Varázslatos realitás 148.

Peter látta a lány arcán, hogy… Nem igazából fogalma sem volt arról, hogy mit lát. Charlotte-on látszott, hogy nem örül, mégsem lehetett volna azt mondani, hogy mérges.

A fiú sóhajtva félreállt a készülő kép elől. Igazából nagyon utálta, ha szemrevételezik a munkáit az előtt, hogy késznek nyilvánítaná őket. Illetve, hogy úgy érezné, már csak ront rajta, ha piszkálja az ecsetével. Késznek sohasem mondta volna a műveit. Inkább egy idő után csak abbahagyta őket.

Egy óra munka után a vásznon lévő dolog annyira messze állt még a félkésztől is, hogy Peternek elszorult a torka, amikor ránézett. Mintha valaminek a belsejébe látnának, zavarba ejtően tökéletlen volt. Benézve a felszín alá, kilógott az összes fogaskereke és felszínre került mindaz, amit egy „nézőnek” sohasem szabadna látnia.

A fiú reménykedett abban, hogy a lány egy pillantást vet rá és elfordítja a fejét, hiszen kizárt, hogy ennyiből láthassa, hogy mi készült.

- Tudod, ez még nincs kész, ha nem látsz csak pacákat, az természetes…

- A tegnap este! – mondta Charlotte és közelebb lépett a képhez. Peter megütközve meredt a lányra. Hihetetlen. A vásznon csak a színek táncoltak. Tény, hogy az ünnep színei, de sehol egy kivehető forma, még nem látszódtak rendesen az elhullajtott tollak, vagy a könyv az emlékekkel, csak a színek, és valahol láthatatlanul a kép szíveként ott lüktetett az előző este boldogságának emléke.

Varázslatos realitás 147.

- Elfelejtettem – rántotta meg a vállát a férfi. A ruháját még mindig átitatta az alkohol és valami idegen nő illata. Elsétált Charlotte mellett, bement a hálószobájába, aztán az ágyára dőlve hortyogni kezdett. A lány csak állt kezében a matematika verseny első helyezettjének járó oklevéllel, és beletörődő sóhaj hagyta el a száját. Az összes osztálytársát elkísérték a szülei, csak őt nem. Senki nem nyugtatgatta, mikor a verseny előtt egy egész kőszikla kínozta a gyomrát, senki nem izgult érte, mialatt a tesztet írta, nem néztek rá büszkén, mikor felment a pódiumra átvenni az oklevelet és nem dicsérték meg a győzelemért.

- Sajnálom… elfelejtettem… - A kifogás olyan ismerős volt, csak most őszinte megbánással járt együtt. Charlotte kiköszörülte a torkát feszítő csomót, aztán a vászonra pillantott.

- Elmeséled, mi lopott el tőlem? – kérdezte. Nem volt vádaskodás a hangjában, egyszerűen csak meg akarta érteni. Tudni akarta, mi varázsolta el ennyire a fiút, hogy megbocsáthasson.

Varázslatos realitás 146. + Megjelenési lehetőség írók, költők számára!

Ez a szösszenet most nagyon illik ide. :) Az utóbbi pár napban lelkesen írtam a Kígyók sziszegését és még most is azt teszem. Hosszabb lesz, mint eredetileg terveztem. :) Sajnálom, hogy így eltűntem, csak teljesen belemerültem a saját kis világomba. Egyébként, aki szeretne infókat kapni ilyenkor rólam, annak azt tanácsolom, hogy lépjen be a facebookos Árnyékvilág könyvklubba, ahol azért hagyok magamról nyomot. :) Most például nem sokára egy játék kezdődik ott, ahol könyvet lehet majd nyerni. :) Ezen kívül van egy nagy hírem is. :)

A Könyvmolyképző Kiadó velem karöltve most megjelenési lehetőséget ajánl valakinek egy pályázat keretében. :) A lényege, hogy megjelenhet az egyik művetek az Árnyékvilág - Kígyók sziszegése című könyvemben. :) Aki szeret írni (főleg verseket vagy dalszövegeket), az kukkantsa meg a részleteket a lentebbi linken és ne hagyja ki a lehetőséget. :) Aki még sosem írt ilyesmit, az is próbálja ki magát, hátha... Veszteni valótok nincsen. :) A részleteket itt találod: http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915

