A múlt árnyai - 4. fejezet

4. BŰNTUDAT



ALICE-NEK KELLETT ELKAPNIA, hogy ne zuhanjak a földre. A sokk miatt a lábaim felmondták a szolgálatot. Hogy hihette a rendőrség, hogy képes lennék meggyilkolni a saját szüleimet? És ami még fontosabb, hogy hihették Cullenék, hogy képes lennék rá?

Leültettek az asztal mellé az egyik székre.

- Azt… Azt hiszitek, hogy én…? - próbáltam meg kinyögni a kérdést, ami a torkomat mardosta. – Alice… - néztem fel aranybarna szemeibe könyörgően.

- Nem hiszem, hogy te voltál – rázta meg a fejét végül, miután pár pillanatig elmerült a pillantásomban. Hallottam, ahogy Rosalie kételkedve felmordul nem messze tőlem.

Carlisle elém húzott egy széket, és leült velem szemben.

- Én sem hiszem, hogy képes lennél gyilkolni – nézett rám megértően. Az első könnycseppek megadva magukat legördültek az arcomon. – De valamit eltitkolsz… Hogy bízhatnánk meg benned, ha nem mondod el a teljes igazságot? – a hangja nem volt vádló - inkább mintha arra kért volna, hogy bízzak meg bennük, és beszéljek.

A pillantásom akaratlanul is Edward gyönyörű arcára vándorolt. Elképzeltem, milyen lenne, ha tudná az igazat. Nem bírnám ki, ha vádat és megvetést látnék a szemében.

A kezemet a szám elé szorítva próbáltam elfojtani a kétségbeesés okozta zokogásomat.

- Nem megy… - ráztam meg a fejem. – Nem tudom… - hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem a nátha miatt, mint az elmúlt napokban, hanem a belülről fojtogató érzések miatt. Ki kellett jutnom a házból – szükségem volt levegőre.

Egyszer, mikor még kislány voltam, a szomszéd fiú bezárt a kert végében lévő, alig pár négyzetméternyi fészerbe, ahol sötét volt, és a levegőt alig lehetett belélegezni a portól. Akkor először és utoljára volt pánikrohamom. Legalább is, eddig!

Úgy pattantam fel, mint akit megégetett a szék. Fel sem fogtam, hogy Cullenék még mindig az ebédlőben vannak. A lábaim automatikusan indultak meg a kijárati ajtó felé. Úgy téptem fel, mintha az életem múlna azon, hogy kijussak. Nem hallottam, hogy követnek-e, nem is igazán érdekelt – csak futottam a levegőt kapkodva.

Azt hittem, hogy odakint majd könnyebb lesz, hogy a szabadság érzésétől elmúlik az a hatalmas nyomás a mellkasomon, de nem így lett. Minden csak még inkább rám nehezedett. Mintha az ég megsüllyedt volna, hogy apró bogár módjára összenyomjon engem.

Újra láttam magam előtt azt az estét: szüleim halott viaszszerű arcát, a vámpír jóllakottságtól vöröslő szemeit. Ismét éreztem a félelmet, a veszteség fájdalmát. Mindent, amit eddig elnyomtam magamban.

Botladoztam a fák között – már majdnem teljesen sötét volt és a látásom is homályos volt a könnyektől. Fogalmam sem volt, hogy meddig bolyongtam. Elveszítettem teljesen az időérzékemet – valójában szinte semmit sem érzékeltem magam körül a fájdalmon kívül.

- Állj! – Csak valahol a tudatom mélyén fogtam fel, hogy valaki kiáltott, de a lábaim nem engedelmeskedtek a hangnak. Felsikkantottam, mikor hirtelen valami hideg és kemény ütődött az oldalamnak. Akkora erővel sodort a földre, hogy azt hittem, minden porcikám szilánkosra tört.

A döbbenettől elkerekedett szemekkel néztem fel a mézarany szempárba, amely aggódva nézett vissza rám.

- Jól vagy? – suttogta halálra vált arccal Edward.

Azt akartam válaszolni, hogy „aha”, de helyette egy „au” csúszott ki a számon. Meg akartam kérdezni, hogy ezt meg mi a fenéért csinálta, de valamiért a szám nem akart engedelmeskedni. Forróság söpört végig a testemen, annak ellenére, hogy Edward hozzám simuló teste jéghideg volt.

