A múlt árnyai - 5. fejezet

5. BIZALMAS ÉRZÉSEK



MÁSNAP, AMIKOR FELÉBREDTEM, már a pihe-puha párnámon feküdtem, és nem Esme kemény és hideg, mégis annyira otthonos karjaiban. Nem emlékeztem, hogy mikor sikerült elaludnom. Esme sokáig beszélt hozzám – történeteket mesélt a múltról, aztán sötét folt…

Szerencsére a rémálmom képei nem tértek vissza – álomtalan álmot aludtam.

Nagyot nyújtózkodva ültem fel az ágyon, aztán oldalra lógattam a lábaim, hogy belebújhassak a papucsomba. A kopogásra összerezzentem.

- Szabad! – kiabáltam ki. Azt hittem, hogy Esme vagy Alice az, hogy megnézzék, jól vagyok-e, vagy ágyba hozzák a reggelit. Hiába tiltakoztam a betegségem utolsó napjaiban, mikor már kicsivel jobban voltam, hogy le tudok menni a konyhába, valamiért örömet okozott nekik, hogy gondoskodhattak rólam.

Meglepődtem, mikor Jasper fejét láttam meg az ajtórésben.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. Tétován lépdelt be a szobámba, aztán egy széket húzott az ágyammal szembe – de azért megtartva a szokott távolságot -, és leült rá. Visszahúztam a lábaimat az ágyba, és törökülésben elhelyezkedve vártam, hogy mit szeretne.

- Megkérdezném, hogy érzed magad, de tudom… - mosolyodott el kissé keserűen Jasper. Együtt érzően visszamosolyogtam rá – nem elég, hogy én szenvedek a bűneim miatt, még más vállára is áthelyezem ezt a súlyt. – Tudod, az este gondolkoztam – szólalt meg végül kis szünet után. – Miután volt az a rohamod a rémálomtól…

- Sajnálom, hogy te is érzed, amit én – a bűntudat hatalmas hullámokkal csapott össze fölöttem. Jasper arca elkomorult.

- Nem te tehetsz róla. És… Talán, segíthetnénk egymáson – félredöntötte a fejét, és elgondolkozva nézett rám.

- Segíthetnénk? – lelkes lettem az ötlettől. Bármit megtettem volna csak azért, hogy ne okozzak még egy embernek – azaz egy érző és jó vámpírnak – szenvedést. – Mit kéne tennem?

- Nem biztos, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül… - úgy tűnt, Jasper tétovázik, és nem biztos az ötletében - de én biztos voltam abban, hogy ki kell próbálnunk, bármit is talált ki.

- Csináljuk! – a hangom határozott volt.

- Még el sem mondtam, hogy mi a tervem – nevetett fel. Azt hiszem, a lelkesedésem átragadt rá, mert még sosem hallottam nevetni – kezdtem érteni, hogy Alice miért szeretett bele.

- Hát, én ráérek… Szóval, halljuk! – csaptam össze a kezem vigyorogva.

- Alice-nek van egy elmélete arról, hogy miért is érezlek ilyen erősen, és szerintem, igaza van… - kezdett bele Jasper. – Azt is mondta, hogy nem tudsz bizonyos dolgokat…

- A nagyapámról? – jutott eszembe az első Alice-szel folytatott beszélgetésem. Már teljesen el is felejtkeztem róla, annyi minden történt azóta.

- Igen. Tudod, ő egy quileute indián volt – kezdte.

- Most az egyezségről és a határról akarsz mesélni? Mert akkor Edward már megelőzött… - szóltam közbe. A fejét rázva nemet intett.

- Nem. Arról, hogy honnan származnak a quileute-ek. Tudod, hogy honnan eredeztetik magukat?

- Igen, hallottam már a legendát a szellemharcosokról és a farkasokról.

- Nos… Ez nem csak egy legenda… - nézett rám Jasper jelentőségteljesen, miközben a reakciómat várta.

- Mármint… - A fejemben lassan összeállt a kép.

A quileute-ek a farkasoktól származnak. És ez nem csak egy legenda. Ami azt jelenti, hogy… Megpróbáltam visszaemlékezni minden apró részletre, amit ezzel kapcsolatban a nagypapám mesélt nekem még évekkel ezelőtt. Nem, ez nevetséges! Egyszerűen lehetetlen!

