A jelen boldogsága - 31. fejezet

Nem vagyok igazán toppon, szóval, fogalmam sincs, milyen lett a fejezet... Remélem, azért nem lett annyira szörnyű...



31. NÉGY NAP





FESZÜLTEN FIGYELTEM, AHOGY Russel megpróbál kiszabadulni Edward, Emmett és Jasper szorításából. Mindhárman kellettek ahhoz, hogy lefogják, annyira őrjöngött. Egy veszett kutyára emlékeztetett, aki a habzó szájjal és vérben forgó szemekkel vicsorog az emberre. Tudtam, hogy Russel nincsen teljesen magánál, hogy az ösztönei Jasper nyugtatása nélkül teljesen átvették felette az irányítást, mégis gyűlöltem őt ebben a pillanatban.

A vérvörös tekintet csak és kizárólag a gyerekeimet látta, és az egyetlen vágy, ami most megfordult Russel fejében, az volt, hogy átharaphassa a vékony nyakacskákat. Ezt pedig – hiába volt újszülött, aki képtelen megfegyelmezni önmagát – nem tudtam neki megbocsátani vagy elnézni.

Védelmezően toporogtam az ikrek mellett, bár tudtam, hogy Edan pajzsán még Russel sem tudna átjutni.

- Csináld, kincsem! – sziszegte oda Edward Isisnek a fogai között. Egy nemrég átalakult vámpírt három másik vámpírnak is megerőltető volt visszafogni – még Emmett arca is megfeszült az erőlködéstől.

- Rendben, papa – bólintott Isis. Már a veszekedésük utáni reggel kibékült egymással apa és lánya, de három napba telt, míg a gyerekek – és Alice – képesek voltak meggyőzni minket arról, hogy tényleg ez a legjobb döntés, amivel hosszú távon megvédhetjük őket. Reméltem, hogy igazuk van, és egy részem egyet is értett velük, de az anyai ösztöneim azt diktálták, hogy most azonnal kapjam fel a kicsikéimet, és vigyem őket olyan messzire, amilyenre csak lehet.

Persze, nem tettem meg, főleg amiatt, mert Alice ismét látott valamit a jövővel kapcsolatban. Ez késztette őt arra, hogy három nappal ezelőtt Russel őrzését a többiekre bízva hazajöjjön beszélni velünk. A vízió pontosan megmutatta, hogy most nincs időnk arra, hogy a szülői aggodalmaimmal foglalkozzunk

A látomás zavaros volt ugyan, de két dolgot pontosan ki tudott venni belőle. Az egyik egy kis utcácskában lévő bolt kirakata volt, amelyben egy tábla azt hirdette, hogy aznap temetés miatt zárva lesznek. Edward negyed órán belül könnyedén utána érdeklődött, hogy a boltnak ki a tulajdonosa, és minden nap ellenőrizte, hogy az illető környezetében történt-e haláleset.

A másik, amit Alice tisztán látott – és ami halálra rémített mindenkit -, az volt, hogy az ikrek is velünk voltak Volterrában. Igaz, az erdőben maradtak a hátvéd csapattal, mert fákat látott körülöttük, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy a frász kerülgessen.

A gyomrom szinte állandó görcsben volt az utóbbi pár napban. Biztos voltam benne, hogy ha szimpla ember lennék, már rég gyomorfekélyt kaptam volna. Így farkasként csak a kellemetlen érzéssel kellett megküzdenem, de ez is éppen elég volt.

Ahogy Isis tekintete belefúródott Russelébe, elfelejtettem levegőt venni. Izgatottan figyeltem, ahogy Russel parancs szóra megint leül a földre, majd felemeli a kezét a magasba. Aztán Isis behunyta a szemét, és az arcocskája kipirult a koncentrációtól.

- Most vakard meg a fejedet, mint egy majom! – jött az újabb utasítás, mire összevontam a szemeimet. Emmett meglepetten nézett felénk, aztán mikor Russel keze a hajába túrt és vakarózni kezdett, hangosan felnevetett.

- Az én unokahúgocskám – vigyorgott elégedetten.

