A múlt árnyai trilógia + Árnyékvilág 2. - Kígyók sziszegése ízelítő

Végre sikerült feltennem A múlt árnyai trilógia mindhárom könyvét letölthető változatban. :)

A múlt árnyai: http://data.hu/get/3256397/1._konyv_-_A_mult_arnyai.doc

A jövő reménysége: http://data.hu/get/3256402/2._konyv_-_A_jovo_remenysege_vegso.doc

A jelen boldogsága: http://data.hu/get/3256405/3._konyv_-_A_jelen_boldogsaga_vegso.doc

Ezen kívül, az Árnyékvilág már kapható ugye a könyvesboltokban és megrendelhető a Könyvmolyképző Kiadótól is. :) Én pedig úgy gondoltam, hogy ennek örömére adok egy kis ízelítőt a 2. könyvéből, az Árnyékvilág - Kígyók sziszegéséből. Az első fejezet elejét olvashatjátok lejjebb. :) Ajánlott csak azután elolvasni, hogy az Árnyékvilágot már elolvastátok, mert SPOILERES!!! Jó olvasást! :)

Peter:

Ahogy lenyomtam a kis templom hátsó ajtaján a kilincset, elkezdtem szédülni, és úgy éreztem, a helyiségből valaki kiszippantotta a levegőt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor legutóbb meghoztam ezt a döntést, annak tragédia lett a vége. Mély levegőt vettem, aztán egy megkezdett tétova lépés után kifordultam a szobából. Egyszerűen képtelen voltam rá…

Szerencsére, mindenki el volt foglalva – ki a menyasszonnyal, ki egyéb előkészületekkel, így senkinek nem tűnt fel, hogy bevágtam magam a kocsimba, és a gázra tapostam. Nem gondoltam át, mit is teszek, egyszerűen csak úgy éreztem, el kell tűnnöm innen most azonnal.

Nem a felelősségtől féltem vagy az elkötelezettségtől, hanem attól, hogy hiába szeretem Julie-t, tönkre fogom tenni az életét. Sokkal többet érdemel, mint amennyit én nyújtani tudok neki.

A városba érve leparkoltam valahol, aztán kiszálltam az autóból és gyalog indultam tovább. A nyakkendőmet egy ideges mozdulattal lazítottam meg, mert úgy éreztem, megfojt. Az emberek furcsa tekintettel mértek végig – valószínűleg, úgy nézhettem ki, mint egy díszruhába öltöztetett felbőszített rinocérosz -, ezért kietlenebb városrész felé igyekeztem. Végigsiettem pár utcán, hogy végül egy sikátorban kössek ki.

Dühösen csaptam az öklömet a téglafalba, majd lehunyt szemmel nekidőltem.

Szerettem Julie-t. Tiszta szívből. Másképp, mint Marie-t, mert mikor őt megismertem még fiatal voltam, szenvedéllyel teli és heves. Lenni akartam valaki, le akartam tenni valamit az asztalra, hogy büszke legyen rám és arra, hogy a nevemet viseli.

Akkoriban kezdtem a menedzserkedést, és a munkát sokszor előbbre helyeztem, mint a feleségemet. Utólag persze, szörnyen bántam ezt. De azóta minden megváltozott. Én is.

A Julie iránt érzett szerelmem érett volt, valóságos, mély, igazi. Ő volt az első a fontossági listámon. Éppen ezért pontosan tudtam, hogy mire vágyik – hogy mi az, amit érdemel. Mégis képtelen voltam megtenni.

Egy idióta, vén marha vagyok… Hogyan hihettem, hogy ez működni fog? Hogy gondolhattam ezt az egészet? Csak tönkre teszem őt, ellopom a legszebb éveit, mert egy önző szemétláda vagyok!

A zsebembe nyúltam, és előhúztam onnan azt a kitépett újságcikket, ami a ma reggeli egyik bulvármagazinban jelent meg. A főcímtől vicsorba torzult az arcom.

