.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. december 31., péntek

Varázslatos realitás 81. + BUÉK!

Először is szeretnék nektek nagyon-nagyon boldog és békés, egészségben, sikerekben, örömökben gazdag új évet kívánni! :) Köszönöm nektek életem legjobb évét, mert a nagy részét tényleg nektek köszönhetem. A sok támogatást, segítséget, szeretetet, kedvességet, az építő hozzászólásokat, akár negatívak, akár pozitívak voltak, a baráti és megható szavakat. :) Szeretlek titeket! :)

Eszti (Hesz) is üzent nektek, én pedig tolmácsolnám... :)

"Kedves Mindenki!

Nagyon köszönöm, hogy befogadtatok. Hálás vagyok azért, hogy nem ettetek meg. :) Minden komment, amit írtok, olyan jól esik, mintha örökké karácsony lenne és ajándékokat kapnék. Remélem még sokáig írhatok Nektek, mert egyszerűen fantasztikusak vagytok.
Boldog Új Évet!"

Új évi köszöntő ajándékként pedig egy kis apróságot hoztam... Kértétek, hogy mutassak nektek kivágott, átírt jeleneteket az Árnyékvilágból. Íme egy. :) Adam és Camilla első csókjának eredeti változatával kívánok nektek még egyszer Boldog Új Évet! :)



Charlotte ledermedve állt a fal mellett, és fogalma sem volt, hogy került ide és mi történik. Az egyik pillanatban még odabent volt az osztálybulin, a következőben pedig Roy Jonson kézen fogta, és kihúzta magával a hátsó udvarra, mondván, elfogyott az üdítő, segítsen bevinni pár üveggel.
Most pedig ott állt a fal mellett, Roy pedig megcsókolta őt. Legalább is, Charlotte úgy gondolta, ezt nevezik csóknak, és ettől csalódottság járta át. A száraz száj az övén volt, a nedves nyelv pedig próbált bejutni az összeszorított ajkain. Élete első csókját mindig tökéletesnek képzelte el. Úgy vélte, beleborzong majd minden porcikája és apró csengettyűket fog hallani. Ehelyett viszont csak annyit érzett, hogy fázik a hideg falnak döntve, és azt várta, mikor lesz már vége…
Aztán egyszer csak elengedték. Dühös mordulást hallott, ami végül nevetésbe csapott át.
- Ez a béna még csókolózni sem tud rendesen. Olyan, mintha egy jégcsapot nyalogatnék – hallotta meg Roy hangját. Egy másodpercig összezavarodva meredt a fiúra, aztán rájött, hogy nincsenek egyedül. Az egész csak egy gonosz tréfa volt, hogy lássák, a béna kis Charlotte hagyja-e magát…
- Na, most meg mindjárt sírva fakad… - horkant fel Roy, aztán elindult a barátai felé. – Inkább menjünk be, ez egy pityergő kislány, nem nő! – hagyták magára a síró lányt.
- Szabad? – Peter kérdése egyszerre töltötte el Charlotte-ot izgalommal és rettegéssel. Mi van, ha még mindig bénán csókol? Ha Peter is kineveti majd, aztán egyedül hagyja? Még mindig csak egy riadt kislánynak érezte magát, nem nőnek – pont, ahogyan Roy is mondta annakidején róla.
Igent akart mondani, de mikor Peterre emelte a tekintetét, a fiú arcán hirtelen már nem vágyakozást látott, hanem ijedtséget. Egészen addig nem értette, miért, amíg a fiú fel nem emelte a kezét és végig nem simított az arcán. Ahogy visszahúzódott, az ujjai nedvesek voltak Charlotte könnyeitől.

2010. december 30., csütörtök

Varázslatos realitás 80.

Peter zihált még a hátán fekve is. Mély levegőket véve próbált megnyugodni, de annyira képtelen volt a helyzet, hogy nehezen ment neki. Kikukucskált a keze alól, és egyre nevetségesebbnek érezte magát.
- Jól, csak abszurd nem? Nem úgy indult ez az egész, hogy te papírokat ejtesz ki a kezedből, eleve morcos öregembereket teszel morcosabbá, én meg magam vagyok a nyugalom szigete?
Peter először a könyökére támaszkodott, majd kis gondolkozás után felült. Törökülésben az ágy mellett foglalt helyet és Charlotte-ra nézett, aki még mindig az ágy szélén kucorogva figyelte Peter ténykedését.
- Azt hiszem, nem bánom, hogy komplett idiótát csinálok magamból – mondta és egészen közel dőlt a lányhoz. – Szabad? – kérdezte dobogó szívvel, és úgy várta a választ, mint egy kivégzésre váró a bíró döntését.

2010. december 29., szerda

Varázslatos realitás 79.

Charlotte ledermedve ült az ágyon, és csak fél másodperces késéssel jött rá, mi is történt. Vagyis csak sejtette. Peter meg akarta csókolni? Vagy csak képzelődött? És miért hátrált meg végül? Ezernyi kérdés, de Charlotte csak a legfontosabbat tette fel, miközben riadtan az ágy széléhez mászott, hogy megnézze, nem esett-e baja a földre pottyant fiúnak.
- Jól vagy? – Döbbenten figyelte a levegő után kapkodó fiút, akinek már könnyesek voltak a szemei a nevetéstől. Charlotte elképzelni sem tudta, mi váltotta ki ezt a reakciót. Már kezdte azt hinni, hogy elaludt film közben és ez csak egy bizarr álom, mikor Peter végül vett két mély levegőt, és hátradőlve a földön a tenyerébe temette az arcát.

2010. december 27., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak 12. fejezet

12. KÖLTÖZÉS



KÖLTÖZÉSRE KÉSZÜLŐDTÜNK, bár más értelemben, mint eredetileg terveztük. Fogalmam sem volt, hogy jó ötlet-e engedni Alice-nek, de egy próbát mindenképpen megért. Mire hazaértem Vaniától, a farkasfalka már nálunk volt. Mindenki az ebédlőben gyülekezett, és már csak rám vártak. Igyekeztem félretenni a magánéletem gondjait, és a családi ügyekre koncentrálni, de a tárgyalás lebonyolítását megint Edwardra hagytam.

- Először is nagyon köszönjük, hogy egyáltalán megfontoljátok a húgom kérését! – kezdte, ahogy leültem a helyemre. Nem zavart volna, ha elfoglalja az asztalfőt, mint a család új vezetője, de meghagyta nekem a megszokott székemet.

- Ez az ügy számunkra is fontos. Nem akarjuk, hogy Isabella elhagyjon minket – fordultak a sötétbarna szemek az említett felé, aztán Jonathan mélyet sóhajtott. – Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogyan reagálnának az emberek, ha beleegyeznék a dologba. Egész életükben úgy lettek nevelve, hogy… nos…

- Hogy gyűlöljenek minket és a hozzánk hasonlókat – fejezte be Alice a mondatot halvány mosollyal az arcán. Jonathan hálásan bólintott, amiért nem neki kellett kimondania.

- A la push-i emberek tisztelnek téged, ha látják, hogy mi befogadjuk őket, nem lesz belőle gond – szólalt meg Joshua mindannyiunkat meglepve kissé. Ő volt leginkább ellenünk korábban az alakváltók közül. Persze, azóta sok minden megváltozott… - Hoznunk kell néhány fontos szabályt, de véleményem szerint megoldható.

- Nincs szükségünk arra, hogy korteskedj mellettünk! – Emmett felcsattanó hangjára mind megdermedtünk. A kezei, melyek az asztal lapján feküdtek, ökölbe szorultak.

- Emmett, kérlek! – Ahogy Rosalie ujjai megérintették őt, egy hirtelen mozdulattal húzódott el tőle.

- Csak miattad akarja, hogy maradjunk! De csak hogy tudd… - fordult ismét Joshua felé. – Rosalie úgy döntött, hogy ha mi elmegyünk, ő akkor is itt marad veled! – vetette oda gúnyosan. – Úgyhogy jobban jársz, ha inkább ellenünk szavazol. Akkor szabad préda lesz! – préselte a szavakat a fogai között.

Pár másodpercre megfagyott a levegő, míg próbáltuk felfogni, hogy mit is jelent ez pontosan, aztán Rosalie széke hirtelen hátracsapódott. Először azt hittem, hogy nekiesik majd a férjének, de ehelyett kezét a szájára szorítva rohant ki az ebédlőből.

Mind feszülten vártuk, mi lesz a folytatása a veszekedésnek, mert a két férfitekintet gyűlölködő párbajt vívott egymással, de végül Joshua lassan felállt a helyéről. Látszott rajta, hogy csak nehezen tudja visszafogni magát.

- Egy igazi barom vagy! – morogta Emmett felé. – Csak hogy tudd, Rosalie és én barátok vagyunk, semmi több. Az a szerencsétlen lány fülig szerelmes beléd, bár fogalmam sincs, mit lát egy ilyen tuskóban! Nehéz időszakon megy át, és segítség kell neki. Én pedig segítek. Neked is ezt kéne tenned ahelyett, hogy még jobban megbántod – vetette a fiam szemére, aztán kisétált az ebédlőből.
- Talán utána kéne… - szólalt meg elsőként Alice halk hangon, de Emmett nem várta meg a mondat végét, elhagyta az ebédlőt.

- Elnézéseteket kérem emiatt a jelenet miatt. – Edward az asztal bal oldala felé pillantott, ahol a farkasok ültek. – Ha úgy gondoljátok, halasszuk el a megbeszélést…

- Nem! Semmi szükség rá. Jobb, ha minél hamarabb átbeszéljük a dolgokat – fonta össze az ujjait Jonathan. – A Black ház megfelelő lenne számotokra, igaz lehet, hogy ki kéne bővíteni majd egy kicsit – nézett végig rajtunk számba véve, hogy férnénk el a leendő lakhelyünkön.