- Bella, mondj valamit… - kérte még mindig rettegéssel a hangjában. Meglepett és kijózanított, hogy a becenevemen szólított. A tekintete olyan volt, mintha a távoli múlt egyik pillanatában járt volna.

- Azt hiszem, egyben vagyok – feleltem halkan. Hallottam, ahogy megnyugodva kifújja a levegőt a tüdejéből. Egy másodpercig tétován nézett rám, aztán megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredt volna fel, és gyorsan lemászott rólam.

Az arcom még mindig könnyes volt, de a hirtelen jött sokktól elmúlt a pánikrohamom.

- Mi a fenéért vetetted rám magad? – az előbbi kiborulás helyét a harag vette át. Magam sem értettem, hogy miért vagyok ilyen dühös Edwardra, hiszen, semmi bajom nem esett…

- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Majdnem átlépted a határt…

- Milyen határt? – néztem körbe, de semmilyen jelzést nem láttam sehol, csak és kizárólag fákat és bokrokat.

- Ez… hosszú – a pillantása végigsöpört a testemen. Újabb hőhullám kerített hatalmába. – Vissza kéne mennünk, mert még betegebb leszel – próbálta meg kikerülni a választ. Hagytam neki, mert rádöbbentem, hogy egy szál pizsamában és papucsban állok az erdő közepén, miközben egyre sötétebb és hidegebb van. Bólintottam, hogy igaza van, és elindultam visszafelé.

Egy hideg kéz ért gyengéden a vállamhoz. Tétován néztem fel Edwardra – hiba volt, az arca megint úgy elbűvölt, hogy lefagytam. Közelebb hajolt hozzám, én pedig próbáltam nyugodtan lélegezni – vagy úgy egyáltalán lélegezni.

- A ház arra van – mutatott bal felé. Kételkedve néztem arra: meg mertem volna esküdni, hogy a másik irányból jöttem.

Jó pár percig csendesen haladtunk egymás mellett, aztán hirtelen egy kabát terült a vállamra. Összehúztam magamon, és hálásan elmosolyodtam.

- Hogy érzed magad? – szólalt meg végül Edward halkan.

- Megvagyok – vontam meg a vállam. Valójában szörnyen szégyelltem magam, amiért úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Kiborultam, aztán meg elrohantam – tisztára, mintha ovis lennék…

- Nem fognak szekálni.

- Tessék? – kérdeztem.

- Hogy elmondd, amit nem akarsz – magyarázta. – Na jó, Alice lehet, hogy megpróbálja belőled kiszedni… - nevetett fel. Hirtelen a szívverésem gyorsabbá vált. – Nem kell elmondanod, amíg nem állsz rá készen – hirtelen nagyon komoly lett az arca. Percekig elgondolkozva meredt maga elé, miközben én próbáltam tartani vele a lépést.

Vajon az jár a fejében, hogy a rendőrség jogosan keres-e? Tényleg felmerült bennük, hogy képes lennék… ilyen szörnyűségre? Persze, nem ismernek, de… Mégis fájt, hogy talán, nem bíznak bennem, és kinézik belőlem, hogy bűnös vagyok.

- Nem én voltam – csúszott ki a számon. Megtorpant – én meg majdnem nekiszaladtam a hátának.

- Tudom. És a többiek is tudják.

- Nem úgy tűnt. – Összeszorult a gyomrom, miközben eszembe jutottak az ebédlőben történtek.

- Zavarja őket, hogy titkolózol. És Jasper érzi a lelkiismeret furdalásodat. Nem értik, hogy miért nem mondasz el mindent. De nem hiszik azt, hogy képes lennél… - Nem fejezte be a mondatot. Ismét elindult a ház felé.

- Sajnálom – sóhajtottam.

Csend telepedett ránk. Mikor elértük a házat, már szörnyen fáztam, és átkoztam magam a hülyeségem miatt. Az kell még, hogy plusz egy hétig betegeskedjek!

Ahogy beléptem az ajtón, Alice és Esme elém rohant. Az arcuk aggodalmas volt, amitől megint csak lelkiismeret furdalásom támadt. A többiek az ebédlő küszöbén álltak – Rosalie karjában ott volt az öcsém -, és kérdőn néztek Edwardra. Valószínűleg azt akarták tudni, hogy épelméjű vagyok-e, vagy hívják a megfelelő intézmény ápolóit.

- Jól vagy? – ölelt át Alice hirtelen. Bármilyen hideg is volt a teste, jól esett. Ösztönösen a karjai közé fészkeltem magam, és beszívtam azt az édes illatot, amit magából árasztott.