Szerelem vagy érdekérzelmek? – A fiatal énekesnőt Adam Swanson középkorú menedzsere nyomta be a válogatásra.

Legszívesebben megfojtottam volna azt a firkászt, aki mindenféle mocskos dolgot összehordott a cikkben rólunk. Az nem is zavart volna, ha engem szidnak, de Julie-t… Ő nem ezt érdemelte. Annyira tehetséges és kitartó, mégsem fogják soha elismerni, csak azért, mert engem szeret.

Ez a gondolat amennyire felmelegítette a mellkasomat, éppen annyira el is keserített.

Nem értettem, hogy lehet az emberekben ennyi rosszindulat. Miért élvezik kéjesen, hogy egy ismeretlen, érző lényt bántanak a szavaikkal és tetteikkel… Amikor leírják a méregtől fröcsögő szavakat, valószínűleg, bele sem gondolnak, hogy hegyes tőröket vágnak velük mások mellkasába – a legtöbbször teljesen indokolatlanul.

Én pedig képtelen vagyok megvédeni Őt ezektől a tőröktől. Ha valódi kések repülnének felé, legalább eléjük tudnám vetni magamat – és boldogan meg is tenném -, de a szavak élétől hogyan menthetném meg? Egy gyűrű és egy papír nem fog semmit sem megoldani…

Csak egyetlen okos döntés létezett, de annak a gondolatától is olyan pánik fogott el, amilyet eddig egész életemben csak kétszer éreztem. Először, mikor Marie-t elvesztettem az autóbalesetben, aztán pedig, mikor úgy hittem, Adam sosem bocsát meg nekem, amiért miattam kellett apa nélkül felnőnie. Életem két legfájdalmasabb élménye volt, és egy harmadikat nem biztos, hogy túléltem volna.

- Hé, öreg! – A durva hangra felemeltem a fejemet. Egy huszonéves kis suhanc állt velem szemben. Fekete ujjnélküli pólót és farmert viselt, a fején pedig kék kendő volt. A tekintetéből láttam, hogy nem egy baráti csevegés miatt szólított meg.

- Előre szólok, jobb, ha még most eltakarodsz – morogtam rá. Inkább voltam amiatt bosszús, hogy megzavart a gondolataimban, minthogy valószínűleg, amiatt tette, hogy kiraboljon.

- Igazán? – röhögött fel. – Miért, ha nem teszem, mi lesz? – csillant meg a jobb kezében valami.

- Szétrúgom a seggedet! Egyébként, más semmi… - néztem a szemeibe.

A legtöbb piti kis tolvaj, ha szembeszálltak vele, nem merte használni a kését, hanem egyszerűen csak elszelelt. A kés pusztán egyfajta erődemonstrálásként kellett, mert az áldozatok többsége már a látványától is azonnal megadta magát.

- Add ide a tárcádat és az órádat, és akkor nem lesz baj! – intett felém a férfi, de a hangja megremegett az idegességtől. Ő is csak egy nagypofájú senkiházi…

- Vedd el, ha akarod! – nevettem fel, miközben az adrenalin elöntötte a testemet. Ahogy a támadóm előre lendült, oldalra kitértem előle, és a jobbommal akkorát adtam a képébe, amekkorát csak tudtam. Sosem hittem volna, hogy egyszer élvezni fogom, ha valakit megüthetek, de most így volt – a nyomás enyhült a mellkasomban, ahogy kiadhattam a dühömet és elkeseredettségemet.

Fiatalabb koromban bokszoltam, és Adam mellett is sokat tanultam a harcművészetekről. A filmjeiben volt pár harcjelenete, én pedig összeismerkedtem az edzőjével, és azóta is lejártam hetente egyszer hozzá a termébe. Julie mellett muszáj volt valahogyan fitten tartanom magamat, bár még így sem értem el azt az eredményt, amit szerettem volna.

- Na, feladod? – kérdeztem a harmadik pofon után, mert már kezdett sajogni az öklöm.