Felnéztem Jasperre, aki még mindig várta, hogy feldolgozzam az egészet.

Végül is, egy vámpírral beszélgetek éppen… Vannak még egyáltalán lehetetlen dolgok?

- Szóval… Ezzel azt akarod mondani, hogy a nagyapám… - elnevettem magam – azt hiszem, kicsit hisztérikusra sikeredett, mert Jasper hátrébb húzódott a székkel.

Vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Nem akartam még egy kiborulással terhelni Jaspert.

- Ő egy vérfarkas volt? – Azt vártam, hogy majd szemberöhög, és közli velem, hogy valami teljesen másra gondolt, valamint, hogy nem vagyok normális. Ehelyett bólintott.

Pár percig csak ültem, és bámultam magam elé. Próbáltam magam elé képzelni a nagypapát, amint átváltozik vérengző szörnyeteggé – pont olyanná, amilyet az egyik mozifilmben láttam. Valahogy nem volt túl hihető… Igaz, hogy magas volt, izmos és erős, de inkább hasonlított egy kezes bárányhoz – főleg, mikor a nagymamámról volt szó -, mint egy farkashoz.

Ismét felnéztem Jasperre, és rájöttem, hogy már megint általánosítok. A vámpírokat is a filmek és könyvek történetei alapján próbáltam meg elképzelni, de Cullenék a legkevésbé sem voltak olyanok, mint ahogy a művészek megformálták őket. Igaz, hogy vért ittak – habár ők nem emberit -, és hogy sápadtak és erősek voltak, de sehol egy szemfog, koporsó vagy napfénytől való elporladás. Honnan tudhatnám akkor, hogy milyen a valóságban egy vérfarkas?

- Mesélj nekem a vérfarkasokról! – kértem Jaspert. Megnyugodva kiengedte a levegőt a tüdejéből, mikor úgy látta, hogy mégsem fogok összeomlani.

- Mit akarsz tudni róluk? – kérdezte lágy hangon.

- Hát… A filmek alapján nem igazán kedves… - elgondolkoztam, hogy a lények vagy az emberek kifejezés-e a megfelelőbb, de aztán eszembe jutott a nagyapám arca. – emberek.

- Azt hiszem, ebben nem tudok teljesen objektív képet nyújtani – gondolkozott el Jasper. – Tudod, a farkasokkal ösztönösen utáljuk egymást. De… Az biztos, hogy Jacob Black jó ember volt, ha a nagymamád őt választotta. Ebben nem kell kételkedned!

- És… milyenek?

- Mint egy kutya – kuncogott fel Jasper. – Csak medveméretűek. – Megpróbáltam elképzelni egy olyan hatalmas kutyát.

- Miért hiszitek azt, hogy a nagyapám miatt erősödött fel velem szemben a képességed? – jutott eszembe hirtelen, hogy miért is kezdtünk el erről beszélgetni.

- A vérfarkasok – főleg a fiatal vérfarkasok – érzelmileg nagyon labilisak. Túl erős érzésekkel reagálnak mindenre, és mikor elvesztik az önuralmukat, akkor veszélyesek.

- Veszélyesek? – nyelni akartam, de a torkom teljesen száraz volt.

- Nem képesek irányítani magukat, és rátámadhatnak a közelükben lévőkre.

- Értem…

- Mivel benned is van farkasvér, így gondolom erőteljesebb érzéseid vannak. Ezért vagyok rád különösen érzékeny. Eddig még sosem voltam vérfarkas leszármazott közelében, így nem vagyok biztos benne, hogy ez az ok, de logikusnak tűnik – vonta össze a szemöldökét elgondolkozva Jasper.

Megborzongtam. Még mindig egy hatalmas, vicsorgó farkas képe lebegett a lelki szemeim előtt. Bennem is egy ilyen lény vére csörgedezne? És ez mit jelent rám nézve? – nyilallt belém a gondolat.

- Jasper… - szólaltam meg halkan, amint a szörnyű gyanú felderengett előttem. – Ha a nagyapám vérfarkas volt, akkor én… Szóval, nem lehet, hogy én is…?

- Ez miatt nem kell aggódnod. Csak férfi ágon öröklődik az átalakulás. – Jasper szavai először megnyugtattak, aztán hirtelen megint félelemmel töltöttek el.