- Eddig jól volt, de most, hogy épp megfojtod… - nevetett fel brummogó, mély hangon Emmett a háttérben. Halványan elmosolyodtam.

- Minden rendben – feleltem, mikor Alice elengedett. Esme gyengéden végigsimított az arcomon.

- Sajnálom, nem akartunk ennyire felzaklatni – nézett rám bűnbánóan.

- Nincs semmi gond. Csak kellett egy kis friss levegő… - pirultam el.

- Jasper mást mondott – Alice hangja furcsa volt, mintha megijedt volna valamitől.

Körbe néztem, és csak most jöttem rá, hogy Jaspert sehol sem látom. Kérdőn pillantottam Alice-re.

- Jasper egy kicsit… kiborult. Túl erősen érezte a fájdalmadat és a kétségbeesésedet. – Még inkább elpirultam. Teljesen kiment a fejemből, hogy hiába próbálok erősnek tűnni, Jasper által úgyis tudják, mikor mit érzek.

- Azért jól van? – kérdeztem – a hangom tele volt aggodalommal. Ha csak fele annyira szenvedett, amennyire én, az is éppen elég ahhoz, hogy rosszul legyen.

- Persze, kiheveri – bólintott Alice halvány mosollyal az arcán. Hirtelen elfintorodtam, majd tüsszentettem egyet. Emmett ismét felnevetett. – Jobb, ha most visszamész az ágyba – ragadott karon Alice, és mire észbe kaptam volna, már vonszolt is felfelé a lépcsőn.

Egy forró fürdő után, mikor már egyedül voltam az ideiglenes szobámban, vettem csak észre, hogy Edward kabátja nálam maradt. Bebújtam a takaró alá, és fejemet az Edward illatú kabátba fúrtam. A több napos betegeskedés és a mai szó szerinti és képletes kirohanásom után olyan fáradt voltam, hogy azonnal elaludtam.

A terem hatalmas volt, mindenki táncolt és jól érezte magát. Az asztal, aminél ültem, a sarokban állt. Mellettem a barátaim beszélgettek – próbáltam odafigyelni arra, hogy mit mondanak, de mintha valami idegen nyelven beszéltek volna. Idegesített, hogy nem értem őket. Szólni akartam, hogy beszéljenek lassabban és hangosabban, de ahogy kinyitottam a számat, elhallgattak, és meredten figyeltek egy pontot a terem túlsó végében.

Arra fordítottam a pillantásomat, és rögtön el is felejtettem, hogy az előbb még dühös voltam. A táncoló tömeg kettényílt, és egy magas, barna hajú férfi sétált egyenesen felém. Olyan volt, mintha egy plakátról lépett volna le. Csak egy szó jutott eszembe abban a pillanatban: tökéletes!

Elkerekedtek a szemeim, ahogy megállt előttem. Nem szólt egy szót sem, csak kinyújtotta felém a kezét, én pedig ösztönösen az övébe fektettem az enyém. Felhúzott a székemről, és a táncparkett felé vezetett. Úgy éreztem, mintha megbabonáztak volna.

Egy keringő első ütemei hangzottak fel, nekem pedig átfutott az agyamon egy pillanatra, hogy mióta játszanak ilyen zenét egy szórakozóhelyen... Aztán, mikor elkezdtünk forogni, kiszállt minden értelmes gondolat a fejemből. Az ismeretlen tekintete fogva tartott.

Csak akkor tértem magamhoz, mikor a zene utolsó hangja is elhalt. Olyan volt, mintha mély álomból ébredtem volna. Megráztam a fejem. Mire felnéztem, nem láttam sehol sem a férfit. Mintha köddé vált volna. Izgatottan pillantottam körbe, és az iszonyattól éles sikoly hagyta el az ajkaim.

Mindenhol holttestek feküdtek. Szemük nyitva - bennük a rémület tükörképe. Az arcuk fehér, nyakukon félhold alakú seb, amiből még szivárgott a vér. El akartam futni, de a lábam földbe gyökerezett. Aztán megláttam őket…

A szüleim élettelen teste az egyik asztal mellett hevert. A mellkasomból zokogás tört elő, és a földre rogytam. A hideg kacaj, ami betöltötte a termet, megdermesztett. Mikor felnéztem, az idegen állt előttem pár lépésnyire, szemei vörösek voltak. Ahogy elmosolyodott, láttam, hogy a fogsora maszatos a vértől. A rémülettől elkerekedtek a szemeim, mikor észrevettem az öcsémet a karjaiban.