- Tudod, nem direkt van ez így, egyszerűen, ha nekikezdek semmit sem látok vagy veszek észre. Nem a megtervezett munkáknál, hanem az örömfestésnél. Egyszer a nővérem lányáért kellett volna mennem az oviba. Nagyon ritkán kérnek meg ilyesmire, mert szerintük eleve megbízhatatlan vagyok, de megígértem, hogy nem felejtem el. Azóta nem beszél velem a nővérem csak karácsonykor. Szerintem sohasem fogja megbocsátani. Liz megérti. Neki nem kell magyarázkodnom. Nem hiszem, hogy érti, de elfogadja. De te érted, ugye? – Kat egyszer kétségbeesetten fakadt ki Peternek. A fiú bólintott. Pontosan értette milyen az, amikor elragadja a hév és csak órákkal később eszmél fel.

Nem kell ehhez művésznek lenni. Még gimnazista volt, mikor a padtársa hulla fáradtan esett be hétfőn az iskolába. Mikor hajlandó volt felemelni a fejét két óra között a szünetben, akkor motyogta el, hogy weblapot tervezett egész hétvégén és annyira érdekes volt a folyamat, hogy nem bírt elszabadulni aludni.

- Peter? – érintette meg Charlotte a fiú vállát és ő úgy érezte, hogy egy álomból ébred. Hirtelen tudatosodott benne, hogy megint elfelejtette bezárni a bejárati ajtót, bár ez kivételesen jól jött, mert így a lány be tudott jönni, viszont ezzel egy időben a Charlotte-nak tett ígérete is eszébe jutott. Meg az, hogy nem tartotta be.

Ott állt nyakig festékesen a kép vázlata előtt (érthetetlen volt, hogyan lett ő színesebb, mint a vászon) és fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

- Sajnálom… elfelejtettem… - A legjobb lehetőségnek az őszinteség tűnt.

Varázslatos realitás 145.

Charlotte is gyorsan teleengedte a kádat kellemesen meleg vízzel, aztán habfürdőt öntött bele. Gyorsan le is zuhanyozhatott volna, de úgy érezte, most szüksége van tíz percnyi tökéletes nyugalomra. Annyi hatás érte az elmúlt pár napban, és ideje sem volt feldolgozni őket.

A levetett ruháit összehajtogatva a mosógépre tette, aztán bemászott a kádba. A fejét a szélére fektette és lehunyta a szemeit. Az apjával nem akart foglalkozni. Nem csak most, hanem soha többé. Még mindig átjárta a fájdalom, ha a tegnap délutánra gondolt, de tisztában volt vele, hogy ez tényleg az utolsó esély volt. Ő megadta, az apja elpuskázta. Ennyi.

Amit most igazán át kellett gondolnia, az volt, hogy mit is érez Peter iránt, és ez mit jelent pontosan a jövőre nézve. Az első kérdés tökéletesen egyszerű volt. Biztos volt abban, hogy amit érez, az szerelem. De hogy mihez kellene kezdenie ezzel az érzéssel, az már bonyolultabb volt. Főleg, mert fogalma sem volt arról, hogy Peter mit szeretne. Az is lehet, hogy egyáltalán nincsenek tervei, egyszerűen csak élvezni akarja a pillanatot.

Charlotte tisztában volt azzal, hogy ezt csak úgy tudhatja meg, ha rákérdez, de valahányszor elhatározta magában, hogy megteszi, a bátorsága sprintelve illant tova.

Sóhajtva mászott ki negyed órával később a kádból, maga köré tekerte a törölközőjét, aztán a tükör elé állt, hogy megfésülködjön és megmossa a fogát. Mire felöltözött végül eltelt még tizenöt perc. Hogy lefoglalja magát, míg Peter visszaér, elmosogatta a koszos tányérokat és megszabadította az asztalt a morzsáktól. Csak akkor jött rá, hogy már körülbelül egy óra is eltelt Peter távozása óta, mikor végül semmi újabb tennivalót nem talált magának.

Más esetben lehuppant volna az ablak melletti székre, hogy tovább várakozzon türelmesen, de most gyorsan belebújt a cipőjébe. A fiú megígérte neki, hogy azonnal visszajön, és ő hitte, hogy nyomós ok nélkül nem szegné meg a szavát. A torka összeszorult, ahogy a lépcsőház másik szárnya felé vette az irányt.

