Gyógyító pilleszárnyak - 10. fejezet

10. ZAVARODOTTSÁG

MOST ELŐSZÖR ÉREZTEM ÚGY, hogy az idő rohan. A budapesti kalandunk után, hiába kutattunk, nem akadtunk ismét Aro nyomára. A csalódottság és reményvesztettség újra visszatért az otthonunk falai közé talán még erősebben, mint azelőtt. Az, hogy Aro már a kezeink között volt szinte, és hagytuk elmenekülni, felszakított ismét egy csomó sebet. Persze, lehet, hogy akkor sem lett volna jobb, ha sikerrel járunk…

A forró nyomok elfogytak, mi pedig tehetetlenül vártuk, hátha újabb hírek érkeznek. Emberek halálára vártunk… Senki nem mondta ki, de mindannyian tudtuk, és képtelenek voltunk egymás szemébe nézni. Csak éltünk egymás mellett ébren tartva az alig pislákoló családi tűzhely lángját, miközben rettegtünk attól, hogy végleg kialszik majd, de feléleszteni sem tudtuk igazán.

- Carlisle, nézd! – Ahogy kinyílt az ajtó, Vania megragadta a kezemet, és behúzott a lakásába. Mostanában az időm nagy részét vagy nála vagy Isisszel töltöttem. Többé nem vittem haza Vaniát, és Isis sem emlegette őt, de mikor hazaértem a bérlakásból, az első utam mindig a fürdőszobába vezetett, és csak aztán kerestem meg az unokámat.

- Mi történt? – érdeklődtem, mikor Vania lenyomott az asztal mellé. Titokzatos mosolyt kaptam válaszként, aztán egy papír csúszott elém. Szemeim végigfutották a sorokat és mosolyogva álltak meg a pirossal írt számon. – Gratulálok! Száz százalékos. Ez igazán nem semmi! – dicsértem meg. Múlt hétvégén együtt tanultunk az egyik vizsgájára, aminek úgy látszik, meglett az eredménye. Igazán okos lány volt, és emellett a szorgalmára sem lehetett semmi panasz.

- Nélküled nem ment volna – hajolt előre, és mielőtt még észbe kaphattam volna, egy puszit nyomott az arcomra. Egy pillanatra elpirult, aztán lesütött szemekkel a konyhapulthoz lépett, hogy kitöltsön magának egy csésze teát. Bár már minden szót kívülről tudtam, mégis úgy tettem, mintha még a dolgozatot olvasgatnám.

- Ezt csak magadnak köszönheted. Én csak annyit tettem, hogy kikérdeztelek – vontam meg a vállam.

- És elmagyaráztad, amit nem értettem – ült le mellém.

- Elég kevés dolog volt, amit nem értettél.

- De az a kevés dolog sok pontot ért volna, látod? – mutatott rá az egyik feladatra. – Meg hát… Egyébként is te adsz erőt ahhoz, hogy elég kitartó legyek – harapta be az alsó ajkát. Az utóbbi pár hónapban Vania folyamatosan próbálkozott nálam, de rájöttem, hogy ha nem reagálok az ilyen kijelentéseire, akkor aznapra feladja az egészet, és a kezdeti zavar után nagyon is kellemesen érezhetjük magunkat egymás társaságában.

- És mikor lesz a következő vizsga? – váltottam témát.

- Csak két hét múlva, úgyhogy most pihenhetek egy kicsit – kortyolt bele a teájába. – Arra gondoltam, hogy esetleg csinálhatnánk… valamit…

- Valamit? – vontam fel a szemöldökömet. Biztos voltam benne, hogy Vaniának már konkrét tervei vannak, csak nem akarja a nyakamba zúdítani őket azonnal.

- Hááát, lesz egy kiállítás az emberi testről… Festmények, szobrok, fotók… Gondoltam, jó szórakozás lenne és még az anatómiavizsgámhoz is jól jöhet – magyarázta lelkesen, mire nekem összerándult a gyomrom. Miután Isis kirángatott a mozdulatlan gyászból, leszedtem az összes festményt az irodám faláról, amely arra az időre emlékeztetett, amelyet Volterrában töltöttem. Akkoriban sokat foglalkoztam a művészetekkel… - De ha unalmasnak gondolod, akkor… - vette észre Vania a hangulatváltozásomat, pedig mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nem, nem, örömmel elviszlek – egyeztem bele azonnal. Vania ennyit igazán megérdemelt a sok tanulás után, én pedig majd valahogy kibírom…

Pár másodpercig csend volt, aztán az asztalon nyugvó kezemen megéreztem a gyengéd érintést.

