A múlt árnyai - 1. fejezet

1. LÁNY A MÚLTBÓL

MIKÖZBEN A FÁK, GYÖKEREK ÉS BOKROK KÖZÖTT BOTORKÁLTAM, a bensőmben annyi érzés és gondolat cikázott végig, hogy úgy éreztem, felrobbanok. Először is, ott voltak az emlékek: a vér; a szüleim élettelen teste; a férfi, aki megölte őket, és aki most élvezettel őrjít meg engem.

Aztán ott volt a fájdalom. Majdnem mindenkit elveszítettem, aki fontos volt nekem. Már csak Edward maradt – pillantottam le a mellkasomra függesztett anyagban pihenő csecsemőre. A szüleim halottak. Egy elmebeteg, szadista ölte meg őket… Akiről úgy hiszem, vámpír – hisztérikusan felnevettem a gondolattól. Hiszen, még én sem igazán hiszek benne, annak ellenére sem, hogy láttam - miért hinne nekem bárki más?

És ebből következett a tehetetlenség és a rettegés érzése. Nem fordulhattam sem a barátaimhoz, sem a rendőrséghez. Nem hittek volna nekem. Elvették volna tőlem Edwardot, és életem hátralévő részét egy kis fehér szobában kellett volna töltenem egy ingyen muszájkabátban. Köszönöm szépen, de ebből nem kértem!

A véletlennek köszönhetően voltam most itt. A forksi erdőben. Egykor itt születtek a nagyszüleim – Isabella Swan és Jacob Black. Bella nagyi rengeteget mesélt nekem gyerekkoromban mindenféle mitikus lényről – vámpírokról, vérfarkasokról. Azt hittem, mindez csak kitaláció, de azután a szörnyű éjszaka után, valamiért úgy éreztem, vissza kell mennem a nagyszüleim házába.

Ott találtam meg a naplót – Bella nagyi naplóját. Ezért jöttem ide. Hogy megkeressem a Cullen családot, és segítséget kérjek tőlük. Egy olyan család az utolsó esélyem, akikről azt sem tudom, hogy egyáltalán léteznek-e, vagy csak a nagyi találta ki őket. Nem nagy remény - de az utolsó.

Tudtam, hogy csak pár napba telik maximum, mire a szüleim gyilkosa újra rám akad. Egy teljes hónapot töltöttem azzal, hogy városról városra menekültem, de előbb vagy utóbb mindig a nyomomra akadt – legtöbbször előbb. Azt is tudtam, hogy csak azért vagyok még életben, mert élvezi, hogy gyötörhet. De ha egyszer megunja a játékot, akkor vége.

Épphogy csak meg tudtam kapaszkodni egy fatörzsben, mikor a lábaim összeakadtak egy a földön terpeszkedő gyökérrel. Megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam, és megnéztem Edwardot, hogy minden rendben van-e vele. Békésen szunyókált a mellkasomhoz bújva – irigyeltem a tudatlanok gondtalanságáért.

Megtelt a szemem könnyekkel, mikor eszembe jutott az a kilenc hónap, amíg Anyuval Edwardot vártuk. Anyu félt egy kicsit, hogy ilyen későn szül, de nekem egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bármi gond lehet. Nem is volt. Egy egészséges, gyönyörű kisöcsém született, és anyu is pár nap alatt majdnem olyan volt, mint új korában. Annyira boldogok voltunk…

Felsóhajtottam, és újra elindultam – ha nagyon átadom magam az emlékeknek, akkor végleg összeomlok, azt pedig nem tehetem meg Edward miatt.

Fogalmam sem volt, hogy merre járok. Igaz, nagyi nagyjából leírta, hogy merre is van a Cullen-ház, de egy naplóbejegyzés alapján megtalálni egy helyet, nem volt könnyű feladat – legalább is, nekem biztosan nem.

Már sötétedett, és a ruhám teljesen átnyirkosodott. Féltem, hogy Edward is meghűl majd, ezért a vállamon lévő táskából elővettem egy pokrócot, és köré csavartam. Kezdtem feladni a keresést… Sőt, már kezdtem abban is kételkedni, hogy a ház, amit keresek, egyáltalán létezik-e. Lehet, hogy a nagyi történetei mégis csak kitalációk, de ha Cullenék léteznek, akkor sem biztos, hogy még itt vannak – igaz, Bella nagyi azt írta egy bejegyzésében, hogy pár éve visszaköltöztek Forksba.