Varázslatos realitás 144.

Boldog húsvéti ünnepeket minden kedves barátomnak, olvasómnak és erre tévedőnek! :)

Peter a reggeli után magára hagyta Charlotte-ot. Úgy érezte, le kellene zuhanyoznia és egy borotválkozás is ráférne. Megígérte a lánynak, hogy ahogy végzett visszamegy hozzá, és egész nap nem csinálnak semmit, csak karácsonyi filmeket néznek.

Miközben folyt rá a meleg víz, azon töprengett, mennyi dolog történt az elmúlt időszakban. A legjobb és a legrosszabb dolgok. Charlotte és az anyja betegsége. Könnyek és mosolygás. Vidám karácsony, vidám barátok, vidám élet. Valahogy az anyja betegségében is érezte egy pillanatra a jót. Az egymásra találást.

Mire már felöltözve a haját dögölte egy törülközővel, az agyát ellepték a gondolatok. Anélkül, hogy tudatosodott volna benne, elővette a festő eszközöket, felállította az állványra az üres vásznat és nekilátott egy képnek. Charlotte-ról, teljesen megfeledkezett.

Varázslatos realitás 143.

- Gyerünk, gyújtsd már meg azt a rohadt gyertyát! – csattant fel az apja hangja a sötétben. Kiment a biztosíték, Charlotte kezében pedig ott remegett a gyufaszál, de nem merte végighúzni a dobozka oldalán. Mindig is félt a tűztől. Nem tudta, hogy miért – talán egy régi gyerekkori emlék lehetett a ludas vagy egy lehetséges előző életéből hozta át ezt a fóbiát -, de egyszerűen képtelen volt használatra bírni egy gyufát vagy egy öngyújtót. Folyton látta maga előtt, ahogy a ruhája és a haja lángra lobban, ő pedig csak tehetetlenül sikoltozik a fájdalomtól.

- Főnix? – ült le Charlotte Peter mellé az asztalhoz. Most először látott valamit gyönyörűnek, ami a tűzzel kapcsolatos volt.

- A tiéd. Jó étvágyat! – tette a fiú a Charlotte előtti tányérra a kenyeret. Vagy műalkotást… Charlotte nem tudta eldönteni, hogy melyik a kettő közül. Csak bámulta a madarat és nem volt szíve beleharapni.

Varázslatos realitás 142.

- Szóval, fiam, ez az egyik legfontosabb dolog, amit taníthatok neked. A konyhában lévő alapanyagok közül legjobban az eperlekvárral lehet rajzolni. A margarin sárgája, mintha hívná a piros színt magára. A kettő kompozíciója hihetetlen! – A férfi egy madarat rajzolt az édes étellel a kenyérre. Gyönyörű piros főnixet. – És ami a legjobb ebben az alkotásban, hogy ha nyakig maszatos lettél, lenyalogathatod, sőt, a végén a kész művet is megeheted! – nyújtotta a szeletet és a fia nagyot harapott belőle. – Finomabb, mint a pasztell, nem? – kérdezte mosolyogva, majd nevetve láttak neki egy újabb lekvár alkotásnak.

Peternek eszébe sem jutott az a régi emlék, ahogyan az apjával reggelit készítettek. Ösztönösen látott neki mintákat rajzolni a kenyérre, majd Charlotte orrára a pöttyöt és ugyan ez a természetesség vezette arra is, hogy lecsókolja.

Pillanatokkal később már újra a rajzolgatásba temetkezett és észre se vette a lány zavarát. Az egyetlen amire figyelt, a szeme előtt táncoló, lángoló madár.

Varázslatos realitás 140-141.

Holnap megyek fel Pestre a könyvfesztiválra, és csak jövő héten hétfőn jövök haza, úgyhogy addig sajnos nem tudok frisselni semmiből. Éppen ezért ma két szösszenetet kaptok kárpótlásul. :) Akinek pedig van rá lehetősége, azt szeretettel várom április 17-én 13 órakor a Millenárison a Könyvmolyképző Kiadó 7. számú standjánál az Árnyékvilág című könyvem dedikálására és egy kis beszélgetésre. :) Legyen szép hetetek! :)

Peter még mindig feszélyezve érezte magát a reggelektől. Zavarban volt attól, hogy nincs biztos recept, sehol sincs leírva, hogy mit kell tenni akkor, ha éjszaka elsuttogtad a melletted fekvő lánynak, hogy szereted, vagy akkor, ha egész éjszaka, talán, ha két órára szundítottál el, mert sokkal érdekesebb volt figyelni, ahogy a másik levegőt vesz. Na és akkor mit kell tenni, ha a kettő egy éjszaka történt meg?