- Nem akarod elmondani? – A hatalmas zöld szemek szomorú aggódással fürkészték az arcomat. Annyira ismerős volt ez a tekintet, de még a tökéletes emlékezetemmel sem tudtam rájönni, honnan.

- Micsodát? – kérdeztem vissza, hogy eltereljem a gondolataimat a bosszantó felfedezésről.

- Hogy mi bánt… - Halk sóhaj hagyta el a számat. Ez a fiatal lány mindig észrevette, ha valami bajom volt, mintha csak a fejembe látott volna. Pedig igyekeztem tartani magam előtte, megjátszani, hogy vidám vagyok, és mégis… - Nyugodtan elmondhatod, bármi is az. Hiszen barátok vagyunk, nem igaz? – cirógatta meg a hüvelykujjával a kézfejemet. A bőröm egészen felmelegedett ott, ahol a tenyere befedett engem.

- Igen, barátok vagyunk. De… - Fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám meg neki, hogy valahányszor úgy érzem, beszélnem kéne valakivel Es… a történetekről, a torkom összeszorul, és képtelen vagyok megformázni a szavakat. Igazából, azt sem tudom, mit mondhatnék? Hogy nélküle nem csak a testem nevezhető halottnak? Hogy alig várom, hogy végre megszabadulhassak a fájdalomtól?

- Bárcsak segíthetnék… Bár elmulaszthatnám a szenvedésedet… - A puha kéz felemelkedett és az arcomra simult. Jól esett az együttérző érintés, ezért lehunytam a szememet. Hallottam, hogy Vania megmozdul, de azt álmomban sem hittem volna, hogy a következő pillanatban az ajkai puhán az enyémekhez nyomódnak majd. A szék hangos csattanással tört darabokra, ahogy hátralökve azt felugrottam. Zihálva meredtem a riadt vonásokra, miközben a bennem elszabaduló érzések áradata átszakította a gátat, amely eddig a józan eszemet védte. – Saj… sajnálom… - A bocsánatkérés csak tompán jutott el a tudatomig.

Sarkon fordultam, és tétova mozdulatokkal a kijárat felé indultam.

- Carlisle… Kérlek, hová…? – Az érintés a karomon olyan volt, mint egy áramütés. Az izmaim összerándultak, az ösztöneim pedig olyan erővel törtek elő, ahogyan már régen nem. Vania meglepetten rezzent össze, mikor megfordulva halk morgás hagyta el a számat. Csak egy másodperc volt az egész, és mikor rádöbbentem, mit is teszek, azonnal abbahagytam, mégis letaglózott a lelkifurdalás. Egy szempillantás alatt hagytam el a házat azzal sem törődve, hogy valaki megláthat.

Az utcára kilépve lassítottam csak le. Remegve tántorogtam el a kocsimig, aztán beülve a kormányra könyököltem, és az arcomat a tenyerembe hajtottam. A szám bizsergett a korábbi érintéstől. Eltörölt egy korábbi csókot, pedig azt akartam, hogy az legyen az utolsó. Hogy tehette? Miért vette ezt el tőlem? Hogy tehette?

Fogalmam sem volt, mit is érzek. Düh, csalódottság, bűntudat, testi vágy, és még több bűntudat.

A kezeim sárosak voltak. Nem mertem elhozni otthonról az ásót, nehogy észrevegye apám, és rájöjjön, hová is megyek. A saját ujjaimmal kapartam ki az üres sírt. Geraldine teste fogalmam sem volt, hol van – talán jobb is, hogy nem tudtam -, de úgy éreztem, muszáj valami emléket állítanom neki.