Fáradt voltam – legszívesebben ledőltem volna a földre, és nem mozdultam volna többé -, mégis tovább mentem, kilátástalanul, fásultan, beletörődve az esélytelenségbe. Aztán a fák ritkulni kezdtek. Először nem mertem elhinni… De végül kiértem egy tisztásra. És a tisztás végén, hat cédrus árnyékában ott volt a ház – pont úgy festett, ahogy a nagyi leírta.

Sírni tudtam volna – hogy az örömtől, a fáradtságtól vagy egyéb bennem kavargó érzéstől, arról fogalmam sem volt. Remegő, bizonytalan léptekkel indultam meg a veranda felé – és közben imádkoztam, hogy ne tűnjön el a ház délibábként, mikor közelebb érek. A ház a helyén maradt, bennem pedig újabb aggodalom ütött tanyát. Mi van, ha üres? Ha senki sincs itt?

Abban a pillanatban, ahogy végigborzongatott a kétség, a ház ajtaja kinyílt, és hét alak lépett ki a verandára. Megtorpantam. Eddig a terveim között csak annyi szerepelt, hogy meg kell találjam a házat, de fogalmam sem volt, mit teszek majd, ha tényleg ráleltem. Nem mertem erről gondolkodni, mert szinte biztos voltam benne, hogy semmit sem találok majd az erdőben.

Most mit kéne tennem? Mit kéne mondanom? Csak lépjek oda egyszerűen, és kérdezzem meg, hogy: „Elnézést, maguk az a vámpírcsalád, akiket Cullenéknak hívnak?”. Ez olyan butaságnak tűnt, hogy majdnem hangosan felkuncogtam.

A gondolataimból Edward gügyögése ébresztett fel. A ház előtt állókra pillantottam, és végül összeszedve minden bátorságomat, ismét megindultam feléjük – lesz, ami lesz…

Ahogy közeledtem hozzájuk, a tekintetük olyan volt, mintha egy nyitott könyvet olvastam volna. Először feszültség és kíváncsiság, aztán mikor meglátták az arcomat, sokk és döbbenet. Ha tényleg azok, akiknek hiszem őket, akkor semmi meglepő nincs a reakcióikban – Bella nagyi kiköpött mása voltam, azzal a különbséggel, hogy az én hajam vörösesbarna színű volt. Valószínűleg ez pont annyira dermesztő lehetett nekik, mint nekem az, hogy tényleg léteztek.

A nagyi leírásaiból pontosan tudtam, hogy melyikük kicsoda – de azt soha nem hittem volna, hogy tényleg létezhetnek ilyen gyönyörű lények. Azt is sejtettem, hogy a legfiatalabbnak kinéző, vörösesbarna hajú fiú – akárhány éves is volt, nem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy korombelire -, miért lett egyre sápadtabb és sápadtabb.

Jó pár percig csak bámultunk egymásra, mintha kölcsönösen szellemeket látnánk, aztán végül lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy végre meg tudjak szólalni.

- Én… Isabella Black vagyok – hallottam meg végül a saját hangomat, meglepődve azon, hogy össze tudtam hozni egy értelmes mondatot. – Azt hiszem, ismerték a nagyanyámat… Bella Swant… - néztem fel rájuk újra, és mintha láttam volna a felismerés szikráját felgyulladni a szemeikben – vagy csak azt akartam hinni, hogy tudják, miről beszélek. Továbbra sem szólaltak meg, én pedig kezdtem kétségbe esni. Hirtelen tört ki belőlem minden, és mielőtt magamhoz térhettem volna, már ömlöttek belőlem a kusza, értelmetlen mondatok. – Tudom, hogy mik maguk. A nagyi elmesélte… És a naplója… - emeltem fel a kis könyvet, mintha az mindent megmagyarázna. – Nekem nem volt jobb ötletem. Nem akartam idejönni, de nem volt más választásom. Nem tudtam, kihez is fordulhatnék. Olyan képtelenség ez az egész! – nevettem fel rekedtes hangon, és éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam az eddig elfojtott hisztéria. – A szüleim… És az a sok vér… Senki sem hitt volna nekem. Szükségem van a segítségükre! Kérem! – remegtem a hirtelen jött érzelmi sokktól – Edward megérezhette a hangulatváltozásomat, mert sírni kezdett.

