.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. augusztus 28., szombat

II. Nyári Olvasói Találkozó összefoglalók és képek

Fummie beszámolóját érdemes elolvasni, mert vicces lett, én jót nevetgéltem rajta. :D A képeknek még csak egy részét sikerült feltöltenem, de később az összeset felteszem majd. :) Az én beszámolóm nem lett olyan vicces, mint Fummie-é, de hát, ez van... :D



Saját beszámolóm:


Megint jóval a három nap előtt kell kezdenem a mesémet, mert Szandinak, Timinek, Gabinak és nekem ez már hetekkel ezelőtt elkezdődött. Készültünk, ajándékokat gyártottunk (a munka nagy része Timire és Gabira hárult, úgyhogy ezer hála és köszönet nekik!), rohangáltunk, tervezgettünk, és emiatt sajnos, nem volt túl sok szabadidőnk. Én azt hiszem, most jöttem rá, hogy kik az igazi barátaim. Nagyon köszönöm nekik a támogatást, a türelmet, a segítőkészséget. Hihetetlenek vagytok, de komolyan, és nagyon szeretlek titeket, még ha ezt néha nincs is időm kimutatni. Ígérem, hogy mikor viszont van időm, duplán kimutatom majd. :)

Szóval, miután rájöttünk, hogy mit is szeretnénk ajándékként összehozni, Szandinál összeültünk egy megbeszélésre. Amíg Timire és Gabira vártunk, segítettem főzni Szandinak (isteni húst és krumplit csinált, de komolyan, nyamm…), aztán mikor megérkeztek, elkezdtük megbeszélni, ki, mit, hogyan, mikor stb. Nagyon sokat segítettek nekem, később majd leírom, milyen ajándékokat kaptak a találkozó résztvevői, és akkor láthatjátok, hogy mennyit dolgoztak. :) Két dolgot megígértem már ott, hogy leírok a blogomra, mert vicces volt. :D Az egyik, hogy betűtípust kerestünk, ami jellemezni fogja majd az Árnyékvilágot, ahogyan a Twilightnak is volt saját betűtípusa, és mikor a legálisan letölthető betűk között keresgéltünk, Gabi folyton minden érdekes betűtípusnál külön beírta, hogy Spirit Bliss Árnyékvilág, ami hát, macerás volt. :D Az utolsó betűtípusnál jöttünk rá, hogy hogyan lehetett volna megoldani azt, hogy csak egyszer kelljen beírnia a nevet és címet, és az összes betűtípussal kidobja. :D Épp időben, ugye? :D
A másik, hogy úgy volt, lesz városjárós játék is a találkozón, amit Gabi elnevezett Twifutásnak (tájfutás helyett). :D

Szóval, megvolt a megbeszélés, jött a munka. Timi és Gabi tényleg hosszú napokat dolgoztak, és a munkájuk tökéletes, gyönyörű és profi lett. Egyszerűen zseniálisak, de komolyan! Az pedig, hogy teljesen ingyen napokat áldoznak az életükből rám… Én nem is tudom, hogy hálálhatnám meg nekik. Pedig Timivel csak párszor találkoztam, és mégis önzetlenül segít. És Szandi egész családja ilyen, nekem nagyon-nagyon szimpatikusak, beleszámítva Szandi párját és a családját is, bár ők nem vérrokonai Szandinak. De mégis Szandi párjának a tesója mailt küld, ha talál valami írói pályázatot, pedig csak egyszer találkoztam vele élőben, Szandi párja pedig mindig elnézi nekünk, ha valami Twilightos vagy a saját írásaimmal kapcsolatos őrültségbe rángatom bele Szandit. :D Szóval, náluk önzetlenebb, segítőkészebb, kedvesebb családdal még nem találkoztam. :)

A hosszú napok és hetek munkája most csütörtökön ért véget. Ez egy elég érdekes nap volt… A főajándékkal aznap délután fél 1-kor készültünk el, aztán rohanás a nyomdába. Megjegyzem, megint Szandi párja volt az, aki segített nekem a főajándék pendrive-ra töltésével, valami Gabi párja autóval fuvarozott minket. Szóval, mindkét fiú hozzájárult a találkozómhoz, amit nagyon-nagyon köszönök nekik! :)

A nyomdában viszont, rossz hír várt minket. :-/ Közölték, hogy most sok a dolguk, és nem tudják még aznap kinyomtatni az ajándékot, majd csak jövő héten. :-/ Szegény Timi hangján, mikor telefonon elmondtam neki, hallottam, hogy el van kámpicsorodva, mert tényleg gőzerővel dolgozott a főajándékon. De végül is, nem lehet minden tökéletes, és megoldottuk azért a dolgot, mint később majd olvashatjátok. :)

Ezzel szemben ki tudtuk nyomtatni a Gabi által készített könyvjelzőket az Árnyékvilághoz. Annyira gyönyörűek lettek! :D Valamint, nyomtattunk A múlt árnyaihoz készült könyvjelzőket és órarendeket is ajándékba. :)

Csütörtökön hulla voltam már, mire hazaértem a nyomdából, pihentem egy órácskát, aztán mentem vissza a városba, mert Aranymag, az egyik olvasóm egy másik esemény miatt éppen Pécsett volt, viszont, sajnos, nem tudott maradni a találkozóra, de mindenképpen meg szerettük volna ismerni egymást személyesen is. Sajnos, erre csak egy fél óránk jutott, mert haza kellett mennem még takarítani és egyéb utolsó simításokat elvégezni a találkozó előtt, de nagyon örülök, hogy találkozhattam vele. :) Kaptam tőle az Árnyékvilághoz borítóterveket megfestve. :D Nagyon klasszak lettek! :D Szóval, beszélgettünk egy keveset, aztán hazajöttem.

A pénteket úgy kezdtük, hogy délelőtt átmentünk Gabihoz, mert nála főztük meg a chilis babot, ami a találkozó résztvevőinek készült szombati ebédként. Igazából, én és Szandi nem sokat csináltunk, Gabinak köszönhető, hogy nagyon finom ebédünk lett. Valamint az is, hogy teljesen ingyen ebédelhettünk, mert Gabi vette meg az alapanyagokat hozzájárulásként a találkozóra. Pedig ő sajnos, el sem tudott jönni, mert a hétvégén esküvőre volt hivatalos. Hát, nem nekem vannak a legjobb, legönzetlenebb barátaim? Tudom, hogy ezt fentebb már elmondtam, de újra és újra meghatódom, ahogy sorolom, mennyi mindent tettek értem. Hihetetlen. Ha több hozzájuk hasonló ember lenne a világon, akkor sokkal szebb lenne minden. :)

Szóval, főzőcskéztünk, közben Szandi és Gabi felvagdosta a könyvjelzőket és órarendeket, én pedig kipróbáltam rajtuk a tali egyik játékát. :D

Mikor elkészült az ebéd, egy hatalmas bödönben vittük haza. És megint csak egy újabb önzetlen cselekedet… :) Gabi párja rendőr és éjszakás volt éppen, de Gabi felkeltette, hogy a hatalmas bödönt ne busszal kelljen hazacipelnünk. Gabi párja pedig szó nélkül és nagyon kedvesen el is fuvarozott minket haza az étellel együtt. Nagyon-nagyon köszönöm neki, és bocsánat azért, hogy pár csepp chilis bab az autó hátsó ülésére cseppent. :-/

Ezek után még gyorsan elvégeztünk Szandival pár utolsó simítást a játékokon, aztán mentünk is az érkező emberkékért. :) Először a pestiek jöttek meg együtt (Zsuzsa, Fummie, Reni, Truska, Kisildikó és Melinda), vonattal. Kicsit késett a vonat, de ezt már megszoktuk. :D Olyan jó volt a régi arcokat újra látni, az újakat pedig megismerni. :) Mintha nem is egy év telt volna el, hanem csak pár hete lett volna az első találkozó. A hangulat azonnal megint családias lett, úgy örültem neki, hogy semmi sem változott. Annyira jó, hogy vannak emberek, akik hiába élnek távol tőlünk, hiába tudunk csak fél évente beszélni egymással és évente találkozni, mégis a barátaink. És nem csak haverok, hanem tényleg barátok. És az új emberkék is olyan hamar megtalálták a helyüket, egy cseppet sem lehetett érezni, hogy kilógnának a sorból. :)

Még a vasútállomáson csatlakozott hozzánk két pécsi és egy komlói lányzó (Elena, Lyly és Vivi), aztán átsétáltunk a távolsági buszokhoz Vikiért, Esztiért és Ágiért. Jaj, őket is olyan jó volt viszontlátni. :D Ági levágatta a haját és olyan kis puhák a tincsei, mindenki az ő fejét birizgálta folyton. :D És Ági és Eszter még mindig olyan kis picikék és cukik. :D Viki pedig… Azt hiszem, a távolság ellenére mi igazi rokonlelkek vagyunk és a tanítás iránti szenvedélyünk is plusz kötelék. :)

Ezután elindultunk hazafelé, hogy a messziről jövők lepakolhassák hatalmas csomagjaikat. A buszmegállóban egy galamb fentről közölte velem egy bizonyos módon, hogy szerencsés leszek, és be is jött, mert ez a három nap tele volt olyan dolgokkal, amiket sosem fogok elfelejteni. :D

Szóval, hazacipekedtünk, és mikor feljöttünk a szobámba lepakolni, kiderült, hogy kapok gyönyörű ajándékokat. :) Zsuzsa olyan édes volt, ahogy izgult, hogy tetszeni fog-e nekem, amit hozott, pedig nem lehet nem imádni az ajándékait. :D A főajándék egy nyaklánc volt, melynek a medáljára Rob arcképe van gravíroztatva. :D Mikor megláttam, hát, kijött belőlem a fangirl. :D Annyira imádom azt a medált, és nagyon-nagyon köszönöm! <3 Igaz, a medálhoz tartozó képeslapot csak amolyan mellékletnek szánta, de mivel azon meg Edward van rajta, így számomra az is hatalmas ajándék. :D Viki pedig egy kézzel készített, gyönyörű fotóalbumot hozott nekem, amibe bele tudom tenni majd a találkozó képeit. :) Valamint, mivel remélhetőleg nem sokára tanítani kezdek (utólagos megjegyzés: mégsem, mert nem kaptam meg a munkát, szipp…), kaptam tőle egy olyan tollat, amivel ő is javítani szokta a dolgozatokat az iskolában. :) Remélem, hogy lesz lehetőségem használni nekem is dolgozatjavításnál. :) Ezen kívül, kaptam tőle egy kulcstartót, amelybe belegravíroztatta az írói nevem monogramját, S. B. :) Nagyon szépen köszönöm! <3

Zsuzsa egyébként még hozott egy hatalmas (de tényleg hatalmas) doboznyi pogácsát is, amelyet az egyik barátnője sütött nekünk ajándékba, és ami nagyon-nagyon finom volt! Nyamm… :) Én két napig azon éltem. :D Köszönjük szépen Zsuzsa barátnőjének a finomságot! :)

Szóval, a cuccok lepakolása után fogtuk a pogácsa egy részét, pár üvegnyi üdítőt és ásványvizet, aztán lementünk a házunk melletti kis parkba. Most lett felújítva, és gyönyörű. Van szökőkút, padok, asztalok, minden, ami kell. :)

A parkban először beszélgettünk, fotózkodtunk, aztán pedig játszottunk egy kicsikét. Mivel az Árnyékvilág a sztárok világában játszódik, ezért csináltunk egy személyiségtesztet, amiből kiderült, hogy ki lenne jó színésznek és ki az, aki inkább nézőtípus. A legtöbben nem rendelkeztek színészszemélyiséggel a csoportból. :D

Ezután odaadtam a könyvjelzőket, amelyeket Gabi készített az Árnyékvilághoz. Gyönyörűek lettek nagyon, imádom őket! :D Aztán mire észbe kaptam már autogramokat osztogattam. :D Annyi könyvjelzőt kellett aláírnom, hogy a végén már nem éreztem az kezemet. Nem tudom, hogy a híres emberek hogy bírják ezt anélkül, hogy leszakadna a karjuk. :D A többiek viszont jót nevettek rajtam. :D

Végül, mivel mind fáradtak voltunk, ezért hazajöttünk pihenni. A pécsi és komlói lányok a saját otthonukba, Reni, Truska, Kisildikó, Eszter és Ági Szandihoz mentek, Fummie, Zsuzsa, Melinda és Viki pedig hozzám. Hogy a másik csapat mit csinált éjjel, azt nem tudom, majd az ő élménybeszámolójukból kiderül, mi először lefeküdtünk aludni, aztán a sötétben még beszélgettünk, kiderült, hogy Viki még nem látta az Eclipse-t, mire Melinda szólt, hogy neki megvan laptopon a film, erre mind felélénkültünk, hogy akkor most azonnal meg kell néznünk. :D Igaz, hogy félig bele-bele aludtunk a filmbe (én tíz percet szundítottam át belőle, de mikor jött az ágyon csókolózós, lánykérős jelenet, nem is tudom, miért, felébredtem :D ), de végül is megnéztük végig, csak a csípőtoszásról maradtunk le, mert Zsuzsa későn szólt, hogy figyeljünk. :D Ez egy külön történet… Zsuzsa észrevette még otthon, hogy az Eclipse végén Rob kiesve az Edward szerepből magához húzza Kristent, és előre nyomja a csípőjét, ahogyan az ember úgy alapból a párjával tenné, ha ölelkeznek éppen és vonzódik hozzá. De nem volt biztos benne, hogy jól látja-e vagy csak beleképzeli a dolgot, ezért kíváncsi volt a véleményünkre. De erről majd még később… :D

Filmnézés után aludtunk egyet, aztán reggel Szandi és a többség elmentek várost nézni, én pedig maradtam itthon azokkal, akiknek nem volt kedvük mászkálni. Eredetileg városjárós játékot is terveztünk, de sajnos, én egészségügyi okok miatt nem tudtam volna részt venni az egész napos mászkáláson, így ez elmaradt. De Szandi nagyon szerette volna megmutatni a várost a többieknek, úgyhogy kaptak 2-3 szabad órát erre. :)

Truska, Kisildikó és Viki maradtak itthon velem. Először beszélgettünk mindenféléről, könyvekről, filmekről, ficekről, aztán felolvastam nekik az új Leah-s ficem eddig meglévő fejezeteit, mert Viki mondta, hogy a HP-s slash-em miatt slash rajongó lett, de femslash-t még sosem olvasott. Ahogy láttam, nagyon tetszett nekik, még a félig elkészült, csak a gépemen meglévő új fejezetet is fel kellett olvasnom. :)

Aztán dél lett, visszajöttek a többiek is a városnézésből, és több turnusban ebédeltünk. Szerintem, mindenkinek nagyon ízlett Gabi chilis babja, volt, aki még repetázott is. :)

Ebéd után lementünk megint a házunk melletti parkba, ahol először beszélgettünk, aztán pedig játszottunk. Múlt évben társasoztunk, most a könyvemhez egy detektívjátékot találtam ki. Igazából, annyiban kötődött csak az Árnyékvilághoz, hogy egy forgatáson játszódott az egész, de maga a játék nagyon klasszul sikerült. Az alaptörténet az volt, hogy Carla Conradot, a híres színésznőt megölték egy filmforgatáson az öltözőjében. Voltak gyanúsítottak, a rendező, a rendező felesége, testvére, a színésznő barátnője, az öltöztető, takarítónő, mindenes fiú, sofőr stb., ezeket a karaktereket ráosztottuk a jelenlévőkre. Voltak nyomok és bizonyítékok is, amelyek közül néhányat mindenki megtudhatott, néhányat pedig csak az, aki szerencsés volt és a történeteimet is olvasta. Minden jól megválaszolt kvízkérdés után kapott az adott ember egy-egy nyomot. A játék lényege az volt, hogy mikor elfogynak a kérdések és a nyomok, akkor mindenki felállítson egy elméletet arról, hogy ki volt a gyilkos, miért és hogyan tette. Ketten eltalálták a gyilkosokat és félig-meddig azt is, hogy miért és hogyan követték el a bűntettet, Reni és Lyly, ők két-két ajándékot kaptak tőlem, a többi résztvevő pedig egyet-egyet (az ajándékok egyébként A múlt árnyai könyvjelzők és órarendek voltak). :) Emellett, aki a játék során a legtöbb kvízkérdésre jó választ adott, az nyerte meg a főajándékot.