Ki kell ugrani az ágyból és megmosakodni, majd frissen, üdén visszamászni az ágyba, mint ahogy mellé kerültek vissza a lányok egy reggeli gyors (közel harminc perces) fürdőszoba látogatás után? Peter logikusan végiggondolta, majd rájött, hogy Charlotte látta már megviseltebbnek is. És borotva sincs nála, ő igazán üde nem tud lenni...

Hirtelen megvilágosodott. Reggeli, hát persze! Karácsony másnapján ágyba vinni a reggelit a kedvesnek, na az szép. El is határozta, hogy még egy perc és elindul, de akkor Charlotte mocorogni kezdett, majd kinyitotta a szemét. A fiú egyszerűen hihetetlennek találta, hogy tud egy tekintet az ébredés utáni első másodpercben már mosolyogni.

Peter bevallotta, hogy jobb volt a lány mellett feküdni, mint kimenni reggelit készíteni. Charlotte csak kuncogott rajta és közelebb bújt a fiúhoz.

- Majd együtt - suttogta a fiú mellkasának.- Együtt… - ízlelgette a szót Peter. Charlotte-tal összebújva az ágyban, valahogy a világ legszebb szavának érezte.

- Hé, ne! – nevetett Charlotte. Már a konyhában voltak, és éppen dzsemes pirítóst készítettek kávéval. Vagyis csak készítettek volna, mert Peter éppen vicces kedvében volt. A piros eperlekvárból először a kenyérre kezdett mintákat rajzolgatni, aztán gondolt egyet, és az ujjával összekente a lány pisze orrát.

Charlotte megforgatta a szemét, majd az asztalon lévő szalvéta után nyúlt, de Peter lefogta a kezét. Egy pillanatig a barna szempár csak nézte őt, aztán közelebb hajolt és lecsókolta a kis lekvárcseppet. Charlotte visszafojtott lélegzettel tűrte a műveletet, és a szíve hangos dörömbölésbe kezdett a mellkasában.

A fiú pár pillanat után visszahúzódott, és ismét a kenyerekkel kezdett foglalkozni, de Charlotte még jó ideig csak arra volt képes, hogy reszketve figyelje, ahogyan készül a reggeli.

Varázslatos realitás 139.

Charlotte mosolyogva ébredt. Ilyen még sosem történt karácsony másnapján. A tél ellenére a nap bekandikált az ablakon és fényárba vonta az ágyat, de ő kivételesen nem bánta a kéretlen ébresztőt. Ahogy pislogva felnyitotta a szemét, azonnal egy barna tekintettel találta magát szemközt, ami fáradtnak tűnt, mégis csillogott. Kellett pár pillanat, mire rádöbbent, hogy a kezén lévő finom nyomást a fiú keze okozza. Az ujjaik össze voltak fonva. Nem tudta, hogy már eleve így aludtak-e el, vagy Peter később fogta meg a kezét, de ez nem is számított.

- Jó reggelt! – Peter hangja rekedt volt kissé.

- Jó reggelt! – mosolygott rá Charlotte félénken. Pár másodpercig csend volt, amit végül a fiú tört meg.- Akartam reggelit csinálni neked, hogy behozhassam az ágyba, de képtelen voltam kikelni mellőled, sajnálom – vágott bűnbánó arcot. Charlotte felkuncogott. Sokkal jobban esett neki arra ébredni, hogy Peter mellette van, mint bármilyen fenséges reggelire. Így volt tökéletes.

Varázslatos realitás 138.

Peter nem ébredt fel a mormogásra. Peter eleve el sem aludt, viszont Charlotte hangjára összerezzent.

- Peter… Szeretlek…

Felgyorsult a szívverése és remegni kezdett, de nem örömében. Annyiszor hallotta már ezt a szót és annyiszor nem jelentett semmit.