Olyan volt, mintha egy kimerevített képet néztem volna. Senki sem mozdult, senki sem szólalt meg – én pedig úgy éreztem a kimerültség végleg erőt vesz rajtam. Fogalmam sem volt, mikor rogytam le a fűbe, egyszer csak már ott térdeltem, lehajtott fejjel, magamhoz szorítva az öcsémet.

Nem hallottam, hogy bárki közeledne felém – összerezzentem, mikor a hideg érintést megéreztem a vállamon. A családfő állt mellettem – Carlisle – pont olyan gyönyörű volt, mint egy angyal a szőke hajával és a halvány, de kedves, megértő mosolyával. Óvatosan felsegített a földről, nem volt erőm ellenkezni vele, és nem is akartam. Most már azt sem bántam volna, ha egy áldozati oltárhoz cipel, hogy mindannyian lakmározhassanak belőlem. Úgy éreztem, arra sincs elég energiám, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, mikor egy kezet éreztem a mellkasomnál.

- Ne! – próbáltam ellenkezni, mikor rájöttem, hogy a barna hajú nő – Esme -, aki időközben mellénk ért, megpróbálja leoldani rólam Edwardot.

- Semmi baj. Vigyázok rá! – nyugtatott meg. Olyan óvatosan vette a kezébe az öcsémet, és olyan szelíden pillantott rá, hogy hittem neki.

Amint az öcsémet átvették, Carlisle a karjaiba kapott, mint egy rongybabát, és megindult velem a ház felé. Teljesen elhagytam magam – most először hosszú hetek óta. Csak hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Magával ragadott az ólomsúlyú álom…

Mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hol is vagyok. Halk, egyenletes kopogást hallottam a fejem fölül. Jó pár percbe beletelt, mire rájöttem, hogy az eső és a tető találkozásának hangját hallom. Nagyot ásítva fordultam az oldalamra, és magamhoz öleltem a kezem ügyébe kerülő első párnát. Azt hiszem, ez a mozdulat volt az, ami végleg magamhoz térített. Az elmúlt időszakban megszoktam, hogy Edwarddal alszom, és furcsa volt, hogy nem érzem magam mellett azt a jellegzetes kisbabaillatot.

Kipattantak a szemeim – és egy nagyon rossz ötlettől vezérelve, hirtelen felültem, aminek egy kiadós szédülés lett a következménye. A szoba, amiben feküdtem, olyan volt, mintha Alice csodaországába kerültem volna – akkor még nem is sejtettem, hogy ez tényleg így volt. Ennél színesebb szobát még soha az életben nem láttam – mindenhol apró, kedves díszek, babák, plüssállatok, képek. Egy kanapészerűségen feküdtem – amit a hátam sajgásából ítélve, nem alvásra terveztek.

Remegő lábakkal keltem fel, és idegesen pillantottam körbe. Sehol sem láttam Edwardot. Pánikba estem. Egyedül hagytam az öcsémet egy csomó vadidegennel – akik lehet, hogy véren élnek. Még mindig szédültem egy kicsit, de a riadalom és a lelkiismeret-furdalás elég erőt adott ahhoz, hogy odabotorkáljak az ajtóhoz.

- Edward! – kiabáltam, és elindultam lefelé a lépcsőkön. – Edward! – hárman siettek elém, mikor meghallották a hangomat: Alice, Emmett és Carlisle.

- Nem kellett volna felkelned! – kapott el Emmett, mikor majdnem lezuhantam az utolsó három lépcsőfokról. A karján az izmok olyanok voltak, mintha márványból faragták volna.

- Hol van Edward? – pislogtam körbe nyugtalanul, nem törődve az aggódó arcokkal. – Hol van Edward? - kérdeztem újra, mikor egyikük sem válaszolt.