- Oké, oké, haver… - emelte fel védekezően a kezét. Az orrából csorgott a vér, azt hiszem, sikerült betörnöm. Megforgatva a szemeimet sóhajtottam fel. Tudtam, hogy ez lesz…

Ha a hülyéje előbb beismerte volna, hogy gyáva, megúszhatta volna sérülés nélkül és nekem sem fájna a kezem. Megvártam, ahogy elhátrál, aztán rohanni kezd, majd ismét a falnak dőltem. Hát, ez nem az én napom…

Ahogy hirtelen rezegni kezdett a zsebem, meglepetten rándultam össze. Előkotortam a mobilomat, és ránézve összeszorult a gyomrom. Adam keresett.

Julie valószínűleg, most már az idegösszeomlás szélén áll. Vár rám az oltár előtt, én pedig cserben hagyom őt. De ez csak pillanatnyi fájdalom… Később rájön majd, hogy jobb neki nélkülem.

Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy idáig elhúztam az egészet. Már az elején megálljt kellett volna parancsolnom a vágyaimnak és az érzéseimnek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Julie az életkedvévével, a vidámságával visszahozta a boldogságot a napjaimba. Hogyan is tudtam volna önként lemondani róla… Ugyanolyan lehetetlenség volt, mint megfosztani a tüdőmet a friss oxigéntől.

A telefonom ismét rezegni kezdett, ezúttal Julie számát kiírva. Gyűlölni fog. Azt hiszi majd, átvertem, kihasználtam… - remegett meg a kezem, aztán összepréselt szájjal vágtam zsebre a mobilt.

Tökéletes.

Minél jobban utál, annál könnyebben felejt el. Pár hónap és már csak egy rossz emlék leszek neki. Pár év és a nevemre sem emlékszik majd. Csak úgy fog emlegetni, hogy „a szemétláda, aki elhagyott az oltár előtt”.

És Adam? Adam vajon mit fog gondolni? Hiszen Camilla Julie legjobb barátnője…

A pánik hullámokban öntött el, és úgy éreztem, fuldoklom.

Zihálva hagytam el a sikátort, aztán egy bár felé indultam, amelynek a neontáblája az út túloldalán vörösen villogott. Csak azután néztem körül a helyiségben, hogy lehuppantam a pult mellé. Még majdnem üres volt, csak két férfi üldögélt a sarokban.

- Hozhatok valamit? – sétált oda elém a pultos. Alacsony, kövér férfi volt, de a hangja barátságosnak tűnt.

- Valami erőset… - hagytam rá a döntést. Teljesen mindegy volt, mit kapok, csak segítsen. Nem akarom érezni ezt a hideg ürességet!

- Nincs ahhoz még túl korán? – érdeklődött.

- Italt kértem, nem tanácsot! – mordultam fel. Minek kotnyeleskedik, mikor csak az a dolga, hogy kiszolgáljon?

Anélkül, hogy a pohárra néztem volna, felhajtottam az italt, amit végül elém tett. A lángok azonnal végigmarták a torkomat, én pedig felsóhajtva adtam meg magam nekik.

- Még egy ilyet! – intettem a poharam felé. Nem voltam egy alkoholista típus, de ez most kellett. Nagyon kellett…

- Rossz nap? – érdeklődött a pultos.

- Annál is rosszabb.

- Pedig úgy néz ki ebben az öltönyben, mint aki esküvőre készül… - mért végig, mire megfeszült az arcom. Idegesen vettem le magamról a fekete öltönyfelsőt, a mellettem lévő bárszékre hajítottam, aztán felhajtottam egy újabb pohár whisky-t.

Egy idő után kezdett elnehezedni a fejem, és már csak tompán emlékeztem arra, hogy valamiért rosszul kéne éreznem magam. Automatikusan emeltem a számhoz a poharat, és mikor nem jött egy csepp ital sem a számba, mérgesen mordultam fel.

- ’ég… - követeltem.