A lányok, akikkel egy éjszakát töltött csupán, gyakran emlegették ezt a szót. Peter nem tudta, de sokuknak régóta várt pillanat volt, hogy a fiú végre ágyba vigye őket és utána… utána zokogva mondták el, hogy szerelmesek.

Állították ők magukról. Peter nem hitt abban, hogy ez lenne a szerelem. A szerelmet valahol abban látta, ahogy az apja az anyjára nézett, de az sem ért semmit. Bármennyi szeretlek után is el tudta hagyni a feleségét.

Peternek eszébe jutott egy jelenet. Egy étteremben ültek négyesben. Kat valamit barátnője fülébe súgott, mire Liz rámosolygott. A tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan. Később, mikor Peter megkérdezte Katet, mit mondott, a lány elmondta, csak annyit, hogy szereti.

Ilyen egyszerű. Peter az alvó lányt nézte és egyszerűen biztos volt abban, hogy szereti.

- Én is szeretlek, Charlotte – súgta halkan. Azért felébreszteni nem akarta a lányt.

Varázslatos realitás 137.

Charlotte végül elaludt. Dudorászás közben egyszer csak leragadt a szeme, és bármennyire is küzdött ellene, elnyomta az álom. Valószínűleg a szobát betöltő mézeskalácsillat volt az oka, hogy azt álmodta, egy hatalmas süteményekből álló házban vannak Peterrel. Pont olyanban, mint abban a mesében, a Jancsi és Juliskában. Csakhogy itt nem volt boszorkány, aki meg akarta volna enni őket. Inkább ők falatoztak serényen.

Charlotte szinte érezte a csokoládé ízét a szájában, amivel Peter etette. Selymesen folyt végig a torkán, miután elolvadt. Legalább olyan édes volt, mint a csók, ami követte. Ugyanaz a kellemes borzongás futott végig a testén, mint mikor a fiú feltette a nyakába a láncot. Csók közben felemelte a kezét, és megérintette a medált, amit még álmában is viselt. A fiú elhúzódott tőle, a tekintete egyesült Charlotte-éval.

- Szeretlek… - suttogta halkan. – Peter… Szeretlek…

Varázslatos realitás 136.

- Anyu, mi volt az, amit énekeltél?

- Semmi – sietett a nő a válasszal.

- De, Anyu…

- A Csendes éj – lépett be a konyhába a magas férfi.

- Honnan tudod, Apu? – nyílt kerekre a kisfiú szeme.

- Mindig azt szokta – mosolygott rá a családfő a feleségére, aki elpirult.

Peter emlékei között megpihent az a halk, szomorú hang. Sohasem kérdezte meg az édesanyját, mit jelentett neki meg az apjának az a dal.

Mikor meghallotta, ahogy a Jingle bellst dúdolja Charlotte, megértette. Csak figyelte a halk, vidám hangot és nézte a boldog félmosolyt.

- Mi az? – pislogott rá Charlotte.

- Csak gyönyörűen dúdolsz! – mondta Peter és egy puszit adott Charlotte orrára. Magában pedig fohászkodott, hogy örökre emlékezhessen arra a dalra és örökké mosolyoghasson Charlotte-ra, ha meghallja.

Varázslatos realitás 135.

Karácsonyi zene, mézeskalács, fenyőfa és valaki, akihez bármikor hozzábújhat…

Charlotte úgy érezte, megkapta élete első tökéletes karácsonyát. Mintha egy angyalka végre megszánta volna odafent és a sok-sok évi várakozás után leszórt volna mindent az ölébe, amire csak eddig vágyott.

- Nem akarok még aludni… - motyogta ásítás közben.

- Nem? – érdeklődött Peter somolyogva. Charlotte hevesen megrázta a fejét. Nem akarta, hogy véget érjen a nap. Különben is, be volt csiccsentve. Életében először. Nem túlságosan, de ahhoz épp eléggé, hogy tökéletesen nyugodtnak és boldognak érezze magát. Ki akarta élvezni ezt az állapotot.

Nagyot nyújtózkodott, akár egy kismacska, aztán dúdolni kezdte a Jingle bellst a cd-n lévő gyerekkórussal együtt. Csak a második versszak után jött rá, hogy Peter még mindig bámulja őt.

- Mi az? – pislogott rá nagy szemekkel.

Varázslatos realitás 134.