Mikor a földhalom elkészült, a tövébe állítottam azt a kis keresztet, amit faragtam. Az apám falán lévőről mintáztam a díszítését, csak méretbeli különbségek voltak. És még valami… Egyetlen sor állt rajta, hogy az utókor is tudja, akinek a lelke itt nyugszik, és azoké is, akiknek nem jutott sír, mind ártatlanok voltak.

„Azok az igazi bűnösök, akik Isten nevében gyilkolnak. Itt egy tiszta lélek nyugszik.”

- Sajnálom, hogy miattam kellett meghalnod. Annyira sajnálom! – homályosult el a látásom a könnyektől. Gyorsan megdörgöltem a szememet, aztán felálltam, és mély levegőt vettem. – Ha tehetek ellene, nem hagyom, hogy ez mással is megtörténjen, erre megesküszöm! – szorultak ökölbe a kezeim. Fogalmam sem volt, hogyan járok túl apám eszén, de ennyivel tartoztam Geraldine-nak.

Ahogy kinyílt a ház kapuja, és a lehúzott ablakon át megéreztem a fűszeres virágillatot, felkaptam a fejemet. Vania sietett az autóm felé zaklatottan, de most egyszerűen képtelen lettem volna beszélni vele. Beindítottam a motort, és ráléptem a gázra. Még láttam, ahogy megtorpan a járda szélén, aztán elfordítottam a tekintetemet a visszapillantó-tükörről.

Miért kellett mindent elrontania? Olyan kellemes volt a társaságában, pillanatokra képes voltam tényleg, igazán mosolyogni, de ezek után… Buta, buta lány!

De te még nála is butább vagy – súgta egy gonosz kis hang a fejemben, és igaza volt. Az én hibám volt. Tudnom kellett volna, hogy ez így nem fog működni. Hogy meg kell tartanom egy bizonyos távolságot.

Én léptem át elsőként a határt, nem Vania. Tudtam, hogy néz rám, és igaz, hogy a szavaimmal visszautasítottam, de a tetteim reményt ígérhettek neki. Végül is, nem úgy viselkedtem vele, mintha pusztán a mentora és a támogatója lennék. Nap mint nap meglátogattam, mert szükségem volt a társaságára, olyan dolgokról beszélgettünk, amelyekről csak egy hozzánk közeli emberrel szokás, és valahányszor közeledni próbált, én passzívan hagytam neki. Egy ostoba vénember vagyok!

Feldúltan tapostam bele a fékbe a házunktól nem messze, az egyik ösvény mellett. Nem akartam ilyen állapotban hazamenni. Mit mondanék, ha rákérdeznének, mi történt? Az árulás érzése még engem is felkavart.

Nem akartam, hogy más nő érjen hozzám így, de mégis hagytam idáig fajulni a dolgokat. Elárultam Esme emlékét. Bárcsak korábban rájöttem volna, hogy mire készül Vania… Vagy talán tudtam is, csak túl gyenge voltam ahhoz, hogy megállítsam… A tekintete, a gyengédsége, a hangja, előre elárulták. Meg kellett volna éreznem!

A számhoz emeltem a kezemet, hogy letöröljem a nem kívánt érintést, mégis képtelen voltam megtenni.

Megráztam a fejem, és rohanni kezdtem az erdő mélye felé. Azt hittem, hogy ez majd segíteni fog, de olyan emlékek rohantak meg, amelyeket legszívesebben kitöröltem volna a fejemből, ha képes lettem volna rá. Az emberi életemből valók halványabbak voltak, mégis kínoztak, az átváltozásom utániak pedig mintha beleégtek volna a pupillámba.

- Ezt tedd el… - nyomtam a kis zsákocskát az előttem álló nő kezébe. A lábához egy aprócska kislány bújt hozzá, alig lehetett vagy öt éves. A bőrtasakban némi arany volt, amit apámtól kaptam – ő úgy tudta, egy új Bibliára költöttem.

- Nem, mi ezt nem… nem fogadhatjuk el – húzta összébb magán a kendőjét a nő.

- Annyi pénz van benne, amennyi ahhoz kell, hogy elvigyenek titeket innen egy másik városig. Kérlek! A kislányod miatt! – próbáltam meg a józan eszére hatni. Bizonytalan tekintettel meredt a tasakra, aztán a gyerekre pillantott.