- Azt megoldjuk – bólintott Edward.

- A la push-i emberekkel megpróbálok beszélni. Szép lassan elcsepegtetem nekik, hogy nem kell tartaniuk tőletek. Addig is arra kérlek titeket, hogy legyetek nagyon türelmesek és óvatosak. A legjobb az lenne, ha az első időkben csak a kíséretünkben mászkálnátok.

- Foglyok leszünk? – szaladt össze Jasper szemöldöke.

- Nem, természetesen, nem – rázta meg a fejét Nate. – Egyszerűen csak így könnyebb lenne nektek is beleszoknotok az új környezetbe, és az embereknek is megszokni, hogy közöttünk vagytok. Természetesen, ha ellenzitek, nem kötelező ez az egész, de hiszem, hogy így gyorsabban befogadnának titeket.

- Úgy vélem, Jonathannak igaza van – szólaltam meg most először. Logikus volt, hogy a la push-iak könnyebben viselik a jelenlétünket, ha látják, hogy a saját – nem hivatalos, de mégis elfogadott – vezetői mellettünk állnak és barátként kezelnek.

- Egyetértek Carlisle-lal. Tudom, hogy nehéz lesz mindenkinek, de engedményeket kell tennünk, ha már befogadnak minket. Rövidtávon kényelmetlen, de hosszútávon így lesz a legjobb – támogatott Edward a véleményemben.

- Engem nem zavar – vonta meg a vállát Alice. Ő már egészen jó viszonyban volt a farkasokkal, kiváltképp Jonathannal.

- Még valami… Úgy vélem, az is segítené a beilleszkedést, ha részt vennétek a rezervátum életében. A kórházunknak például szüksége lenne egy orvosra. Igaz, nem olyan izgalmas munka, mint egy nagyváros sürgősségi osztályán dolgozni, de esetleg tovább dolgozhatna az ellenszérumon a vámpírméreg ellen, hogy kiszűrje a mellékhatásokat – fordult felém Jonathan. Felélénkülve dőltem előrébb. Talán hátrahagyhatnék még valami jót ezen a világon, ha tényleg hatásos és veszélymentes szérumot sikerülne kidolgoznom, mielőtt…

- Örömmel elfogadom az ajánlatot! – egyeztem bele azonnal. Elkaptam Isabella halvány mosolyát, és volt egy olyan érzésem, hogy ő már korábban is hallotta volt alfája tervét, sőt, valószínűleg ő javasolta neki, hogy vesse fel ezt a témát. Végül is, lényegtelen volt, ki találta ki, ha egyszer jó ötlet volt.

- Helyes! Akkor már csak azt kéne megbeszélnünk, mikorra várhatunk titeket – érdeklődött Nate.

Pont hat hét, ennyi idő volt, míg minden függőben lévő ügyünket elintéztük. Eddig csak szabadságon voltam a kórházban, de most hivatalosan is felmondtam, és elhintettem a városban, hogy a gyerekek mostantól a rezervátumbeli iskolában tanulnak ahelyett, hogy magántanulmányokat folytatnának. Így a la push-i tanárokra maradt a sokadik érettségijük lebonyolítása, és nem a Forksi Gimnáziumból küldött vizsgáztatókra.

Ebben az időszakban betartottam, amit elhatároztam, és egyetlen egyszer sem látogattam meg Vaniát. Kifizettem a főbérlőnek a megbeszélt összeget, és Vaniánál egyszer telefonon rákérdeztem, hogy nincs-e szüksége valamire, de ennyi volt. Rettenetesen hiányoztak a beszélgetéseink és néha már majdnem feladtam az elveimet – egyszer még a kocsimba is beültem, és a lakása előtt üldögéltem vagy egy órát -, de végül sikerült erősnek maradnom.

Ahogy feltettük az utolsó szekrényt is Emmett új furgonjának hátuljába, furcsa érzés kerített a hatalmába. Visszamentem a dolgozószobámba, és a helyiség üressége, mintha belém költözött volna. Esme annyira lelkes volt, mikor ideköltöztünk. Imádta ezt a házat. Bárhol is éltünk az évtizedek során, mindig ezt a helyet tartotta az otthonának, és alig várta, hogy időről időre visszatérhessünk.

- Jaj, annyira izgatott vagyok! – Esme mosolyogva pakolászta a kartondobozba a porcelánjait, miközben én a ruháimat csomagoltam. – Minden meg fog változni. Érzem a csontjaimban! Jót fog tenni, hogy visszamegyünk… – motyogta inkább magának, mint nekem.

Tudtam, hogy mire, vagyis pontosabban, kire gondol. Azt remélte, hogy ha Edward visszatér Forksba, akkor sikerül feldolgoznia a múltat. Mint mikor egy baleset túlélőjét visszaviszik a tragédia színhelyére, hogy legyőzze a rémképeit. Én nem voltam ennyire biztos benne, hogy jó ötlet-e szembesíteni Edwardot az emlékeivel, de már nem nagyon volt más ötletem. Tarthatatlan volt a viselkedése. Vagy teljesen visszavonult, és olyankor hónapokig azt sem tudtuk, mi van vele, vagy velünk volt, de időről időre kitört, mint egy vulkán.

- Igen, biztosan minden rendben lesz – nyomtam egy puszit Esme fejére, aztán tovább pakoltam.

Így utólag, ha az önzőségemet félretettem, már láttam, hogy helyes lépés volt költözni. Edward helyre jött, megtalálta Isabellát, és most itt van két csodaként Isis és Edan. Arra nem akartam gondolni, hogy ha nem jövünk ide, akkor Esme még…

- Nagypapa… - Isis hangja olyan volt számomra, mint egy azonnal ható gyógykenőcs, amely a sebet nem gyógyítja be, de hűsít és csökkenti a fájdalmat. Várakozva álldogált az ajtóban, aztán beljebb lépett, de egy szót sem szólt.

Tudtam, hogy azt szeretné, emeljem a karomba, de bármennyire is hiányzott a közelsége, igyekeztem leszoktatni magam erről a közvetlen gesztusról. Már olyan kilenc év körülinek nézett ki, így túl nagy volt ahhoz, hogy úgy viselkedjek vele továbbra is, mintha karon ülő lenne. Mikor látta, hogy nem mozdulok, tett még két lépést, aztán felsóhajtott.

- Hiányozni fog… - nézett körbe, aztán a tekintete megállapodott azon a helyen, ahol korábban a bőrfotelem állt. Hónapokon keresztül minden nap ott üldögéltünk ketten, miközben feltöltődtem Isis képességének köszönhetően.

- Igen, nekem is – bólintottam. – Azt hiszem, ez életem legnehezebb költözése – ismertem be.

- Nem csak a ház – rázta meg a fejét Isis, és olyan tekintettel nézett rám, amitől hirtelen melegem lett. – Félek, minden meg fog változni, ha elmegyünk – nyújtotta ki a kezét, és belekapaszkodott az enyémbe.

- Minden? – vontam össze a szemöldökömet. Mire gondolhat? Vártam, hátha válaszol, de elfordította a pillantását rólam és elengedett.

- Apa küldött, hogy mondjam meg, indulunk – szólalt meg, aztán beharapta a száját. – Mehetek veled? – kérdezte végül. – A többi autó zsúfolásig van… - tette hozzá, mikor nem válaszoltam azonnal.

- Rendben – egyeztem bele. Az arca azonnal felderült, és ugrándozva hagyta el a dolgozószobámat. Utoljára még körbenéztem búcsúképpen, aztán nagyot sóhajtva követtem.

- Én a nagypapával megyek! – jelentette ki hangosan, ahogy kiléptünk a házból.

Az autók felsorakozva álltak, nekem pedig beugrott egy cigánykaraván képe, amit még nagyon régen, magányos utazásaim során láttam. Irigyeltem a tagjait, mert egyszerre voltak szabadok, mégsem érezték soha magányosnak magukat. Mentek, amerre a lábuk vitte őket, de sosem váltak el egymástól.

- Biztos, hogy elviszed? Elég izgatott, nem biztos, hogy bírni fogsz vele… - mérte végig a kislányát Edward. Isis már az autóm mellett toporgott, és a korábbi szomorúságát felváltotta a gyermeki kíváncsiság. Irigyeltem kicsit, mert jó lehetett ilyen könnyen elfelejteni a félelmeinket és helyettük izgatottan várni az új kalandokat.

- Megoldom. És ha nem bánod, átcsábítom magamhoz Isabellát, hogy ő is segítsen. Tele van a kocsid, nem lenne kényelmes a gyerekekkel abban utaznia – ajánlottam fel.

- Rendben – bólintott, aztán a feleségéhez sietett, hogy beszéljen vele.

- Megyünk már? – emelkedtek rám a mogyoróbarna szemek, ahogy hátrasiettem az autóhoz. Edward vezette a sort, és én zártam.

- Mindjárt, csak édesanyád átköltözik hozzánk – magyaráztam. Az apró ajkak dühösen összepréselődtek, de nem értettem, mi a baj. Talán megint összekaptak valamin anya és lánya?

- Miért jön velünk? – fonta össze maga előtt Isis a karjait, és még mindig nagyon csúnyán nézett rám. Mintha valami rosszat tettem volna…

- Mert az én kocsim tágasabb és nincs telepakolva mindenfélével – magyaráztam, de az érveim nem nagyon enyhítették meg őt. – Valami baj van? – csúszott ki végül a számon a kérdés.

- Nem. Semmi.

- Isis, ha… - kezdtem volna bele, de végül nem tudtam befejezni a mondatot.