- És Edward? Mármint, az öcsém? – valószínűleg láthatta a rettegést a szememben, mert próbált megfontoltan válaszolni, hogy ne zaklasson fel nagyon.

- Most még túl kicsi ahhoz, hogy ez megtörténjen… Később meg… Nos, ha elviszed a közelünkből még időben…

- A közeletekből? – Nem értettem, miért fontos az, hogy Edward ne legyen a közelükben, mikor átváltozik… „Tudod, a farkasokkal ösztönösen utáljuk egymást.” – jutott eszembe, hogy mit mondott pár perccel ezelőtt nekem Jasper. A kétkedéstől elkerekedtek a szemeim. Tényleg képesek lennének bántani az öcsémet, ha átváltozna?

- Mi az? – pillantott rám értetlenül Jasper.

- Ti… Ti képesek lennétek bántani, ha… - a gondolattól megborzongtam.

- Nem. Természetesen, nem. Ha átváltozna, inkább elmennénk, csak hogy ne keveredjünk vele összetűzésbe.

- Akkor miért mondtad, hogy el kell vinnem a közeletekből még időben? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Az átváltozás csak akkor történik meg, ha vámpírok vannak a vérfarkas közelében. Valahogy a mi jelenlétünk aktiválja az átalakulást – magyarázta türelmesen Jasper.

- Ó! – Elszégyelltem magam, amiért megfordult a fejemben, hogy akármelyik Cullen ártani akarna a testvéremnek. – Bocsánat! – az arcom felvette a szederszín árnyalatot. Jasper elnéző mosolyt küldött felém, amitől csak még inkább kínosan éreztem magam. – És… mi is a terved? – tereltem gyorsan másra a szót. – Hogyan tudnánk segíteni egymáson?

- Gyakorlással – jelentette ki Jasper egyszerűen, de a hangsúlyából éreztem, hogy azért ez nem lesz ilyen könnyű. – A képességeimmel először előhozzuk az érzéseidet felerősítve, hogy aztán megpróbálhassam lecsillapítani mindkettőnkben. Ez… Nem lesz túl kellemes. Megint sokkot kaphatsz, és további rémálmaid lehetnek. De ha megtanulom szabályozni a képességemmel az érzéseidet, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz.

- Csináljuk – egyeztem bele, bár most már kevesebb lelkesedéssel. Nem sok kedvem volt újra átélni a szenvedést, a lelkiismeret furdalást és a rettegést, de Jasper miatt mindenképpen meg akartam próbálni. – Mit tegyek? – kérdeztem. A tévéműsorok megint felderengtek előttem, ezért rögtön egy pszichológus szobájában álló bőrkanapé képe ugrott be, de kételkedtem abban, hogy ez úgy menne, mint az emberi világban.

- Egyelőre semmit. Előbb még el kell intéznem néhány dolgot – magyarázta Jasper. – Ma este elmegyek vadászni, és nem árt egy kis rákészülés sem… Ti úgy mondanátok, hogy lelkileg… És beszélnem kell a többiekkel is. Jobb, ha valaki felügyel ránk közben.

- Felügyel? Miért? – pislogtam rá.

- Nem tudom, hogy fogom viselni az érzéseidet. Még mikor nem koncentráltam direkt rád, akkor is szinte elviselhetetlenek voltak… - magyarázta. – Nem akarok neked még véletlenül sem ártani.

- Ó! Köszönöm… - motyogtam.

- Akkor szólok, ha nekikezdhetünk… - állt fel a székről Jasper jelezve, hogy véget ért a beszélgetésünk.

Amint Jasper magamra hagyott, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Alice jelent meg, kezében egy nagy tálcával, amin a reggelimet szervírozta fel. Miután mindent elfogyasztottam – Alice figyelemmel kísérte még mindig, hogy rendesen eszem-e –, vettem egy forró zuhanyt, és elindultam megkeresni az öcsémet. Most, hogy már jobban voltam, vissza akartam kérni a felügyeleti jogot felette, mert szörnyen hiányzott.

Meg akartam kérdezni Alice-t, hogy merre találom Edwardot, de végül a babahangok mutatták nekem az utat. Az egyik ajtó mögött Edward gurgulázó hangon kacagott valamin. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Halkan kopogtattam az ajtón – úgy vélve, hogy biztosan Esme és Carlisle szobájára leltem rá -, és meglepődtem, mikor Rosalie nyitott ajtót.

