Varázslatos realitás 75.

- Nem így hívják az anyádat? – Pam kérdésére Charlotte megdermedt. Az iskolai táborban egy gyenge pillanatában elég sok mindent elmondott a lánynak, akivel a véletlennek köszönhetően került egy szobába. Azt is, hogy az egyetlen, amit tud az anyjáról, az a neve. Aztán elmúlt az a két hét, és visszatérve a hétköznapokba és az iskolafolyosóra, Pamela úgy tett, mintha nem is ismerné őt. Persze, osztálytársak voltak, de más kasztba tartoztak. Távolságot kellett tartani. És ez egészen mostanáig működött is.

- Tessék? – Charlotte remélte, hogy csak rosszul hallott. Már órák óta rendezgették a régi évkönyveket az osztályfőnökük utasítására teljes csendben, és már nagyon éhes volt. Leesett a vércukorszintje, és emiatt csak képzelte, hogy Pam megszólalt. Igen, biztosan csak hallucinált.

- Erica Rise? Így hívják az anyukádat, nem? – ismételte meg a kérdést Pam eltörölve mindent reményt. – Nézd, itt a képe! – csúsztatta Charlotte elé a nyitott könyvet.

A világ forogni kezdett, Charlotte-nak pedig le kellett hunynia a szemét. Most láthatná annak a nőnek az arcát, aki megszülte. Az édesanyjáét. Aki elhagyta, akinek nem kellett, aki felől akár meg is halhatott volna.

Ahogy felpattant az asztaltól, az évkönyv hangosan puffanva esett a földre. Még hallotta Pam kiáltását, de nem foglalkozott vele. Úgy rohant hazafelé, mintha valaki üldözte volna, és csak a házuk előtt állt meg, hogy kifújja magát.

A torkát sírás fojtogatta, ahogy belépett a lakásba és meglátta Őt. Az apját. Azt az embert, aki a legtöbbször levegőnek nézte őt, mégis felnevelte, ellátta, és nem hajította el, mint egy kutyát, akire ráuntak. A kanapén aludt, mellette papírok. Valószínűleg munka közben nyomta el az álom. A pokróc, amivel korábban takarózhatott, most a földön feküdt.

Charlotte lábujjhegyen lopakodott oda mellé, és sokáig csak nézte az arcát. Annyiszor sírt az apja miatt, olyan sokszor fájt a szíve, mikor a férfi átnézett rajta, most mégis csak határtalan szeretetet érzett iránta. Tudta, hogy ez az érzés csak rövid ideig fogja átjárni, ezért gyengéden dédelgette magában.

Mikor már elzsibbadt a guggolástól a lába, óvatosan megfogta a pléd szélét, és betakargatta a férfit, aki mormolva fordult át a másik oldalára.

- Jó így? – Charlotte eligazgatta a takarót Peter és maga körül, aztán maguk közé helyezte a pattogatott kukoricát, és megnyomta a dvd-lejátszón a play gombot. Ahogy elindult a film, igyekezett arra koncentrálni, de képtelen volt rá. Egy férfi feküdt az ágyában. Mellette. Peter. Forróság járta át minden porcikáját a tudattól. Nem feszengő, kínos forróság, hanem kellemes, otthonos meleg. Mintha életük minden éjszakáját így, egymás mellett töltötték volna.