- Carlisle, segítenél, kérlek? – sietett felém Isabella, aztán a kezembe nyomta Edyt. A kicsi vigyorogva magyarázott nekem valami maciról, de nem igazán értettem, mit szeretne. Nehéz volt dekódolni a saját kis babanyelvét. Viszont arra jó volt a gügyögése, hogy mosolyt csaljon az arcomra.

Isabella pár gyors, gyakorlott mozdulattal beszerelte a babahordozót a hátsó ülésre, aztán beültette és bekötötte a gyerekeket. Én is elfoglaltam a helyemet a kormány mögött, és vártam, hogy végre elinduljunk. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen, mert a másodpercek múlásával egyre inkább feszített a mellkasom.

Semmi baj. Minden rendben lesz! – nyugtattam magam, aztán felsóhajtottam, mikor végre Edward beindította a motort. Az ujjaim keményen szorították a kormányt – kényszeríteni kellett magam, hogy ne pillantsak vissza. Vége. Lezárult az életem, és most már csak addig kell léteznem, amíg minden helyre nem jön a többiekkel. Egy átmeneti állapot, amit mindegy, hol töltök el.

- Juliette azt mesélte, hogy az egyik család kutyája éppen a héten ellett meg – szólalt meg Isabella szilánkokra törve a kényelmetlen csendet. – Ha van kedved, választhatsz közülük egyet, Isis – mosolygott hátra a lányára. Már korábban is pedzegették ezt az ötletet, de eddig kisebb bajunk is nagyobb volt annál, semmint hogy ilyesmiken gondolkozzunk, de most jó ötletnek tűnt, hogy legalább a gyerekeknek könnyebb legyen a beilleszkedés.

- Már nem szeretnék kutyát – rázta meg Isis a fejét. Isabellával meglepetten néztünk össze.

- Hogyhogy nem szeretnél? Nemrég még könyörögtél érte…

- Meggondoltam magam – pislantott az öccse felé, aki hallgatagon bámult ki az ablakon, mintha egyáltalán nem érdekelné a beszélgetés, de feszült tartása elárulta őt. Az ikrek valamit megint titkoltak. Mit eszelhetett már megint ki Isis? – pislantottam a visszapillantó tükörbe. Általában ő volt az ötletgazda, Edan pedig csak követte őt, mint egy hűséges testvér.

- Azért majd megnézzük azokat a kutyusokat, hátha mégis megtetszik valamelyik… - vonta meg a vállát Isabella.

- Akkor sem akarok… - kezdett volna bele Isis az ellenkezésbe, de Edan érintésére elhallgatott. – Rendben, megnézzük majd őket – szólalt meg halkan. Összeráncolt homlokkal fordultam megint Isabella felé, és biztos voltam benne, hogy ő is azon elmélkedik, miben sántikálhatnak a kicsik. Isis egy másodpercig kérdőn fürkészte a bátyja arcát, aztán aprót bólintott.

- Anya, szerinted az új házban kaphatunk Isisszel egy saját szobát? – terelte Edan másra a szót, de ez a téma legalább olyan meglepő volt tőle, minthogy Isis lemond arról, hogy kutyája legyen.

- Saját szoba? – Isabella arcán most már tényleg gondterheltség jelent meg. – Nem szerettek velünk aludni?

- De igen, csak gondoltam, úgy egyszerűbb lenne. Lenne egy kis személyes tere… mindenkinek… - pirult el Edan, mire Isabella arca is vörösbe öltözött.

Furcsa volt végighallgatni ezt a beszélgetést. Isisre és Edanre még mindig úgy néztünk mind, mintha átlagos gyerekek lennének, de már sokkal többet tudtak és értettek, mint egy korukbeli. Valószínűleg azt is felfogták már, mit is jelent pontosan házaspárnak lenni, és ez mivel jár együtt, ezért szorgalmazták a különköltözést.

- Ó, hát, én… Végül is, igaz, csak… Már úgy megszoktam, hogy velünk vagytok – köszörülte meg a torkát Isabella, és mintha egy kicsit elkomorult volna.

Egy átlagos anyának is nehéz volt beletörődnie, hogy a gyermekei milyen gyorsan felnőnek, Isabellának ez háromszor annyira nehéz lehetett. Igaz, hogy a kicsik növekedése valamelyest lelassult, de számításaim szerint, így is elérik a tizenhét-tizennyolc éves kinézetet hat-hét éven belül. Abba bele sem akartam gondolni, hogy ilyen fejlődési ütemmel röpke harmincöt év alatt száz éves testbe lesznek zárva, egészen addig, amíg…

Nem, ez nem fog megtörténni! Most lesz időm és lehetőségem kísérleteket folytatni, és a vámpírméreg ellenszere mellett az ikreket is megvizsgálhatom, és ha szükséges, kitalálok valami megoldást.

- De azért mondasz nekünk esti mesét majd, ugye? – zökkentett ki a borús gondolatokból Edan kérdése Isabellához.

- Persze, ameddig csak akarjátok – bólintott rá. – Megbeszéljük majd apátokkal, hogyan lehetne megoldani a külön szobát. Egyelőre csak két szobánk van fent az emeleten és a földszinten még egy apró szoba… Talán az lehetne gyerekszoba – gondolta végig.

- Ahogy Alice-t ismerem, úgyis átalakítunk majd egy-két dolgot, úgyhogy kibővíthetjük pár szobával a házat – szóltam közbe.

Az út további része azzal telt, hogy Isis és Edan beszélgetését hallgattuk. Részletesen megtervezték, milyen szobát is szeretnének – vagyis Isis elmondta a terveit, testvére pedig rábólintott mindenre, amit a kishúga szeretett volna.

- A nagypapának is kell egy dolgozószoba! – szólalt meg Isis, miután már átléptük La Push határát. Ahogyan az előttem lévő kocsik, úgy én is lassítottam egy kicsit. Nem sokára lakott helyre érünk, és nem lenne jó, ha az emberek azonnal azt gondolnák rólunk, hogy életveszélyesek vagyunk. Már ami a vezetést illeti…

- Jonathan azt mondta, hogy a helyi kórházban kapok egy labort – feleltem.

- De az nem jó! – tiltakozott Isis. – Akkor egy csomó időt leszel távol tőlem… tőlünk… - javította ki magát zavartan és lesütötte a szemét. Önkéntelenül is az Edwarddal való beszélgetésünk jutott eszembe. Őrültség volt az egész, mégis elültette a bogarat a fülembe, és önkéntelenül is figyelni kezdtem Isis reakcióit. Ha nem ismertem volna az igazi érzéseit, lehet, hogy engem is megtévesztett volna a viselkedése, de így, hogy ő maga mutatta meg több tucatszor őket, még mindig őrültségnek tartottam Edward felvetését.

- Szerintem jó ötlet a saját dolgozószoba. Nem jó, ha sokat vagy magad… - mosolygott rám szomorkásan Isabella. Isis arcára elégedett mosoly ült ki – valószínűleg tetszett neki, hogy az anyja kiállt mellette.

- Lehet, hogy igazatok van – bólintottam, bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg így van. – Még átgondolom… - maradtunk ennyiben. Szerencsére Isisnek nem volt ideje és lehetősége tovább feszegetni a témát, mivel nem sokkal előttünk feltűntek La Push házai.

Az emberek érdeklődve figyelték a kocsisorunkat – volt aki csak az ablakból, de olyanok is akadtak, akik kisétáltak egészen a földút mellé. Jonathan már szólt nekik a költözésünkről, de így is elég nagy felbolydulást keltett az érkezésünk. Nem csak idegenek voltunk, de mások is. Sokan nem tudták pontosan, miben is nyilvánul ez meg, csak érezték. Gyerekkoruk óta történetekkel tömték a fejüket, amelyeket mesének gondoltak, mégis volt egy kis részük, amely hitt bennük tudat alatt.

- Nehéz lesz beilleszkedni – sóhajtottam fel, ahogy elhajtottam egy férfi mellett, aki kivágtatott a házából, hogy behívja a tízéves forma fiát az utcáról. Mielőtt eltűntek volna a szemünk elől, még visszafordult felénk, és a tekintete figyelmeztető volt. Mintha azt mondta volna: Figyellek titeket, és ha a családomat fenyegetitek, végetek van!

- Kedves emberek mind, csak idő kell nekik, hogy megszokjanak. Engem is hamar befogadtak – érintette meg a kezemet biztatóan Isabella.

Ahogy lefékeztünk a célunknál és kiszálltunk, mind megálltunk egy pillanatra. Csak néztük a Black házat, és próbáltunk rájönni, mit is kéne most csinálnunk. Abban biztos voltam, hogy mind azt szeretnénk, ha helyre zökkennének a dolgaink, de csak reménykedhettünk abban, hogy az új és remélhetőleg hosszú időre állandó otthonunk segíteni fog.

- Hát, kisfarkas – szólalt meg Emmett megtörve a csendet. –, ezzel lesz elég munkánk, mire rendesen kikupáljuk – mosolygott Isabella felé. Ahogy a fiúk tervezgetésbe kezdtek, én is elmosolyodtam. Talán ez tényleg összehoz minket újra.

- Nagypapa. – Isis tekintete a ház mellett álló tölgyre szegeződött és álmodozóvá vált. Jól ismertem már ezt a hangot. Isis mindig ezzel a lágy, kedveskedő hanggal szólított meg, ha nagyon szeretett volna valamit. Én pedig előre tudtam, hogy képtelen leszek nemet mondani neki. Nem kellett hozzá megbabonáznia a képességével, hogy irányítani tudjon. Általában önként és boldogan hagytam magam legyőzni.

- Mit szeretnél? – kérdeztem rá.

- Olvastam egy könyvet, és abban a főszereplő gyerekeknek az apukája épített egy kis házat a fára. Egy kuckót, ahol játszhattak – figyelte még mindig a hatalmas tölgyet.