- A nappaliban – intett Alice a fejével az egyik ajtó felé, miközben átható pillantással vizsgálta a vonásaimat. Zavarban volt a nagymamámmal való hasonlóság miatt.

Kihúztam magam Emmett kezéből, és elindultam a mutatott irányba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam Esme karjában az öcsémet, ahogyan fel-alá sétált vele a nappali szőnyegét koptatva.

- Edward – siettem be, mire a kanapén ülő fiú teste megfeszült, de nem nézett rám – teljesen kiment a fejemből, hogy névrokonok. Anyu Bella nagyi kérésére adta ezt a nevet a testvéremnek. – Edward… - léptem közvetlenül Esme elé, és kinyújtottam a karomat, jelezve, hogy át akarom venni a babát. Kissé vonakodott, de aztán a kezembe helyezte. Szorosan magamhoz öleltem, és beszívtam az illatát. Az illata mindig megnyugtatott – jelezte, hogy nem vagyok egyedül.

- Vigyáztam rá… - pillantott rám Esme védekezően.

- Köszönöm – biccentettem felé, és próbáltam mosolyogni. Kissé zavarba jöttem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. – Azt hiszem, meg kéne etetni, és tisztába is kéne tenni… - fintorodtam el.

- Megcsináltam volna, csak… ezer éve nem volt a kezemben kisbaba. Nem tudom, hogyan kell… - mentegetőzött.

- Semmi gond. Nekem is időbe telt, míg megtanultam. Hol van a táskám? – Mire kimondtam, a táska ott himbálózott az orrom előtt Alice kezében.

Hálás voltam Edwardnak, amiért egy kis időt adott átgondolnom a helyzetet. Leterítettem a pokrócát a dohányzóasztalkára, majd ráfektettem őt. Édesen rúgkapált a lábaival, miközben nagy barna szemeivel engem figyelt. Próbáltam csak rá koncentrálni, de nagyon nehéz volt elfelejteni a ránk szegeződő tekinteteket.

Lassan előpakoltam a táskából a pelenkázáshoz szükséges dolgokat – pelenka, hintőpor, krém, törlőkendő -, majd nekiláttam levetkőztetni a kicsit. Én jöttem zavarba attól, hogy a szobában tartózkodók mind közelebb jöttek, mintha valamiféle csodát látnának.

Máskor önkéntelenül is gügyögni kezdtem ilyenkor Edwardnak, de most hülyén éreztem volna magam, ezért figyeltem arra, hogy még véletlenül se csússzon ki semmi a számon. A levegőt visszatartva bontottam ki a régi pelenkát – és áldottam magam azért, hogy az oxigénhiányt választottam. Gyorsan összecsomagoltam a használt anyagot, és félretettem, hogy majd később kidobom.

Miután az öcsém újra tiszta és száraz pelenkában volt, felhúztam rá az egyik rugdalózót, majd elővettem a tápszeres dobozt. Megráztam, még volt egy kevés az alján – pont elegendő egyetlen etetéshez. Hirtelen megállt a kezemben a cumisüveg, és elgondolkozva meredtem magam elé.

- Valami gond van? – szólalt meg Esme, látva, hogy megtorpantam a pakolászásban.

- Öhm… Van a házban mikró, tűzhely vagy valami, amiben tudok vizet forralni? – néztem fel rá. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a víz be van-e vezetve… Végül is, a vámpírok nem isznak a véren kívül mást, nem főznek, nem fürdenek – legalább is, azt hiszem…

- Persze, van konyhánk, csak sosem használjuk – mosolygott rám, majd a kezét kinyújtva mutatta, hogy kövessem. Alice közben felkapta az etetéshez szükséges dolgokat, és elindult kifelé.

Ahogy a kis Edwarddal a karomban elhaladtam a nagyobbik Edward mellett, láttam, hogy a kezei ökölbe szorulnak. Felpattant a helyéről, és engem beelőzve átvágott az előtéren, majd feltépve a bejárati ajtót, eltűnt. Carlisle a fejével Emmett és Alice felé intett. Alice átadta a kezében lévő dolgokat Esmének, majd Emmettel együtt Edward után eredtek. Nem tudom, miért, de aggódva pillantottam utánuk – az aggodalmamat csak erősítette Esme nyugtalan tekintete.