- Öhm… - tétován álltam egyik lábamról a másikra. Rosalie a hozzám való negatív hozzáállása miatt egy kicsit megijesztett. Nem attól féltem, hogy bántana, hanem inkább a csípős nyelvétől. Mindig rosszul viseltem, ha valaki gonoszkodott velem. Persze, ezt sosem mutattam volna ki, vagy vallottam volna be senkinek sem.

- Mit akarsz? – a kedve valamiért most még csípősebbnek tűnt, mint eddig. Ez még inkább elbizonytalanított.

- Én csak… Szeretném látni az öcsémet – böktem ki végül. Egy pillanatig összehúzott szemekkel nézett rám – én pedig elpirulva pásztáztam a padlót, mintha valami nagyon érdekes minta lenne rajta -, majd szélesebbre tárta az ajtót, és elállt az útból.

Bizonytalanul léptem be a szobába, és elakadt a lélegzetem. Az egész Cullen-ház gyönyörű volt, de Rosalie szobája egyszerűen tökéletes volt – mintha csak besétáltam volna egy lakberendezési magazin oldalaira.

A fal mellett egy hatalmas baldachinos ágy állt, a függöny és az ágynemű gyöngyházfehér volt. Még inkább elvörösödtem, mikor rájöttem, hogy a vámpíroknak nem az alvás miatt van szükségük ágyra. A sarokban egy kis fésülködő asztal állt, szintén fehér, csak hidegebb tónusú, mint az ágy esetében. Mellette egy hatalmas tükrös szekrény, amibe akár több száz ruha is elférhetett. Legutoljára a sarokban álló, apró bölcsőt vettem észre, ami mellett ott állt Emmett.

- Szia! – rám vigyorgott, és a feszültségem egy kicsit enyhülni látszott. Visszamosolyogtam rá. – Te tudtad, hogy tud ilyet? – kérdezte meg izgatottan, és visszafordult az öcsémhez. Odaléptem mellé, és belekukkantottam a bölcsőbe.

- Milyet? – kérdeztem érdeklődve.

Emmett hátrahúzta a felső ajkát, hogy éles fogai láthatóvá váljanak, és morgó hangot adott ki – rémülten szorítottam meg a bölcső szélét -, az öcsém pedig úgy kacagott, mintha a világ legviccesebb dolgát látná éppen.

- Látod? – nézett rám lelkesen Emmett.

- Mit? – értetlenkedtem még mindig kissé ledermedve.

- Hát, hogy tud nevetni – magyarázta úgy, mintha épp most fedezett volna fel egy eddig ismeretlen földrészt.

- Minden kisbaba tud nevetni – vontam meg a vállam.

- Tényleg? – kissé csalódottan nézett rám, aztán hirtelen megint elvigyorodott. – De még biztosan egyetlen kisbabát sem nevettetett meg egy vámpír.

- Ebben biztos vagyok – kuncogtam fel. Emmett büszkén kihúzta magát.

- Most, hogy mind ilyen vidámak vagytok, megyek, és hozok neki tápszert. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon éhen – mordult fel Rosalie, majd kiviharzott a szobából. Döbbent arccal néztem utána.

- Hát neki meg mi baja van? – kérdeztem suttogva Emmettől.

- Féltékeny – nevetett fel dörmögő hangon.

- Mármint, miért? – kissé összezavarodtam. – Rám?

- Nem, dehogy is! – nevetett fel Emmett. – Igaz, hogy csinos kis emberlány vagy, de az én angyalomat senkire sem cserélném le, és ezt ő is tudja. – A válaszában rejlő bóktól zavarba jöttem. Ez megint nevetésre késztette.

- Akkor kire féltékeny?

- Rám.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem.

- Edward ma nagyon nyűgös volt – Carlisle szerint, jön az első foga –, és Rosalie sehogy sem tudta megnyugtatni. Aztán megjelentem, és ahogy a közelébe értem, elhallgatott. Azt hiszem, bír engem… - Emmett arcán látni lehetett, hogy ettől mennyire boldog. – Rosalie pedig most azt hiszi, hogy jobban szeret engem a kicsi, mint őt.