- Te is szeretnél egyet oda? – tippeltem meg, min járhat az esze. Felém fordult és hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Építesz nekem egyet? – kérdezte lelkesen.

- Persze – egyeztem bele, miközben fél szemmel azt figyeltem, hogyan rohan el Rosalie magára hagyva Isabellát és Alice-t a gardróbról szőtt terveikkel. Emmett megmerevedett a tornácon állva, mikor a távolban feltűnt Joshua alakja is, és elindult arra felé, amerre Rose tartott. Halk sóhajjal ráztam meg a fejem, és igyekeztem újra Isisre koncentrálni.

- És berendezhetem majd én? Nagypapa! – rángatta meg a kezemet.

- Berendezheted – feleltem.

- Csodálatos! – csapta össze a kezeit, aztán megragadta Edyt, és a bátyjával együtt Isabellához siettek, hogy elújságolhassa a nagy hírt. Legalább egy valaki már biztosan felhőtlenül örült annak, hogy itt vagyunk…


2010. december 26., vasárnap

Varázslatos realitás 77. 78.

Mivel nem volt két napja friss, ezért ma két szösszt kaptok. :) A Gyógyító pilleszárnyakat pedig elkezdtem már írni, ha minden jól megy, akkor holnap lesz belőle friss. :)

Charlotte szórakozottan eszegette a pattogatott kukoricát, miközben a tekintete a tévére szegeződött, de nem sokat fogott fel a filmből. A kezdeti otthonos érzés után próbált nem tudomást venni Peter feszültségéről, de végül képtelen volt megfeledkezni róla. A fiú láthatóan nem érezte jól magát valami miatt. Valahányszor Charlotte megmozdult, még pislogni is elfelejtett. Mintha arra várt volna, hogy a takaró elől hirtelen előkerül egy nagykés, és Charlotte belevágja.
Hogy mi lehetett a gond, arra Charlotte egyszerűen nem tudott rájönni. Igaz, egy kicsit hideg volt, de ő annyira kellemesen érezte magát a fiú közelségétől, mint még soha. Talán, ő lenne az ok? Peter azért érzi kellemetlenül magát, mert vele kell lennie? Eddig úgy tűnt, jól megvannak, de Charlotte már semmiben sem volt biztos.
A film közepénél jártak éppen, mikor nem bírta tovább. Tudnia kellett, mi a gond.
- Valami baj van? – köszörülte meg a torkát, és a fiúra nézett. Pár másodpercig csak a filmszereplők beszélgetését lehetett hallani a tévében, aztán Peter felé fordult, a tekintetéből pedig olyasmi sütött, amitől Charlotte lélegzete elakadt.



Peter egyszerűen hülyén érezte magát. Soha, de soha sem fordult még vele elő. Ben - a bizonyos nagy szerelme után-, a folyamatosan fejét csóváló Peternek megmondta, hogy egyszer így fog járni. Persze a fiú csak nevetett ezen. Azt mondta, kizárt, hogy eltűnik a higgadtsága és kifordul önmagából egy lányért. Ő nem ilyen, képtelen lenne erre.
És tessék. Egy ágyon ült és ideges volt.
- Valami baj van? – hallotta Charlotte hangját. Nem mert oda nézni, egyszerűen azt gondolta, jobb lenne megsemmisülni, atomokra bomlani és eltűnni a levegőben.
Mikor végül a lány felé fordult, azt érezte, kiszakad a szíve a helyéről, mert ennyire gyönyörűt még sohasem látott. Nem értette, nem voltak gondolatai, valami tompa zúgást hallott csupán, és mielőtt feleszmélt volna, előre dőlt a lány felé.
Mikor rájött, mit művel, megrémült, és olyan lendületesen húzódott vissza, hogy lefordult az ágyról. A földön ülve elkapta a nevetőgörcs, és az járt a fejében, hogy vajon mikor válthattak szerepet a lánnyal? Mikor lett ő a béna és Charlotte a magabiztos?

2010. december 25., szombat

Karácsonyi meglepetés 4. - Árnyékvilág - Egy angyal élete

A nyári olvasói találkozómon a főajándék egy könyv volt. A címe Árnyékvilág - Egy angyal élete, ami egy rövidke életrajz Adam Swansonról. :) A könyvből egyetlen példány készült, ingyen adtuk (sőt, fizettem azért, hogy ki legyen nyomtatva), szóval, semmilyen anyagi hasznom nem származott belőle. Sajnos, magát a könyvet nem mutathatom meg nektek, mert Rob képeit használták fel hozzá a barátaim, mikor a könyvet készítették, és a netre jogi okok miatt nem tehetem fel. :-/ Viszont magát a szövegét megmutathatom nektek, mert azt én írtam, és semmi köze Robhoz. :) Szóval, íme az Árnyékvilág - Egy angyal élete tartalma. :) Remélem, tetszeni fog! :)


http://data.hu/get/3323594/Arnyekvilag_-_Egy_angyal_elete.doc

2010. december 24., péntek

Karácsonyi meglepetés 3. - Vadász-szenvedély

A link javítva van, remélem, így már működik. :)

Ezt a Harry Potter ficet már jó pár éve írtam egy versenyre. Az elejét el is kezdtem feltölteni a másik blogomra, csak valahogy mindig elmaradt a frissítés belőle, bár sokan kértétek, hogy folytassam. Úgyhogy most végre egyben feltöltöttem az egészet, hogy el tudjátok olvasni a végét. :)

FIGYELEM!!! A történet slash, vagyis fiú-fiú szerelmet mutat be, ezen kívül lelki beteg emberek a főszereplői, így csak nyitott és erős lelkületű olvasóknak ajánlott elolvasni. Valamint a korhatár szigorúan 18 év! Én szóltam... :D


http://data.hu/get/3321081/WS_fic_-_Vadasz-szenvedely.doc

Karácsonyi meglepetés 2. - Vicces Twilight képregény





Carlisle: Állj! Ott vannak az erdészek, így nem lophatunk fenyőfát karácsonyra!






Jane: Az erdő egyre csak pusztul és pusztul, és így karácsony idején csak még rosszabb a helyzet. A mi feladatunk a törvény és a rend betartatása! Ha most hagyjuk, hogy Cullenék fenyőfát lopjanak, nyáron elszemtelenednek majd a hódok is!






Riley: Gyűlölöm Cullenéket! Miattuk kell még karácsonykor is dolgoznunk! Ha ők nem lopnák folyton a fákat, akkor otthon ülhetnénk a kandalló mellett, forralt vért... izé... bort szürcsölgetve.



Edward: Ez egy kicsit túlzás... Csak egy nyomorult törpefenyőt loptam, az istenért, nem bankot raboltam!



Karácsonyi meglepetés 1. - Árnyékvilág novella

A karácsony három napja alatt több ajándék és olvasni való is vár rátok, mert a Télapó úgy gondolta, ti vagytok a világon a legjobb és leghűségesebb olvasók, és megérdemlitek, hogy elhalmozzunk titeket meglepetésekkel. :) Úgyhogy nézzetek fel időről időre, mert bizonyos időközönként érkeznek az ajándékok. :)

Először is itt van egy Árnyékvilág novella. :) Az Árnyékvilág olvasói klubban nemrég úgy lehetett nyerni egy példányt az Árnyékvilágból, hogy írhattatok egy-egy novella alapötletet nekem, és akinek alapötlete a leginkább tetszett a klubtagoknak, az nyerte meg a könyvet. Emellett én magam kiválasztottam egy novella alapötletet, amelyet megírtam nektek ajándékba. :) Akiét nem választottam, az se szomorkodjon, mert lesznek még ünnepek, amikor jól jön egy-egy ajándékötlet. ;)

Az ajándéknovellát Frittmanné Petrekanics Angélának ajánlom, mert övé volt az alapötlet. :) Valamint, annak az olvasómnak, aki szívesen olvasott volna egy novellát az igazi barátságról. :)



Az első karácsony



Mire észbe kaphattam volna, Julie kivette a kezemből a bőröndömet, becipelte a nappaliba, aztán visszarohant értem, és mintha én is valami csomag lennék, húzni kezdett maga után. Az arcán hatalmas vigyor ült, és tartottam tőle, hogy az érkezésem előtt megivott vagy öt liternyi kávét.

- Jaj, úgy örülök neked! – ültetett le a kanapéra, aztán lehuppant mellém, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és nem csak aznap reggel találkoztunk volna először, mikor eljöttem megnézni a lakást. – El sem hiszed, milyen unalmas egyedül lakni… De végre itt vagy! – Halálra váltan merevedtem meg, ahogy a nyakamba vetette magát, és szorosan magához ölelt. Nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen gesztusokhoz, főleg nem olyan emberektől, akiket alig ismerek.

- I… igen, itt vagyok… - motyogtam, hátha a hangom majd kizökkenti ebből a furcsa állapotból, de nem igazán jártam sikerrel. Némi szorongatás után persze elengedett, de továbbra is úgy viselkedett, mint Taz, a tazmán ördög – nem megevett mindent, hanem csak képzeletbeli szélvihart kavarva pörgött.

- Délelőtt, miután aláírtad az albérleti szerződést, berohantam a városba, és vettem egy üveg bort – emelt fel az asztalról egy üveget és két poharat. Tiltakozni akartam, hogy én nem igazán iszom alkoholt, de annyira lelkes volt, hogy végül meggondoltam magam. Pár korty nem fog ártani… - És csináltam sütit is – nyomott az orrom alá egy tányért, amin ismeretlen eredetű, barna izék voltak. Gyanakodva fogtam meg az egyiket, és óvatosan leharaptam belőle egy apró falatot.