- Nem akartam felzaklatni… - motyogtam Esmének, miután a konyhába értünk. Rögtön tudta, hogy kire gondolok.

- Tudom. Ne aggódj, vigyáznak rá… Bár a fák biztonságát nem garantálom – tette hozzá, mikor az ablakon át hangos recsegés és dübörgés hallatszott – megborzongtam, mikor elképzeltem, mi folyhat odakint a ház melletti erdőben. – Ez jó lesz? – mutatott fel Esme egy bontatlan dobozt - az oldalán lévő kép és felirat alapján egy vízforralót tartalmazott. – Ajándékba kaptam az egyik kedves embernőtől a városból a születésnapomra… Félretettem, hátha jó lesz még egyszer valamire… - mosolygott rám. Kibontotta a dobozt, és kivette a gépet belőle. Már nyitottam a számat, hogy elmagyarázzam neki, hogy működik, mikor a kezébe vette az útmutatót, és egy másodperc alatt végigpörgette. – Oké, ez menni fog – bólintott, majd nekiállt a vízforralásnak.

Pár perccel később - miután a tápszert feloldottam a forró vízben -, Edward már szuszogva evett a karomban. Imádtam nézni, ahogyan eszik. Azt hiszem, hogy ezzel Esme is így volt, mivel le sem vette a szemét a kicsiről – a pillantása szomorú volt.

Mikor felnéztem, Carlisle az ajtóban állva figyelt minket. Tekintete egy pillanatra összefonódott a feleségéével – elpirultam attól a féltő gyengédségtől, amivel egymásra néztek.

- Azt hiszem, ideje lenne beszélnünk – törte végül meg a szemkontaktust a szőke férfi, hogy felém forduljon. – Az ebédlőben várunk… - közölte.

- Mehetünk? – kérdezte Esme, és elindult ő is a férje után. Követtem.

Az ebédlő – elgondolkoztam azon, hogy vajon miért van ilyesmire szüksége az itt élőknek… – egy tágas szoba volt, a közepén egy hosszú asztallal, ami körül már ott ült a család összes „gyerek” tagja.

Rögtön Edwardra pillantottam, de nem láttam rajta sérülést. Az arca merev volt, és az asztallapot bámulta. Alice Jasperrel sugdolózott - de olyan gyorsan és halkan beszéltek, hogy egy szót sem értettem abból, mit mondanak. Rosalie és Emmett csak merően bámulták egymást – amitől megint csak vörösebb lettem a kelleténél. Carlisle kihúzta a széket Esmének, majd nekem is, végül pedig leült az asztalfőre.

- Hallgatunk! – pillantott rám.

- Nos… Én… - kezdtem dadogva, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Csak annyit akartam elmondani, amennyit nagyon muszáj – nem akartam, hogy megtudják, minden az én hibám. – Egy hónapja a szüleim meghaltak.

- Részvétem – hallottam meg Alice hangját. Nem néztem fel, nem akartam a sajnálatot látni a szemükben. Nem érdemeltem meg a történtek után… Biccentettem a fejemmel köszönetem jeléül.

- Biztosan nagyon nehéz lehet most neked, de mi miben segíthetnénk? – kérdezte Rosalie hideg hangon.

- A gyilkosuk… A nyomomban van. Meg akar ölni engem és Edwardot is. Mármint… Az öcsémet – pontosítottam.

- Hallottál már a rendőrségről? – Rosalie hangja gúnyos volt.

- Rose! – sziszegett rá figyelmeztetően Esme.

- A rendőrség nem hinne nekem. Mert… Egy vámpír volt. Láttam őt. Pont akkor értem haza Edwarddal… Sétálni vittem, és mire hazaértünk… - a torkom összeszorult, mert megint láttam magam előtt, ahogy az a szörnyeteg épp visszahúzódik az anyám torkáról. A szájáról csöpögött a vér – kéjesen nyalta le róla, miközben engem nézett. Az apám mellette feküdt a földön, és már halott volt. Megborzongtam.