A Karácsonyi ének… Peter elmosolyodott. Hihetetlen, hogy máris ennyi oldalt megtölt a történetük, pedig Charlotte csak a legszebb pillanatokat válogatta bele. Az első találkozás, az első sms váltás, a közös filmezés. Egyik lapon sem voltak ott a kellemetlen élmények, mint a lány apjával való találkozás vagy az, amikor megjelent Charlotte ajtajában bőgve, mert beteg az anyja.

És az üres lapok, a még üres lapok. Az annyira beszédes oldalak, amik többet mondtak el, mint amennyit az előttük lévők. A könyvecskének még a negyedét se tették ki az addigi emlékek, és Peter pontosan értette mi Charlotte mondatának a vége. Ez most a dolguk. Együtt lenni. A semmit feltölteni valamivel. Végre.

- Majd kitöltjük. Jöhet majd pár morzsa a mézeskalácsokból, meg szilveszteri szerpentin. Gyönyörű ajándék. Nagyon köszönöm, tényleg a legszebb, amit valaha kaptam. – Peter próbálta elhessegetni a nagyapjától kapott tollkészletek emlékét. – Boldog karácsonyt! – mondta végül és odahajolt a lányhoz, hogy megcsókolja.

Varázslatos realitás 133.

- Hazudós… - mosolyodott el Charlotte, de egy egész szikla esett le a mellkasáról. Ha nem is volt igaz, amit Peter mondott – hogy is lehetett volna, mikor ő maga is tehetséges festő, és körül van véve egy csomó művésszel -, azt kiérezte a hangjából és látta a tekintetében, hogy tetszik neki az ajándék. A maga egyszerűségével és bénaságával együtt. Mint mikor szeretünk egy embert, akinek tökéletesen tisztában vagyunk a hibáival, de azokkal együtt is el tudjuk fogadni.

Peter végiglapozta a könyvet, megszemlélve azt a pár oldalacskát, amin még volt valami. A Karácsonyi ének kinyomtatott és beragasztott képeinél megállt, és az ujjai végigsimítottak a papíron. Charlotte arca hirtelen forróvá vált. Olyan tökéletesen emlékezett arra az estére, amennyire csak az emberi emlékezet megőrizhet egy igazán tökéletes csókot.

- A többi üres… - mondta ki végül. Nem merte hozzátenni, hogy még. Csak remélte. Minden hittel, ami csak kitelt egy hivő hitetlentől.

Varázslatos realitás 132.

Peter szóhoz sem jutott. A lány magyarázata nélkül is tökéletesen értette, mi az, amit a kezében tart. A kezdetük. Valami olyasmi, ami most még a közöttük vibráló jelen, de egy kis idő múlva már valami, amire jó lesz visszaemlékezni.

A jegyzetlap a lábnyommal, egy folt, ha nem rakta volna össze a lány így egybe, eltűntek volna, akár el is felejtik, de így örökké meg fog maradni az a pillanat, amikor először találkoztak. Minden részletével.

Ahogy a fiú tovább lapozott, találkozott egy rajzzal arról a pillanatról, amikor újra láthatta. Nem volt rossz kép, talán kicsit esetlen, de látszott rajta az eltökéltség, a sok munka és a szeretet, amivel Charlotte elkészítette. Nem egy művész munkája volt, hanem egy érzelmekkel és lelkesedéssel teli emberé. Peter boldognak érezte magát, mert még sohasem kapott ilyen képet. Persze Ben és Kat munkái közül akadt pár, amit ő kapott, de mindegyik bántóan jó volt. Sehol sem szerepelt bennük egy elmaszatolódott faág, az, amitől emberi lett a művészet.

- Gyönyörű! A legszebb kép, amit valaha láttam! – mondta végül Peter rekedt hangon. És komolyan is gondolta.

Varázslatos realitás 131.

Charlotte mély lélegzettel ült le az ágya szélére. A lábai még mindig remegtek. Kicsit megkönnyebbült, hogy Peter elhagyta a szobát, és egy rövid időre egyedül maradhat, amíg megnyugszik. Vajon a fiú is ugyanazt érezte, ezért menekült ki? Vagy tényleg csak ennyire fontosnak találta behozni azokat a mézeskalácsokat? Ez elég furcsa kifogásnak tűnt…

Néhány perc után a női kéz bekúszott a párna alá és előhúzott egy becsomagolt ajándékot. Most még jobban izgult, hogy vajon Peter mit fog szólni hozzá. Annyira szép volt az a medál – érintette meg szívdobogva -, az ő meglepetése pedig annyira béna. Talán neki is vennie kellett volna valamit, nem készíteni. Felsóhajtott. Most már úgyis késő.