- Ez… igazán finom – próbáltam nem fintorogni, de szerencsére Julie akkor sem vette volna észre, hogy a süteménye pocsék, ha a szeme előtt köpöm ki a padlóra. Mintha egy teljesen más világban járt volna. Csacsogott, mesélt, nevetgélt, én pedig pár óra és két pohárnyi bor után azt vettem észre, hogy egész jól érzem magam a társaságában.

Egyetlen dologban nem voltam biztos, hogy képes leszek-e nyugodtan dolgozni majd mellette anélkül, hogy folyamatosan zavarna. A festés volt az életem, és hiába kedveltem valakit, ha akadályozott, mikor éppen elkapott az ihlet. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, és kiélvezni, hogy végre nem kell egyedül töltenem egy estét.


***


Éppen porszívóztam, mikor Julie hazaérkezett. Hatalmas szatyrok voltak a kezében, így anélkül is tudtam, hogy vásárolni volt, hogy a zúgástól hallottam volna, mit is mond. Széles kézmozdulatokkal kezdett magyarázni, és már majdnem felnevettem a néma pantomimjáték láttán, mikor hirtelen előhúzott az egyik szatyorból egy üveggömböt. A lassan szálingózó műhó egy gyönyörű, régies városkát szitált fehérré. Egy elzárt Paradicsom, amit nem szennyezett még be az emberi gonoszság. A porszívó csöve kiesett a kezemből, és anélkül, hogy egy szót szóltam volna Julie-hoz, a szobámba rohantam.

A következő órák, napok teljesen kiestek. Fogalmam sem volt, mióta is festek, csak akkor álltam le néha, mikor szundítottam pár órácskát, és mikor időről időre észrevettem egy-egy szendvicset vagy egy csésze kávét a mellettem lévő kisasztalon. Gyanítottam, hogy Julie hozta be nekem őket, mert bár nem vettem észre, amikor belopakodott, a szellemekben még mindig nem hittem. Azokban pedig főleg nem, akik szendvicset tudnak készíteni.

Ahogy az utolsó ecsetvonás is a helyére került, lenyugodtam. Hátrébb léptem a vászontól és végigmértem a művemet.

- Ez gyönyörű lett… - Julie álmélkodó hangjára meglepetten fordultam hátra, aztán elpirultam.

- Köszönöm. – Nem voltam hozzászokva, hogy a tanáraimon és az osztálytársaimon kívül mások is lássák a műveimet.

- Gyere, én is mutatok neked valamit… - fogta meg Julie a kezem, aztán kihúzott a szobámból.

Először tiltakozni akartam, mert még csupa festék voltam, de mikor megláttam a nappalit, nem csak a lélegzetem, a szavam is elakadt.

A nappali sarkában egy hatalmas fenyőfa állt teljes karácsonyi díszben pompázva, az ablakokra papírhópelyhek voltak ragasztva, az asztal pedig nem csak hogy meg volt terítve, de roskadozott az ételek alatt – sütemények, pulyka, hal és egyéb ünnepi ételek illata szállt a levegőben.

- Ezt mind… te…? – nyögtem teljesen ledöbbenve. Festés közben teljesen kiment a fejemből a karácsony, és eszembe sem jutott, hogy valamivel készülhetnénk. Anyuéknak már napokkal ezelőtt feladtam az ajándékokat postán, ennél többet pedig nem terveztem az ünnepekre.

- Hát, az ételeket inkább hozattam. Gondoltam, nem mérgezlek meg az első karácsonyunkon… - harapta be Julie az alsó ajkát, és azt fürkészte az arcomon, mit is szólok a meglepetéséhez. Hihetetlen volt, hogy mindezt úgy hozta össze egyetlen nap alatt, hogy észre sem vettem – abban biztos voltam, hogy előző este még nem volt sem fa, sem semmi más, mert a fürdőszobába menet az azért mégis csak feltűnt volna.

- Köszönöm – rebegtem hálát, de nem csak Julie-nak a csodás vacsoráért és a lakás feldíszítéséért, hanem a Sorsnak is, amiért az utamba terelte a tökéletes lakótársat. – Boldog karácsonyt! – öleltem meg Julie-t.



Nem tudom, hogy van-e, aki az olvasói klubban még nem olvasta őket, de vannak még plusz novellák az Árnyékvilághoz, és felkerült az Árnyékvilág második könyvének, a Kígyók sziszegésének is a teljes első fejezete (Peter és Julie szemszög is). Ezeknek a linkjeit is kiírom, hátha valaki még nem találkozott velük. :)

Árnyékvilág novellák: 




Árnyékvilág - Kígyók sziszegése 1. fejezet:



Békés és Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek! :) Nem sokára jön a többi ajándék is! ;)

2010. december 23., csütörtök

Varázslatos realitás 76.

Hogy az ötlet kitől jött, azt már nem tudta volna megmondani. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a dvd-k között válogatnak. Charlotte-nak nem volt annyi filmje, mint neki, de sehol egy értelmetlen horror vagy bárgyú akciófilm. Csupa kellemes klasszikus, jófajta vígjáték és romantikus film. Peter mosolyogva vette észre, hogy nagyon hasonló az ízlésük, talán nála több volt a művészfilm, de arról se ő tehetett, hanem Kat.
Valamiért mindig az ő lakásában gyűltek össze filmezni. Peter élt a gyanúval, hogy nem őt szeretik ennyire, hanem a tévéjét és a kanapéját, de ettől függetlenül mindig örömmel látta a barátait, és azok mindig otthagyták a dvd-t.
- Áh! – kiáltott fel. Charlotte érdeklődve nézett rá, Peter pedig felmutatta a Karácsonyi éneket, és mire kettőt pislogott, már elhelyezkedett a földön, hogy nézhessék a filmet. Kirázta a hideg, a lány lakása hűvös volt.
- Ha mellém ülsz, osztozkodhatunk a takarón és a tálat is jobban elérnéd… nem? – Peter elkerekedett szemmel nézte a piruló Charlotte-ot.
- De. Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – zavarban volt.
Miközben Charlotte kiegyengette a takarót, Peter szíve a torkában dobogott.
Oké, ez csak egy ágy, egy takaró… pattogatott kukorica, film, Peter nyugodj meg. Nyugodj már meg! Mindjárt hiperventillálsz egy lány közelségétől. Remek. Latin szavakkal nyugtatod magad. Mikor lettél ilyen ökör? Nem ilyen vagy. Te nyugodt vagy. Laza. Viselkedj már természetesen! – Peter az önmagával lefolytatott párbeszéd után még mindig nem volt tisztában azzal, mit kéne tennie. Sohasem érzett még ilyesmit. Nyelt egy hatalmasat és tekintetét mereven előre szegezte, de a filmből semmit se látott.

2010. december 22., szerda

Varázslatos realitás 75.

- Nem így hívják az anyádat? – Pam kérdésére Charlotte megdermedt. Az iskolai táborban egy gyenge pillanatában elég sok mindent elmondott a lánynak, akivel a véletlennek köszönhetően került egy szobába. Azt is, hogy az egyetlen, amit tud az anyjáról, az a neve. Aztán elmúlt az a két hét, és visszatérve a hétköznapokba és az iskolafolyosóra, Pamela úgy tett, mintha nem is ismerné őt. Persze, osztálytársak voltak, de más kasztba tartoztak. Távolságot kellett tartani. És ez egészen mostanáig működött is.
- Tessék? – Charlotte remélte, hogy csak rosszul hallott. Már órák óta rendezgették a régi évkönyveket az osztályfőnökük utasítására teljes csendben, és már nagyon éhes volt. Leesett a vércukorszintje, és emiatt csak képzelte, hogy Pam megszólalt. Igen, biztosan csak hallucinált.
- Erica Rise? Így hívják az anyukádat, nem? – ismételte meg a kérdést Pam eltörölve mindent reményt. – Nézd, itt a képe! – csúsztatta Charlotte elé a nyitott könyvet.
A világ forogni kezdett, Charlotte-nak pedig le kellett hunynia a szemét. Most láthatná annak a nőnek az arcát, aki megszülte. Az édesanyjáét. Aki elhagyta, akinek nem kellett, aki felől akár meg is halhatott volna.
Ahogy felpattant az asztaltól, az évkönyv hangosan puffanva esett a földre. Még hallotta Pam kiáltását, de nem foglalkozott vele. Úgy rohant hazafelé, mintha valaki üldözte volna, és csak a házuk előtt állt meg, hogy kifújja magát.
A torkát sírás fojtogatta, ahogy belépett a lakásba és meglátta Őt. Az apját. Azt az embert, aki a legtöbbször levegőnek nézte őt, mégis felnevelte, ellátta, és nem hajította el, mint egy kutyát, akire ráuntak. A kanapén aludt, mellette papírok. Valószínűleg munka közben nyomta el az álom. A pokróc, amivel korábban takarózhatott, most a földön feküdt.
Charlotte lábujjhegyen lopakodott oda mellé, és sokáig csak nézte az arcát. Annyiszor sírt az apja miatt, olyan sokszor fájt a szíve, mikor a férfi átnézett rajta, most mégis csak határtalan szeretetet érzett iránta. Tudta, hogy ez az érzés csak rövid ideig fogja átjárni, ezért gyengéden dédelgette magában.
Mikor már elzsibbadt a guggolástól a lába, óvatosan megfogta a pléd szélét, és betakargatta a férfit, aki mormolva fordult át a másik oldalára.
- Jó így? – Charlotte eligazgatta a takarót Peter és maga körül, aztán maguk közé helyezte a pattogatott kukoricát, és megnyomta a dvd-lejátszón a play gombot. Ahogy elindult a film, igyekezett arra koncentrálni, de képtelen volt rá. Egy férfi feküdt az ágyában. Mellette. Peter. Forróság járta át minden porcikáját a tudattól. Nem feszengő, kínos forróság, hanem kellemes, otthonos meleg. Mintha életük minden éjszakáját így, egymás mellett töltötték volna.