- Papa, abbahagyhatom? – szorultak ökölbe Isis kezei úgy tíz percnyi gyakorlás után. Edwardék azonnal megragadták Russelt, bár ő még egyáltalán nem ellenkezett – a tekintete olyan volt, mintha egy másik világban járt volna.

- Igen, most már, igen – kapta meg az engedélyt a lányom, mire felnyíltak a szemei, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Russel azonnal őrjöngésbe kezdett, aztán szép lassan abba is hagyta – valószínűleg Jasper úgy gondolta, most már használhatja az erejét rajta.

- Sikerült! – Isis arcán olyan mosoly ragyogott, amilyen Edwardén szokott, ha tökéletesen boldog. – Mami, sikerült! – Megcsóváltam a farkamat, hogy lássa, vele örülök, aztán figyeltem, ahogy Edwardék visszaviszik Russelt a barlangba. Tényleg Jasper képessége volt a probléma, aminek nem igazán örültem. Persze, jó volt, hogy rájöttünk, mi is a gond, de ez azt jelentette, hogy Isist és Edant folyamatosan veszélynek kell kitennünk.

A következő napok gyakorlással teltek. Isis és Russel is egyre ügyesebb volt. A kislányom már képes volt pár óráig fenntartani a babonázó hatást szemkontaktus nélkül nagyobb távolságról is, viszont, bármennyire is reménykedtünk a hatóköre nem terjedt messzebbre, mint a Volterra és a mellette lévő erdő távolsága. Russel pedig most, hogy Isis segítségével a véren kívül másra is tudott koncentrálni, ismét gyakorolhatta az erejét Giannán.

- Sajnálom, hogy igazam volt – lépett mellém Alice végigsimítva a bundámon. Mélyet szusszantottam, amitől felkavarodott a por a földön. – Drukkoltam, hogy Isisnek és Edannek ne kelljen velünk jönnie – nézett végig a piciken, akik pár lépésnyire tőlünk a földön ültek. Edan a kishúga tincseit fésülgette – Isist megnyugtatta, ha a haját birizgálták, és mikor fáradt volt, a bátyja mindig teljesített is a kívánságát.

- De vigyázunk majd rájuk, nem esik bajuk. Jasper úgy tervezi, hogy te és én velük maradunk. – Kíváncsian felemeltem a fejemet. – Igen, Jasper már nagyjából megtervezte fejben, hogy ki melyik csoportba fog kerülni – sóhajtott fel, miközben megválaszolta a kimondatlan kérdésemet. – Engem is hátra akar hagyni az erdőben, úgy gondolja, ott biztonságban leszek, de… Nem akarom egyedül elengedni – pillantott Jasper felé. A sötétarany szempár egy másodpercre felénk fordult, és összeolvadt a hasonló színű tekintettel.

-Megesküdött, hogy visszajön, bármi is lesz – motyogta Alice, mire összerándult a gyomrom. A gondolat, hogy akárki közülünk ott maradhat… Meghalhat…

Egész nap azon voltam, hogy elfelejtsem a sötét gondolatokat, de mikor Jasper a gyakorlások végeztével közelebb hívta a falkát is, hogy elmondja, kinek mi lesz a feladata a csatában, legszívesebben nyüszköltem volna. Szinte láttam magam előtt minden egyes név kimondásakor az illető élettelen testét és halott tekintetét.

Jasper az első csoportba osztotta be Carlisle-t, Russelt és Rosalie-t és Esmét – ők vonulnak majd elsőként a Volturi színe elé.

- Aro valószínűleg egyiküket sem találja túl veszélyesnek, mivel nem tartja őket a családunk legjobb harcosainak és képességekkel sem rendelkeznek. Így megelőzhetjük a gyanakvását, és még inkább meglepetésszerű lehet a támadásunk – magyarázta meg a döntését.

A második csoportba tartozott Emmett, Jonathan, Benjamin, Aidan, két-három erősebb fiatal farkas és maga Jasper. Bár Jasper nem mondta ki, valószínűleg azt remélte, hogy Emmett minden erejét bevetve fogja átküzdeni magát a testőrségen, csak hogy eljusson Rosalie-hoz a trónterembe.

A harmadik csoport nagy részét a fiatal farkasok tették ki, akiket Joshua és Dan vezetett, de – ahogyan Alice is korábban megmondta – Edward, a gyerekek, Alice és én is hátra maradtunk velük.

