Varázslatos realitás 147.

- Elfelejtettem – rántotta meg a vállát a férfi. A ruháját még mindig átitatta az alkohol és valami idegen nő illata. Elsétált Charlotte mellett, bement a hálószobájába, aztán az ágyára dőlve hortyogni kezdett. A lány csak állt kezében a matematika verseny első helyezettjének járó oklevéllel, és beletörődő sóhaj hagyta el a száját. Az összes osztálytársát elkísérték a szülei, csak őt nem. Senki nem nyugtatgatta, mikor a verseny előtt egy egész kőszikla kínozta a gyomrát, senki nem izgult érte, mialatt a tesztet írta, nem néztek rá büszkén, mikor felment a pódiumra átvenni az oklevelet és nem dicsérték meg a győzelemért.

- Sajnálom… elfelejtettem… - A kifogás olyan ismerős volt, csak most őszinte megbánással járt együtt. Charlotte kiköszörülte a torkát feszítő csomót, aztán a vászonra pillantott.

- Elmeséled, mi lopott el tőlem? – kérdezte. Nem volt vádaskodás a hangjában, egyszerűen csak meg akarta érteni. Tudni akarta, mi varázsolta el ennyire a fiút, hogy megbocsáthasson.