2010. december 21., kedd

Varázslatos realitás 74.

Peter a „hű” után ledermedt. Félt a továbbiaktól, mert végül is, mi jöhet a hűha után? Valami szörnyű. Ilyen esetekben csak szörnyű. Csak a „de gazdag vagy” vagy a „de irigyellek” jöhet utána, semmi értelmes. Semmi olyan, amit várna Charlotte-tól. Összeszorult a torka, és végtelen perceknek tűnt az valójában pár másodperc, amíg a lány hozzátette, hogyan értette azt a bizonyos hűt.
- Hát, nem irigyellek! – Peter egy pillanatig dermedten ült, majd felnevetett. Hűha, mint „akkor se lennék a helyedben ha… nos ha ez azt jelentené, hogy az enyém minden pénzed, sőt akkor leginkább nem lennék”, ahogy kifejtette egyszer Kat, esetleg hűha, mint „bazz, abból nagyon sok pipit lehetne venni, de jönnek azok ingyen is!”, ahogyan Ben értelmezte Peter vagyonát.
Charlotte összevont szemöldökkel nézte Petert, akinek meg egyszerűen nem volt más gondolata, mint az, hogy megöleli ezt a barna hajú értetlen tekintetű lányt.
- Hát, köszönöm! – mondta végül és úgy érezte, ennyire a szívéből még sohasem mondta ki ezt a szót.

2010. december 20., hétfő

Varázslatos realitás 73.

Charlotte csak akkor vette észre, hogy tátva van a szája, mikor Peter befejezte az utolsó mondatot is. Először azt hitte, hogy a fiú csak viccelődik vele, de aztán ahogy egyre több részletet hallott, úgy döbbent rá, hogy ez a valóság. Ennyi mindent nem lehet kitalálni – vagy csak akkor, ha valaki profi szélhámos és hazudozó.
Milliók a bankban, egy kastély, egy egész háztömb, birtokok, cégek és még ki tudja mi…
- Hű! – nyögte ki, aztán megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna. Peter arcán mintha csalódottság suhant volna végig, de nem értette, hogy mi okozta ezt. Talán, hogy nem ájult el a története hallatán, vagy nem kezdett kérdezősködni mondjuk arról, hogy tartozik-e szauna és úszómedence a kastélyukhoz… Erre képtelen lett volna. Persze, mindig jól jött a pénz, de az, hogy ennyi legyen… - Hát, nem irigyellek! – mondta ki azt, ami eszébe jutott, miközben felkelt az asztaltól és az üres csészéket a mosogatóba tette.
Nem tudta, Peter hogyan is éli meg mindezt, de ő sosem vágyott volna ekkora felelősségre.

2010. december 19., vasárnap

Varázslatos realitás 72.

Ne feledkezzetek meg lejjebb a Gyógyító pilleszárnyak tegnapi fejezetéről sem. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és hogy jelenleg nálatok Isis vagy Vania a befutó... :)


- Vettem egy háztömböt. Az enyém az a lakás, amit eddig béreltem.
- Hogy mit csináltál? – Ben szeme elkerekedett, Kat a kivárásra játszott. Úgy gondolta jobb nem megszólalni, amíg ki nem derül, miről is van szó. – Oké, hogy sok a pénz, amit havonta kapsz, de ennyire csak nem.
- Meghalt a nagyapám! – Peter szinte nevetve mondta a hírt.
- Jézusom!
- Semmi gond – nyugtatta meg Peter Katet. – Ez jó. Abból a pénzből vettem a háztömböt, amit kaptam. Ez jó dolog! Örüljetek!
- Peter… meghalt a nagyapád. Tudom, gyűlölt, meg te is őt, de meghalt.
- Soha többé nem bánt. Nem? – Kat szomorúan elmosolyodott, és rátette a kezét Peterére.
- Soha többet nem beszélsz vele. – Az eddig vidám fiú elsápadt és remegni kezdett.
Hirtelen megértette az egészet. Megértette pontosan, mi szakadt a nyakába, és már nem tudott feltétel nélkül boldog lenni. Egy korszaknak vége, ha szörnyű volt, akkor is vége. Már sohasem lesz lehetősége megvédeni magát. Már soha többé nem lesz meg a lehetősége sem annak, hogy elsorolja a nagyapja szemébe, mi mindent vétett ellene. Megértette.
Attól fogva, ha nem kellett, nem beszélt a házról. Tudta, hogy el fog jönni az időpont, amikor el kell mondania Charlotte-nak, hogy ott lakik ő is. De nem akarta. Kikerült minden olyan forrást, amivel házon belül jutott volna el a lányhoz.
És elérkezett a beszéd pillanata. Kezében a gőzölgő bögrével mesélni kezdett. Mindenről.

2010. december 18., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 11. fejezet

11. EMBERNEK LENNI



A SZOBA VÉSZTERHES CSENDDEL VOLT TELE. Úgy ültünk egymás mellett, mint a szobrok – az egyetlen cáfolat erre Isabella szívverése és légzése volt. Mind tudtuk, hogy egyszer el fog jönni ez az idő, csak mind igyekeztünk megfeledkezni róla – már amennyire a vámpírmemória engedte. Száműztük a félelmeinket az agyunk egy távoli zugába, és hét lakatra zártuk őket.

- Én nem megyek. – Rosalie hangja ostorként szelte ketté a csendet. Mind meglepetten fordultunk felé, de Emmett volt az, aki hangosan feltette mindannyiunk nevében a kérdést.

- Mi az, hogy nem jössz? – vonta össze a szemöldökét.

- Fent maradok a hegyekben, senki sem fogja megtudni, hogy nem költöztem el – rándult meg a női váll. Emmett arca megfeszült, a keze pedig ökölbe szorult.

- Miatta akarsz maradni? – szűrte a fogai között a kérdést. Rosalie valahányszor elment itthonról mindig farkasbűzzel átitatva jött haza. Ha akarta volna sem tudta volna eltitkolni, kivel is tölti az ideje nagy részét. Először mind meglepődtünk, de úgy tűnt, jót tesz neki a társaság. Bár nem nyitott felénk és Emmett felé sem, de sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek tűnt.

- Azért akarok maradni, mert ez az otthonom – kaptuk meg a feleletet. – És csak rajtad múlik, hogy velem maradsz-e… - emelkedtek az aranybarna szemek Emmettre. A rettegés a nemleges választól ott csillogott bennük, de úgy tűnt a fiam nem igazán veszi ezt észre. Emmett nem volt túl jó abban, hogy értelmezze a jeleket.

- Szóval, nagy kegyesen megengednéd, hogy veled maradjak? Tegyél nyugodtan nyakörvet is a nyakamba, hadd loholjak utánad, mint egy kiskutya, csak hogy hátha egyszer még majd megsimogatod a fejemet! Úgyis mostanában jobban szereted a kutyákat, nem igaz? – tört ki belőle, aztán felpattant, és kiszáguldott a házból. Rosalie egy másodpercig csak elnyíló szájjal meredt a hűlt helyére, aztán ő is felállt a kanapéról.

- Megbocsátanátok… - kérte halovány hangon, aztán felsietett az emeletre. Halkan felsóhajtottam – nem lesz ez így jó! A többiek is pont ugyanezt érezhették, mert Jasper kellemetlenül mocorogni kezdett, és Alice homlokán is apró ráncok jelentek meg.

- Rendben, azt hiszem ezt, meg kell emésztenünk – vette át az irányító szerepet Edward. – Gondolkozzunk azon, mi is legyen, hová mehetnénk, aztán később majd megbeszéljük, mikor mindenki megnyugodott kicsit… - tanácsolta.

A szoba csak lassan kelt életre, én pedig tehetetlenül figyeltem a kétségbeesett arcokat. Ha Rosalie itt marad akár Emmettel, akár nélküle, ki biztosíthat arról, hogy a magánytól nem vadulnak el. Elég lenne egy kis lökés számunkra annak a szakadéknak a peremén egyensúlyozva, hogy elveszítsük az állandó harcot az ösztöneinkkel szemben.

És a többiek? Edwarddal talán nem lesz gond, mert Isabella és a gyerekek mellette állnak, de Jasper és Alice. Ők vajon meddig bírják ilyen légkörben mellettünk…

Látni a családom teljes szétesését olyan érzés volt, mintha az amúgy is szilánkokra tört szívemen még több fájó repedés keletkezett volna.

Hogy egy kicsit lenyugtassam magam, kisétáltam a kertbe. Hallottam, hogy Isabella elküldi Edwardot a kicsikért, akikre a megbeszélés alatt La Push-ban vigyáztak, aztán bezárkózik a fürdőszobába. A halk szipogás csak még jobban megrázott. Éppen az járt a fejemben, hogy fel kéne menjek hozzá vigaszt nyújtani, mikor Alice megelőzött.

Tovább akartam folytatni a sétámat, de a halk, emberi lépések zaja megzavart. Csodálkozva fordultam a fák felé. A farkasok állati alakjukban jöttek volna idáig, Isabella barátnői La Push-ból pedig csak farkaskísérettel.

Tétovázva léptem be az erdőbe, aztán a hang irányába indultam. Ahogy megváltozott a széljárás és az ismerős illat eltöltötte az orromat, meglepetten torpantam meg. Hogy kerül ide? És mit mondjak neki egyáltalán?

Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy elmenekülök, de nem hagyhattam, hogy Vania egyedül kószáljon az erdőben. Halkan lopakodtam a közelébe, és egy ideig csak távolról figyeltem, ahogy botladozva igyekszik legyőzni a lába alá kerülő gyökereket és köveket. A szeme vörös volt, mintha sírt volna, én pedig kicsit sem kételkedtem abban, hogy ennek én vagyok az oka.