- Rendben. Az ég hálálja meg a jóságát! – szöktek könnyek a kék szempárba.

- Meghálálja azzal, ha épségben el tudtok menekülni. Menjetek! – intettem a fejemmel a nem messze várakozó lovasok felé. Megvártam, amíg a nő és a lánya felszállnak a két férfi elé a nyeregbe és elindulnak, aztán én is hazafelé vettem az utam.

***

Már felnőtt férfi voltam, mégis reszketett a kezem, mikor lenyomtam apám szobájának a kilincsét. A hosszú évek alatt végig segítettem, akinek csak tudtam, miközben úgy tettem, mintha apám nyomdokaiban járnék. Elégedett is volt velem. Engedelmesen követtem minden utasítását, és ha egy-egy vádlott megszökött, az nem az én hibám volt. Hiszen én mindent megtettem, amire csak apám utasított…

Ez a színjátszás nem volt az ínyemre. Valahányszor mosolyogva hallgattam apám meséit az elfogott ártatlanokról, vagy mikor a szemébe kellett hazudnom, felfordult a gyomrom. Ezerszer kértem bocsánatot Istentől, amiért a saját apám ellen vétkezek, és csak remélni tudtam, hogy a megmentett emberéletek enyhítenek majd a bűneimen.

- Apám? – léptem beljebb a szobába, miután megkaptam rá az engedélyt. – Hivattál…

- Igen, gyere ide! – intett oda a székéhez. Az utóbbi pár hónapban eléggé lebetegedett. A haja teljesen ősz lett, a látása is romlott és a hidegtől folyton köhögött. Megöregedett.

- Itt vagyok, apám – térdeltem le elé.

- Tudod, Carlisle, sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire büszke leszek rád… - simított végig a fejemen. Kellemetlenül összerándult a gyomrom. – Mikor volt az a szerencsétlen ügy, azzal a… Én féltem tőle, hogy letérsz majd az útról, de örülök, hogy végül rájöttél, igazam volt – mosolyodott el elégedetten.

- Igen, apám.

- Öreg vagyok és egyre gyengébb. Most még nagyobb szükségem lesz rád, mint eddig – folytatta.

- Én melletted vagyok és segítek – ígértem. Bármennyire is nem értettem egyet apám módszereivel, akárhogyan is gyűlöltem a tetteit, őt magát képtelen voltam nem szeretni. A vére vagyok, a fia, ő adta az életem felét, és mikor anyám meghalt a születésemkor, ő nevelt fel. Hogyan is fordíthattam volna teljesen hátat neki…

- Tudom, de nem csak az ápolásomról van szó. Sok teendőnk van még, és most a nagyját neked kell véghezvinned. Neked kell átvenned a helyemet a kutatások élén – fúrta a tekintetét az enyémbe. Igyekeztem nem megborzongni. Kutatások… Amikor apám és a csatlósai kimennek elfogni azokat, akik állítólag a Sátánnal cimborálnak. – Képes leszel helytállni?

- Igen, képes leszek – bólintottam a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal.

- Helyes – csapkodta meg az arcomat.

***

A fájdalom égetve emésztette a testemet. Legszívesebben ordítottam volna a kíntól, fogalmam sincs, hogyan tudtam magamba fojtani a sikításokat. Ez lenne a Pokol? Ezt kaptam büntetésül, amiért megszegtem a Biblia parancsolatait és apám ellen fordultam? Bocsáss meg, Istenem, kérlek! Bocsáss meg!

Nem tudtam már, hogy mennyi idő telt el, azóta, hogy a démon rám támadt és megharapott, de olyan érzésem volt, mintha már vagy ezer éve szenvednék. Miért is kellett azután a lény után rohannom? Bárcsak visszacsinálhatnám, bár sose találtam volna rá a rejtekükre…

A rothadó krumplik szaga volt az, ami először eljutott a tudatomig. Még mindig fájt az egész testem, de korábban a kín olyan erős volt, hogy csak arra tudtam figyelni. A változástól felzokogtam. Hát lehet, hogy Isten mégis megkímél engem?