A főajándék megint csak az Árnyékvilághoz kapcsolódott. Megírtam könyvként a főszereplőm, Adam Swanson fiktív önéletrajzát, Gabi megcsinálta hozzá félig a borítót, Timi pedig befejezte a borítót, és megszerkesztette az egész könyvet (Az ötlet a miénk, stipi-stopi, jogilag lefoglaltam, mert sokat dolgoztunk rajta! :D ). :) Nagyon-nagyon szép lett, csak hát, a nyomda nem vállalta időben, szóval, átadni sajnos, nem tudtam személyesen. :( De postán majd megkapja a győztes, aki Kisildikó lett. :) Gratulálok neki még egyszer! :) (Utólagos kiegészítés: tegnap mentem a nyomdába a könyvért, és annyira gyönyörű, hogy nem tudom, hogy veszem majd rá magam, hogy elküldjem Kisildikónak. :D)

A játék alatt két dolog történt, amit meg kell említenem. :D Az egyik, Csadorka megszületése. :D Ági az egyik pokrócot maga köré tekerte, hogy védje magát a naptól, és úgy nézett ki, mintha csadorban lenne, ezért elneveztük Csadorkának. :D

A másik, hogy két ismeretlen lányka odajött hozzánk, mert érdekesnek találták a társaságunkat. Adtam nekik könyvjelzőt, mert nagyon érdeklődőek voltak. :)

Az ajándékosztás után következett a felolvasás. Úgy döntöttem, hogy az Árnyékvilág teljes 1. fejezetét megosztom a jelenlévőkkel. :) Szandi olvasta Adam nézőpontját, Freeb pedig Camilláét, mert ők nagyon szépen tudnak olvasni, hangsúlyozni stb., és így legalább tudtam figyelni a többiek reakcióját. Nagyon jó érzés volt látni az érdeklődő tekinteteket, hallani, hogy nevetnek a poénokon és hogy alig várják, hogy végre megjelenjen a könyv, és tovább olvashassák a történetet. Melinda azt mondta, hogy ez egy olyan történet, ami olvastatja magát, és lehetetlenség letenni, és a többiek is egy csomót kérdezgettek, hogy mikor jelenik meg, milyen lesz a borítója, beszéltünk Adamről és a 18 karikás részekről, meg még egy csomó mindenről. :)

A felolvasás után még egy kicsit beszélgettünk, aztán a pécsieknek sajnos, haza kellett menniük, de mi többiek felmentünk Szandihoz és újra megnéztük közösen az Eclipse-t. Végigröhögtük az egészet, nagyon klassz volt, a végén pedig megnéztük a csípőtoszást, és tényleg ott van. :D Azóta Fummie mindenre a toszni szót használja, hihi. :D

Mivel a filmnézésnek éjjel 11-kor volt vége, ezért utána, akik nálam aludtak, visszajöttek velem hozzánk, és lefeküdtünk szundizni.

Másnap reggel korán keltünk, mert Melinda vonatát el kellett érni. Sajnos, pont kicentiztük a dolgot, mert míg a többséggel elmentem betenni a csomagokat a megőrzőbe, addig Melinda és Viki már mentek is a vonathoz. Én nem tudtam, pontosan mennyi az idő, de a sorsnak köszönhetően, engem küldtek a többiek, hogy váltsak fel pénzt ahhoz a fémdobozkához, amibe a csomagokat rakni lehet, és miközben pénzt felváltani mentem, észrevettem, hogy Szandi rohan a két lányzóval a vonat felé. Na, ekkor gondoltam, hogy ajaj, nem lesz időm elköszönni, ezért pénzváltás helyett gyorsan utánuk iramodtam, és még annyira éppen volt lehetőségem, hogy pár integetéssel elbúcsúzzak Melindától és Vikitől.

Ezek után felváltottuk a pénzt Szandival, aztán visszamentünk a többiekhez, akik szomorúan konstatálták, hogy ők egyáltalán nem tudtak elbúcsúzni a távozóktól.

Végül a csomagok terhétől megszabadulva átmentünk az Árkádba. Az úton Viki és Melinda felhívtak minket telefonon, hogy legalább ilyen módon elköszönhessenek tőlünk. :) Aztán történt egy vicces dolog. :D Reni kitalálta, hogy a zebrán csak a fehér csíkokra fog lépni, és végigszökdécselt a csíkokon, aztán mikor átért a másik oldalra, egy ismeretlen járókelő vigyorogva megtapsolta őt. :D Annyira vicces volt. :D Szeretem, mikor az emberek ilyen spontánul vidámak és kedvesek. :) Kár, hogy kevésszer történik ilyesmi, mert egy apró mosoly vagy nevetés is klasszá teszi az ember napját. :)

Elértük végül az Árkádot, bementünk, én, Truska és Zsuzsa elindultunk mosdót keresni, Szandi és a többiek pedig úgy volt, hogy keresnek egy bank automatát, aztán jönnek vissza hozzánk. Hát, az igazság az, hogy nem lepődtem meg, mikor a „mindjárt jövünk visszából” jó pár óra lett. :D Azt sajnáltam, hogy így egy csomó idő elveszett, amit a többiekkel tölthettem volna, és azt is, hogy nem szóltak nekünk, hogy merre vannak, mert lehet, hogy utánuk mentünk volna. Viszont, jól elvoltunk mi többiek is az Árkádban. :) Elena és Lyly is csatlakozott hozzánk pár perc után, beültünk enni egy helyre, és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. Nagyon klassz volt, mert rólam tudni kell, hogy sosem voltam az a fajta, aki aktívan részt vett volna a társalgásban, de úgy tűnik, hogy csak a megfelelő társaság kell hozzá, mert valahányszor az olvasóimmal vagyok, olyan hamar egymásra tudunk hangolódni, hogy kb. 5 perc után úgy érzem, már nem csak az olvasóim, hanem a barátaim is. :)

Itt történt egy vicces sztori… Beszélgettünk, és szemben ült velem egy férfi a kislányával, akik szintén ettek. A férfi folyton felém nézett, én meg már lehajtott fejjel ültem, mert nem tudtam, miért bámul. :D Aztán egyszer csak odahajolt az asztalunkhoz, és megkérdezte, hogy: Bocsánat, nem te vagy az a lány, aki a netre ír? :D Én meg köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, olyan zavarba jöttem. :D Aztán megkérdezte, hogy pár percre félrehívhat-e, én meg mondtam, hogy persze, és beszéltünk 2-3 percet egy külön asztalnál. Utána még vagy fél óráig totál zavarban voltam. :D

Ezután beszélgettünk, aztán az utolsó pillanatban végül befutott Szandi is a társaság másik felével, de sajnos, már indulnunk kellett a pályaudvarra, nehogy lekéssék a vonatukat a pesti lányok.

A vasútállomás felé beszélgettem Renivel, és a mosolygós tündérke pityergős tündérkévé változott, nekem meg majdnem megszakadt a szívem. De némi beszélgetés után sikerült ismét mosolyt csalni az arcára, és biztosítottam róla, hogy nálam mindig van hely, és örömmel látom bármikor, szóval, remélhetőleg, összejön az egy hét nálam telelés majd. :)

Most szerencsére, volt időnk rendesen elbúcsúzni, bár ahogy Reni felszállt a vonatra a búcsú után, azonnal indultak is. Integettünk nekik, míg el nem tűntek a szemünk elől, aztán visszamentünk az Árkádba, mert Eszternek és Áginak csak 15 órakor ment a busza haza. Fagyiztunk egyet, aztán megint beszélgettünk. Végül lementünk a könyvesboltba Twilightos cuccokat nézegetni, majd kikísértük a lányokat a buszhoz. Ott búcsút vettünk tőlük, majd Szandi, Elena és Lyly még visszamentek a könyvesboltba nézelődni, és pedig hazajöttem.

És tényleg üres volt a szobám nélkületek! Szomorú érzés volt belépni ide, úgy megszoktam, hogy velem vagytok… De szeretném megköszönni mindenkinek külön, hogy pénzt, időt, energiát áldozott rám, és eljött hozzám. Nagyon örültem mindenkinek, és ezt a három napot sosem fogom elfelejteni, mert igazi élmény volt. :)

Köszönöm:

Melindának, akinek a hétvégén az iskolájában tankönyveket kellett volna átvennie, de félretette a munkáját, átszervezett mindent, csak hogy el tudjon jönni a találkozóra, és ez annyira megható. :) Úgy örülök, hogy mindezt megtette, csak hogy láthasson, és annyira klassz, hogy itt volt! :D És ígérem, hogy jövő nyáron júliusban lesz a találkozó, hogy el tudj jönni átszervezések nélkül is. ;)

Fummie-nak, akivel ha találkozom, az mindig olyan, mintha a húgommal találkoznék. Mióta Pesten két hetet együtt töltöttünk a forgatáson, azóta tényleg úgy érzem, hogy ő már családtag. Egy kis vigyori, kötözködő, csillogó szemű húgocska. :) Esküszöm, ha nincs mellettem, hiányzik a hangja. :D Annyira csendes nélküle minden. :D Tényleg vegyél már fel nekem kazettára pár órányi dumcsit, hogy ha hiányzik a hangod, be tudjam nyomni magamnak. :D

Reninek… A haja még mindig gyönyörű így simán is, és még mindig érzem azt a kettősséget benne, amit múlt nyáron már az első nap éreztem. A vidám, mosolygós felszínt és a kavargó mélységet belül. Pontosan tudom, min megy most keresztül, mert én is átéltem, és Reni, ha olvasod ezt, akkor csak egy kicsit kell még kibírnod, utána jobb lesz. Rám számíthatsz, ha úgy érzed, beszélned kell valakivel, hívj akár éjszaka is, ha úgy érzed kikapcsolódás kell, van szabad ágyam, gyere. Kívánom neked, hogy találd meg azt, amit én az írásban megtaláltam, és merj bátor lenni. Az élet olyan rövid, és nem szabad olyasmikre pazarolni, amik boldogtalanná tesznek. Nehéz, sok kockázattal jár, tudom, de tudod… Aki mer, az nyer. :) Szívszaggató látni egy mindig mosolygós napsugarat, amikor szomorú. Inkább ragyogj, mert megérdemled, hogy boldog legyél. :) Szandi és én itt vagyunk neked, és biztos vagyok benne, hogy a találkozó többi résztvevője között is van olyan, akire bármikor számíthatsz. :) Hatalmas ölelést és sok-sok puszit küldök neked! :)

Truskának, akivel szintén találkoztam már Pesten korábban, és őt is nagyon jó volt viszontlátni. :) Ő is olyan ember, akit egyszerűen képtelenség nem szeretni, mert kedves, tiszta és önzetlen. Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttél, és remélem, hogy mihamarabb ismét találkozunk majd. :) Pihentesd a lábadat otthon, remélem, hogy nem fog fájni nagyon… :-/ (Utólagos megjegyzés: Truskától kaptam ajándékba egy könyvet, Anna Gavaldától az Együtt lehetnénket, és imádom! :D A Twilight után és amióta komolyan írok, valami miatt nem élveztem úgy az olvasást, de ez a könyv visszaadta az olvasás igazi örömét. Köszönöm, hogy megvetted nekem! :) )

Zsuzsának, aki új arc volt, vele most találkoztam először, és imádni való nő. :D Az egész találkozó alatt egy pillanatig sem lógott ki közülünk amiatt, hogy már felnőttebb, mert lélekben pont annyi idős, mint mi. Annyira édesen tud rajongani, nagyon klasszul lehet vele beszélgetni és egyszerűen ő egy örök fiatal, szeretni való személyiség, akit öt perc után ugyanannyira megszerettem, mint a régi arcokat. Ha bárki kinevet vagy beszól amiatt, hogy szereted a Twilightot, Robot, a ficeket, ne foglalkozz vele. Én büszke vagyok arra, hogy tudod élvezni az életet, tudsz tiszta szívből rajongani, nevetni, hogy hatalmas a fantáziád és hogy bármi is van a személyidben, te vagy az egyik legfiatalabb lélek, akit ismerek. :)

Kisildkónak, aki úgy ismeri az írásaimat, mint a saját tenyerét. :) Köszönöm, hogy ilyen lelkesen olvasod mindegyik írásomat, és remélem, hogy tetszeni fog majd a könyv, amit hamarosan elküldök neked. :) Remélem, legközelebb a Breaking Dawnt nézzük majd meg közösen, és akkor abban is számolhatod a csókokat. :D Hány is volt pontosan az Eclispe-ben? :D

Vikinek, aki megint sokat tanított nekem – többet, mint amit az egyetemen valaha is tanultam. Remélem, hogy egyszer olyan jó tanár leszek, amilyen jó te vagy. :) Jaj, és képzeld, a ventillátorom nagyon szeret téged. :D Huh, ezt is muszáj elmesélnem… Szóval, éjszaka meleg volt, és bekapcsoltam a ventillátort, ami egy szék tetején volt közvetlenül Viki lába mellett. Szóltam neki, hogy óvatosan forgolódjon, nehogy lerúgja a ventillátort, mire Fummie ecsetelni kezdte a maga kis gonosz módján, hogy ő látni akarja, ahogy a ventillátor ledarálja Viki lábát. Tényleg kis gonosz szadista, de így imádjuk. :D A lényeg, hogy ma éjszaka, mikor egyedül aludtam már itthon, hatalmas csattanásra ébredtem, ugyanis a ventillátor magától leugrott a székről. :D Szóval, megvárta, amíg Viki biztonságban lesz, és csak aztán esett le. :D

Áginak és Esztinek, akik igazi kis tündérbogarak. :D Csadorkát sosem fogom elfelejteni, és mivel mellettük ültem Eclipse nézés közben, ezért az is maradandó élmény lesz, ahogy végigpoénkodták az egész filmet. Jókat nevettem a beszólásaikon. :D Jah, és Ági Bieber (így kell írni annak a srácnak a nevét?) haja is vicces volt. :D

Lyly-nek, aki olyan kis mosolygós lányka. Nagyon szeretem a mosolyát. :) Sikerült vele is beszélgetnem az Árkádban utolsó nap, és remélem, hogy tényleg talizunk majd néha-néha, ha már egy városban lakunk. Igazán örülnék neki. :) És kíváncsi lennék, hogy milyen vagy te is szemüvegben. :D Mert én sem igazán tudom elképzelni úgy az arcodat. :)

Elenának, aki szintén pécsi, és akivel szintén nagyon szeretnék még találkozni. A kisfiadat is muszáj egyszer bemutatnod nekem, hogy babázhassak. :D Vele egyébként hasonlóak a tapasztalataink az írás terén, ami a családjaink hozzáállását illeti a kérdésben. Tényleg, aki nem ír, az nem értheti, hogy ez milyen komoly és nehéz munka, de ne add fel, mert megéri kitartani. :)

Vivinek, akivel sajnos, nem volt túl sok időm beszélgetni, mert csak pénteken tudott eljönni a találkozóra. De örülök, hogy megismerhettem személyesen is. :)

Freebnek, aki elnézte nekem, hogy a találkozóra való készülődés miatt nem sok időm volt rá az utóbbi pár hétben. Köszönöm, hogy ilyen türelmes barát vagy. :) Örülök, hogy el tudtál jönni, és köszönöm, hogy olyan szépen felolvastad a részletet az Árnyékvilágból. :)

Timinek, hogy olyan gyönyörűen megszerkesztette a főajándékot, és hogy mindig mindenben segít nekem, amikor csak szükségem van rá. :)