- Ha egy vámpír lett volna, már nem élnél… - szólalt meg ismét Rosalie.

- Vámpír volt. És még élek. Bár valószínűleg nem sokáig… Legalább is, egyedül nem… - pillantottam fel. – Próbáltam elmenekülni, elbújni, de mindig rám talál. Nem volt jobb ötletem, mint idejönni… Nem tudtam, mit tehetnék…

- És most mit vársz? Hogy majd megküzdünk vele? Miért kockáztatnánk az életünket egy idegenért?

- Rosalie, elég volt! – szólt közbe Carlisle, mire a megszólított dühösen összepréselte tökéletes ajkait.

- Nem, igaza van… - szólaltam meg. Eddig eszembe sem jutott, hogy Cullenéknak is baja eshet. Egy önző dög vagyok! – Jobb, ha elmegyünk. Sajnálom, hogy zavartam – álltam fel, de mielőtt elindulhattam volna hogy megkeressem a táskámat, és elhagyjam a házat, egy apró, de erős kéz fonódott a csuklómra.

- Szavazással döntünk – jelentette ki Alice, és minden ellenkezésem ellenére visszanyomott a székre. – Ő Bella vére. Tartozunk annyival, hogy megvédjük – adta le a szavazatát.

- Én meg mindig benne vagyok egy kis bunyóban… - vigyorodott el Emmett, és a jobb tenyerébe ütögette a bal öklét. Rosalie aggodalmas pillantást vetett felé.

- Én nemmel szavazok – jelentette ki.

- Védjük meg – állt a kedvese mellé Jasper.

- Esme? – nézett Alice a nevelőanyjára. Esme ránk pillantott, a szemei megpihentek a kicsi Edward arcán.

- Védelem – mondta ki határozottan.

- Egyetértek, nem hagyhatjuk őket a sorsukra – biccentett Carlisle is. – Edward, hogy szavazol?

- Nem mindegy? Így is megvan a többség – morogta, majd felállt, és elhagyta az ebédlőt.

- Gyere! – fogta meg Alice a kezemet – az ujjai jéghidegek voltak, de a pillantása melegséggel volt tele.

Hagytam, hadd húzzon maga után - közben az agyam az előbb történteken járt. Épp most kevertem bajba másokat, emellett felszakítottam egy régi sebet is. Persze, a nagyi naplójából tudtam, hogy Edward hagyta el őt, mert elmúlt az a szerelem, amit iránta érzett, de azért biztosan rossz érzés lehet neki, hogy idejövök, és az orra alá dörgölöm a múltbeli tévedéseit.

Visszamentünk a színes szobába – mint kiderült, ez Alice szobája. Leültetett a kanapéra, majd ő is mellém ült – bár kicsit távolabbra, mint egy normális beszélgetésnél megszoktam.

- Ne haragudj Rosalie-ra és Edwardra – kezdte lágy hangon. Közbe akartam vágni, hogy semmi okom nincs ilyesmire, de felemelte a kezét. – Rosalie szörnyen félti Emmettet. Tudod, Emmett egy kicsit forrófejű. Túl hamar beleugrik bármibe, amit mókásnak hisz – mosolyodott el. – Edward pedig… Azt hiszem, neki időt kell hagynunk. Nem tudom, mennyit tudsz a múltról, de még mindig szörnyen fáj neki. És nem csak neki… - csillant meg szomorúság a szemében. – Tudod, pont olyan vagy, mint Ő. Csak a hajad más… - érintette meg a mutatóujjával az egyik tincsemet.

- Sajnálom. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni.

- Nem a te hibád – mosolygott rám biztatóan, amitől csak még inkább lelkiismeret furdalásom támadt. Ha tudta volna, hogy de, igen, minden az én hibám… Nem érdemeltem meg a kedvességét. – Tudod, furcsa… Nem láttam, hogy jössz… - gondolkozott el. – Talán, a génjeid miatt… - összeráncolta a homlokát, miközben elgondolkozva fürkészte az arcomat.

- Ezt nem értem… - ráztam meg a fejem, miközben Edward nagyot szusszantott a karomban.