Tudtam, hogy Edwardnak lelkiismeret-furdalása van, amiért nem vesz részt a tényleges harcokban, ezért hálás voltam Jaspernek, mikor kifejtette, milyen sokat segít majd az, hogy Edward hallani fogja a trónteremben lévők gondolatait. Így közvetíteni tudja majd az erdőben lévő farkasoknak, mi történik, akik pedig tovább tudják adni Jonathanéknak. Az, hogy igazi kis kémhálózatunk lesz, valamelyest megnyugtatta Edwardot.

- Jól vagy? Egy szót sem szóltál, mióta hazaértünk… - dörzsölte végig Edward a mosdószivaccsal a hátamat. Esme vigyázott a kicsikre, mi pedig pihenésképpen – amire testileg csak nekem, de lelkileg azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt – elmentünk zuhanyozni.

- Igen – sóhajtottam.

- Minden rendben lesz – kaptam egy csókot a nyakamba. Hirtelen fordultam meg, és beleremegett a zuhanyzókabin, ahogy Edwardot a falának taszítottam. Elegem volt a gondolkozásból, nem akartam azon elmélkedni, kit fogok elveszíteni. Nem akartam érezni a görcsöt a gyomromban és a halántékom lüktetését.

A szám hevesen kereste meg Edwardét még mielőtt megszólalhatott volna, és úgy csókoltam, hogy fél perc alatt elfogyott minden levegőm. A kezdeti ellenkezése nem sokáig tartott. Mire feleszméltem, már én voltam a kabin falához préselve. Combjaim körülfonták a derekát, melleim a mellkasához nyomódtak.

A fülemben visszhangzott a sóhajaink szimfóniája, miközben eggyé váltunk. Azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. Bár örökre a részem lehetne nem csak lelkileg... Aztán a tökéletesség pillanata egy kéjes robbanással múlt el.

Később nem igazán emlékeztem arra, mikor kezdtem el sírni, ahogyan arra sem, Edward mikor csavart bele a törölközőmbe. Annyira fáradtnak éreztem magam az állandó rettegéstől, hogy csak hagytam, tegye velem, amit tenni akar. Tudtam, hogy ez a fásult kimerültség nem sokáig tart majd, és újra vissza fognak térni az elmémbe a rémisztő jövőképek, de nem akartam ezzel foglalkozni. Ki akartam élvezni, hogy most semmit sem érzek Edward ölelésén, simogatásán kívül.

Elcipelt az ágyunkig, bebugyolált a takarómba, aztán magához ölelt, és megnyugtató dolgokat suttogott nekem, míg el nem aludtam. Napok óta most először tudtam végigaludni az éjszakát anélkül, hogy harcoló vámpírokról és farkasokról álmodtam volna.

- Mami… - A halk hangocska lassan térített csak magamhoz. Mikor pislogva felnyitottam a szememet, először csak a kusza hajrengeteget láttam, aztán egy apró kéz kisöpörte az arcomba zúdult tincseket.

- Edan? Mmm… Mi az? – motyogtam kiszáradt szájjal.

- A papa mondta, hogy ébresszünk fel, nem sokára indulunk – néztek rám a nagy barna szemek várakozóan. Szédelegve ültem fel az ágyban, és mikor rájöttem, hogy még mindig a fürdőköpenyem van rajtam, zavartan húztam magamon még összébb.

- Hoztunk neked reggelit – lépett beljebb Esme az ajtóból egy tálcával a kezében. – Gondoltam, jól fog esni… - nézett rám aggodalmasan. Nagy sóhaj hagyta el a számat. Valószínűleg, már mindenki tudott róla, hogy az éjszaka kiborultam, és most emiatt kapom az extra odafigyelést.

- Köszönöm, de inkább lemennék reggelizni a kicsikkel – kerestem meg a lábaimmal a papucsomat.

- Mi már ettünk – szólalt meg Edan.

- Ó… - nyögtem fel. Rosszabb állapotban lehettem múlt éjjel, mint gondoltam. Edward máskülönben nem hagyott volna ilyen sokáig aludni – pislantottam az ablak felé. – Edward és Isis? – érdeklődtem.