Gabinak, aki elkészítette a könyvjelzőimet, besegített a főajándék készítésébe, és felajánlotta szombatra az ingyen ebédet, valamint meg is főzte a chilis babot, ami istenien sikerült. :)

Szandi és Gabi párjainak, hogy elnézték nekünk azt a sok készülődést, vállalták az autós szállításokat, a pendrive átadást, az ingyen szállást és a többi apróságot. Igazán rendesek voltatok, köszönöm szépen! :)

És persze végül, de nem utolsó sorban, Szandinak, aki nélkül se könyvem, se találkozóm, se semmim nem lenne. Köszönöm, drága, hogy mindig mindenben támogatsz engem! :)




Fummie beszámolója:


2010. augusztus 20. Péntek:
Program: érkezés, fotózkodás, fotósorozat készítés, fényképezkedés hírességekkel, IQ teszt, dedikáltatás


Ez a nap is úgy kezdődött, ahogy a többi, az óra éjfélre váltott. És Fummie csak írt és írt (vagyis írás helyett inkább fekete macskát játszott). De végül csak befejezte a fejezetet hajnalra, fel is tette. Aztán pedig benyomta a gépbe az Eclipse-t, és utána aludt is. Éjjel azt álmodta, hogy Freebbel beszél, és ő szól neki, hogy már a többiek ott vannak a Keletiben, de Fumi még csak akkor kelt. Aztán felriadt álmából, és megnézve az időt, rájött, hogy még aludhat másfél órát. Ennek örömére vissza is aludt, és hangosan káromkodva nyomta le Edward hangját 10 órakor. Aztán csinálta, amit mindig ilyenkor. És mikor már a kávéját is megitta, és már majdnem indulásra készen állt, a gyomra úgy döntött, hogy nem kér a kávéból, és szépen mindent visszaadott. Ha naturális akar lenni, azt is mondhatná, hogy kihányta a belét is. (De legalább répadarabok nem voltak.) Szóval nem volt jól, és nem tudta, mi tévő legyen. Mindenképpen el akart menni, így aztán néhány tanács és egy fél gyógyszer bevétele után el is indult. Nem volt jól, de a gyógyszer megtette a hatását: álmos lett (nem is ám a hányinger múlt volna el, dehogy is). Tehát elég hülyén nézhetett ki, amikor végre befutott a Keletibe, ahol már vártak rá név szerint: Kisildikó, Reni, Truska és Zsuzsa; de legalább időben volt, ez volt a lényeg.
Felszálltak a vonatra, és bár az út nem volt rövid, de unalmas sem. Azon kívül, hogy beszélgettek, más élményekben is volt részük. Például az a kedves férfi, aki ott ült Reni mellett, segített rádöbbenteni mindenkit (még magát Zsuzsát is), hogy Zsuzsa nem a Malekné testvére, pedig teljesen úgy néz ki. Pontosan ugyan olyan a hangja, az arca, a nevetése, a kinézete, de még a haja is. De mint tudjuk, Malekné a Malek felesége, Zsuzsa pedig nem a testvére, de még csak nem is pécsi. Pedig annyira hasonlít, hogy az hihetetlen! Idő közben, Dombóváron Melinda is felszállt, így a létszám ötről hatra növekedett.
A kalandos vonatozás után megérkeztek „Pécs város, Pécs város”-ra. Ott várt rájuk Freeb, Spirit és Szandi, valamint Elena is Lyly is, akik nem sokkal a vonatosok előtt futottak be. A régi viszontlátás örömében üdvözölték egymást, és el is indultak a buszhoz, hogy az ott lévő embereket is felszedjék. Út közben beléjük futott Vivi is, és mikor odaértek, Ági, Eszter és Viki már ott voltak. Rövid bemutatkozás, majd némi jegyre vadászás után felnyomorogtak a buszra, hogy aztán leszálljanak, és mindenki elinduljon a kijelölt szállása felé lepakolni. Fumi Spirithez lett beosztva Melindával, Vikivel és Zsuzsával együtt. A lepakolás és ajándékosztás után először mindenki fényképezett mindent, majd csoportképet csináltak, és néhányan még a híres írónővel is készíthettek közös képet, de csak akik arra érdemesek voltak (meg akik akartak). Szóval miután a fotósorozat elkészült, nekiültek kitölteni egy: „IQ tesztet?” – kiabálta be Fumi a könyv láttán. „Nem, egy személyiség tesztet fogunk kitölteni.” – javította ki Spirit a lelkes lánykát, aki nem hátrált meg ettől, és csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb poénokat. (Ugye, ugye?) Miután Ágit is sikerült megnyugtatni, hogy ne aggódjon, még a következő két napban is fájni fog az arca a sok nevetéstől, elkezdték végre a tesztet, így derült ki, hogy kinek vannak színész adottságai. Hát Fuminak nincsenek, ezt már előre tudta, ezért amint ez ki is derült, nem lepődött meg. Így kerültek csapatokba az emberek. Persze ezekre a csapatokra úgy volt, hogy szükség lesz, aztán mégse lett. Most mindenki szégyellje össze magát, aki nem akart résztvenni a városjárós játékban. Köszönjük.
Kaptak ajándékot is. Lehetett választani Árnyékvilágos könyvjelzőket, és ezek után mindenki sorba állt, hogy az összesre kapjon legalább egy aláírást. Fumi persze különlegeset kapott, mert folytatásost kért, és kapott is. Majd sokat fog érni, és árusítani fogja az aláírást jó pénzért. Reni lesz az üzlettárs.
Ahogy a játékok elfogytak, úgy az idő is rohant, és a nem-ottalvós vendégeknek sajnos el kellett távozniuk (ezért megölték őket). Szandi csapata kikísérte őket a buszhoz, Spirit csapata pedig ment haza, mivel Spiritnek pisilnie kellett, így még a buszt sem tudták megvárni. (És igen, ez olyan fontos információ volt, hogy muszáj volt megosztani mindenkivel.)
Fürdés után lefeküdtek, alváshoz készülődtek, aztán kiderült, hogy Melinda laptopján ott leledzik az Eclipse, szóval egyből elkezdték nézni. Melinda be is aludt rajta, aztán Fumi is, de persze ez az állapot nem tartott sokáig, mert felébredt arra, hogy zsibbad a keze, és persze közvetlenül a kedvenc része után ébredt fel, és utána nem is aludt olyan jól.


2010. augusztus 21. Szombat:
Program: városnézéssel egybekötött történelmi áttekintés és ajándéktárgyak vásárlása, kvízzel megnehezített detektíves játék leégéssel körítve, csípőtoszás


A reggel kicsit nehezen indult, főleg azért, mert galambtoszás hangjára ébredni nem kellemes, de Fummie képzeletében már ott volt a vállrólindíthatós, így legalább a fejében lévő képek szépek voltak. A kávézósok kávéztak. Fumi most nem, mert nem igazán volt gusztusa hozzá, de azért ő is reggelizett. És miután mindennel elkészültek, kimentek a buszmegállóba. Persze ők értek oda előbb, de nem kellett sokat várniuk. Jött a másik csapat is, és el lett döntve, hogy játék az nem lesz, mert kevesen vannak hozzá (mint már Fumi mondta, mindenki szégyellje össze magát, aki nem akart játszani), de így majd Szandi lesz az idegenvezető. Fel is szállt a kis városnézős csapat (név szerint: Ági, Eszter, Melinda, Reni, Szandi, Zsuzsa és Fummie) a buszra, és rövid buszozás után leszálltak a célállomásnál, ahol ott várt rájuk Elena és Lyly (ugye?).
Felkerekedtek a kis turisták, és nyakukba vették a várost. Persze nem szó szerint, az kicsit nehéz lett volna a kis csapatnak. A Széchenyi tértől elindultak a Király utcán, és mikor ott betértek kellő mennyiségű ajándékboltba, valamint megnézték a Pécsi Nemzeti Színházat, elindultak vissza. Körbejárták a Széchenyi teret, megnézték a lakat-falat, láttak római kori köveket, látták a Bazilikát, Liszt Ferencet (a szobrot, nem a hulláját), a várat, a kilátást, a romokat, küzdöttek tériszonnyal, és próbáltak a lépcsőn lefele menet nem meghalni. Aztán pedig elindultak a lapátos fagyi felé. Mentek, mendegéltek, mindenki megnézett valami érdekeset magának. Aztán ott volt: a bolt, ami Fuminak való. Majdnem úgy nézett ki, mint Pesten a Headbanger, csak nagyobb volt és jobb. Ágival be is tértek nyáldzni, és mire sikerült magukat kivonszolni a boltból, addigra már mindenki nyalta a sajátját. Mármint a fagyiját. Fumi is megvette a sajátját, és elkezdte nyalni. A fagyit. Aztán mentek, mendegéltek tovább, keresztül a szűk kis utcán, a jó zenét játszó zenészek mellett, míg el nem érték a Jókai teret. Ott aztán hódoltak a patakban. Illetve beleálltak a kis szökőkútszerűségbe, és a víz pedig nem a medrében folyt tovább, hanem kiment mindenfelé, ez volt a hódolás. Kissé vizesen, de sokkal jobban érezve magukat indultak tovább, de nem jutottak messzire, mert Reni és Eszter leültek egy asztalhoz, és megírták a képeslapjaikat, amiket korábban vettek. Ez után pedig elindultak a szépségesen szép postára, de sajnos zárva volt, így csak a ládába tudták bedobni a gyönyörű képeslapokat.
A kis csapat már éhes volt, hiszen már dél is elmúlt, mire végeztek a városnézéssel, így elkötöttek egy buszt, illetve felszálltak egy buszra, és elindultak haza, ahol már várta őket a finom ebéd. Persze ezzel a társaság egyik felének még várnia kellett, egyrészt egyszerre nem is fértek be a lakásba, másrészt tányér sem volt annyi. Szóval míg mindenki más ebédelt, Ági, Eszter, Reni és Fummie kint játszottak a játszótéren, és vártak a sorukra. Aztán végül ők is sorra kerültek, és kaptak chilis babot ebédre. Nagyon finom volt, Fumi egy nagy tányérral megevett, pedig nem is szereti a babot, itthon mindig kipiszkálja.
Ebéd után együttes erővel vonultak le a zajszint-növelő szökőkút mellé, ahol már előzőleg is voltak. És míg Spirit és Szandi a játékot késztette elő, addig sem volt unalmas az élet. Fényképeztek, beszélgettek, sokat nevettek. A térre le lett hozva egy fehér pokróc, hogy ha valaki arra akar ülni, megteheti. De mivel senki nem ült rá, és a nap pedig úgy sütött (nem főzött), mintha meg akarná gyújtani a Földlakókat (spontán öngyulladás, mint Victoriánál), Ági a fejére tette. Aztán egész délután abban mászkált. Maga köré csavarta, és csadornak hívta. Így lett az ő új neve Csadorka.
A játék elkészültével az izgalom a tető fokára hágott. Mindenki izgatottan és csendben (haha) várta, hogy mi is lesz a feladat. Kaptak lapokat, amire emberek nevei, tulajdonságai és beosztásai voltak ráírva. Egy forgatáson megöltek egy színésznőt, és azt kellett kideríteni, ki tette. Ehhez voltak nyomok. Spirit fanfic-kérdéseire kellett válaszolni, és ha a megfejtés helyes volt, lehetett kapni egy nyomot. Így gyűltek össze a nyomok lassanként. Aztán elfogytak a kérdések. És mindenki gondolkozott és törte a fejét. Beszélgettek, aztán mindenki leírta, mire jutott. És Fumi eltalálta az egyik gyilkost, csak a másikat nem. De úgy érzi azért, így is elég ügyes volt. Két nyertes is született, aki mind a két gyilkos kitalálta: Reni és Ági (ugye? Fumi jól emlékszik?). De a főajándékot Kisildikó nyerte meg, de csak egy hajszál híján, csak eggyel több pontja volt, mint Fuminak. És az ajándéka: egy gyönyörű könyv Adam Swanson életéről.
Némi reklámszünet után felolvasás következett, és mindenki arcán mosoly ült, a szemeik csillogtak, ahogy hallgatták Szandi és Freeb előadásában a történetet. Annyira jó volt, és annyira hamar véget ért.
A felolvasás után a pécsieknek és Pécs közelieknek menniük kellett, és akárhányan, akárhogy próbálták Freebet rávenni, hogy késse le a buszát, ez nem jött össze sajnos, így ő is hazament, és nem is jött másnap. Ekkor látták utoljára, kérjük, aki látta, szóljon, mert fontos személy. Köszönjük!
Szóval előző este, mikor Spiritéknél Eclipse-nézés volt, Zsuzsa megemlítette a film végén, hogy Robnak van az a csípőmozdulata. Amikor az utolsó képkockánál Rob átöleli Kristent, maga felé húzza, és a csípőjét odatolja Kristenéhez. Hát ezek után mindenki látni akarta a csípőtoszást. A maradék kiscsapat bevonult Szandiékhoz (szegény Isti, ezúton is köszönjük neki a sok türelmet), hogy ott nézzék az Eclipse-t. Minden jelenetet kommentáltak, Fumi legalábbis, kibeszélték Bellát, és arra jutottak, hogy ebben a filmben mindenki hülye. Sőt, azt is megállapították, hogy Bella egy nimfómániás nekrofil, zoofil valamint gerontofil hajlamokkal megáldva. Mivel Zsuzsa és Fumi is látta a Vampires Sucksot, ezért Fuminak elegendő volt néha csak egy-egy szót súgni Zsuzsa fülébe (például gumibaba), máris fetrengeni kezdtek. Aztán az ominózus utolsó jelentnél mindenki lélegzetvisszafojtva meredt a képernyőre, és amikor megtörtént az a bizonyos csípőtoszás, egy emberként sikítottak fel. És igen, mindenki megállapította, hogy Zsuzsának igaza van, tényleg volt csípőtoszás. Az Eclipse után a Spirites kiscsapat elindult a saját szállása felé, a többiek pedig Alice-t néztek csodaországban.


2010. augusztus 22. Vasárnap:
Program: Sietés, cipekedés, városi melegben sétálással egybekötött szökőkúti fürdőzés, maradék pénzek elköltése, nyáladzás


Fummie Edward hangjára kelt, ahogy a Rómeó és Júliát mondja, mindenki más is erre kelt. Ezúttal sokkal jobban aludt, valószínűleg azért, mert sokkal fáradtabb is volt. A reggeli készülődés és pakolászás után együtt indultak el a vonathoz, hogy Melinda hazamenjen. Mint kiderült, buszok jártak a vonatok helyett, és az a busz, ami Melindának jó volt, jó volt Vikinek is. Így ők ketten el is robogtak köszönés nélkül, hiszen már arra sem volt idejük, hogy elköszönjenek. Mellesleg a többiek pedig a csomagokkal szórakoztak meg az apróval.
Miután a csomagok elhelyezése megtörtént, elindultak az Árkád felé. Amíg a csapat egyik fele (Spirit, Truska, Zsuzsa) pisilni ment, és úgy döntöttek, a plázában maradnak, a többség (Ági, Eszter, Kisildikó, Reni, Szandi és Fummie), elindult bankautomatát keresni. A Konzumnál találkoztak Elenával és Lylyvel, akik úgy döntöttek, inkább csatlakoznak az árkádos társasághoz. A városjáró társaság továbbindult. Először jártak vízen, aztán mentek tovább, és elértek a Széchenyi térhez, ahol ott volt a szökőkút. És akkor elkapta őket a hév, és elkezdtek a szökőkúton keresztül rohangálni. Mindenki nézte őket, mit csinálnak ezek az őrültek, de annyira jó volt. Persze a végén mindannyian csurom vizesek lettek, de az élmény leírhatatlan volt.
A Király utcán mentek tovább, és minden szépet megcsodáltak. Vettek péksüteményt egy pékségben, ahol csak finomat lehet kapni. Aztán visszafelé betértek egy kis ajándékboltba, ahol sok szépet is jót lehet kapni. Be is vásároltak mindannyian. A Széchenyi térre visszaérve megrohamozták a kézműves kirakodóvásárt. Fumi annyi szépet látott, mindenki bevásárolt, de Fummie jó volt, és visszafogta magát. Pedig szívesen vett volna, de sikerült ellenállnia a kísértésnek. És amikor már végigjárták a kirakodóvásárt, akkor újabb vízben pancsikolás következett a tér másik oldalán, egy másik szökőkútnál.
Aztán kerülve egyet, hogy nehogy újra elcsábuljanak a szép dolgok láttán, a Jókai tér felé vették az irány, hogy újra egyenek lapátos fagyit. De a fagyizó zárva volt, azonban semmi sem volt veszve, mert találtak egy olasz fagyizót ahol még finomabb volt a fagyi, és igazi olasz fagyi volt, hatalmas gombóccal. Visszafelé megint hódoltak egyet a Jókai téren lévő szökőkútban. Ekkor Truska már körbehívta az egész társaságot, hogy ideje lenne indulni.
Némi séta után vissza is értek az Árkádba, és indultak is tova, hogy elérjék a vonatot.
Pár utolsó kép készítése után könnyes búcsút vettek egymástól, és felszálltak a pest felé induló vonatra.
A hazaút hosszú volt, fáradtak voltak, punnyadtak, de még így is sikerült kikészíteniük egymást a sok hülyeséggel, és betegre röhögték magukat. Fumi a Deákon elbúcsúzott mindenkitől, és folytatta egyedül útját. Fáradtan ugyan, de nagyon boldogan ért haza, és tudta, hogy bár ennek a három napnak már vége, de sok minden más még csak most kezdődött el vele.