- Erről nem mesélt Be… a nagyanyád? – éreztem a hangján, hogy fájna neki kimondani azt a bizonyos nevet, amit én magam is viseltem.

- Miről? – pislogtam rá, és próbáltam kitalálni, hogy mire gondolhat - végigpörgettem a fejemben a nagyi történeteit, és azokat a részeket, amiket a naplójából már elolvastam.

- Az extra képességeinkről…

- Vannak extra képességeitek? – ámultam el. Annyit már tudtam, hogy a vámpírok szörnyen gyorsak és erősek, de nem emlékeztem, hogy Bella nagyi mást is mesélt volna ezzel kapcsolatban róluk.

- Én látom a jövőt. Vagyis, csak azt, ami a jövőben bekövetkezhet, mert a döntéseink alapján folyamatosan változtathatunk rajta.

- Hű! – nyögtem ki nem túl elmésen, mire elnevette magát. A hangja olyan volt, mint ezernyi apró csengettyű. Meg kellett ráznom a fejemet, mert úgy éreztem, megbabonáztak. – És… Mi köze a génjeimnek ahhoz, hogy nem láttál? – kérdeztem, miután egy kicsit kitisztultak a gondolataim.

- Gondolom, a nagyapád miatt van… - vonta meg a vállát, mintha valami teljesen egyértelmű dolgot mondott volna, amit nekem is értenem kéne. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy egyszerű egyenletet egyedül csak én nem tudtam volna megoldani az osztályból.

- Hogy kerül ide nagyapa? – ráncoltam a homlokomat. Kicsit megdöbbenve nézett rám.

- Nem tudod, igaz? – a hangja bizonytalan volt.

- Mit?

- Hogy mi volt a nagyapád… - harapta be az alsó ajkát. – Hmmm… Nem tudom, hogy ezt nekem kéne-e elmondanom… - gondolkozott el.

- Kérle… - kezdtem volna könyörögni, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Jasper. Idegesen mordultam fel – a kíváncsiság mindig megtalálható volt a rossz tulajdonságaim között.

- Most maradj itt, hamarosan visszajövök! – pattant fel Alice megkönnyebbülten, és Jasper nyomában kilibbent a szobából. Elhatároztam, hogy legközelebb kiszedem belőle a választ.

Elfintorodtam, mikor a gyomrom hangosan megkordult. Csak most kezdtem érezni, hogy mennyire éhes is vagyok. Tétovázva álltam fel az ágyról, majd megvonva a vállamat elindultam a földszintre – a táskámban, volt egy szelet csokoládé, amit még Port Angelesben vettem idefelé jövet.

Csendes volt az egész ház, mintha csak egyedül lettem volna benne – ez a sok életem során látott horrorfilm, és a történtek után, nem volt túl kellemes érzés. Megfogtam a dohányzóasztalka mellett heverő táskámat, fél kézzel feltornáztam a vállamra, vigyázva, hogy ne rázzam közben nagyon össze szegény Edwardot, majd visszaindultam Alice szobájába.

A lépcső aljában hirtelen megtorpantam. Edward – az idősebbik – éjfekete szemekkel nézett le rám a legfelső lépcsőfokról. Keze olyan erővel szorította a korlátot, hogy az hangosan megreccsent. Reszketni kezdtem - hogy a pillantása okozta félelemtől-e, vagy attól, hogy ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, azt magam sem tudtam volna eldönteni.

Mély levegőt vett, lehunyta a szemeit, aztán hátrébb lépett. Egészen a falig hátrált. Tétova léptekkel indultam el fölfelé, miközben nem tudtam levenni a szememet arról a tökéletes arcról, amin most, mintha valamiféle szenvedés jelei látszódtak volna… Mikor mellé értem, újra felnyitotta a szemeit. A haragtól, ami a szemében lobogott, a lábaim kocsonyaszerűvé váltak. Fogalmam sem volt, hogyan jutottam vissza végül Alice szobájába, csak azt tudtam, hogy miután becsukódott a hátam mögött az ajtó, zihálva dőltem neki.

Szorosan magamhoz öleltem az öcsémet, de így is beletelt jó pár percbe, mire az illata megnyugtatott. Úgy rogytam le a kanapéra, mintha részt vettem volna a maratoni futáson. A táskámból kirángattam két pulóvert és egy pólót, majd kis vacokszerűen elrendeztem őket, és belefektettem Edwardot.