Arra már gondolni sem mertem, hogyan jutott el idáig autó nélkül… Csak busszal vagy rosszabbik esetben stoppal jöhetett be Forksba, a városból pedig gyalog kellett megtennie az utat. Már jó pár órája sétálhat, és mindez csak miattam…

Újabb baleset… A kis Celia Cathmore már heti rendszerességgel járt be a kórházba. Igaz, soha nem voltak súlyosak a sérülései, csak néhány karcolás és horzsolás, de ez akkor sem volt normális.

Összeráncolt homlokkal fürkésztem a szülei arcát a folyosó végéről, és csak mikor észrevettek, akkor indultam el feléjük. Nem tűntek agresszív, erőszakos embereknek, de persze engem sem gondolt volna senki embervérre vágyó szörnyetegnek.

- Jó napot, Dr. Cullen! – állt fel azonnal Mr. Cathmore, és megrázta a kezemet. Igazán aggódónak tűnt, ahogyan a felesége, Cecil Cathmore is.

- Jó napot! Nos, mi történt a betegünkkel? – mosolyogtam Celiára nyugtatóan. Olyan csillogó szemekkel nézett fel rám, mintha valamiféle csodát látna. Még csak tizenkét éves volt, mégis zavarba jöttem ettől a pillantástól.

- Leküldtem a pincébe, hogy hozzon fel valamit, ő pedig legurult a lépcsőről – sopánkodott az anyja.

- Hol ütötted meg magad? – kérdeztem Celiát.

- Csak a karom és a lábam – mutatta meg a könyöke fölött az egyik sebet.

- A mellkasod vagy a hasad nem fáj? Ott nem ütötted meg magad? – próbáltam kizárni a belső vérzés eshetőségét. Egy fejrázást kaptam válaszként.

- Ahogy látom, nem túl mélyek a sebek – fordultam a szülők felé megnyugtatásképpen.

- Igen… Igazából azért hoztuk be, mert a feleségem aggódik – gyűrögette a sapkáját a keze között Mr. Cathmore. – Celia mostanában folyton esik és kel. Arra gondoltunk, hogy esetleg baj lehet a látásával…

- Ellátom a sebeket és kivizsgálom – ígértem a férfinak, miközben végigvettem magamban azokat a betegségeket, amelyek egyensúly- vagy látászavart okozhatnának, de egyik sem illett rá Celia állapotára. Több tünet nem volt észlelhető nála, csak ez az ügyetlenség, ami eredhet pusztán figyelmetlenségből is.

- Fel tudsz állni? – kérdeztem Celiát, aki bólintott.

- Akkor gyere, megnézzük azokat a sebeket – tereltem a vizsgáló ajtaja felé. – Oda ülj fel, kérlek! – mutattam a vizsgálóasztalra, miközben elővettem a fertőtlenítős üveget és némi kötszert. – Jól van, ez egy kicsit fájni fog, sajnálom – figyelmeztettem, mielőtt munkához láttam. A vékony ujjak ökölbe szorultak, de egyetlen szisszenés sem hagyta el Celia száját. – Hol sérültél még meg? – néztem fel rá, de azonnal bennem is akadt a következő mondat. Az átható tekintetben ugyanazt a vágyakozást láttam, mint jó pár felnőtt embernőében. – Celia? – próbáltam kizökkenteni, de nem igazán volt rá hatással a hangom. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. – Celia… A lépcsőről véletlenül estél le? – kérdeztem csevegő hangon, hogy ne érezze támadásnak a faggatózásomat. Most először váltottam ki belőle valami tényleges válaszreakciót, mióta kettesben maradtunk – elpirult. – Direkt ártottál magadnak?

- Én csak úgy szerettem volna újra látni… - sóhajtott fel.

Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem magam. Nem lehetek gyávább, mint ez a kis emberlány.

- Vania – léptem ki az egyik fa mögül. Halk sikkantás volt a válasz, aztán Vania az egyik tenyerét a mellkasára szorította, mintha így akarná megakadályozni, hogy kiugorjon a szíve a helyéből. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – léptem közelebb felemelt kezekkel. Hagytam neki pár pillanatot, hogy összeszedje magát, és csak akkor szólaltam meg újra, mikor a pulzusa kissé alacsonyabb lett. – Hogy kerülsz ide?

- Muszáj beszélnem veled! – nézett rám kétségbeesve. – Annyira nagyon sajnálom! Olyan szörnyen! Én nem is tudom, mi ütött belém és honnan vettem a bátorságot… Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi, én csak… Elvesztettem a fejem, és… Bocsáss meg nekem, kérlek! – tört ki belőle a szóáradat, de nekem ötletem sem volt, mit felelhetnék. Hogy nem haragszom? Tényleg nem. De ez nem változtat semmit azon, hogy ha továbbra is ilyen közel maradunk egymáshoz, akkor fájdalmat fogok okozni neki. – Carlisle, kérlek, mondj valamit!

- Én… Úgy gondolom, jobb lenne, ha a továbbiakban csak akkor találkoznánk, ha valamire szükséged van – cselekedtem a lehető leghelyesebben, mégis úgy éreztem, hogy valami nem jó. A mellkasom összeszorult a gondolattól, hogy többé nem lehetek Vaniával.

- És ha nekem rád van szükségem? – lépett közelebb. Idegesen megráztam a fejem.

- Ezt ne…

- Várj, csak hallgass meg! – emelte fel az jobb kezét, hogy csendre intsen, és ne mondjak valami visszavonhatatlant. – Jó velem, igaz? Érzem, hogy mellettem könnyebb neked…

- Ez nem változtat… - próbáltam megszólalni, de Vania pillantása elhallgattatott.

- Nekem is jó veled. Az egész életemben az a legjobb dolog, hogy veled találkoztam. – A zöld tekintet elnyelte a pillantásomat. Tiltakozni akartam, elmondani, hogy ez ostobaság, de képtelen voltam rá. – Ha te is szeretsz velem lenni és én is veled, akkor miért fosztanánk meg magunkat ettől az örömtől?

- Mert én nem tudom megadni neked azt, amire vágynál – szakadt ki belőlem a fájó igazság.

- A szerelmet? – Bólintottam. – Honnan tudod, hogy erre vágyom? – Összezavarodva vontam össze a szemöldökömet. Félreértettem volna a jeleket? Nem, biztos, hogy nem. Az a csók egyértelmű volt, és amiket Vania mondott és tett…

- A viselkedésedből, a csókból… Te magad mondtad, hogy vonzódsz hozzám – emlékeztettem. Elnéző mosoly ült ki az arcára, mintha valami butaságot mondtam volna.

- Olyan menthetetlenül régimódi és romantikus vagy… Bárcsak több ilyen férfi létezne a világon, biztosan sokkal több boldog nő is lenne – sóhajtott fel. – Vonzódom hozzád, érdekesnek talállak, jól érzem magam a társaságodban és szeretnék veled lenni a szó minden értelmében – pirult ki a bőre az arccsontja mentén. A szégyenkezés a föld felé fordította a tekintetemet, mikor az erőteljes vágyakozás végigfutott rajtam. – De ez nem jelenti azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Vagy hogy elvárnám, hogy te az legyél belém. A szerelem olyan ritka kincs, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek más kincsek a világon. Tudod, milyen nehéz olyan férfit találni, aki ennyire… tökéletes?

- Tökéletes? – szakadt ki belőlem egy halk, keserű nevetés.

- Egy kis szépséghiba mindenkiben van – jött az egyszerű válasz, mintha a vámpírságom csak valami szemölcs lenne. – Nem csak vonzó vagy, hanem okos is. Jókat lehet veled beszélgetni. Meg tudsz nevettetni. Odafigyelsz rám, megbízható vagy és gyengéd. Ezek nagy dolgok ám!

- Még mindig nem értelek… - ráztam meg a fejem.

- Talán nem szükséges szerelmesnek lennünk ahhoz, hogy boldoggá tegyük egymást… - pislogott rám Vania. A szíve megint veszett dörömbölésbe kezdett, és a kabátja szélét gyűrögette.

- Nekem ez nem menne – tiltakoztam, mikor felfogtam, mire is célozgat. Szerelem nélkül együtt lenni valakivel csak azért, hogy a saját vágyainkat kielégítsük… Nem, ez nem lenne helyes.

- Honnan tudod, ha esélyt sem adsz? – Vania egy újabb lépéssel került közelebb hozzám.

- Mert én nem ilyen vagyok. Engem másképp neveltek, másban hiszek. Ez… Ez nekem nem menne – magyaráztam hideg nyugalmat öntve magamra, hogy ne látsszon a belső fortyogás. Felesleges lett volna bevallanom a bűnös érzéseimet, és szégyelltem is őket. Bármit mondott Edward és Vania, egyszer már megtaláltam életem szerelmét, és nem fordulhattam el tőle. Nem árulhattam el még jobban.

- Szóval ostoba elvek miatt eldobsz valami jót? – villant meg szomorúság a női arcon.

- Ha nem lennének ezek az ostoba elvek, most nem állhatnál itt úgy, hogy tudd, biztonságban vagy – néztem nagyon komolyan a szemébe.

Ezek az elvek tettek azzá, aki voltam. A csábítás eddig is jelen volt az életem minden egyes percében. Az idő múlásával egyre könnyebb volt nem észrevenni – vagy legalább is úgy tenni -, de még könnyebb lett volna mindent feladni. Mégsem tettem. Azzal elvesztettem volna mindent. A hitemet, a lelkemet, önmagamat.

- Sajnálom, nem így értettem… - mentegetőzött azonnal Vania. – De ez is csak még vonzóbbá tesz… - vallotta be. Csalódottan mértem végig.