A képeket pedig itt találjátok: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/NyariOlvasoiTalalkozo2010#

2010. augusztus 26., csütörtök

Új project

A legenda úgy tartja, öt harcos vált átkozottá egyazon napon. Az Érzékszervek átkának ponderáns súlyával kell harcba szállniuk az ártatlanok védelmében, a Lelketlenek ellen.
Tristan, a Némaság-
Gabriella, a Látás-
Gamaliel, az Ízlelés-
Alana, az Érintés-
Storr, a Hallás Átkának foglya.
Gondolkodás, tétovázás nélkül gyilkolnak évszázadok óta. Testvérekké váltak, mégis magányosan élnek. Az átkot csupán az igaz szerelem erejével lehet megtörni. Egy társ, akit az istenek a számukra teremtettek, és akinek a meghódítására hét napot kapnak, ha eljön az idejük.
Hét nap, hogy meggyőzzék kijelölt társukat szerelmük valódiságáról.
Hét nap, hogy elfogadtassák hiányosságaikat.
Hét nap, hogy szerelmük viszonzásra találjon.
Mindezt a Lelketlenek állandó veszélyt jelentő árnyékában.
Az öt harcos mellé a Sors Krónikást rendelt. A Kárhozottak Krónikásainak elmesélése folyamán figyelemmel követhetitek a harcosok hét napját.
Tristan Krónikása – Tyna
Gabriella Krónikása – Akasha
Gamaliel Krónikása – Spirit Bliss
Alana Krónikása – Angyal
Storr Krónikása – benina
Öt harcos, öt Krónikás, öt történet.
Amíg a hetedik nap véget nem ér...
Szeptember 5-én.

2010. augusztus 24., kedd

A jelen boldogsága - 33. fejezet

A nyári olvasói találkozóról az összefoglalókat és a képeket hamarosan fel fogom tenni, csak kicsit összesűrűsödtek az elmaradt feladataim, de ígyekszem. :)

És még valami... A taliról maradt pár Árnyékvilág könyvjelzőm. Aki helyesen megtippeli, hogy mi lesz a harc végkimenetele (kik győznek, mindenki túléli-e Isáék oldaláról, vagy ha meghal valaki, akkor ki vagy kik lesznek azok), az kap egy dedikált könyvjelzőt. A tippeket hsz-ként írjátok meg itt. :)



33. ELKEZDŐDÖTT



RUSSEL SZÁLLÍTÁSA OKOZTA számunkra a legnagyobb problémát. Nem vállalhattuk a kockázatot, hogy emberek közé vigyük őt, ezért Jasper lefoglalt egy kis magángépet a szállításához. Ő, Alice, Daniel és Aidan kísérték akár a foglyokat, míg mi úgy tettünk, mintha nyaralni indulnánk, és egy turistajáratra foglaltunk jegyet.

A reptéren igencsak nagy feltűnést keltett, mikor megjelentünk – több okból is. Edwardék szépsége is elég lett volna ahhoz, hogy mindenki figyelmét felénk fordítsa, de erre még rátett egy lapáttal Jonathanék jelenléte is – szerintem, az emberek sosem láttak még ennyi indiánt együtt ezen a helyen.

Isis és Edan izgatottan nézelődött, miközben Edward elintézte az útleveleket, én viszont úgy éreztem, mintha éppen a vesztőhelyünk felé sétálnánk. Legszívesebben a karomba kaptam volna Isist, a fogaim közé vettem volna Edant az ingecskéjénél fogva, aztán megragadtam volna Edward kezét, és pucolás. Ehelyett görccsel a gyomromban haladtam át az ellenőrző kapun a kicsikkel.

A repülőút kivételesen cseppet sem tűnt hosszúnak. Mintha az idő direkt felgyorsult volna, csak hogy még kevesebb maradjon nekünk így együtt. Edward kezét szorongattam, és igyekeztem visszafojtani a pánikrohamot, ami iszonyatos erővel ki akart törni a mellkasomból.

Ahogy hallgattam a velünk utazók izgatott beszélgetésének zaját, csak még inkább tudatosult bennem, hogy mi nem nyaralni megyünk, de még csak nem is üzleti útra. Valószínűleg a többiek is érezték a hatalmas súlyt a mellkasukon, mert mindenki csendben ült a helyén. A farkasok közül volt, aki a gondolataiba merülve nézett ki az ablakon, vagy csukott szemmel úgy tett, mint aki alszik, míg a Cullen párok leginkább azzal töltötték az időt, amivel én és Edward is – egymást nézték.

A kicsik szerencsére elszenderedtek a mellettünk lévő székekre rögzített gyerekülésekben, így nem érezték azt a fesztültséget, ami belőlünk áradt. Nem tudtam, hogy bírnak ilyen nyugodtan aludni, de irigyeltem őket. Az érettségük ellenére talán nem tudták még úgy felfogni a veszély nagyságát, mint mi.

Az egyetlen gondolat, amitől egy hajszálnyit könnyebbnek éreztem a lelkemet, hogy legalább az öcsémet jó helyen tudhattam. Ha velünk történik valami… Nem. Amíg vissza nem érünk - javítottam ki önmagamat. -, addig Saore és Juliette vigyáznak rá. Egy szerettem biztonságban van.

- Kérem, kapcsolják be az öveiket, a leszállást nem sokára megkezdjük! – A recsegő hang olyan volt, mintha a halálos ítéletünket mondta volna ki valaki. Az ujjaim önkéntelenül szorosabban fonódtak Edward kezére, miközben zihálva kapkodni kezdtem a levegőt.

- Mindjárt lent leszünk, nem kell félnie – szólt oda nekem az egyik stewardess, ahogy elhaladt mellettünk. Az arcán együttérző mosoly volt, ezért én is magamra próbáltam kényszeríteni egyet, de csak egy szájrándulásra futotta a lelki erőmből.

- Nyugalom, kedves, lélegezz mélyeket – suttogta Edward, miközben bekapcsolta az övemet. Hálásan pislogtam rá, mert nem voltam biztos benne, hogy az ujjaim remegésétől én képes lettem volna-e erre.

A repülőtér úgy zsongott a sok embertől, hogy beleszédültem. Az olasz nyelv érthetetlen susmorgása csak még egy lapáttal rátett erre az érzésre. Carlisle, Nate, Joshua és Edward elmentek kocsikat bérelni, miközben mi lehuppantunk a váró székeire. Éreztem, hogy kiver a víz és kezdett hányingerem is lenni.

- Ki kell mennem a mosdóba – álltam fel végül szédelegve.

- Vigyázok a gyerekekre – ajánlotta Esme. Bólintottam egyet, aztán elsiettem a kék tábla felé, amelyen az állt: TOILETTE. Gyorsan feltéptem az ajtót, aztán a legelső kabinba lépve előre hajoltam, hogy kiadjam magamból, amit Edward még otthon belém erőltetett – merthogy üres gyomorral nem lehet kibírni egy hosszú repülőutat.

Mélyeket lélegezve egyenesedtem fel, aztán a mosdóhoz akartam menni, de megtorpantam.

- Jól vagy? – Rosalie a fal mellett állt maga előtt összefont karokkal, és engem figyelt.

- Igen, minden rendben – bólintottam, aztán megnyitottam a csapot, és kiöblítettem a számat. – Sajnálom, hogy ilyen… gyenge vagyok – sóhajtottam fel, mikor egy kéztörlő jelent meg az orrom előtt. Elvettem Rose-tól, és letöröltem magamról a vízcseppeket.

- Hidd el, ha képesek lennénk ilyen emberi dolgokra, mind itt állnánk sorban a mosdó előtt – szólalt meg, mire meglepetten néztem fel rá. – Azt hiszed, hogy csak te vagy halálra rémülve? – nevetett fel keserűen.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Csak ti annyira jól kezelitek ezt az egészet, én meg… - néztem a tükörbe. Az arcom elkínzottnak tűnt, a bőröm majdnem olyan sápadt volt, mintha vámpír lettem volna, a kezeim pedig még mindig remegtek.

- Jobb színészek vagyunk, ennyi – vonta meg a vállát Rosalie. – A Volturival szembenézni… Azt hiszem, ez minden vámpír rémálma. De a gondolat, hogy annak is eléjük kell járulnia, akit szeretünk, még ennél is sokkal ijesztőbb.

- Emmettel nem lesz semmi gond, ő nagyon erős – próbáltam gyorsan megnyugtatni.

- Igen… Igen, tudom – sóhajtott fel. – De mégis… - Rosalie tekintete hirtelen olyan nyílttá vált, amilyennek még sosem láttam azelőtt – mintha levetette volna az álarcát előttem, most először. – Rettegek – ismerte be a szemeimbe nézve, miközben az aranyszemekben ezernyi érzés kezdett kavarogni.

Élesen szívtam be a levegőt, hogy aztán felé induljak, de egyetlen lépés után előttem termett, és mielőtt még én ölelhettem volna meg őt, a hideg, fehér karok körém fonódtak.

- Tudom, hogy néha szörnyű vagyok, és ha ezt túléljük, én letagadom mindenki előtt, ezt az egészet, de úgy félek – suttogta a fülembe. – Olyan hideget érzek a mellkasomban, hidegebbet, mint én magam vagyok. – Éreztem, ahogy Rose ujjai megmarkolják az ingemet a hátamon.

- Nem lesz semmi baj. Jasper terve sikerülni fog, elintézzük őket, aztán hazamegyünk. Mind. – Bár egyetlen szavamban sem voltam biztos, igyekeztem meggyőző lenni. Pár pillanatig csak csendben öleltük egymást, aztán Rosalie elhúzódott tőlem.

- Igen. Igen, így lesz – bólogatott. – Gyere, menjünk! – intett a fejével az ajtó felé kelletlenül. Mély levegőt véve indultam el, de mielőtt még kiléphettem volna a váróba, Rosalie a fülemhez hajolt. – Ha ezt elmondod valakinek, hiába vagy a húgom, megbánod – suttogta, mire őszinte vigyor ült ki az arcomra. Nem a fenyegetés, hanem a megnevezés miatt. Rose csak ritkán éreztette velem, hogy a rokonaként szeret, de így ezerszer többet jelentett, mikor kimondta, mintha minden nap hallhattam volna.

- Nyugalom, nővérkém, hallgatni fogok – nevettem fel rá.

- Minden rendben? – mért végig minket Edward. Rosalie büszkén a magasba emelt fejjel sietett oda Emmetthez, aztán az ujjait belecsúsztatta a hatalmas tenyérbe.

- Igen – feleltem.

Amíg a mosdóban voltam, Emmett, Edward és Carlisle baseball sapkát húztak – ami elég furcsa összképet biztosított a sállal és a kesztyűvel együtt, főleg, hogy odakint volt vagy negyven fok – Esme pedig kendőt kötött a fejére, napszemüveget húzott, és amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy rajta is van kesztyű, csak bőrszínű. Rose követte az anyja példáját, és gyorsan bebugyolálta magát.

- Akkor indulhatunk – lépett közelebb hozzánk Carlisle, majd Esmét kézen fogva elindult a kijárat felé. Jonathan és Joshua közvetlenül az épület elé parkolt le minden járművet, így amint kiléptünk az ajtón, Cullenék azonnal be is szállhattak a fedett helyre.

- Először összeszedjük Jasperéket a magánreptéren, aztán külön válunk – magyarázta Edward, miután elindultunk a nekünk kijelölt autóval a Carlisle vezette kocsikaraván után. – Végül pedig Volterrától nem messze ott hagyjuk az autókat, és gyalog közelítjük meg a várost.

- Értem – bólintottam. Isis izgatottan markolta a gyerekülés szélét, szemei ide-oda rebbenve fürkészték az ablakon át az utat. – Benji - szóltam az anyósülésen helyet foglalóhoz. -, ideadnád kérlek, a szatyrot a lábad mellől? – mutattam a kért dologra, aztán mikor megkaptam, kutatni kezdtem benne. – Tessék, kincsem! – adtam oda Isisnek a kedvenc takaróját, amit mindig szorongatott, ha félt valamitől. A nagy barna szemek hálásan néztek rám, az apró ujjak pedig megragadták a vékony anyagot.

- Veszünk neked egy kiskutyát – csúszott ki pár perc múlva a számon. Egyszerűen képtelen voltam elnézni, ahogy a gyerekeim csendben rettegnek. – Már persze, ha szeretnél… - tettem hozzá.

- Igazi kiskutyát? – tátotta el Isis a száját.

- Persze, igazit – kuncogtam fel tettetve a fesztelenséget.

- Én választhatom ki? – csúszott előrébb izgatottan. Örültem, hogy sikerült kicsit elterelnem a figyelmét.

- Te – egyeztem bele.

- Nevet is választhatok neki? – jött az újabb kérdés.

- Persze – bólintottam rá. Az apró mutatóujj elmélkedve a pici cseresznyeajkakra simult.

- Hmmm… Rendben, gondolkozom – hajtotta vissza a fejét a gyermekülésre, és láttam az arcán, hogy most már nem a ránk váró dolgokon, hanem egy kutyusnéven töri a fejét. Edward rám hunyorgott a visszapillantó-tükörből – most már értettem, miért mondta azt, hogy Isiséknek szükségük lesz rám akkor is, ha már a világ összes tudása a fejükben lesz.

Az ablakon kibámulva igyekeztem megfeledkezni arról, hová is tartunk, de a táj szépsége sajnos, nem tudta elterelni a figyelmemet. Isis és Edan sutyorogva próbáltak rájönni, milyen név illene egy vámpírcsalád kutyájához, de még nem jutottak dűlőre. Szerettem volna ismét gyerek lenni, hogy egy kutya gondolata lefoglaljon annyira, hogy megfeledkezzem a veszélyekről is, de sajnos, ez egy lehetetlen kívánság volt.

Mikor lefékeztünk a magán-repülőtéren, a kocsiban maradtam a kicsikkel. Edward és Benjamin kiszálltak, hogy ha kell, segítsenek, de Jasper úgy tűnt, eléggé kordában tudja tartani Russelt. Beültette őt az egyik kocsi hátsó ülésére, aztán maga is beszállt mellé. Egészen addig ő nyugtatja, amíg Volterrába nem érünk, hogy Isis pihenhessen az akció kezdetéig.

- Minden rendben ment? – kérdeztem hátrapillantva Jasperék autójára, mikor Edward visszaült a vezetőülésbe.