- Itt vannak a mézeskalácsok – vette észre Petert az ajtóban, ahogy esetlenül lóbálja maga előtt a szatyrot. Charlotte tétovázva állt fel, aztán elé sétált.

- Én is… én is adnék valamit… - motyogta. – Boldog karácsonyt! – nyújtotta oda a csomagot. Peter arcán érdeklődést és kíváncsiságot látott. Csak remélni tudta, hogy miután eltűnik a csomagolás, nem vált át ez csalódottságba. – Ez… ez egy emlékkönyvszerűség… - magyarázta, mikor Peter megszabadult a színes, karácsonyi fedőpapírtól, és meglátta a zöld könyvecskét. Charlotte közelebb lépett hozzá, mikor kinyitotta. – Ez itt egy papírdarabka a vizsgajegyzeteimből. Itt van rajta Seton professzor lábnyoma – kuncogott fel idegesen.- Ez pedig… – mutatott a másik oldalon lévő foltra.

- …a zöld festék. Palack zöld – mondta ki helyette Peter.

- Igen. A rajz nagyon csúnya lett, ne haragudj! – harapta be a száját, ahogy Peter lapozott. Egy férfi állt a havas utca közepén a kutyájával, előtte egy kipirult arcú lány és egy zöld sálat viselő fiú. – Nagyon igyekeztem, de olyan béna vagyok… - szégyenkezett, miközben a mellette álló arcát fürkészte. Fogalma sem volt arról, hogy vajon mit gondolhat a fiú. – Mondj valamit… - kérte, mikor már nem bírta tovább elviselni a csendet. – Nem baj, ha nem tetszik. Tényleg.

Varázslatos realitás 130.

A facebookosok tudják már, hogy odavagyok mostanság a Vizet az elefántnak című könyvért, ami egy cirkusz világát mutatja be. Képzeljétek, ma voltam cirkuszban, és olyan volt teljesen, mint a könyvben. :D Imádtam, elvarázsolt, bár örökké tartott volna az előadás... Akinek a városában jár a Medrano cirkusz, annak csak ajánlani tudom, hogy menjen el, mert örök élmény! Csodás emberek, művészek, állatok, műsorszámok... :)

Minden pillanat egy órának tűnt. Mintha belefagytak volna az időbe, de Peter nem is akart mozdulni. Csönd volt, a kellemes fajtából. A keze leengedve a teste mellett és csak egy levegővételnyi távolságra állt Charlotte-tól.

Ben mindig azt mondta, hogy nem érti, ha két ember szereti egymást, miért nem beszélnek állandóan, miért nem érintik egymást állandóan. Ha szeretsz valakit, jó vele beszélni, nem pedig jó vele hallgatni. Alapvetően Peter is egyet értett ezzel a logikával, de most élvezte ezt a csöndet. Súlyos volt, vibrált benne valami kellemes.

- A mézeskalács! – szólalt meg, mikor már úgy érezte, talán mégis túlzás ez az egész és csak ő érzi másnak ezt a csöndet, mint amilyen lenni szokott. – Kinn hagytam a szatyrot az előszobában! – tette még hozzá és menekülőre fogta a dolgot.

Mikor három lépéssel az előszobában találta magát és kézbe vette a szatyrot, akkor állt csak meg egy pillanatra. Idiótának érezte magát, a mézeskalács helyett azt kellett volna mondania, hogy elmegy kezet mosni. Vagy mosdóba. Vagy akármi. A fejét csóválta. Csak azt nem értette, miért fuccsol be a magabiztossága és nyugodtsága Charlotte közelében minden egyes alkalommal.

Varázslatos realitás 129.

Charlotte a fűben ült, és figyelte az alsónadrágos srácokat. Úgy ugrabugráltak és rázták magukat, mint egy eszelős. A gólyatáborban már mindenki be volt csiccsentve – a többség rúgva is -, kivéve őt. A lányok visongva és füttyögve bíztatták az alkalmi sztriptíz táncosokat. Egyikük felpattant és szájon csókolt egy magas, barna hajú fiút, akit akkor látott életében először. Úgy falták egymást, hogy Charlotte azon gondolkozott, hogy nem fulladnak bele egymás szájába.