Hallgattam, ahogy a szívem egyre lassabban dobog a mellkasomban, és ez furcsa mód megnyugtatott. A fájdalomnál még a halál is jobb. Lehunytam a szemem, és csak vártam a véget. Bumm-bumm, bumm-bumm, bumm, bumm… bumm.

Meglepetten nyíltak fel a szemeim, és lassan felültem. A hitetlenkedéstől eltátott szájjal tapogattam végig magam, de a sebeim begyógyultak és egyetlen másodperc alatt visszatért az erőm. Nem. Erősebb voltam, mint valaha. Olyan erős, mint…

Ahogy a démoni képe felderengett a lelki szemeim előtt, remegni kezdtem. Nem, az nem lehet! Én nem…

Mikor felpattantam a földről, a krumplik ezer felé gurultak. A pince ajtajához akartam menni, de ahelyett, hogy lassú léptekkel tettem volna meg a pár métert, egy szempillantás alatt előtte teremtem. Megráztam a fejem, hátha eltűnik így a lidércnyomás, de mikor a kezemben maradt az ajtó, amit épphogy csak meghúztam, a rettegés eluralkodott rajtam.

A levegőt kapkodva léptem ki az utcára. Éjszaka volt, pont mint akkor, amikor a szörnyeteget üldöztük. Talán meg sem történt. Talán csak álmodom, és mindjárt felébredek – biztattam magam, de ahogy az édes-fémes illat végigmarta a torkomat, tudtam, hogy ez a valóság. Nem tudtam, mit is érzek, de annyira csábító volt. A számban összefutott a nyál tőle. Önkéntelenül indultam el az irányába, fejemet a magasba tartva, mélyeket lélegezve.

- Meg fognak látni minket… - hallottam meg már messziről a szavakat. Olyan tisztán hatoltak a fülembe, mintha, aki kimondta őket, mellettem állna.

- Nem fognak. Csak egyetlen csókocskát, kérlek… Megőrülök, ha nem csókolhatlak meg – jött a válasz.

Ahogy kiértem az épület takarásából, megláttam a két fiatalt az egyik fa alatt. A lány a fa törzsének dőlt, és még ebben a sötétben is láttam, hogy az arca ki van pirulva. Előtte egy vele egykorú fiú állt, és izgatottan várta a választ. A szívverése mindkettejüknek olyan gyors volt…

Újabb önkéntelen, mély levegőt vettem, és ahogy összeállt a fejemben a kép, elborzadtam. Őket érzem. Felőlük jött a hívogató illat. A vérükre szomjaztam, mint a démonok, amelyekről apám mesélt.

Egy másodpercig ledermedve figyeltem őket – olyan könnyű lett volna elvenni az életüket, és elmulasztani a szomjúságomat –, aztán következő pillanatban már a városból kivezető úton rohantam olyan sebességgel, hogy kétségem sem lehetett már afelől, többé nem vagyok ember.

- Hallottuk az autódat, de nem érkeztél haza… - Felfogtam, hogy Edward előttem guggol, de nem akartam megmozdulni. Csak ültem a fa alatt kinyújtott lábakkal és üveges tekintettel. Olyan kimerültnek éreztem magam, mint mikor az öngyilkossági kísérleteim után rájöttem, hogy semmit sem tehetek ez ellen az elátkozott félélet ellen. Akkor is, kilátástalannak tűnt minden, és most… Most nem csak annak tűnt, tényleg az volt. – Ez nem igaz. Semmi sem kilátástalan.

Megcsaltam őt… - Hogy Edwardnak akartam-e megmagyarázni, miért érzem az ürességet vagy csak önmagamnak vallottam be az igazat, arról fogalmam sem volt. Újra és újra láttam magam előtt Esmét, ahogy utoljára rám néz és megcsókol, aztán éreztem a kellemes melegséget, amit egy másik ajak érintése váltott ki belőlem egyetlen tizedmásodpercre.

- Carlisle… Hiszen csak egy csók volt, és még csak nem is te akartad.

- Nem számít – szólaltam meg hangosan. Olyan idegennek tűnt a hangom.

- Mert vágyat keltett benned? – Fájdalmasan felszisszenve hunytam le a szemem. A szégyentől képtelen voltam Edwardra pillantani. – Emlékszel, mit mondtál, mikor én vágyakoztam Isabella után?