- Igen. Nem volt semmi gond – fordította el a slusszkulcsot, miközben Benji is elhelyezkedett.

Az út további része csendben telt. Eddig bíztathattuk magunkat azzal, hogy még van egy kevés időnk, de most már nagyon a vége felé közeledtünk. Kezdett lemenni a nap, mikor nem messze Volterrától leparkolt a kis karavánunk. A szívem olyan gyorsan kezdett el dobogni, hogy attól féltem, kiugrik a torkomon. Kiemeltem a kicsiket a gyerekülésből, aztán leguggoltam eléjük.

- Nem mozdultok mellőlem, és amíg én nem adok rá engedélyt, addig nem engeded le a burkot a húgod és magad körül, érthető voltam? – néztem Isisre és Edanre aggodalmasan.

- Igen, mami – válaszoltak azonnal kórusban.

- Rendben – húztam magamhoz őket, hogy utoljára összepuszilhassam az arcukat, még mielőtt a pajzs megakadályozhatná ezt. Vettem egy mély levegőt, hogy magamba szívjam az illatukat, aztán Edan felhúzta a védőburkot.

A gyerekekkel az autó mellé húzódva figyeltem, ahogy Rosalie elbúcsúzik Emmettől. A csók, amit váltottak, egyszerre volt szenvedélyes, aggódó és gyengéd, nekem pedig a látványtól összeszorult a gyomrom.

- Megyek utánad, angyalom! – ígérte Emmett, miközben a tekintetük összefonódott.

- Várni foglak – bólintott Rose. Egy utolsó, apró csókot nyomott Emmett szájára, aztán eleresztette őt, és Carlisle-ék mellé lépett. Esme gyorsan végigölelt mindenkit, és csak aztán fogta meg a férje kezét.

- Nem sokára találkozunk – ígérte Carlisle miközben végignézett mindnyájunkon. A tekintete végül Isisen állapodott meg, aki azonnal Russel felé fordult. Edward és Emmett megragadták Russel karjait, hogy Jasper átadhassa az irányítást a kislányomnak. Némi őrjöngés után Russel engedelmesen sétált Carlisle-ékhoz, ahogyan Isis parancsolta neki.

- Vigyázzatok magatokra! – biccentett Edward a szülei felé feszült arccal, aztán utoljára megölelte Esmét.

Ahogy az első csoport elrohant Volterra irányába, a szorító érzés a torkomig kúszott fel.

- Pár perc, és mi is indulunk – lépett hozzánk Jasper. Néhány pillanatig egymás arcát fürkésztük, aztán kinyúlt felém, és magához ölelt. – Ne aggódj, és vigyázz Alice-re és magatokra! – motyogta a hajamba.

- Inkább te vigyázz magadra nagyon! – motyogtam. Mi az erdőben hátvédként, nagyobb biztonságban voltunk, mint ő és az első két csoport tagjai, akik közvetlenül bemerészkedtek a sárkány barlangjába.

- Úgy lesz – mosolygott rám, és egy pillanatra elöntött a testvéri szeretet érzése, amit Jasper irántam érzett. – Legyetek jók, és hallgassatok a mamátokra – pillantott le a gyerekekre, aztán mély levegőt vett.

- Nem sokára… - szorítottam meg a kezét.

- Nem sokára – helyeselt, majd egy halvány mosollyal az arcán Alice-hez sietett, hogy elbúcsúzhasson tőle is.

- Nos… Farkashúgocskám… - lépett elém Emmett.

- Vámpírbátyó – nevettem fel, miközben elöntötték a könnyek a szememet.

- Hé, hé, csak nem fogsz pityeregni? – A mély brummogó nevetés melegséggel töltötte el a mellkasomat. – Nyugalom, nem fogom hagyni, hogy egy is elfusson. Biztonságban lesztek – kacsintott rám.

- Úgy legyen – bólogattam hevesen. Ahogy Emmett magához húzott, szinte teljesen elvesztem a karjai között. Mormogva ütögette meg a hátamat finoman, aztán eleresztett. – Pár óra, és elmegyünk medvére vadászni - nyomott egy puszit végül az arcomra, aztán eleresztett. – Vigyázz rájuk, öcsi! – csapott bele Edward tenyerébe, aki miután elköszönt Jaspertől, mellénk sétált.

- Még szép – ütögette meg a bátyja vállát Edward. – Csak óvatosan… - komolyodott meg a hangja végül. – Kapj el minél többet, de vigyázz a saját bőrödre is.

- Kemény a bőröm – kopogtatta meg magát Emmett vigyorral az arcán, aztán Jasper hívására egy biccentés után otthagyott minket. Edward a karjába húzott, és egy csókot nyomott a halántékomra.

- Azt hiszem, valakik még el szeretnének köszönni – nézett fel, mire követtem a pillantását. Jonathan meghúzódott a többi farkassal az egyik fa mellett arra várva, hogy mikor búcsúzhatnak el tőlem.

- Megbocsátasz, ha egy pillanatra… - néztem fel Edwardra.

- Menj csak – mosolygott rám. Ahogy elindultam a fák felé, Edward halkan felnevetett. Meglepetten fordultam hátra – annyira nem illett ez a fesztelen nevetés a búcsúzkodás hangulatához, de mikor megláttam, hogy az ikrek tipegve követnek engem, ahogyan azt kértem tőlük, én is felnevettem. Egy röpke, meghatott pillantást váltottunk Edwarddal, aztán továbbmentem Nate-ékhez a gyerekekkel együtt.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna hosszú férfikarok fontak át és az arcomhoz forró, sima, kemény mellkas szorult.

- Vigyázz magadra, gyönyörűm. – Jonathan lehelete megbizsergette a fülemet, ahogy lehajolt hozzám. – Szeretlek – suttogta alig hallhatóan a szót, ami máskor zavarba hozott volna, de a mostani helyzetben, ha Edward dührohamot kap, akkor sem szidtam volna le miatta Nate-et.

- Vigyázz te is nagyon magadra! Szükségem van az én farkas bátyámra – fordítottam felfelé az arcomat, hogy adhassak egy puszit Nate karakteres állára. – És rátok is szükségem van, úgyhogy csak óvatosan! – fordultam Aidan és Benjamin felé. Ők is megölelgettek, és elköszöntek Isistől és Edantől, majd eligazították a velük tartó fiatal farkasokat és átváltozva Jasperék után iramodtak.

- Akkor most én jövök… - sóhajtottam fel. Edward egy pillanat alatt mellettem termett, és még mielőtt átváltozhattam volna, magához húzott egy csókra. Hallottam Alice, Isis és Edan halk kuncogását, ezért zavartan pirultam el, mikor Edward eleresztett. Szédelegve pislogtam magam elé pár másodpercig, aztán aprót ráztam a fejemen.

- A létemnél is jobban szeretem, Mrs. Cullen, úgyhogy csak ügyesen! – simított végig az arcomon a hűvös kéz.

- Én is szeretlek – néztem fel a kavargó aranyba. Pár pillanatig élveztem a lelkeink összekapcsolódását, aztán mikor Edward eleresztett, hátrébb léptem. Mire átváltoztam, a többiek is felvették a farkas alakot, és a csapatunk elindulhatott a számunkra kijelölt hely felé.

- Mondd meg Nate-nek, hogy kerüljenek kelet felé – hallottam meg Edward hangját magam mellől futás közben. Figyelte a város körül járőröző Volturi őrök gondolatait, nehogy valamelyik csapatunk belefusson egybe. Gyorsan átadtam a kapott információt, aztán oldalra pillantottam, hogy leellenőrizzem Edan és Isis bírják-e az iramot. Kézen fogva rohantak mellettünk a menetszél miatt kipirult arcocskával – Isis szemeiben láttam, hogy erősen koncentrál, és az irányváltásokkal kapcsolatban inkább a testvérére támaszkodik.

Mikor Edward lelassított, majd megállt, mi is követtük a példáját. Még bőven a fák között voltunk, de a szemeink elég élesek voltak ahhoz, hogy lássuk Volterra vörösesbarna falait és a mögöttük lenyugvó nap utolsó sugarait.

Egy pillanatra csodálat öntött el – a város gyönyörű, régi és méltóságteljes volt még így kívülről is. Amennyire nem illett a Cullen házra a vámpírtanya kifejezés, annyira el tudtam képzelni, hogy Volterra ősi falai között több száz éves vámpírok rejtőznek.

- Nos? - Alice idegesen pislantott a testvére felé.

- Jaspernek igaza volt – feszült meg Edward arca. – Aro mindenképpen ki akar irtani minket. A megbeszéléshez összehívta a Volturi minden tagját és jó pár szemtanút is. Most, hogy Giannától megtudta, Russel már vámpír, azzal akar megvádolni minket, hogy lázadásra készülünk. A vádak között szerepel a farkasokkal való barátkozás, a házasságom az egyikükkel – vetett felém egy röpke pillantást -, és egy új hibrid, korcs faj létrehozása – vicsorodott el, amiből tudtam, hogy Aro a gyerekeinket illette a fenti jelzőkkel. Átadtam a megtudottakat Nate-nek, miközben azon elmélkedtem, hogyan végeznék azzal a mocskos fő-vérszívóval.

- Aro mindig is értett az igazság más színben való feltüntetéséhez – sóhajtott fel Alice. – De így legalább a mi malmunkra hajtja a vizet. Mások előtt nem végezhet azonnal Carlisle-ékkal, ezért ő húzni tudja majd az időt, amíg kell.

- Így van – értett egyet Edward. – Hamarosan odaérnek a városkapuhoz – tolmácsolta.

Nate-ék is mindjárt a várakozóponton lesznek – lestem bele Jonathan gondolataiba.

Isis feszülten huppant le a földre, valószínűleg a képessége használatától dupla annyira kifáradt, mint a testvére. Edan valahogy sokkal könnyebben használta már a pajzsát – olyan volt, mintha figyelnie sem kéne arra, hogy fel legyen húzva. Ezzel szemben Isis képessége csak fókuszálással együtt működött.

Aggódva fürkésztem a környéket, miközben nyomon követtem, hol tart a második csapat. Mikor ők is megálltak – kissé közelebb Volterrához, mint mi -, Edwardra pillantottam. Az arca feszült volt – tudtam, hogy figyeli a mieink és a Volturi gondolatait is –, ezért nem akartam túlságosan zavarni. Leültem én is a fűbe, és mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megérezzem, ha valaki közeledne felénk.

- Carlisle-ék a városban vannak – szólalt meg pár perc után Edward. – Nem sokára értük mennek. Aro már utasította Demetrit és Felixet. Amint Gianna visszakapja az emlékeit, Jonathanék indulhatnak. Majd szólok…

Rendben.

- Még mindig nem látsz semmit? – kérdezte Edward a húgát, aki bosszankodó fejrázással válaszolt.

- Túl sokan hozhatnak döntést ebben a harcban, és túl sok az alternatív következmény ezáltal. Csak annyit tudok, hogy Carlisle-ék elhaladnak amellett az üzlet mellett, semmi mást – préselődtek össze az apró ajkak.

Idegesen kaparásztam magam előtt a földet, miközben hol a fák között fürkésztem a városfalakat, hol a gyerekeket ellenőriztem. Ez a várakozás rosszabb volt, mint bármi más. A gyomrom kezdett teljesen kikészülni, és úgy éreztem, megőrülök. Ahogy Edward hirtelen megmoccant, felkaptam a fejemet.

- Arónál vannak – mondta ki hangosan, amit megtudott, mire a szívverésem a háromszorosára gyorsult. – Elkezdődött.

2010. augusztus 16., hétfő

Segítsünk, mert megtehetjük!

Tudom, most sokan azt gondolják, mi köze ennek a bejegyzésnek a történeteimhez, az íráshoz, és egyáltalán, mit keres itt... Elmagyarázom. :)
Az írás az érzelmekről szól, szeretetet ad az olvasóknak és az írónak is. Sokszor kaptam olyan levelet, hogy a történetem átsegített embereket egy-egy nehéz időszakon, és ez jó érzés, mert ilyenkor úgy érzem, megéri éjszakázni, halálra dolgozni magam, megéri, hogy 30 éves koromra valószínűleg, meg fogok vakulni a sok gép előtt üléstől és hogy 40 éves koromra púpos is leszek, mert itt görnyedezem folyton. :D

Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert sokan szeretnek, azzal foglalkozhatok nap mint nap, ami boldoggá tesz, valóra válik életem egyik legnagyobb álma, és úgy érzem, hogy ezt a szerencsét viszonoznom kell úgy, ahogyan arra képes vagyok. Nincs nagy vagyonom, nincsenek befolyásos kapcsolataim, hogy segítsek másoknak, de itt vagytok nekem ti. :) És úgy gondolom, hogy veletek együtt sok-sok emberen és állaton tudnánk segíteni legalább egy kicsikét. De ha már egy valakinek segítünk, az is több, mint a semmi. :)

Éppen ezért a hivatalos honlapomon ( http://spiritbliss.lapunk.hu ) mostantól olyan szervezetek, csoportok, események és akciók linkje és bannere is kint lesz, amelyek jótékonysággal, emberek és állatok megsegítésével, megóvásával foglalkoznak.

Ezek nem pénzgyűjtő csoportok, egy fillért sem akarnak tőlünk, de egy-egy aláírással, csoportba való belépéssel támogathatod az ügyüket!

Én főleg gyerekeknek és állatoknak szeretnék segíteni ilyen módon, mert ők a legvédtelenebbek, de örömmel támogatok minden jó ügyet, és erre kérnélek titeket is. Pár kattintással akár életeket is menthettek. :)

Aki ismer jó célokért küzdő, támogatásra vágyó csoportot, az szóljon nekem, szívesen kiteszem azoknak a linkjét, bannerét, akiknek a céljaival egyetértek. :) Csak olyan szervezeteket támogatok, akik nem pénzt gyűjtenek!!!

Segítsünk, mert megtehetjük! :) Köszönöm. :)

2010. augusztus 15., vasárnap

A jelen boldogsága - 32. fejezet

Nos, van egy rossz hírem... Mivel jövő hétvégén 3 napos olvasói találkozó lesz, azért A jelen boldogságából jövő héten nem lesz frissítés. Viszont, augusztus 23-án, hétfőn, ha nem leszek túl fáradt, akkor megpróbálom megírni az új fejezetet, hogy ne kelljen hétvégéig várnotok. :) Ezen kívül jövő hét elején szerintem, nagy lesz a készülődés, de még megpróbálok összehozni egy Leah-s fejezetet, arra talán, még futni fogja az időmből. :)
Egyébként, már tényleg nem sokára itt a vége, ez ma tudatosult bennem, mikor megírtam ezt a fejezetet. Ezután már csak a főjelenet van hátra és a befejezés. Másfél évig írtam ezt a trilógiát, és hamarosan vége... Furcsa érzés... Igaz, hogy ezután nekiállok a Carlisle-os ficnek, ami A múlt árnyai világában játszódik majd, de az akkor is valami új lesz. Remélem, hogy azt is legalább annyira fogjátok szeretni, mint a trilógiát. :)
Most kicsit nehéz a szívem. Másfél év azért mégis csak hosszú idő, és ezalatt szinte minden nap együtt töltöttem pár órát Isabellával, Edwarddal, Cullenékkel, Nate falkájával és a többiekkel. Nehéz lesz megírni a végét, szóval, küldjétek nekem a pozitív energiákat, hogy kevésbé viseljen meg az elválás. Azt hiszem, szükségem lesz rá... *sóhajt*




32. MINDEN VÉGET ÉR EGYSZER…




- NEM LEHETNE MEGÁLLÍTANI AZ IDŐT? – sóhajtottam fel, miközben Edward mellkasának dőlve figyeltem a kicsiket. Isis és Edan egy loch ness-i szörnyet formázó vízipisztollyal rohangált fel-alá a kertben, míg az öcsém nagyra nyílt szemekkel figyelte őket, és hol négykézláb mászva, hol két lábon botladozva megpróbálta utolérni őket. A gyerekzsivaj betöltötte a levegőt és boldogsággal járta át a lelkemet.