- Odalent készülődnek – kaptam meg a választ, miközben Esme mellém helyezte a reggelimet. Visszahúztam a lábamat az ágyra, aztán lassan enni kezdtem a pirítóst. Pár falatig bírtam csak elviselni a kutakodó pillantásokat, aztán kezdett szörnyen frusztrálni. – Jól vagyok – fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt bosszankodva. – Tegnap csak rossz napom volt, ennyi.

- Igen, most már jobban nézel ki… Csak szükséged volt egy nagy alvásra – mosolygott rám Esme, és úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja, amit mond. Elgondolkozva vizsgálgattam az arcát, hogy rájöjjek, akkor mi nézni való van rajtam.

- Történt valami – nyögtem fel letéve a kezemben tartott kenyérdarabot. Esme egy másodpercre a padlóra fordította a tekintetét, és csak aztán nézett ismét rám.

- Négy nap múlva indulunk. – Bár nem mondta ki, hová, tudtam, mire gondol.

- Négy… nap? – szorult össze a torkom.

- Edward ma reggel értesült arról, hogy akkor lesz a temetés. A kis bolt tulajának a nővére hunyt el… Ma Russelnek törölnie kell Gianna emlékezetét teljesen ahhoz, hogy vissza tudjuk időben küldeni – magyarázta Esme.

- Négy nap… - motyogtam magam elé. Az olyan kevés… Annyira szörnyen kevés…

- Reggelizz meg, mami, mert hamarosan indulnunk kell – rázott fel a jeges döbbenetből Edan hangja. Ahogy rápillantottam a tányéromra, szinte éreztem, ahogy a nyelőcsövem egyre szűkebbé válik, aztán teljesen összezárul.

- Nem vagyok éhes, fél perc, és felöltözöm – toltam el magamtól az ételt. Esme sóhajtva lépett az ágyhoz, majd felemelte a tálcát, és kézen fogva Edant, magamra hagyott.

Négy nap… Négy nap… Négy nap…

A két szó úgy lüktetett az elmémben, mint egy migrénes görcs. Hiába próbáltam szabadulni tőle, nem bírtam. Miután felöltöztem, tétován néztem szét a szobánkban. A tekintetem végigcirógatta a gyerekek ágyát, Edward íróasztalát, a közös ágyunkat. Négy nap…

Mosolyt erőltetve az arcomra mentem le a földszintre, és kivételesen szinte megkönnyebbültem, mikor odakint felvehettem a farkasalakomat. Edan vékonyka karjai a nyakamba kapaszkodtak, a fejét pedig a bundámra hajtotta. Hallgattam, ahogy dobog a pici szíve és szaporán veszi a levegőt, és ez egy kicsit segített elterelni a figyelmemet.

A hegyre érve mindenki izgatottabb volt, mint eddig. Gianna Russel mellett ült a földön, és egymás kezét szorították, míg a többiek feszülten figyelték őket. Mindenki tisztában volt vele, hogy a mai nap milyen fontos.

- Kezdjük! – Edward még egyszer ellenőrizte a burkot Edan és Isis körül, aztán megvárta, míg Russel talpra áll, és a bátyjaival le akarta fogni őt.

- Adjatok egy pillanatot… - Russel hangja halk volt – inkább kérő, mint követelő. Edward visszaejtette maga mellé a karját, aztán intett a testvéreinek is, hogy még várjanak. Nem értettem, miért nem kezdjük már el, egészen addig, míg Russel fel nem húzta Giannát is földről. – Én… - kezdte tétován, mint aki mondani szeretne valamit, de fogalma sincs róla, hogyan tegye. Bosszankodva fújtattam egyet – semmi kedvem nem volt végignézni ezt a jelenetet.

- Négy nap múlva találkozunk… - mosolyodott el halványan Gianna, aztán közelebb hajolt Russelhez, és a tekintetét az övébe fúrta. – Aztán pedig miénk az örökkévalóság. – Olyan érzésem volt, mintha egy ígéretet tett volna neki, de ez egyáltalán nem tetszett. Russel nem ihat embervért, neki más életet – vagyis létet – szántam, mint amilyet Gianna mellett élhetett volna.

- A miénk – bólintott Russel ellágyult arccal.