Egyszerűen nem értette a lányokat. Látszott rajtuk, hogy teljesen be vannak gerjedve. Újra és újra végigmérte a félmeztelen fiúkat, de semmit sem érzett. Az égvilágon semmit. Vajon vele van a baj?

Ahogy Peter ujjai hozzáértek, miközben feltette a nyakláncot, Charlotte-on mintha elektromos áram cikázott volna végig. Érezte, hogy a nyakán a pihék vigyázzba állnak, és ettől elpirult. Biztosan Peter is észrevette. Visszatartotta a lélegzetét, mert attól tartott, hangosan zihálni kezdene még a végén. Mi üthetett belé? Hiszen Peter csak segít neki felvenni az ajándékát. Ennyi. Semmi erotikus nincs ebben, mégis…

Charlotte zavartan vette tudomásul az alhasában lévő nyomást, ami egyszerre volt ijesztő és izgalmas.

- Meg is vagyunk… - Peter hangja egyenesen a sejtjeibe hatolt. Végigvibrált tőle minden egyes porcikája. Meg akart fordulni, meg akart szólalni, de mintha földbe gyökerezett volna a lába.

Varázslatos realitás 128. + Hírek

Szeretettel várlak titeket a Könyvfesztiválra április 17-én 13 órakor, ahol az Árnyékvilág című könyvemet fogom dedikálni. A helyszín: Budapest, Tavaszi Könyvfesztivál, Millenáris Rendezvényközpont, Könyvmolyképző Kiadó standja (7.) A program hivatalosan egy órás lesz, de utána is örömmel állok bárki rendelkezésére, aki beszélgetni szeretne velem egy olvasói találkozó keretében. Úgy gondoltam, a közelben beülnénk valahová beszélgetni. :) A 13-14 óráig tartó dedikáláson résztvevők számíthatnak tőlem pár apró ajándékra is, ezért kérlek jelezzétek mindenképpen, hogy hányan jöttök el, hogy tudjam, mennyi ajándékkal készüljek, köszönöm. :) Jelezni vagy itt tudjátok hsz-ként vagy az alábbi linken majd. Kérlek, csak az egyik helyen tegyétek, hogy ne kelljen összevetnem a két listát, köszönöm. :) http://www.facebook.com/event.php?eid=136127496460040

- Segítenél? – Egyetlen szócska, ami semmit sem jelentett. Peter boxerben mászott ki az ágyból. Kócos volt és borostás, de ha a hölgy segítséget kér, hát segít. A tegnap este még igézőnek tűnő tűzpiros ruha cipzárja volt az, amivel nem boldogult a lány egyedül.

Peternek valahogy ilyenkor mindig az jutott eszébe, hogy otthon hogyan veszik fel az ilyen ruhákat a nők? Tartanak egy szobalányt? Egy lakótárs segít nekik? Annyira nem érdekelte, hogy megkérdezze, de pár pillanatra jólesett elgondolkozni. Nézte a fehér bőrt, egy finom mozdulattal felhúzta a cipzárt, közben, ahogy hozzáért a lány hátához, az megborzongott.

Peter nem. Ásított egyet, és elindult a konyhába kávét főzni.

- Nem fogsz hívni, ugye?

- Megbeszéltük, hogy nem. De kérsz egy kávét?

- Nem. Seggfej. – A lány kikopogott a hihetetlen magas sarkakon és bevágta maga után az ajtót. A fiúnak sóhajtani sem volt kedve. Nem értette, miért zavarja az embereket ennyire az őszinteség.

- Segítenél? – egyetlen szócska ami hihetetlen folyamatokat indított el Peterben. Felgyorsult a szívverése, kapkodóvá vált a légzése, és furcsa gondolatai támadtak: Egy csupasz nyak. Egy nyak, pihék, haj, Peter koncentrálj az istenért, nem tizenhat vagy, hűtsd le magad és kapcsold be a láncot. Gyerünk! – bíztatta magát és mikor végzett a kapoccsal, harcosnak érezte magát, aki egy komplett sereget győzött le.