- Bár megtehetném… - nyomott egy csókot Edward a halántékomra. Az előző két nap olyan tökéletes volt, mintha tényleg csak egy normális család lettünk volna. Carlisle-ék ingatlanokba is fektették a családi vagyon egy részét, így a ház, amiben most voltunk, az ő tulajdonukat képezte. Nem volt túl nagy, csak olyan otthonos, amelyben a nők általában elképzelik az életüket egy szerető férj és pár imádni valóan rosszcsont gyerek mellett. Még a kerítés is fehér volt, akár a filmekben és a szomszédban sülő almáspite illata átszivárgott hozzánk is.

Mikor megérkeztünk, először igazán meglepett, hogy a ház nem egy elhagyatott erdő közepén vagy mondjuk a hegyekben állt, hanem egy apró kertvárosi utcácskában emberi szomszédokkal körülvéve. Edward csak rám vigyorgott, mikor eltátottam a számat, aztán kiemelte a kicsiket az autóból, és ráintegetett az öreg nénire, aki a saját kertjében állva sokkos csodálattal az arcán figyelt minket.

- Azt gondolja magában, hogy mi vagyunk a leggyönyörűbb család, akit csak valaha látott – suttogta Edward a fülembe, mikor elhaladt mellettem a csomagokkal.

- Vagyis, hogy ti… Sajnos, Edynek és nekem nem jutott ki a vámpírvarázsból… - rándult meg a szám. Bevezettem Edward után a gyerekeket a házba, aztán körbenéztem.

- Tévedsz, ti önmagatoktól vagytok varázslatosan gyönyörűek – termett előttem Edward immár üres kezekkel, és mire észbe kaphattam volna, a derekamnál fogva magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Zavartan húzódtam hátrébb néhány pillanat után, de az ikrek már szétszéledtek megnézni a ház többi helyiségét, a testvérem pedig még nem értette, mit is csináltunk az előbb.

Kicsit szédelegve mentem fel az emeletre Edward kíséretében, hogy megnézzem a hálószobát, de ahogy benyitottam, gondterhelten ráncoltam össze a homlokomat.

- Nem tetszik? – kérdezte Edward fojtott hangon, és csalódottnak tűnt.

- De, igazán szép kis szoba, csak… Hogy fogunk elférni öten azon az egy ágyon? – mértem végig a kis kétszemélyes fekhelyet, mire Edward elnevette magát. Megfogta a kezemet, aztán egy másik ajtó elé húzott, és kitárta előttem.

- Íme a gyerekszoba! – tárta szét a karját.

- Saját szobánk lesz? – lepődtem meg. Amióta az ikrek megszülettek, mindig egy helyiségben aludtunk, és úgy megszoktam már a szuszogásukat és a tudatot, hogy a közelemben vannak.

- Úgy bizony, Mrs. Cullen. Saját, vastag falú szobánk. – Edward hófehér fogsora rám villant egy széles mosoly kíséretében, én pedig rádöbbentem, hogy talán, a külön szobának is megvannak az előnyei.

- Anyuuuuuuuu! – Isis hangja riasztott fel az emlékezésből.

Riadtan kaptam fel a fejemet, és a pillantásom azonnal a gyerekeket kereste. Csak akkor nyugodtan meg, mikor Edward nevetgélve állt fel mellőlem. Isis a kerítés melletti bokor előtt térdelt, és érdeklődve meredt valamire, a testvére pedig ott toporgott mellette.

- Mi történt? – keltem fel én is, és odasétáltam Edwarddal együtt melléjük.

- Nézd… - halkított Isis a hangján, és szinte áhítattal suttogva mutatott a bokorra. Kérdőn pillantottam Edwardra, de ő csak intett egy „majd megtudod, csak nézd meg” kifejezéssel az arcán. Óvatosan guggoltam le, aztán finoman félrehajtottam az ágakat.

- Ó! – kerekedtek el a szemeim. Isis befurakodott a bal karom alá, hogy lássa a fészket benne az apró tojásokkal amelyek közül kettő már kezdett repedezni és mozgolódni.

- Kismadarak lesznek belőle – mondta Isis úgy, mintha valami hatalmas titkot osztott volna meg velem.

- Tudom – suttogtam vissza mosolyogva. Vicces volt, hogy Isis és Edan néhány dologban úgy viselkedtek, akárcsak egy felnőtt, de a világnak voltak még olyan részei, amelyekre ismeret és tapasztalat hiányában pont úgy reagáltak, ahogyan akármelyik gyerek.

- Mikor? – érdeklődött. Hátrafordultam, de Edward megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs, kicsim – vallottam be. – Amikor úgy érzik, hogy eljött az ideje.

- Akkor itt maradok és kivárom – bújt ki az ölelésemből Isis, majd törökülésben lehuppant a fűbe. Edan sóhajtva nézett a kezében lévő vízipisztolyra – ő valószínűleg, szívesebben játszott volna tovább -, de aztán követte a húga példáját. – Majd szólok, ha megszülettek – ígérte nekem Isis, mikor felegyenesedtem, aztán széles kézmozdulatokkal magyarázni kezdett Edynek a nem sokára megszülető madárkákról. A testvérem valószínűleg, egy szavát sem fogta fel a hallottaknak, mégis elbűvölt arccal figyelt rá.

- Azt hiszem, ezzel ellesznek egész délután – húzott be a hátsó ajtón a konyhába Edward, hogy aztán a mosogatónak nyomva a száját az enyémre nyomja.

- Mmm… - fúrtam az ujjaimat a hajába a tarkójánál. – Figyelni kell rájuk… Nem hagyhatjuk őket… egyedül… kint… - sóhajtoztam, ahogy a hűvös ajkak a nyakamra vándoroltak. – Edward… - csúsztattam a tenyerem a mellkasára, hogy finom nyomást gyakoroljak rá, bár elég nagy erőfeszítésembe telt visszautasítani. Pontosan tudtam, hogy milyen kevés időnk van, és legszívesebben kihasználtam volna minden másodpercet Edwarddal, de elsősorban anya voltam, és csak aztán szerelmes feleség és nő.

- Rendben, rendben, jófiú leszek – hajtotta a homlokát a vállamra, aztán mély levegőt vett, és hátrébb lépett. A tekintete olyan perzselő volt, hogy beleborzongtam.

- Majd este lehetsz rossz is – mosolyogtam rá kihívóan, mire feltört az a halk, érzéki morgás a torkából, ami mindig izgatóan hatott rám.

A nap nagy része csendesen telt, mikor elkészült az ebéd, bevittem Edyt a konyhába, de Isist sehogyan sem tudtam becsábítani, ezért csak felmelegítettem neki egy üvegnyi AB-negatív vért, hogy megfigyelés közben meg tudja inni, és megkértem Edwardot, hogy amíg eszünk, figyeljen rá odakint.

Edan az asztal mellett merengve kortyolgatta a saját véradagját egy műanyagpohárból, miközben a lábát lóbálva figyelte, ahogyan az unokabátyját megetetem.

- Téged nem érdekelnek a madárkák? – érdeklődtem tőle, csak hogy ne unatkozzon, miközben a kanál szélével megpróbáltam felfogni a babaszájból kicsorduló pürét.

- Isis úgyis jelzi majd, ha megszületnek – vonta meg a vállát, és túl komoly arcot vágott még saját magához képest is. Tartottam tőle, hogy őt is a holnapi hazaút aggasztja – és főleg az, ami azután következik majd.

- Tudod, a születés csodaszép dolog – magyaráztam neki olyan hangon, amilyenen anyu is mindig mesélt nekem az élet nagy eseményeiről, mikor még kisgyerek voltam. – Amikor ti megszülettetek, az volt életem legeslegszebb napja. Olyan picikék voltatok… - mutattam meg a kezemmel a hosszukat. – Hihetetlen, hogy csak pár hete volt – sóhajtottam fel.

- Sajnálom, hogy nem választhattál – hajtotta le a fejét Edan, mire zavartan néztem rá.

- Választani?

- Hogy minket szeretnél-e vagy normális kisbabákat – magyarázta elcsukló hangon, mire összerándult a szívem. Letettem az asztalra az almapürés tálat, aztán odasétáltam és leguggoltam hozzá.

- Jaj, szívem… Én ezernyi normális kisbabára sem cserélnélek el titeket! – simítottam végig a fején, mire a nagy barna szemek rám szegeződtek. – Ti vagytok a mindeneim! Ha visszamehetnék az időben, és megadatna nekem a választás lehetősége, titeket akarnálak. Isist és téged. – Edan oldalra hajolva belefészkelte magát a karjaimba, én pedig olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak képes voltam rá anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki. – Csak egy valamit sajnálok… - mosolyodtam el szomorúan.

- Mit, mami?

- Hogy olyan gyorsan felnőttök, és olyan kevés időm lesz így babusgatni titeket – simítottam végig a vékonyka háton. – Pár hét még, és azt sem engeditek majd, hogy puszit adjak nektek – nevettem fel.

- Miért ne hagynánk? – Edan hangja értetlennek és döbbentnek tűnt, mire felkuncogtam.

- Hát, a gyerekek már csak ilyenek… Amint nagyobbak lesznek, függetlenedni akarnak a szüleiktől – sajnos, túl korán -, és úgy érzik, ha ilyen öleléseket és puszikat kapnak, az… zavaró – kerestem meg a megfelelő szót. Én is ilyen elutasító voltam tinédzserként, és bár ez volt a természetes viselkedés egy korombelitől, anyuék halála után ezerszer megbántam, hogy nem öleltem meg őket többször, vagy nem mondtam nekik el minden nap, hogy mennyire szeretem őket.

- Nekem sosem lesz az, mami. Ígérem! – kaptam puha, cuppanós puszit az arcomra. – Én téged szeretlek a világon a legjobban, és örökre veled maradok.

- Az ám jó hosszú idő – nevettem fel, miközben megsimogattam a vörös tincseket.

- Nem baj, így lesz – erősködött Edan harciasan.

- Rendben, kincsem – egyeztem bele abba, amire a világon úgyis a legjobban vágytam.

- Anyu! Edan! Anyuuuu! – A kert felől jövő izgatott kiáltásra mind a hátsó ajtó felé fordultunk.

- Azt hiszem, itt a jel! – mosolyodtam el, aztán segítettem Edannek lekászálódni a székről, majd Edyt a karomba véve kisétáltam az udvarra.

Isis izgatottan integetett nekünk. Láttam rajta, hogy legszívesebben elénk rohanna, és gyorsabb iramra késztetve, úgy vonszolna oda minket a bokorhoz, mégsem mozdult, nehogy lemaradjon a nagy pillanatról. Kipirult arccal kapkodta a levegőt, miközben az egyik tojást figyelte, amelyiknek a tetején apró repedés keletkezett már, és egy kis sárga csőr mozgolódva igyekezett kitágítani a rést.

- Mindjárt… mindjárt… - mondogatta magában Isis az ujjait tördelve, aztán halkan felsikkantott, mikor a tojás tetejéből letört még egy darabka, és az összeragadt tollú, ronda kis madárfej előbukkant. A hangos csipogás szinte fülsértő volt, Isis mégis elbűvölten figyelte a születés csodáját. – Ó! – sóhajtott fel, mikor a fióka teljesen kiszabadult, és csivitelve szemlélte meg a világot. Isis kezei kinyúltak, hogy megfogják őt, de Edward finoman megállította.

- Nem szabad hozzáérni, mert akkor az anyukája idegen illatot érez majd rajta, és nem fogja etetni – magyarázta.

- Én etetem helyette – csillant fel a gyermeki tekintet, mire Edwarddal egymásra pillantottunk.

- Gyere ide! – Edward letérdelt a fűbe, és az ölébe húzta a lányát. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó mamája lennél a kismadaraknak, de… Képzeld el, milyen lenne, ha a mami helyett valaki más nevelne téged. Mondjuk, Esme… Szereted Esmét, igaz? Ő is szeret téged. De az mégsem ugyanaz lenne… - Isis hátrafordulva felnézett rám, aztán bólintott.

- Ez igaz. Akkor nem fogom meg – ígérte. Ahogy a nem messze lévő fa felől felhangzott a csipogás, Edward felfelé pislantott.

- Menjünk egy kicsit hátrébb, hadd menjen oda hozzájuk a madármama – pattant fel, aztán Isist felkapva elhátrált pár métert, mi pedig követtük. Pár perc múlva egy barnás tollú madár szállt le a fészekre.

- Úgy szeretnék én lenni a mamája – sóhajtott fel Isis keserűen. Edward riadtan nézett a mogyoróbarna szemekbe.

- Még bőven ráérsz arra, hogy anyuka legyen belőled. Van még rá sok-sok-sok-sok időd, hallgass rám! – fejtette ki a nézeteit, mire elfojtottam egy kuncogást. Úgy látszik, nem csak én szerettem volna lelassítani az időt, hogy Isist és Edant minél tovább gyereknek tudhassam.

- Szerinted, mit szólnának a többiek, ha vennénk Isisnek egy kiskutyát? – kérdeztem, miután elaltattuk a kicsiket. Isis egész délután figyelte a fészket, és arról csacsogott, hogy mennyire jó lehet a madármamának, hogy vannak fiókái. Nagyon beleélte magát a dologba, hogy egyszer majd ő is vigyázhat a saját kisbabájára, de valahányszor ezt hangosan ki is fejtette, Edward olyan arcot vágott, mint aki beleharapott a világ legsavanyúbb citromába.

- Rosalie biztosan kiakadna – nevetett fel Edward. – Tele lesz szőrrel az egész lakás, én ugyan nem fogok takarítani egy bolhás dög után! – figurázta ki a nővérét vigyorogva.

- Igen, ő valószínűleg, nem díjazná az ötletet – kuncogtam fel, miközben kinyitottam az ablakot, hogy a kellemes tavaszi szellő besodorja a virágok illatát a hálószobánkba. – De talán, ha kapna valami szép ajándékot bocsánatkérésként… - simítottam végig Edward mellkasán, mikor mellém lépett. – Te úgyis tudod, mit szeretne – mosolyogtam rá kérlelőn.

Jól esett valami olyan tervezgetése, ami hosszú távra szólt – mintha elűzte volna a ránk váró feladat felhőit azt bizonyítva, hogy még az után is lesz lehetőségünk olyan dolgokra vállalkozni, mint egy háziállat gondozása.

- Hát inkább egy kutya, minthogy ideje korán legyünk nagyszülők – fintorodott el. – Csak az a kérdés, hol találunk olyan kutyát, aki nem rémül halálra ösztönösen a közelünkben? – vonta fel a szemöldökét Edward.

- Biztosan találunk majd egy bátor, vállalkozó szellemű ebet, aki megfelel a célra – vontam meg a vállamat. Edward szemében huncut fény csillant. – Na mondd! – sóhajtottam fel.

- Mit? – kérdezte ártatlan arcot vágva.

- A poént a fajtámról… - forgattam meg a szemeimet.

- Honnan veszed, hogy poénkodni akartam? – ráncolta össze a homlokát meglepetten, mintha fogalma sem volna, miről beszélek.

- Mert pont úgy néztél rám, ahogyan Emmett szokott, mielőtt azt mondja például, hogy: Minek költsünk pénzt kutyára? Csak változzon át az egyik farkaskoma, és máris megvan a háziállat. – Edward egy másodpercig komoly arccal nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés. – Hé, nem ér kiröhögni! – csaptam rá a vállára.

- Azt hiszem, sürgősen el kell beszélgetnem Emmettel! – túrt bele a hajába szórakozottan, miközben még mindig rázkódott a válla az elfojtott kacagástól.

- Miért is? – értetlenkedtem.

- Mert az előbb, mikor olyan arcot vágtam szerinted, amilyet ő szokott, éppen arra gondoltam, hogy milyen izgató is vagy ebben a hálóingben, és hogy milyen paradox, hogy mégis mennyire meg szeretnélek már szabadítani tőle – mért végig azzal a félmosollyal az arcán, amitől megremegett a lábam és libabőr szaladt végig a karomon.