Legszívesebben félrefordítottam volna a fejemet, hogy ne is lássam a csókot, amit váltanak, de a gyerekeim védelme érdekében ezt nem tehettem meg – még akkor sem, ha rajtam kívül még hat óvó szempár figyelt rájuk.

Mikor Russel végre elengedte a vámpírnőt, Edwardék megragadták. Az őrjöngés hirtelen kezdődött minden átmenet nélkül. Russel az egyik pillanatban még nyugodtnak tűnt, a következőben pedig már üvöltve próbált kiszabadulni az őt szorító kezek közül. Már nem viselt meg annyira a látvány – talán, hozzászoktam a napok során, de az is lehet, hogy csak túl sok ennél megrázóbb gondom is akadt.

- Koncentrálj, és törölj minden emléket a fejéből, amely veszélyes ránk nézve! – A menetrend ugyanaz volt, mint mindig. Isis sikeresen a hatalma alá vonta Russelt, aztán kiadta a parancsot. A feszültség szinte kézzelfogható volt – mind lélegzet-visszafojtva követtük az eseményeket, várva, hogy vajon sikerrel jár-e a tervünk, vagy már az első lépésnél elbukunk.

Russel Gianna felé fordult, és megérintette a vállát. Egy másodpercig csak néztek egymásra, aztán a férfiarc izmai megfeszültek. A vámpírnő szeme tágra nyílt, és legalább olyan kábultnak látszott, amilyenek Isis „áldozatai” szoktak lenni.

Idegesen kaparásztam a mancsommal a földet, mert külső szemlélőként fogalmam sem volt róla, hogy Russel hogy halad. Semmi jele nem volt annak, hogy sikerült-e törölnie az emlékeket, vagy hogy bekerültek-e a helyükre a megfelelő új emlékek, amelyek azt mutatták Arónak, amit mi szerettünk volna, hogy lásson.

Öt perc is eltelt már a belső órám szerint, mire Russel végre megmozdult. Pislantott egyet, aztán elengedte Giannát és Isis felé fordult. Gianna kábultan rázkódott meg.

- Sikerült? – tette fel a kérdést izgatottan Isis.

- Igen – bólintott Russel. Halk sóhaj szakadt fel mindenki ajkáról.

Carlisle és Rosalie Giannához léptek, és a karjait megragadva rohanni kezdtek vele az erdő felé, hogy biztonságos terepre vigyék, míg magához nem tér teljesen a zavarodottságából. Nem láthatta többé ezt a helyet, sem Russelt, minket vagy a farkasokat. Azt kellett hinnie, hogy figyelt, tanulmányozott minket, ahogyan Aro is parancsolta, aztán elvesztette a fejét, megharapta Russelt, mi pedig közöltük vele, hogy azonnal vissza kell mennie Volterrába, ha nem akarja, hogy a farkasok végezzenek vele.

- Ügyes voltál, köszönöm – mosolyodott el Isis, aztán az apjára pillantott.

Ennyi volt? – kérdeztem pár pillanat múlva, mikor Russel már ismét a barlangban volt.

- Igen. Belenéztem Gianna elméjébe, és nem találtam ott olyan gondolatot, amely bajt hozhatna ránk – sétált Edward mellém. – Apámék most visszaküldik Volterrába – nézett az erdő felé elkomoruló tekintettel.

Most akkor hazamegyünk? – Motyogtam inkább magamnak a kérdést, mint Edwardnak. Furcsa érzés volt úgy hazasétálni, hogy tudtam, mi vár ránk nem sokára. Mintha ülni egyhelyben, elfecsérelt idő lenne, amit másképp kéne töltenünk. De fogalmam sem volt róla, hogyan…

Edward félrehajtott fejjel fürkészett egy ideig, aztán halványan elmosolyodott.

- Én tudom – simított végig a bundámon. Fogalmam sem volt róla, mit találhatott ki, de az elégedett somolygása megijesztett egy kissé. Pár könnyed lépéssel az éppen visszaérkező Carlisle-hoz sétált, aztán valamit elhadart neki, amire egy bólintást és vállveregetést kapott válaszként.

