ha már idejöttem, és feldúltam a Cullen család és legfőképpen Edward életét, és elvárom tőlük, hogy megvédjenek egy veszélyes vámpírral szemben, akkor kötelességem valamilyen módon viszonozni ezt. Erre pedig mi lenne jobb mód, mint az, hogy valahogyan elmulasztom az Edward lelkében lévő hatalmas fájdalmat.

Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá, de abban biztos voltam, hogy meg kell próbálnom.

Viszont először el kéne érnem azt, hogy ha felkelek az ágyból, akkor ne remegjenek a lábaim kocsonyaként, és ne kezdjenek közeledni egymáshoz a falak – gondoltam. Ettől kezdve még rosszabbul viseltem, hogy beteg vagyok. Az elfojtott tettvágy idegesített. Hogy lekössem a figyelmemet, ezerféle tervet ötöltem ki, amivel begyógyíthatnám Edward lelki sebeit, de amíg nem próbálhattam ki őket, nem tudhattam, hogy melyik hogyan válna be.

Egy hét után kezdtem úgy érezni, hogy talán, mégiscsak van esélyem a túlélésre. A torokfájásom teljesen elmúlt, a lázam is már csak estére ment feljebb, csak a náthával nem birkóztam még meg.

Vasárnap reggel, mikor Alice behozta nekem a reggelit, úgy éreztem, hogy valami gond van. Furcsán viselkedett velem. Az előző egy hétben majdnem minden percet velem töltött, egyfelől, hogy ne unatkozzak, másfelől, hogy kéznél legyen, ha segítségre lenne szükségem. Ezalatt az idő alatt nagyon sokat beszélgettünk. Mindketten meséltünk a múltunkról – kezdtem úgy érezni, hogy barátok vagyunk.

Most viszont kerülte a tekintetemet, és amint megettem a pirítósomat, azonnal el is tűnt a tálcával együtt, és délig – amikor is behozta az ebédemet – nem is láttam. Mikor megpróbáltam megtudakolni, hogy van-e valami gond, csak annyit mondott, hogy Emmett és Jasper hazatértek, és most sok a dolga.

A betegségem alatt nem volt erőm a gondjaimmal foglalkozni, de most, megint nyugtalan lettem. Tudni akartam, hogy mi történt, és hogy Jasperék megtudtak-e valamit… Zavart, hogy kihagynak abból, amin a testvérem és a saját életem múlik.

Tudtam, hogy itt a házban nem valószínű, hogy bármi baj érhet, mégis minden egyes reccsenéstől, zajtól összerezzentem. Az öcsém hiánya pedig még nagyobb lett. Persze, Esme nagyobb eséllyel védené meg bárkitől és bármitől, mint én, mégis úgy éreztem, hogy mellettem kéne lennie.

Este nem bírtam tovább. Belebújtam a puha, bolyhos papucsba, amit Alice-től kaptam, és lebotorkáltam a földszintre. Cullenékat az ebédlőben találtam – ez is csak megerősítette a gyanúmat, hogy valami gond van, és épp terveket szövögetnek a megoldására.

Mikor észrevették, hogy jövök, mind megmerevedtek, és abbahagyták a susmorgást. Attól, ahogy rám néztek, kellemetlenül éreztem magamat.

- Mi történt? – kérdeztem. – Tudtatok… szagmintát venni? – néztem Jasperre, miközben a kezemben lévő papír zsebkendőt gyűrögettem. Megrázta a fejét, és összehúzott szemekkel méregetett.

- Itt van? – rémültem meg. Semmi más nem jutott eszembe, ami magyarázhatta volna a viselkedésüket, mint az, hogy az a pszichopata megjelent a város közelében, és most már tényleg rám és az öcsémre vadászik.

- Nem. Sem Phoenixben, sem itt nincs nyoma. Sőt, Tucsonban sem! – szólalt meg Rosalie.

A régi otthonom említésétől összeszorult a gyomrom. Akkor Jasper és Emmett ott is járt? De hát, miért?

- Mi nem akarunk úgy ítélkezni, hogy nem hallgatunk meg… - állt fel az asztalfőről Carlisle. – Azt hiszem, nekünk lenne a legkevesebb jogunk a kődobáláshoz – pillantott Rosalie-ra, aki lehajtotta a fejét, és az asztallapot kezdte el vizsgálgatni.

- Nem értem… - ráztam meg a fejemet.

A gyomorfájásom felerősödött a gondolattól, hogy valamiképpen rájöttek arra, hogyan és miért került az a szemétláda a családom közelébe.

- Emmették jártak a házatokban, hátha mégis találnak valamilyen nyomot, ami elvezethet az üldöződhöz – kezdte Carlisle. – Beszéltek az egyik szomszéddal, aki érdekes dolgokat mondott…

- Érdekes dolgokat? – Most már tényleg semmit sem értettem. Mit mondhatott egy szomszéd, ami miatt Cullenék hirtelen bizalmatlanok lettek velem?

- A rendőrség keres téged. – Hét szempár vizsgálta az arcomat, hogy megfigyelje, hogyan reagálok erre.

- Igen… És? – vontam meg a vállamat. Sejtettem, hogy a rendőrség keresni fog, hiszen kiskorú vagyok én és az öcsém is. Miután a szüleimet ott találták… Logikusnak tűnt, hogy elkezdenek kutatni utánunk. Ha nem egy vámpírról lett volna szó, akivel úgysem tudnak elbánni, bementem volna magamtól segítséget kérni, de így nem volt sok értelme a rendőrséget számításba venni.

- És? – csattant fel Rosalie hangja újra.

- Nem értem, mi a gond – néztem végig rajtuk értetlenkedve. – Még nem vagyok tizennyolc, az öcsém pedig még egy éves sincs. Természetes, hogy keresnek.

- Félreértettél. Nem eltűntként keresnek.

- Akkor? – kezdett idegesíteni, hogy vádolnak valamivel, de nem mondják ki, hogy pontosan mivel is.

- Gyilkosság miatt keresnek – Rosalie hangja olyan volt, mintha pofon vágtak volna.

- Gyilkosság? De hát, kit… - Bennem akadt a szó. – Nem… Az nem lehet… - teljesen elsápadtam, és úgy éreztem, a lábam alól kiszalad a padló.

- A rendőrség úgy hiszi, te ölted meg a szüleidet – mondta ki Carlisle végül azt, amire már magamtól is rájöttem.