A szeme gonoszul megvillant, én pedig tudtam, hogy mit fog tenni – elveszi tőlem a családom utolsó tagját is. Próbáltam megmozdulni, de nem tudtam. Az egyetlen, amire képes voltam, az a sikoltozás volt.

- Ébredj! Ébresztő! – hallottam meg egy hangot. Hideg kezek ragadták meg a vállamat, és finoman, de határozottan megráztak. Kinyitottam a szemem, és sikoltást hallottam. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy én sikoltozom. Ösztönösen öleltem meg az ágyamon ülő Edwardot, mint gyerekkoromban, mikor az édesanyám ébresztett fel egy-egy rémálomból. Reszketve bújtam hozzá, ujjaim görcsösen markolták meg a rajta lévő kék inget. Annyira szükségem volt most erre a közelségre, hogy az sem érdekelt, mikor a márványkemény test megfeszült az ölelésemben.

Halkan susogó hangot hallottam, és Edward ringatni kezdett – tényleg gyereknek éreztem magam hirtelen. Mikor a hangjától és a belőle áradó illattól megnyugodtam, és ellazultam a karjaiban, lassan eltolt magától.

- Jól vagy? – hallottam meg egy dallamos – de most aggodalommal teli – hangot az ajtó felől.

Először nem értettem, hogy Alice miért nem jön beljebb, de aztán megláttam mellette Jaspert. Ha egy vámpír képes a számukra normálisnak mondhatónál még jobban elsápadni, hát akkor Jasper most megtette. Az arca merev volt, a szemei fájdalmasan összeszűkültek, keze Alice-ét markolta.

- Rosszat álmodtam. Sajnálom. Te jól vagy? – Jasper feszülten bólintott – nem hittem neki. Az én mellkasomban is ott volt még az a szorító érzés, bár Edwardnak köszönhetően kezdett enyhülni. – Nyugodtan visszamehettek alud… vagyis… csinálni, amit eddig csináltatok – zavarodtam meg.

- Menjetek csak, majd én vigyázok rá! – szólalt meg Edward. Alice töprengő tekintettel nézett rá.

- Biztos, hogy ne maradjak én?

- Te csak vigyázz Jasperre – bólintott Edward, majd visszafordult felém.

Mire újra felnéztem, Alice-ék már eltűntek a küszöbről.

- Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte Edward.

- Nem akarok egyedül maradni – vallottam be halk hangon.

Elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amitől a szívverésem furcsa módon felgyorsult -, majd mire észbe kaptam volna, eltűnt és megjelent egy pohár vízzel.

- Hű! – nyögtem ki, mire a mosolya vigyorrá szélesedett. Tudtam, hogy a vámpírok gyorsak, de látni egészen más volt, mint tudni… - Köszönöm – vettem át a poharat, és belekortyoltam a hűvös vízbe. Jól esett.

- Elmeséled? – szólalt meg hirtelen Edward. – A rémálmodat… - tette hozzá, mikor látta az értetlenséget az arcomon. Megráztam a fejem. – Pedig lehet, hogy megkönnyebbülnél tőle… Hát jó! – sóhajtott fel, mikor ismét nemet intettem.

Hosszú percekig ültünk szótlanul az ágyon. Hogy ne legyek annyira zavarban, lassan kortyolgattam a vizemet – nem igazán segített, főleg, mikor rájöttem, hogy Edward kabátja még mindig ott fekszik mellettem, és valószínűleg látta, hogy alvás közben azt ölelgettem. Az agyam gyors pörgésbe kezdett, hogy rájöjjek, mivel is törhetném meg a csendet. Mikor az utolsó csepp víz is elfogyott, megköszörültem a torkomat. Edward a gondolataiból kizökkenve nézett fel rám – sok mindent megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében.

- Mi volt az a határ dolog? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.

- Ez egy hosszú történet – komorodott el az arca.

- Azt hiszem, ma éjszaka már úgysem fogok aludni… Szóval, ráérek – elhelyezkedtem kényelmesen az ágyban, mintha csak az esti mesét várnám. Edward mély lélegzetet vett.

- Hallottál már a quileute-ekről? – kérdezte. Felderült az arcom, mert végre volt valami, amiről tudtam már.

- Persze. A nagypapám törzse voltak.