- Az más volt… - ráztam meg a fejem, de még mindig nem tudtam felnézni.

- Szerelmes voltam egy nőbe, akit elveszítettem. Aztán jött egy másik nő, aki életre keltette a szívemet.

- De én nem vagyok szerelmes abba a lányba, hát nem érted, Edward? – csattantam fel. – Kedvelem, de ez nem szerelem. És… Esme… Én őt akarom. Azt akarom, hogy ő csókoljon. Azt akarom, hogy ő öleljen. Őt akarom… - A zokogásomat a karjaimba rejtettem.

- A testi vágy nem bűn, ezt te tanítottad nekem. Akkor sem, ha az ember nem szerelmes. Természetes reakció. És biztos vagyok benne, hogy a lehető leghelyesebben fogsz cselekedni, bárhogy is döntesz. – Halk, elkeseredett nevetés hagyta el a számat.

- Ez most olyan, mintha szerepet cseréltünk volna egy már megtörtént jelenetben.

- Vámpír deja vu – rándult meg Edward szája.

- Összeszedem magam, csak adj pár percet, kérlek… - sóhajtottam. – Sajnálom, hogy kiborultam, nem is értem…

- Ez volt az első… élményed, mióta… Tudom, milyen összezavarodottnak lenni, és azt hinni, hogy bűnt követtél el – komorultak el a finom vonások. – Nekem te segítettél, én pedig neked. Egálban vagyunk, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. Viszont… Beszélnünk kéne még valamiről… - túrt bele a hajába Edward. – Talán jó, ha most mondom el, mert másra fogsz gondolni, de ha úgy érzed, hogy…

- Mondd csak – kértem.

- Ma bent voltunk Forksban Isabellával, hogy bevásároljunk, és… Lehet, hogy itt az idő… - préselte össze a száját. Nem kellett kimondania, hogy tudjam, mire gondol. Az embereknek kezdtünk gyanússá válni. A korunk, a zárkózottságunk és még ezer apróság.

- Mit hallottál? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről és mindketten rohanni kezdtünk. Próbáltam a gondjainkra koncentrálni, de még mindig nehezemre esett megfeledkezni a történtekről.

- Mrs. Walens a boltból azon gondolkodott, miért lát minket ilyen keveset, és hogy miért nem változtunk az elmúlt négy évben. A barátnője pedig megjegyezte neki, hogy nemrég látott Vaniával, és még csak huszonötnek sem nézel ki, nemhogy harminckettőnek. Sokáig már nem húzhatjuk a dolgot… - nyitotta ki Edward a kocsim ajtaját, mikor visszaértünk hozzá, és beült az anyósülésre. Emberként nem mertem volna ilyen idegállapotban vezetni, de vámpírként még így is biztonságosabban vezettem, mint bármelyik halandó.

- A többieknek mondtad már? – kérdeztem.

- Nem. Meg akartalak várni. Azt hiszem, ez… ki fog borítani mindenkit – remegett meg a hangja.

A kérdés tényleg több problémát vetett fel, mint korábban bármikor. Most talán a régi házunk volt az egyetlen dolog, ami még összekötött minket. Ha elmegyünk, mi a garancia arra, hogy valamelyikünk nem akar külön utakon járni. Jaspernek így is elég szenvedést okozott otthon lenni, és ha ő nem bírja tovább, Alice is biztosan vele tart. Emmett és Rose pedig… A helyzet még mindig majdnem teljesen változatlan volt közöttük. Az egyetlen apró különbséget az okozta, hogy Rosalie egyre több időt töltött távol az erdőben vadászat címén, mint korábban.

Arra már nem is mertem gondolni, hogy milyen érzés lesz Isabellának elszakadnia a farkascsaládjától. Még ha nem is velük élt, ugyanannyit jelentettek neki, mint mi.

- Megoldjuk – mormolta maga elé Edward. Nem tudtam, hogy hozzám beszél-e, de a félelmet tisztán hallottam a hangjában. Össze kellett szednem magam, hogy kitaláljunk valamit. A családom boldogsága volt most a legfontosabb.

- Igen, megoldjuk.