- Jobb lenne, barátom, ha mára befejezné – csóválta meg a fejét a pultos. Halkan felröhögtem, mert hármat láttam belőle, és így mókás volt az összemosódott mozgása. – Inkább menjen haza, az asszony már biztosan várja…

Az asszony… Igen, várt rám. Várt, de én nem mentem el. Egy szörnyeteg vagyok!

- Hívok egy taxit. Hol tartja az iratait? Kéne a címe… – Éreztem, ahogy egy kéz a ruháimat tapogatja, aztán elveszi a pénztárcámat, de nem érdekelt. Ha akar raboljon ki, mit számít… - Csak annyi pénzt veszek ki, amennyit leivott, plusz a taxira egy keveset. Tessék! – jött az újabb tapogatás, és a tárca visszakerült a helyére.

- Kösz’öm… - próbáltam valami hálafélét motyogni, de a nyelvem nem akart engedelmeskedni.

Mire legközelebb magamhoz tértem kissé, már a taxi hátsó ülésén ültem, és a világ sötét-fényes csíkként suhant el mellettem.

- Nehogy összehányja nekem a kocsit! – hallottam a figyelmeztetést a vezetőülés felől, aztán újabb filmszakadás következett.

A menyasszonyi ruha olyan gyönyörű volt Julie-n – lágy, fehér hullámokban omlott a földre az uszály. A haja kontyba volt fogva, az alakja tökéletes, királynői. Magamhoz akartam húzni egy csókra, de féltem megérinteni. Mi van, ha összetöröm? Ha elrontom? Mint egy kifinomult játékot, amivel ha nem bánsz elég óvatosan, akkor vége…

- Jöjjön már az istenért! – Az erős rángatásra nyűgös morgással válaszoltam. Vissza akartam térni az álomképhez, de valami nem hagyta. Vagy valaki… – Ébresztő, itthon van! – A hang elég dühösnek tűnt. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, aztán mikor nagyjából sikerült, kikászálódtam az autóból. Még a házfalig sem értem el, mikor az autó gázt adott és elhúzott. A fószer valószínűleg hálát adott az égnek, hogy nem koszoltam össze a hátsó ülést. Ami tényleg csodaszámba ment, mert a gyomromat, mintha centrifugába tették volna.

- A fan… frac… Fenébe! – nyögtem fel bosszankodva, mikor a zsebemet tapogatva nem találtam a kulcsaimat. Mély levegőt vettem, aztán újrakezdtem a keresést. Kellett vagy két perc, mire rájöttem, hogy hiába kutatok. A dzsekimben hagytam őket, ami a kocsimban maradt, mert nem akartam magammal vinni a templomba.

Dühös morgással szálltam be a liftbe és nyomtam meg a megfelelő gombot, aztán nekidőlve a fémfalnak lehunytam a szemem. Arra készültem, hogy majd a küszöbön töltöm az éjszakát, míg reggel nyolckor be nem enged a takarítónő, de ez a tervem megdőlt, mikor az ajtómat nyitva találtam.

- Adam, semmi ked… vem most besz’lni… - motyogtam, miközben belöktem az ajtót és bebotorkáltam. Biztos voltam benne, hogy ő az, és képtelen lettem volna most elviselni a szemrehányásait.

A hangos dörrenést először fel sem fogtam – a fájdalom csak egy pár másodperccel később jött. Döbbenten néztem le magamra, és mikor megláttam az ingemen átterjedő vörös foltot, elkerekedtek a szemeim.

Az erő hirtelen futott ki a lábamból. Még szinte fel sem fogtam, mi történt, máris térdre rogytam. A sötét sarokból egy alak lépett elő, a kezében még mindig ott volt a füstölgő pisztoly.

Először nem láttam az arcát, de ahogy közelebb jött, a szétcsúszott kép, ha homályosan is, de összeállt végül.

- Te? – nyögtem döbbenten. – M… miért? – Hitetlenkedve meredtem a gyilkosomra, de a választ már nem kaptam meg. A világ elhomályosult előttem, én pedig erőtlenül dőltem a padlóra.

Julie…