- Mennyit mesélt neked róluk? – érdeklődött óvatosan Edward, mire rossz érzés fogott el. Megint egy titok…

- Egy keveset… Legfőképpen a rezervátumbeli emberekről mesélt történeteket. A dédnagypapámról, a barátairól. És elmondott néhány legendát.

- A nagypapád dédapja egyezséget kötött velünk. – Próbáltam magamban kiszámolni, hogy ennek mennyi ideje lehetett pontosan, és a szám tátva maradt.

- Jó öregek vagytok… - csúszott ki a számon. Edward felnevetett.

- Az apám megígérte, hogy nem bántunk egy embert sem, cserébe a rézbőrűek megtartják a titkot arról, hogy kik is vagyunk. Ezen kívül, megegyeztünk abban, hogy nem lépünk a területükre.

- Szóval, a határ a területük határát jelöli?

- Pontosan. Ha átlépsz rajta, és megtámad… valaki…

- Nem védhettél volna meg – fejeztem be a mondatot.

Megrázta a fejét, és a pillantása az enyémbe fúródott.

- Meg kellett volna szegnem az egyezséget – javított ki.

- Képes lettél volna… miattam…? – elakadt a lélegzetem. – Miért?

- Mert nem hagyhatom, hogy az Ő vére kihaljon – az aranysárga szemek tompán néztek rám egy hosszú pillanatig, majd elfordította a tekintetét a padló felé.

A kezem önkéntelenül nyúlt ki, hogy vigasztalóan megérintsem, de amint az ujjaimmal elértem, megrándult, és arrébbhúzódott. Tétován az ölembe ejtettem a kezem.

- Most mennem kell… - pattant fel hirtelen az ágyról anélkül, hogy újra rám nézett volna, majd felkapta a kabátját mellőlem. Elpirultam. – Beküldöm Esmét mindjárt.

- Nem szükséges… - suttogtam elhaló hangon. Nem tudtam, pontosan miért, de a sírás fojtogatott.

Pár pillanat múlva Esme mégiscsak megjelent. Hálás voltam Edwardnak, hogy nem vette komolyan a tiltakozásomat – semmi kedvem nem volt egyedül maradni. Esme az ágyamra ült, körbetekert a takarómmal, hogy ne zavarjon a bőre hőmérséklete, és az ölébe vont engem. Nem szólt egy szót sem, csak halkan dúdolgatott nekem.

Próbáltam tartani magam, de a könnyeim utat engedtek maguknak. Az álmom és a múltam képei a fejemben összevegyülve újra és újra felvillantak előttem. Nem voltam benne biztos, hogy valaha el tudom-e felejteni őket… Szét voltam esve, és nem láttam kiutat. Cullenék semmi nyomát nem találták a vámpírnak, aki üldözött, így nem volt más választásunk, mint kivárni, hogy újra rám találjon. Addig pedig ennek a háznak az önkéntes foglya voltam – valahányszor ez eszembe jutott, előtört belőlem a klausztrofóbia.

A lelkiismeret is szörnyen furdalt, mert nem mondhattam el a teljes igazságot Cullenéknak. Megérdemelték volna, hogy megtegyem. Tiszta szívvel befogadtak – kivéve Rosalie-t… –, én mégsem vagyok képes rá, hogy őszinte legyek hozzájuk.

- Haragszotok rám? – néztem fel nedves szemekkel Esmére.

- Miért haragudnánk? – mosolygott rám úgy, hogy hirtelen el is felejtettem, mi okuk lehetne rá.

- Amiért nem mondom el… azt… - motyogtam végül. – Nem akarok hazudni nektek, csak egyszerűen még nem megy… – Gyengéden megsimogatta az arcomat. Ez annyira anyai gesztus volt, hogy megint összeszorult a szívem.

- Tudom, milyen érzés, mikor elveszítesz valakit – fájdalom csillant a szemében. – Sokszor nehéz beszélni róla. Még hosszú idő után is… Bármi is az, amit eltitkolsz, majd elmondod, mikor eljön az ideje.

- Olyan jók vagytok – sóhajtottam fel hálásan. Keserűen felnevetett.

- Ezzel néhányan vitatkoznának…

- Mint például? – dörgöltem meg a szemeimet, miközben visszahelyeztem a fejem az ölébe. Simogatni kezdte a hajamat.

- Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy amiatt, amik vagyunk, nem lehetünk jók. Hogy átkozottak vagyunk és nincs lelkünk.

- Akik így gondolják, nem ismernek titeket – jelentettem ki határozottan.