- Ó, de hát, ez butaság! – csúszott ki a számon. – Mármint… Bocsánat. Nem akartam megsérteni Rosalie-t, csak…

- Semmi gond. Igazad van. Rosalie néha felfújja a dolgokat. Főleg, hogy ez a téma érzékenyen érinti – Emmett mindig mosolygó arcán fájdalmas kifejezés suhant át. – Tudod, mindig vágyott egy gyermek után. Akárcsak Esme… Ezt sosem tudták teljesen feldolgozni.

- Sajnálom – összeszorult a torkom.

- Nézd! – Emmett arcára újra kiült a lelkesedés. Edward az egyik lábát megragadta a kezeivel, és megpróbálta a szájába gyömöszölni. Felnevettem.

Furcsa volt, hogy azok a mozdulatok, hangok és gesztusok, amik számomra teljesen természetesek voltak az öcsémtől, Emmett és a többi Cullen számára csodáknak tűntek. Pont úgy, ahogy számomra ők voltak olyanok, mint egy káprázat.

- Most mit szeretne? – zökkentett ki a gondolataimból Emmett. Az öcsémre pillantottam. Az ég felé emelte mindkét kezét és hangosan gügyögött.

- Azt hiszem, azt, hogy emeld fel – tippeltem.

- Ó! – Emmett elbizonytalanodva lépett közelebb a bölcsőhöz. – Segítenél?

- Miben?

- Nem merem felemelni, nehogy túl erősen megnyomjam… Megtennéd, hogy a karomba adod? – nézett rám tétovázva. – Persze, megértem, ha nem akarod, hogy megfogjam… - tette hozzá. Habozva néztem előbb az öcsémre, majd Emmettre.

- Próbáljuk meg… Ha Esmééknek ment, neked is fog. Csak tedd így a kezed – mutattam meg neki a helyes tartást. -, én meg majd beleteszem Edwardot.

Visszafojtottam egy nevetést, amikor Emmett beállt a megfelelő pózba, és arcán olyan mértékű koncentrálás látszott, mintha legalábbis, egy komplikált agyműtétre készülne.

A bölcsőbe nyúltam, és felvettem Edwardot, majd közelebb mentem Emmetthez, aki visszafojtott lélegzettel várt. Merev karjaiba helyeztem az öcsémet, majd hátráltam pár lépést.

Emmett úgy állt a babával a kezében, mint egy kőszobor – egy nagyon ijedt és megilletődött kőszobor –, mégis ez volt a legédesebb kép, amit valaha láttam az eddigi életem során. Mindig elolvadtam attól, ha egy férfit kisbabával a karjában láttam, de ezt most csak fokozta az, hogy ez a bizonyos férfi egy emberfeletti erővel rendelkező vámpír volt. Az izomtól feszülő karok olyan gyengéden és óvatosan tartották az apró, emberi teremtményt, hogy attól bárki szíve gyorsabban dobogott volna.

- Rosalie… - Emmett szemei hirtelen az öcsém arcáról felemelkedtek, és a gyöngéd szeretet vonásait eltorzította a fájdalom. Hátrafordultam.

Rosalie az ajtóban állva nézte a szeme elé táruló képet, és biztos voltam benne, hogy ha képes lenne sírni, most potyognának a könnyei. Összeszorult a szívem.

- Rose, várj! – kiáltott fel Emmett, mikor Rosalie elrohant. – Átvennéd, kérlek? – nézett rám kétségbeesetten. Azonnal indult volna Rosalie után, mégsem mozdult egy centit sem, nehogy Edwardnak valami baja essen. Gyorsan odasiettem. Abban a pillanatban, ahogy kivettem az öcsémet a kezeiből, Emmett rögtön el is tűnt.

Kissé leverten indultam le a földszintre Edwarddal a karjaimban, hogy megkeressem Alice-t. A gondolataim Rosalie körül forogtak, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy még egy lépcső van előttem. Halk sikkantással szorítottam magamhoz az öcsémet, várva, hogy hasra essek, de ez nem következett be. Helyette egy hideg mellkashoz szorultam.

- Jól vagy? – hallottam a dallamos hangot. Gyorsan lepillantottam az öcsémre, és mikor láttam, hogy semmi baja, megnyugodtam.

- Igen – válaszoltam, és szerencsétlenségemre felpillantottam. Egyenesen Edward szemeibe. Éreztem, ahogy a forróság felkúszik a mellkasomból egészen az arcomig. Egy pillanatra a tekintete, mintha lejjebb csúszott volna – az ajkaimra? –, én pedig remegni kezdtem.