- Azt hittem, okosabb vagy annál, semmint hogy a vámpírlétet vonzónak találd.

- Nem erről beszéltem, és ha ennyire félreérted, amit mondok, talán tényleg tévedek. Sajnálom, hogy idejöttem. Legközelebb csak akkor jövök, ha szükségem van valamire – fordított hátat, aztán elindult arra felé, amerről jött. Pár másodpercig a döbbenettől, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, aztán a sós illat észhez térített.

- Várj! – Ahogy Vania elé száguldottam, összerezzent, aztán gyorsan felemelte a kezét, hogy letörölje az arcán végigcsorduló könnycseppet. – Hogy értetted? – Pár pillanatig csend volt, és már kezdtem azt hinni, hogy nem fog válaszolni, mikor az ajkai elnyíltak.

- Úgy, hogy nincs még egy férfi a világon, aki ennyire képes uralkodni az ösztönein, csak mert helyesen akar cselekedni és jó akar lenni. Erős vagy. Nem csak testileg. És ez csodálatra méltó – emelkedett rám a két zöld smaragd.

- Egyáltalán nem vagyok olyan erős, mint azt hiszed – bukott ki belőlem, miközben a felkavaró fűszeres virágillat szétterjedt az orromban. – De a döntéseink tesznek minket azzá, amik vagyunk. Ha nem is lehetek ember, muszáj a lehető legemberibbnek lennem, hogy ne vesszek el. – A legnagyobb félelmeim egyike volt, amióta csak a rothadó krumplik között rádöbbentem, mivé is váltam, hogy teljesen elvesztem az emberségemet. Hogy egyszer majd tárgyként fogok nézni a halandókra, nem hat majd meg a fájdalmuk és lényegtelen lesz számomra az életük. Ez ellen küzdöttem minden egyes pillanatban. – Épp ezért nem adhatom fel az elveimet. Ez minden, ami megmaradt nekem az előző életemből. Sajnálom – sóhajtottam. Pár pillanatig csak csendben búcsúzott egymástól a pillantásunk, aztán végül elszakítottam a köteléket. – Hazaviszlek, gyere! – intettem a fejemmel a házunk felé. Féltem tőle, hogy majd ellenkezni fog, de egyetlen tiltakozó szó nélkül indult el a megadott irányba.

Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor a fülemet újabb hang ütötte meg.

- Ne ijedj meg. Alice hamarosan fel fog bukkanni – figyelmeztettem Vaniát. Érdeklődve pillantott körbe, aztán hirtelen megtorpant, ahogy Alice szélvész módjára előbukkant az egyik fa mögül.

- Sziasztok! – szökkent Vaniához, és adott neki két puszit. Az arcára kiülő mosoly egyáltalán nem illett a korábbi hangulathoz, amely a házunkban uralkodott. – Én rohanok is tovább, mert fontos dolgom van. Beszélnem kell Jonathannal. De majd elmondok mindent, ha visszaértem. Drukkoljatok! – fonta össze a mutató- és középső ujját mindkét kezén, aztán úgy eltűnt, mintha csak képzeltük volna. Vania egy másodpercig tátott szájjal nézett utána, aztán megrázkódott.

- Nem szoktam még hozzá ehhez… - motyogta maga elé, aztán tovább indult a gondolataiba mélyedve.

Lopva figyeltem, ahogy összepréseli az ajkait, és megjelenik egy gondolkodóránc az orra és a homloka egybeolvadásánál. Be kellett ismernem, hogy igazán csinos teremtés. A tekintete annyira tiszta és szinte mágnesként vonzza az embert. A bőre pedig puha és selymes. És épp ez a baj. Túlságosan vonz, te ostoba vénember! – ráztam aprót a fejemen, de mikor Vania kérdőn felém fordult, úgy tettem, mintha a fákat fürkészném.

Próbáltam rájönni, mikor kezdtem el nőként figyelni őt, de fogalmam sem volt. Nem emlékezhettem vissza egy tudattalan cselekedetre. De most már másként néztem rá, mint korábban, és ezzel mindent elrontottam.

Mikor visszaértünk a házhoz, szótlanul szálltunk be a kocsimba, és út közben is mindketten csendben maradtunk. Kényelmetlen volt – mintha hirtelen az autó utastere összezsugorodott volna.

Valahányszor a sebváltóhoz nyúltam, Vania szívverése felgyorsult. Egy hajszálnyit kellett  volna csak arrébb nyúlnom, hogy megérintsem a kezét, ami a combján nyugodott, és ezt ő is tudta. Újra és újra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha engednék a kísértésnek és megtenném, de végül mindig megnyertem a harcot a vágyaimmal szemben.

Bármennyire is kínzó volt, felidéztem magam előtt Esme szeretett arcát. A karamellszín hajzuhatagot, amely szív formájú arcát keretezte, és amibe olyan jó volt beletemetni az arcomat. A nyugtató és felkavaró aranybarna szempárt. A mosolyát, amivel mindig fogadott munka után, és amiből tudtam, hogy otthon vagyok végre. Az alakját, a kezét, a csókját, az ölelését, a hangját…

A mellkasomban lévő lyuk újra lüktetni kezdett, és ez elég erőt adott ahhoz, hogy a többi helytelen gondolatomról megfeledkezzek egy időre.

- Itt vagyunk – fékeztem le végül Vania lakása előtt.

- Rendben, akkor megyek… - hagyta el keserű sóhaj a száját.

- Ha szükséged van valamire, szólj, én pedig hónap elején elintézem a bérleti díjat – ígértem. Nem válaszolt, csak bólintott egyet.

- Carlisle? – szólalt meg végül halk hangon, de nem fordult felém.

- Igen?

- Embernek lenni annyit jelent, mint kiélvezni minden percet és néha önként hibázni, hogy egy kicsit boldogok lehessünk. – Az ajtó kinyílt, én pedig egyedül maradtam a fejemben visszahangzó mondattal.

A hatalmas trónterem most üres volt. Tétován jártam körbe a trónszékeket, aztán megálltam középen, ahová tegnap az embereket állították, mielőtt…

Vacsora. Aro így nevezte az egészet. Számára az áldozatai nem jelentettek többet, mint a halandóknak egy szelet kenyér. Én viszont úgy menekültem el minden „vacsora” alkalmával a trónterem közeléből, mintha üldöztek volna. Egyszerűen nem bírtam hallani a sikoltásokat és kiáltásokat.

- Nem sokára döntened kell, Carlisle. – Marcus hangja nem lepett meg, hallottam a közelgő lépéseit. – Aro türelme nem végtelen, és ha összeegyeztethetetlen az életmódunk, hiába értünk egyet a művészetekben, a politikában és egyéb témákban.

- Igen, tudom – sóhajtottam. Igazából nem volt mit eldöntenem, mert már pontosan tudtam a válaszomat, csak addig húztam az időt, ameddig lehetett. A gondolat, hogy elhagyjam Volterrát és ismét teljesen egyedül éljek, túl ijesztő volt.

Emlékeztem még, milyen őrjítő is egyedül lenni, társak nélkül, de azt is tudtam, hogy nem adhatom fel az elveimet, csak hogy legyőzhessem a magány hidegségét.

- Ugye, itt hagysz minket, barátom? – lépett mellém Marcus. Nem volt valami beszédes fajta, de velem mégis egész sokat kommunikált. Talán, mert sorstársak voltunk. Neki sem volt senkije. A feleségét már évszázadokkal ezelőtt elvesztette, és azóta búskomorság jellemezte.

- Arra gondoltam, hogy átmegyek az Újvilágba. Talán találok ott hozzám hasonlókat, akik úgy léteznek, mint én. És… esetleg beállhatnék egy kórházba dolgozni. Segíthetnék az embereknek – meséltem lelkesen a terveimet. Ez a két dolog volt az, ami segített elfeledni a félelmeimet. Hogy társra találhatok és embereket menthetek.

Marcus félredöntött fejjel fürkészte az arcomat.

- Őrültnek tartasz, igaz? Azt hiszed, nem sikerülhet – tippeltem meg, hogy mi járhat a fejében. Két évszázadomba került, hogy el tudjam viselni a friss, forró vér illatát anélkül, hogy bárkinek ártsak és észrevennék rajtam a gyötrődést, de hogy a napjaimat egy kórházban töltsem, és folyamatos kísértésnek legyek kitéve… Én magam is bizonytalan voltam, de ha erről is le kellett volna mondanom, semmi értelme nem lett volna a létezésemnek.

- Ha valakinek sikerülhet, az te leszel, ebben biztos vagyok – lapogatta meg a vállamat Marcus, és a tekintetéből bizalom sütött.

- Te sem vagy boldog itt – csúszott ki a számon. Korábban is sokat elmélkedtem ezen, de most először mertem kinyilvánítani. – Velem jöhetnél. Kipróbálhatnád, milyen vegetáriánusnak lenni. Tudom, hogy szörnyűnek tűnik, de hidd el, kínzóbb érzés gyilkolni, mint megállni az ölést – próbáltam meggyőzni. Hátat fordított nekem, tett két lépést a trónszéke felé, aztán ismét felém fordult.

- Egyvalakiért hajlandó lettem volna elmenni a világ végére is és feladtam volna mindent, de ő már nincs többé – komorultak el a vonásai. – Sajnálom, Carlisle, de ez itt az én világom – tárta szét a kezét. – Itt van minden emlékem róla, ez az egyetlen, ami még hozzá köt, és erről nem vagyok képes lemondani.

Erről én sem voltam képes lemondani. Talán mégsem voltam annyira emberi, mint amennyire az szerettem volna lenni…

Beletapostam a gázba és nem törődve a hideg, szúró érzéssel a mellkasomban hazafelé indultam.