- Ó! – nyögtem fel, és jelenleg ez volt tőlem a legértelmesebb válasz, amire képes voltam.

- Szóval, ha Emmett tényleg így szokott rád nézni, akkor kénytelen leszek darabokra tépni őt – hajolt hozzám, hogy megkapjam tőle életem legérzékibb csókját.

Remegő lábakkal próbáltam talpon maradni, miközben a keze lassú mozdulatokkal csúsztatta le a hálóingem pántjait a vállaimról. Ahogy a vékony anyag suhogva lehullott a földre, halk, elégedett mormogást hallatott. – Gyönyörű vagy! – hajolt rá a kulcscsontomra, hogy aztán nem sokkal később lejjebb merészkedhessen a mellemhez. Az elmúlt két éjszaka is szeretkeztünk, de ez most valahogy más volt. Sokkal gyengédebb, sokkal érzékibb…

Edward a csípőmnél fogva megemelt és a falhoz támasztott, miközben a lábaim köré fonódtak. Ahogy belém hatolt, a tekintetünk is összeolvadt, a porcikáimat pedig elektromos bizsergés járta át. Igyekeztem visszafogni magam, de akaratlanul is újra és újra felnyögtem, ahogyan Edward kínzóan lassú mozdulatokkal a magáévá tett.

- Istenem… Istenem… - Az ujjaim begörbülve kapaszkodtak bele a márványhátba, miközben a gyönyör végigszáguldott a sejtjeimen megremegtetve az egész testemet. Éreztem, ahogy Edward is megfeszül mozdulat közben, aztán mély nyögés hagyja el a száját. – Ó, istenem, ez… - sóhajtottam fel lehunyt szemekkel.

- Tökéletes volt – fejezte be Edward a mondatomat.

- Igen, az – helyeseltem az ajkaimat nyújtva egy csókra, amit azonnal meg is kaptam. Egymásba forrva jutottunk el végül ágyig, hogy aztán ott kényelmesebben folytathassuk egymás szeretgetését még hosszú órákon át.

A másnap reggel túl korán jött el – ijesztően korán. Valamikor hajnalban már felriadtam az álmomban tudatosuló gondolatra, hogy ennyi volt. Pár óra, és elindulunk hazafelé, aztán pedig olyasmi vár ránk, ami még a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlja.

Azonnal olyan éber lettem annak ellenére, hogy csak későn aludtam el, mintha megittam volna egy hordónyi kávét, és képtelen voltam visszaszenderedni. Edward gyengéden simogatta a hátamat, de nem szólalt meg – valószínűleg, pontosan tudta, hogy mi aggaszt, és úgy gondolta, még nem állok készen arra, hogy beszéljünk róla.

Igaza volt – legszívesebben elfelejtettem volna az egészet. Persze, nem tehettem… Nem hagyhattuk cserben a többieket, és bárhová is bújtunk volna, a Volturi előbb vagy utóbb, úgyis ránk talál. Le kellett zárnunk ezt az ügyet egyszer és mindenkorra, hogy ha nem is teljesen normális, de legalább békés életet élhessünk mindannyian.

A reggel nagyon csendesen telt, még Isis is elég szótlan volt, csak akkor élénkült fel egy kicsit, mikor megengedtem neki, hogy kimenjen a hátsó kertbe elbúcsúzni a már kikelt fiókáktól. Kirángatta magával Edant is, miközben én lezártam az utolsó összepakolt bőröndünket is.

- Kiviszem őket – jelent meg Edward az ajtóban. Arrébbléptem a csomagoktól, de ahelyett, hogy azokkal foglalkozott volna, hozzám sietett, és szorosan magához ölelt. Belemarkoltam az ingébe, és mély levegőket véve igyekeztem nem sírni.

- Jól vagyok – mondtam végül pár perc után, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Edward még egyszer végigsimított a hátamon, aztán eleresztett. Az ő arca is gondterhelt volt, mikor lementünk az emeltről, de mielőtt kiléptünk volna az ajtón, a vonásai hirtelen ellágyultak – nem értettem, hogy miért, egészen addig, míg Mrs. Modesta háza felé nem intett a fejével. Én is megpróbáltam összeszedni magam a látszat kedvéért, bár úgy éreztem, a világ legpocsékabb színésznője vagyok.

- Már mennek is? – Mrs. Modesta éppen akkor lépett ki az udvarára, mikor Edward betette a bőröndjeinket a csomagtartóba.

Az öreg hölgy még az első napon, a kezdeti csodálat után, gyorsan sütött nekünk egy almatortát, aztán áthozta, csak hogy megismerhessen minket. Igazán kedves nő volt, csak folyton azon aggódtam, hogy a gyerekek valamivel elszólják magukat előtte vagy olyasmit tesznek, amit a korukbeliek nem igazán szoktak. De szerencsére, Isis és Edan nagyon ügyesek voltak. Legalább olyan ügyesek, mint az apjuk…

- Igen, haza kell mennünk. Tudja, a munka… Örül az ember, ha egy kis szabadságot kap, hogy együtt lehessen a családjával – sóhajtott fel Edward. Ha nem tudtam volna az igazat, én is elhittem volna neki, amit mond – hihetetlenül meggyőzően tudta játszani a szerepét.

- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy már a húszas éveik közepén járnak… - mért végig minket a szemüvege mögül Mrs. Modesta. Edward azt mesélte neki, hogy kivett pár napot a munkahelyén, és eljöttünk egy kis családi kikapcsolódásra. Valamint, hogy mindketten huszonhat évesek vagyunk. – Annyira fiatalnak néznek ki. És már három gyerek meg munka… Hihetetlen – csóválta meg a fejét.

- A szerelem fiatalon tart – mosolyodott el Edward, aztán elsietve mellettem egy puszit nyomott az arcomra.

- Igazán szerencsés, angyalom, hogy ilyen férjet fogott ki – fordult hozzám a nő. – Szinte lángol a tekintetében a szerelem. Ritkán látni ilyet.

- Igen, tudom – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, miközben Isis és Edan kezét szorongattam. Edy már bent ült a kocsiba, és szundikálva tudomást sem vett a világról.

- És ezek a kis angyalkák is… Istenem, sosem láttam még ilyen gyönyörű gyerekeket – simogatta meg a gömbölyded babaarcocskákat csillogó szemekkel. – Sajnálom, hogy máris menniük kell. Talán, egyszer ideköltözhetnének véglegesen is… - nézett a ház felé. – Igazán takaros kis otthon egy ilyen szép családnak – hümmögött maga elé.

- Igen, talán… Majd egyszer… - szorult össze a torkom a gondolat lehetetlenségétől. – Viszontlátásra, Mrs. Modesta! – köszöntem el, mikor Edward ismét megjelent, és felkapva Isist beültette a gyerekülésbe. Megfogtam Edant, és őt is beültettem a másik oldalról a helyére. Még egy utolsót intettem az öreg hölgynek, amit viszonzott, aztán beszálltam én is az anyósülésre.

- Indulhatunk? – nézett rám Edward gyengéden. Mély levegőt vettem, aztán bólintottam.

- Igen, mehetünk. – Ahogy a motor halkan felberregett, rá kellett harapnom az alsó ajkamra, hogy ne sírjam el magam. Miért kell minden tökéletes dolognak véget érnie?

2010. augusztus 7., szombat

A jelen boldogsága - 31. fejezet

Nem vagyok igazán toppon, szóval, fogalmam sincs, milyen lett a fejezet... Remélem, azért nem lett annyira szörnyű...



31. NÉGY NAP





FESZÜLTEN FIGYELTEM, AHOGY Russel megpróbál kiszabadulni Edward, Emmett és Jasper szorításából. Mindhárman kellettek ahhoz, hogy lefogják, annyira őrjöngött. Egy veszett kutyára emlékeztetett, aki a habzó szájjal és vérben forgó szemekkel vicsorog az emberre. Tudtam, hogy Russel nincsen teljesen magánál, hogy az ösztönei Jasper nyugtatása nélkül teljesen átvették felette az irányítást, mégis gyűlöltem őt ebben a pillanatban.

A vérvörös tekintet csak és kizárólag a gyerekeimet látta, és az egyetlen vágy, ami most megfordult Russel fejében, az volt, hogy átharaphassa a vékony nyakacskákat. Ezt pedig – hiába volt újszülött, aki képtelen megfegyelmezni önmagát – nem tudtam neki megbocsátani vagy elnézni.

Védelmezően toporogtam az ikrek mellett, bár tudtam, hogy Edan pajzsán még Russel sem tudna átjutni.

- Csináld, kincsem! – sziszegte oda Edward Isisnek a fogai között. Egy nemrég átalakult vámpírt három másik vámpírnak is megerőltető volt visszafogni – még Emmett arca is megfeszült az erőlködéstől.

- Rendben, papa – bólintott Isis. Már a veszekedésük utáni reggel kibékült egymással apa és lánya, de három napba telt, míg a gyerekek – és Alice – képesek voltak meggyőzni minket arról, hogy tényleg ez a legjobb döntés, amivel hosszú távon megvédhetjük őket. Reméltem, hogy igazuk van, és egy részem egyet is értett velük, de az anyai ösztöneim azt diktálták, hogy most azonnal kapjam fel a kicsikéimet, és vigyem őket olyan messzire, amilyenre csak lehet.

Persze, nem tettem meg, főleg amiatt, mert Alice ismét látott valamit a jövővel kapcsolatban. Ez késztette őt arra, hogy három nappal ezelőtt Russel őrzését a többiekre bízva hazajöjjön beszélni velünk. A vízió pontosan megmutatta, hogy most nincs időnk arra, hogy a szülői aggodalmaimmal foglalkozzunk

A látomás zavaros volt ugyan, de két dolgot pontosan ki tudott venni belőle. Az egyik egy kis utcácskában lévő bolt kirakata volt, amelyben egy tábla azt hirdette, hogy aznap temetés miatt zárva lesznek. Edward negyed órán belül könnyedén utána érdeklődött, hogy a boltnak ki a tulajdonosa, és minden nap ellenőrizte, hogy az illető környezetében történt-e haláleset.

A másik, amit Alice tisztán látott – és ami halálra rémített mindenkit -, az volt, hogy az ikrek is velünk voltak Volterrában. Igaz, az erdőben maradtak a hátvéd csapattal, mert fákat látott körülöttük, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy a frász kerülgessen.

A gyomrom szinte állandó görcsben volt az utóbbi pár napban. Biztos voltam benne, hogy ha szimpla ember lennék, már rég gyomorfekélyt kaptam volna. Így farkasként csak a kellemetlen érzéssel kellett megküzdenem, de ez is éppen elég volt.

Ahogy Isis tekintete belefúródott Russelébe, elfelejtettem levegőt venni. Izgatottan figyeltem, ahogy Russel parancs szóra megint leül a földre, majd felemeli a kezét a magasba. Aztán Isis behunyta a szemét, és az arcocskája kipirult a koncentrációtól.

- Most vakard meg a fejedet, mint egy majom! – jött az újabb utasítás, mire összevontam a szemeimet. Emmett meglepetten nézett felénk, aztán mikor Russel keze a hajába túrt és vakarózni kezdett, hangosan felnevetett.

- Az én unokahúgocskám – vigyorgott elégedetten.

- Papa, abbahagyhatom? – szorultak ökölbe Isis kezei úgy tíz percnyi gyakorlás után. Edwardék azonnal megragadták Russelt, bár ő még egyáltalán nem ellenkezett – a tekintete olyan volt, mintha egy másik világban járt volna.

- Igen, most már, igen – kapta meg az engedélyt a lányom, mire felnyíltak a szemei, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Russel azonnal őrjöngésbe kezdett, aztán szép lassan abba is hagyta – valószínűleg Jasper úgy gondolta, most már használhatja az erejét rajta.

- Sikerült! – Isis arcán olyan mosoly ragyogott, amilyen Edwardén szokott, ha tökéletesen boldog. – Mami, sikerült! – Megcsóváltam a farkamat, hogy lássa, vele örülök, aztán figyeltem, ahogy Edwardék visszaviszik Russelt a barlangba. Tényleg Jasper képessége volt a probléma, aminek nem igazán örültem. Persze, jó volt, hogy rájöttünk, mi is a gond, de ez azt jelentette, hogy Isist és Edant folyamatosan veszélynek kell kitennünk.

A következő napok gyakorlással teltek. Isis és Russel is egyre ügyesebb volt. A kislányom már képes volt pár óráig fenntartani a babonázó hatást szemkontaktus nélkül nagyobb távolságról is, viszont, bármennyire is reménykedtünk a hatóköre nem terjedt messzebbre, mint a Volterra és a mellette lévő erdő távolsága. Russel pedig most, hogy Isis segítségével a véren kívül másra is tudott koncentrálni, ismét gyakorolhatta az erejét Giannán.

- Sajnálom, hogy igazam volt – lépett mellém Alice végigsimítva a bundámon. Mélyet szusszantottam, amitől felkavarodott a por a földön. – Drukkoltam, hogy Isisnek és Edannek ne kelljen velünk jönnie – nézett végig a piciken, akik pár lépésnyire tőlünk a földön ültek. Edan a kishúga tincseit fésülgette – Isist megnyugtatta, ha a haját birizgálták, és mikor fáradt volt, a bátyja mindig teljesített is a kívánságát.

- De vigyázunk majd rájuk, nem esik bajuk. Jasper úgy tervezi, hogy te és én velük maradunk. – Kíváncsian felemeltem a fejemet. – Igen, Jasper már nagyjából megtervezte fejben, hogy ki melyik csoportba fog kerülni – sóhajtott fel, miközben megválaszolta a kimondatlan kérdésemet. – Engem is hátra akar hagyni az erdőben, úgy gondolja, ott biztonságban leszek, de… Nem akarom egyedül elengedni – pillantott Jasper felé. A sötétarany szempár egy másodpercre felénk fordult, és összeolvadt a hasonló színű tekintettel.

-Megesküdött, hogy visszajön, bármi is lesz – motyogta Alice, mire összerándult a gyomrom. A gondolat, hogy akárki közülünk ott maradhat… Meghalhat…

Egész nap azon voltam, hogy elfelejtsem a sötét gondolatokat, de mikor Jasper a gyakorlások végeztével közelebb hívta a falkát is, hogy elmondja, kinek mi lesz a feladata a csatában, legszívesebben nyüszköltem volna. Szinte láttam magam előtt minden egyes név kimondásakor az illető élettelen testét és halott tekintetét.

Jasper az első csoportba osztotta be Carlisle-t, Russelt és Rosalie-t és Esmét – ők vonulnak majd elsőként a Volturi színe elé.

- Aro valószínűleg egyiküket sem találja túl veszélyesnek, mivel nem tartja őket a családunk legjobb harcosainak és képességekkel sem rendelkeznek. Így megelőzhetjük a gyanakvását, és még inkább meglepetésszerű lehet a támadásunk – magyarázta meg a döntését.

A második csoportba tartozott Emmett, Jonathan, Benjamin, Aidan, két-három erősebb fiatal farkas és maga Jasper. Bár Jasper nem mondta ki, valószínűleg azt remélte, hogy Emmett minden erejét bevetve fogja átküzdeni magát a testőrségen, csak hogy eljusson Rosalie-hoz a trónterembe.

A harmadik csoport nagy részét a fiatal farkasok tették ki, akiket Joshua és Dan vezetett, de – ahogyan Alice is korábban megmondta – Edward, a gyerekek, Alice és én is hátra maradtunk velük.

Tudtam, hogy Edwardnak lelkiismeret-furdalása van, amiért nem vesz részt a tényleges harcokban, ezért hálás voltam Jaspernek, mikor kifejtette, milyen sokat segít majd az, hogy Edward hallani fogja a trónteremben lévők gondolatait. Így közvetíteni tudja majd az erdőben lévő farkasoknak, mi történik, akik pedig tovább tudják adni Jonathanéknak. Az, hogy igazi kis kémhálózatunk lesz, valamelyest megnyugtatta Edwardot.