Mikor leértünk a hegyekből, meglepetten vettem tudomásul, hogy Edward hazafelé vette az irányt – azt hittem, hogy talán, vadászni akar vinni minket kikapcsolódásként -, de nem akartam panaszkodni neki. Így is épp elég bajunk volt, az hogy most semmi kedvem nem volt otthon maradni, egyáltalán nem tartozott a fontos dolgok közé. Csendes elmével követtem őt egészen a házig, ahol levette Edant a hátamról, hogy át tudjak változni.

Nagyot sóhajtva indultam már emberi alakban a veranda felé, mikor Edward megragadta a karomat, és visszahúzott.

- Nem arra! – fordított a garázs irányába. – Elmegyünk – fogta meg Isis és Edan kis kezét is, majd elindult az autók felé.

- Hová? – érdeklődtem kíváncsian.

- Meglepetés – nyitotta ki a saját kocsija hátsó ajtaját. – Fél pillanat, és itt leszek – emelte fel az ujját, aztán elsüvített. Körülbelül két perc múlva megjelent két nagy bőrönddel, aztán egy újabb forduló után három babaülést cipelt ki a házból Esmével a nyomában, aki az öcsémet hozta a karjában.

Edward pillanatok alatt beszerelte a hátsó ülésre a három gyerekhordozót, és mire észbe kaptam, már az anyósülésen ülve figyeltem a mellettünk elszáguldó fákat.

- Most egy pár napon át úgy kell viselkednetek, ahogy a nagybátyátok teszi, rendben? – fordult hátra Edward a gyerekekhez, miközben a kezét a kormányon tartotta.

Régebben a frász kerülgetett volna, de mostanra már hozzászoktam, hogy Edward vezetési technikája, még ha ijesztő is, teljesen biztonságos. Vámpírként nem csak a szemeire, de a fülére és a gondolatolvasó képességére is hagyatkozhatott, és így biztos volt, hogy az úton tudja tartani a kocsit és nem megy neki senkinek, akkor sem, ha épp úgy tűnik, nem figyel az útra.

- Emberek közé megyünk? – döbbentem rá. – Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodtam. Az ikrek még sosem jártak sehol, és Juliette-éken kívül más emberekkel még nem is találkoztak.

- Nyugodj meg, mami, jól viselkedünk majd – ígérte Isis.

- Hallottad – vonta meg a vállát Edward. – Különben sem tarthatjuk őket örökké bezárva. Meg kell ismerniük a világot. Félig emberek…

- Tudom, de… - tördeltem az ujjaimat, miközben ki akartam fejteni, hogy a világ mennyire veszélyes lehet rájuk nézve. Aztán rádöbbentem, hogy ez elég furán hangzana a számból azok után, hogy négy nap múlva hová fogjuk vinni őket. – Rendben – adtam meg magam végül. – És mi lesz a vérrel? – jutott eszembe hirtelen.

- Bezacskózva és lefagyasztva hátul a csomagtartóban. Csak egy mikró kell hozzá, és máris kész a friss reggeli – vonta meg a vállát Edward.

Isis elfintorodott egy pillanatra, de aztán mikor rájött, hogy őket nézem, megregulázta a vonásait, és angyali mosoly ült ki a szájára. Eleinte örömmel itták cumisüvegből a lefagyasztott, majd felmelegített vért, de amint megízlelhették a tényleg friss nedű ízét, rögtön elment a kedvük Carlisle zacskós változatától.

- Jó lesz, meglátod – hajolt felém Edward egy csókra. – Csak engedd el magad…

- Igyekszem – dőltem hátra az ülésben, miközben Edward a cd-lejátszó felé nyúlt. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mikor meghallottam az a dal, amely az esküvőnkön is szólt, és a hűvös ujjak az enyémek közé csúsztak.

- Fogjuk fel úgy, hogy van pár szabad napunk, amit azzal töltünk, amivel csak akarunk – szorította meg Edward a kezemet finoman.

- Mint egy családi nyaralás? – kérdeztem vissza, erőszakkal száműzve a fejemből a rossz gondolatokat és a kétségeket. Edward elgondolkozva hümmögött.

- Valami olyasmi… - bólintott rá végül.

Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a lágy dallamok olyan emlékek közé sodorjanak, amelyek csak kellemes érzésekkel járnak át.

Négy nap…