A csokoládé kifejezetten jót tett. Amint az utolsó falatot is lenyeltem, éreztem, hogy a vércukorszintem kezd a megfelelő szintre beállni, és ettől éberebbnek és frissebbnek éreztem magam.

Edward megint elszundikált, ezért lehuppantam a szőnyegre, nekidőltem a kanapénak, és elővettem a nagyi naplóját – muszáj volt lefoglalnom magam. Ha nem volt semmi, amit csinálhattam épp, akkor olyan képeket láttam, amiktől az összeomlás szélére kerültem. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Még nem!

Megkerestem az utolsó oldalt, ahol tartottam, és megpróbáltam kibogozni a kusza betűket. Legutóbb annál a résznél hagytam abba az olvasást, ahol nagyi arról írt, Edward Cullen hogyan szakított vele. Az ezután következő sok-sok oldaltól csomó képződött a gyomromban.

Olvasás közben mintha magam is átéltem volna azokat a gyötrelmeket, amiket a nagyi. Éreztem a fájdalmát, és észre sem vettem, mikor kezdtek el potyogni a könnyeim.

Az ajtó hirtelen csapódott ki, és Alice riadt szemekkel keresett engem. Mikor megpillantott a földön, kicsit megnyugodott, de még mindig zaklatottnak tűnt. A háta mögött ott volt Jasper is.

- Mi a baj? – rezzentem össze.

- Hogy mi a baj? – pislogott rám értetlenül. – Ez az én kérdésem!

- Tessék? – még mindig összezavarodva törölgettem a könnyeimet.

- Jasper olyan mértékű fájdalmat érzékelt, amilyet még soha! – Alice mellém sietett, és letérdelt elém. Megborzongtam, mikor hideg kezei közé vette az arcomat. – Miért sírtál? – tudakolta aggódva.

- Semmiért… - próbáltam megrázni a fejem, de a tenyere általi satuban ez elég nehezen ment.

- A semmiért nem sír az ember! – vonta össze haragosan a szemöldökeit.

- Csak olvastam – vallottam be. – Túlérzékeny vagyok… Folyton bőgök minden könyvön és filmen is – pislogtam fel rá szégyenlősen.

- Ó! – Jasper felé pillantott, aki aprót bólintott felé – valószínűleg azt közölte vele, hogy a szomorúságrohamom lecsillapodott. – Majdnem frászt kaptunk… - engedett el, és távolabb húzódva tőlem leült a földre.

- Sajnálom… - néztem rá bűnbánóan, aztán felcsillantak a szemeim. – Szóval, Jasper plusz tulajdonsága a fájdalom látása?

- Nem – rázta meg a fejét Alice. – Az érzelmeket észleli, és képes… hatni az emberekre.

- Hatni? – pillantottam Jasperre, aki még mindig az ajtóban állt. Furcsa mosoly ült ki az arcára. Aztán hirtelen kuncogni kezdtem, majd nevetni, végül a levegőt kapkodva dőltem a földre. Hirtelen múlt el a nagy vidámságom, és próbáltam újra oxigénhez jutni. – Ezt… te… te csináltad? – kérdeztem akadozva. Fél perccel ezelőtt olyan gondtalannak és boldognak éreztem magam, mint még soha azelőtt.

Bólintott, bár az arca töprengő volt. – Igen, azt akartam, hogy boldog legyél egy kicsit… De még sosem láttam senkit, aki ilyen érzékenyen reagált volna az erőmre. – Gyors pillantást váltottak Alice-szel.

- Hát, én mindig is másképp működtem, mint a legtöbb ember… Azt hiszem, rosszul raktak össze, mikor megszülettem – próbáltam meg elviccelni a dolgot. – És a többiek? Nekik is van erejük?

- Edwardnak van – felelte Alice. A névtől megborzongtam. – Képes olvasni mások gondolataiban.
- Hogy mi? – Biztos voltam benne, hogy teljesen elfehéredtem. Ha belenézett a fejembe, mindent tud rólam. Mindent.