- Jól vagy? Egy szót sem szóltál, mióta hazaértünk… - dörzsölte végig Edward a mosdószivaccsal a hátamat. Esme vigyázott a kicsikre, mi pedig pihenésképpen – amire testileg csak nekem, de lelkileg azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt – elmentünk zuhanyozni.

- Igen – sóhajtottam.

- Minden rendben lesz – kaptam egy csókot a nyakamba. Hirtelen fordultam meg, és beleremegett a zuhanyzókabin, ahogy Edwardot a falának taszítottam. Elegem volt a gondolkozásból, nem akartam azon elmélkedni, kit fogok elveszíteni. Nem akartam érezni a görcsöt a gyomromban és a halántékom lüktetését.

A szám hevesen kereste meg Edwardét még mielőtt megszólalhatott volna, és úgy csókoltam, hogy fél perc alatt elfogyott minden levegőm. A kezdeti ellenkezése nem sokáig tartott. Mire feleszméltem, már én voltam a kabin falához préselve. Combjaim körülfonták a derekát, melleim a mellkasához nyomódtak.

A fülemben visszhangzott a sóhajaink szimfóniája, miközben eggyé váltunk. Azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. Bár örökre a részem lehetne nem csak lelkileg... Aztán a tökéletesség pillanata egy kéjes robbanással múlt el.

Később nem igazán emlékeztem arra, mikor kezdtem el sírni, ahogyan arra sem, Edward mikor csavart bele a törölközőmbe. Annyira fáradtnak éreztem magam az állandó rettegéstől, hogy csak hagytam, tegye velem, amit tenni akar. Tudtam, hogy ez a fásult kimerültség nem sokáig tart majd, és újra vissza fognak térni az elmémbe a rémisztő jövőképek, de nem akartam ezzel foglalkozni. Ki akartam élvezni, hogy most semmit sem érzek Edward ölelésén, simogatásán kívül.

Elcipelt az ágyunkig, bebugyolált a takarómba, aztán magához ölelt, és megnyugtató dolgokat suttogott nekem, míg el nem aludtam. Napok óta most először tudtam végigaludni az éjszakát anélkül, hogy harcoló vámpírokról és farkasokról álmodtam volna.

- Mami… - A halk hangocska lassan térített csak magamhoz. Mikor pislogva felnyitottam a szememet, először csak a kusza hajrengeteget láttam, aztán egy apró kéz kisöpörte az arcomba zúdult tincseket.

- Edan? Mmm… Mi az? – motyogtam kiszáradt szájjal.

- A papa mondta, hogy ébresszünk fel, nem sokára indulunk – néztek rám a nagy barna szemek várakozóan. Szédelegve ültem fel az ágyban, és mikor rájöttem, hogy még mindig a fürdőköpenyem van rajtam, zavartan húztam magamon még összébb.

- Hoztunk neked reggelit – lépett beljebb Esme az ajtóból egy tálcával a kezében. – Gondoltam, jól fog esni… - nézett rám aggodalmasan. Nagy sóhaj hagyta el a számat. Valószínűleg, már mindenki tudott róla, hogy az éjszaka kiborultam, és most emiatt kapom az extra odafigyelést.

- Köszönöm, de inkább lemennék reggelizni a kicsikkel – kerestem meg a lábaimmal a papucsomat.

- Mi már ettünk – szólalt meg Edan.

- Ó… - nyögtem fel. Rosszabb állapotban lehettem múlt éjjel, mint gondoltam. Edward máskülönben nem hagyott volna ilyen sokáig aludni – pislantottam az ablak felé. – Edward és Isis? – érdeklődtem.

- Odalent készülődnek – kaptam meg a választ, miközben Esme mellém helyezte a reggelimet. Visszahúztam a lábamat az ágyra, aztán lassan enni kezdtem a pirítóst. Pár falatig bírtam csak elviselni a kutakodó pillantásokat, aztán kezdett szörnyen frusztrálni. – Jól vagyok – fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt bosszankodva. – Tegnap csak rossz napom volt, ennyi.

- Igen, most már jobban nézel ki… Csak szükséged volt egy nagy alvásra – mosolygott rám Esme, és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja, amit mond. Elgondolkozva vizsgálgattam az arcát, hogy rájöjjek, akkor mi nézni való van rajtam.

- Történt valami – nyögtem fel letéve a kezemben tartott kenyérdarabot. Esme egy másodpercre a padlóra fordította a tekintetét, és csak aztán nézett ismét rám.

- Négy nap múlva indulunk. – Bár nem mondta ki, hová, tudtam, mire gondol.

- Négy… nap? – szorult össze a torkom.

- Edward ma reggel értesült arról, hogy akkor lesz a temetés. A kis bolt tulajának a nővére hunyt el… Ma Russelnek törölnie kell Gianna emlékezetét teljesen ahhoz, hogy vissza tudjuk időben küldeni – magyarázta Esme.

- Négy nap… - motyogtam magam elé. Az olyan kevés… Annyira szörnyen kevés…

- Reggelizz meg, mami, mert hamarosan indulnunk kell – rázott fel a jeges döbbenetből Edan hangja. Ahogy rápillantottam a tányéromra, szinte éreztem, ahogy a nyelőcsövem egyre szűkebbé válik, aztán teljesen összezárul.

- Nem vagyok éhes, fél perc, és felöltözöm – toltam el magamtól az ételt. Esme sóhajtva lépett az ágyhoz, majd felemelte a tálcát, és kézen fogva Edant, magamra hagyott.

Négy nap… Négy nap… Négy nap…

A két szó úgy lüktetett az elmémben, mint egy migrénes görcs. Hiába próbáltam szabadulni tőle, nem bírtam. Miután felöltöztem, tétován néztem szét a szobánkban. A tekintetem végigcirógatta a gyerekek ágyát, Edward íróasztalát, a közös ágyunkat. Négy nap…

Mosolyt erőltetve az arcomra mentem le a földszintre, és kivételesen szinte megkönnyebbültem, mikor odakint felvehettem a farkasalakomat. Edan vékonyka karjai a nyakamba kapaszkodtak, a fejét pedig a bundámra hajtotta. Hallgattam, ahogy dobog a pici szíve és szaporán veszi a levegőt, és ez egy kicsit segített elterelni a figyelmemet.

A hegyre érve mindenki izgatottabb volt, mint eddig. Gianna Russel mellett ült a földön, és egymás kezét szorították, míg a többiek feszülten figyelték őket. Mindenki tisztában volt vele, hogy a mai nap milyen fontos.

- Kezdjük! – Edward még egyszer ellenőrizte a burkot Edan és Isis körül, aztán megvárta, míg Russel talpra áll, és a bátyjaival le akarta fogni őt.

- Adjatok egy pillanatot… - Russel hangja halk volt – inkább kérő, mint követelő. Edward visszaejtette maga mellé a karját, aztán intett a testvéreinek is, hogy még várjanak. Nem értettem, miért nem kezdjük már el, egészen addig, míg Russel fel nem húzta Giannát is földről. – Én… - kezdte tétován, mint aki mondani szeretne valamit, de fogalma sincs róla, hogyan tegye. Bosszankodva fújtattam egyet – semmi kedvem nem volt végignézni ezt a jelenetet.

- Négy nap múlva találkozunk… - mosolyodott el halványan Gianna, aztán közelebb hajolt Russelhez, és a tekintetét az övébe fúrta. – Aztán pedig miénk az örökkévalóság. – Olyan érzésem volt, mintha egy ígéretet tett volna neki, de ez egyáltalán nem tetszett. Russel nem ihat embervért, neki más életet – vagyis létet – szántam, mint amilyet Gianna mellett élhetett volna.

- A miénk – bólintott Russel ellágyult arccal.

Legszívesebben félrefordítottam volna a fejemet, hogy ne is lássam a csókot, amit váltanak, de a gyerekeim védelme érdekében ezt nem tehettem meg – még akkor sem, ha rajtam kívül még hat óvó szempár figyelt rájuk.

Mikor Russel végre elengedte a vámpírnőt, Edwardék megragadták. Az őrjöngés hirtelen kezdődött minden átmenet nélkül. Russel az egyik pillanatban még nyugodtnak tűnt, a következőben pedig már üvöltve próbált kiszabadulni az őt szorító kezek közül. Már nem viselt meg annyira a látvány – talán, hozzászoktam a napok során, de az is lehet, hogy csak túl sok ennél megrázóbb gondom is akadt.

- Koncentrálj, és törölj minden emléket a fejéből, amely veszélyes ránk nézve! – A menetrend ugyanaz volt, mint mindig. Isis sikeresen a hatalma alá vonta Russelt, aztán kiadta a parancsot. A feszültség szinte kézzelfogható volt – mind lélegzet-visszafojtva követtük az eseményeket, várva, hogy vajon sikerrel jár-e a tervünk, vagy már az első lépésnél elbukunk.

Russel Gianna felé fordult, és megérintette a vállát. Egy másodpercig csak néztek egymásra, aztán a férfiarc izmai megfeszültek. A vámpírnő szeme tágra nyílt, és legalább olyan kábultnak látszott, amilyenek Isis „áldozatai” szoktak lenni.

Idegesen kaparásztam a mancsommal a földet, mert külső szemlélőként fogalmam sem volt róla, hogy Russel hogy halad. Semmi jele nem volt annak, hogy sikerült-e törölnie az emlékeket, vagy hogy bekerültek-e a helyükre a megfelelő új emlékek, amelyek azt mutatták Arónak, amit mi szerettünk volna, hogy lásson.

Öt perc is eltelt már a belső órám szerint, mire Russel végre megmozdult. Pislantott egyet, aztán elengedte Giannát és Isis felé fordult. Gianna kábultan rázkódott meg.

- Sikerült? – tette fel a kérdést izgatottan Isis.

- Igen – bólintott Russel. Halk sóhaj szakadt fel mindenki ajkáról.

Carlisle és Rosalie Giannához léptek, és a karjait megragadva rohanni kezdtek vele az erdő felé, hogy biztonságos terepre vigyék, míg magához nem tér teljesen a zavarodottságából. Nem láthatta többé ezt a helyet, sem Russelt, minket vagy a farkasokat. Azt kellett hinnie, hogy figyelt, tanulmányozott minket, ahogyan Aro is parancsolta, aztán elvesztette a fejét, megharapta Russelt, mi pedig közöltük vele, hogy azonnal vissza kell mennie Volterrába, ha nem akarja, hogy a farkasok végezzenek vele.

- Ügyes voltál, köszönöm – mosolyodott el Isis, aztán az apjára pillantott.

Ennyi volt? – kérdeztem pár pillanat múlva, mikor Russel már ismét a barlangban volt.

- Igen. Belenéztem Gianna elméjébe, és nem találtam ott olyan gondolatot, amely bajt hozhatna ránk – sétált Edward mellém. – Apámék most visszaküldik Volterrába – nézett az erdő felé elkomoruló tekintettel.

Most akkor hazamegyünk? – Motyogtam inkább magamnak a kérdést, mint Edwardnak. Furcsa érzés volt úgy hazasétálni, hogy tudtam, mi vár ránk nem sokára. Mintha ülni egyhelyben, elfecsérelt idő lenne, amit másképp kéne töltenünk. De fogalmam sem volt róla, hogyan…

Edward félrehajtott fejjel fürkészett egy ideig, aztán halványan elmosolyodott.

- Én tudom – simított végig a bundámon. Fogalmam sem volt róla, mit találhatott ki, de az elégedett somolygása megijesztett egy kissé. Pár könnyed lépéssel az éppen visszaérkező Carlisle-hoz sétált, aztán valamit elhadart neki, amire egy bólintást és vállveregetést kapott válaszként.

Mikor leértünk a hegyekből, meglepetten vettem tudomásul, hogy Edward hazafelé vette az irányt – azt hittem, hogy talán, vadászni akar vinni minket kikapcsolódásként -, de nem akartam panaszkodni neki. Így is épp elég bajunk volt, az hogy most semmi kedvem nem volt otthon maradni, egyáltalán nem tartozott a fontos dolgok közé. Csendes elmével követtem őt egészen a házig, ahol levette Edant a hátamról, hogy át tudjak változni.

Nagyot sóhajtva indultam már emberi alakban a veranda felé, mikor Edward megragadta a karomat, és visszahúzott.

- Nem arra! – fordított a garázs irányába. – Elmegyünk – fogta meg Isis és Edan kis kezét is, majd elindult az autók felé.

- Hová? – érdeklődtem kíváncsian.

- Meglepetés – nyitotta ki a saját kocsija hátsó ajtaját. – Fél pillanat, és itt leszek – emelte fel az ujját, aztán elsüvített. Körülbelül két perc múlva megjelent két nagy bőrönddel, aztán egy újabb forduló után három babaülést cipelt ki a házból Esmével a nyomában, aki az öcsémet hozta a karjában.

Edward pillanatok alatt beszerelte a hátsó ülésre a három gyerekhordozót, és mire észbe kaptam, már az anyósülésen ülve figyeltem a mellettünk elszáguldó fákat.

- Most egy pár napon át úgy kell viselkednetek, ahogy a nagybátyátok teszi, rendben? – fordult hátra Edward a gyerekekhez, miközben a kezét a kormányon tartotta.

Régebben a frász kerülgetett volna, de mostanra már hozzászoktam, hogy Edward vezetési technikája, még ha ijesztő is, teljesen biztonságos. Vámpírként nem csak a szemeire, de a fülére és a gondolatolvasó képességére is hagyatkozhatott, és így biztos volt, hogy az úton tudja tartani a kocsit és nem megy neki senkinek, akkor sem, ha épp úgy tűnik, nem figyel az útra.

- Emberek közé megyünk? – döbbentem rá. – Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodtam. Az ikrek még sosem jártak sehol, és Juliette-éken kívül más emberekkel még nem is találkoztak.

- Nyugodj meg, mami, jól viselkedünk majd – ígérte Isis.

- Hallottad – vonta meg a vállát Edward. – Különben sem tarthatjuk őket örökké bezárva. Meg kell ismerniük a világot. Félig emberek…

- Tudom, de… - tördeltem az ujjaimat, miközben ki akartam fejteni, hogy a világ mennyire veszélyes lehet rájuk nézve. Aztán rádöbbentem, hogy ez elég furán hangzana a számból azok után, hogy négy nap múlva hová fogjuk vinni őket. – Rendben – adtam meg magam végül. – És mi lesz a vérrel? – jutott eszembe hirtelen.

- Bezacskózva és lefagyasztva hátul a csomagtartóban. Csak egy mikró kell hozzá, és máris kész a friss reggeli – vonta meg a vállát Edward.

Isis elfintorodott egy pillanatra, de aztán mikor rájött, hogy őket nézem, megregulázta a vonásait, és angyali mosoly ült ki a szájára. Eleinte örömmel itták cumisüvegből a lefagyasztott, majd felmelegített vért, de amint megízlelhették a tényleg friss nedű ízét, rögtön elment a kedvük Carlisle zacskós változatától.

- Jó lesz, meglátod – hajolt felém Edward egy csókra. – Csak engedd el magad…

- Igyekszem – dőltem hátra az ülésben, miközben Edward a cd-lejátszó felé nyúlt. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mikor meghallottam az a dal, amely az esküvőnkön is szólt, és a hűvös ujjak az enyémek közé csúsztak.

- Fogjuk fel úgy, hogy van pár szabad napunk, amit azzal töltünk, amivel csak akarunk – szorította meg Edward a kezemet finoman.

- Mint egy családi nyaralás? – kérdeztem vissza, erőszakkal száműzve a fejemből a rossz gondolatokat és a kétségeket. Edward elgondolkozva hümmögött.

- Valami olyasmi… - bólintott rá végül.

Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a lágy dallamok olyan emlékek közé sodorjanak, amelyek csak kellemes érzésekkel járnak át.

Négy nap…