Gyógyító pilleszárnyak - 11. fejezet

11. EMBERNEK LENNI

A SZOBA VÉSZTERHES CSENDDEL VOLT TELE. Úgy ültünk egymás mellett, mint a szobrok – az egyetlen cáfolat erre Isabella szívverése és légzése volt. Mind tudtuk, hogy egyszer el fog jönni ez az idő, csak mind igyekeztünk megfeledkezni róla – már amennyire a vámpírmemória engedte. Száműztük a félelmeinket az agyunk egy távoli zugába, és hét lakatra zártuk őket.

- Én nem megyek. – Rosalie hangja ostorként szelte ketté a csendet. Mind meglepetten fordultunk felé, de Emmett volt az, aki hangosan feltette mindannyiunk nevében a kérdést.

- Mi az, hogy nem jössz? – vonta össze a szemöldökét.

- Fent maradok a hegyekben, senki sem fogja megtudni, hogy nem költöztem el – rándult meg a női váll. Emmett arca megfeszült, a keze pedig ökölbe szorult.

- Miatta akarsz maradni? – szűrte a fogai között a kérdést. Rosalie valahányszor elment itthonról mindig farkasbűzzel átitatva jött haza. Ha akarta volna sem tudta volna eltitkolni, kivel is tölti az ideje nagy részét. Először mind meglepődtünk, de úgy tűnt, jót tesz neki a társaság. Bár nem nyitott felénk és Emmett felé sem, de sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek tűnt.

- Azért akarok maradni, mert ez az otthonom – kaptuk meg a feleletet. – És csak rajtad múlik, hogy velem maradsz-e… - emelkedtek az aranybarna szemek Emmettre. A rettegés a nemleges választól ott csillogott bennük, de úgy tűnt a fiam nem igazán veszi ezt észre. Emmett nem volt túl jó abban, hogy értelmezze a jeleket.

- Szóval, nagy kegyesen megengednéd, hogy veled maradjak? Tegyél nyugodtan nyakörvet is a nyakamba, hadd loholjak utánad, mint egy kiskutya, csak hogy hátha egyszer még majd megsimogatod a fejemet! Úgyis mostanában jobban szereted a kutyákat, nem igaz? – tört ki belőle, aztán felpattant, és kiszáguldott a házból. Rosalie egy másodpercig csak elnyíló szájjal meredt a hűlt helyére, aztán ő is felállt a kanapéról.

- Megbocsátanátok… - kérte halovány hangon, aztán felsietett az emeletre. Halkan felsóhajtottam – nem lesz ez így jó! A többiek is pont ugyanezt érezhették, mert Jasper kellemetlenül mocorogni kezdett, és Alice homlokán is apró ráncok jelentek meg.

- Rendben, azt hiszem ezt, meg kell emésztenünk – vette át az irányító szerepet Edward. – Gondolkozzunk azon, mi is legyen, hová mehetnénk, aztán később majd megbeszéljük, mikor mindenki megnyugodott kicsit… - tanácsolta.

A szoba csak lassan kelt életre, én pedig tehetetlenül figyeltem a kétségbeesett arcokat. Ha Rosalie itt marad akár Emmettel, akár nélküle, ki biztosíthat arról, hogy a magánytól nem vadulnak el. Elég lenne egy kis lökés számunkra annak a szakadéknak a peremén egyensúlyozva, hogy elveszítsük az állandó harcot az ösztöneinkkel szemben.

És a többiek? Edwarddal talán nem lesz gond, mert Isabella és a gyerekek mellette állnak, de Jasper és Alice. Ők vajon meddig bírják ilyen légkörben mellettünk…

Látni a családom teljes szétesését olyan érzés volt, mintha az amúgy is szilánkokra tört szívemen még több fájó repedés keletkezett volna.

Hogy egy kicsit lenyugtassam magam, kisétáltam a kertbe. Hallottam, hogy Isabella elküldi Edwardot a kicsikért, akikre a megbeszélés alatt La Push-ban vigyáztak, aztán bezárkózik a fürdőszobába. A halk szipogás csak még jobban megrázott. Éppen az járt a fejemben, hogy fel kéne menjek hozzá vigaszt nyújtani, mikor Alice megelőzött.

Tovább akartam folytatni a sétámat, de a halk, emberi lépések zaja megzavart. Csodálkozva fordultam a fák felé. A farkasok állati alakjukban jöttek volna idáig, Isabella barátnői La Push-ból pedig csak farkaskísérettel.

Tétovázva léptem be az erdőbe, aztán a hang irányába indultam. Ahogy megváltozott a széljárás és az ismerős illat eltöltötte az orromat, meglepetten torpantam meg. Hogy kerül ide? És mit mondjak neki egyáltalán?

Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy elmenekülök, de nem hagyhattam, hogy Vania egyedül kószáljon az erdőben. Halkan lopakodtam a közelébe, és egy ideig csak távolról figyeltem, ahogy botladozva igyekszik legyőzni a lába alá kerülő gyökereket és köveket. A szeme vörös volt, mintha sírt volna, én pedig kicsit sem kételkedtem abban, hogy ennek én vagyok az oka.

Arra már gondolni sem mertem, hogyan jutott el idáig autó nélkül… Csak busszal vagy rosszabbik esetben stoppal jöhetett be Forksba, a városból pedig gyalog kellett megtennie az utat. Már jó pár órája sétálhat, és mindez csak miattam…

Újabb baleset… A kis Celia Cathmore már heti rendszerességgel járt be a kórházba. Igaz, soha nem voltak súlyosak a sérülései, csak néhány karcolás és horzsolás, de ez akkor sem volt normális.

Összeráncolt homlokkal fürkésztem a szülei arcát a folyosó végéről, és csak mikor észrevettek, akkor indultam el feléjük. Nem tűntek agresszív, erőszakos embereknek, de persze engem sem gondolt volna senki embervérre vágyó szörnyetegnek.

- Jó napot, Dr. Cullen! – állt fel azonnal Mr. Cathmore, és megrázta a kezemet. Igazán aggódónak tűnt, ahogyan a felesége, Cecil Cathmore is.

- Jó napot! Nos, mi történt a betegünkkel? – mosolyogtam Celiára nyugtatóan. Olyan csillogó szemekkel nézett fel rám, mintha valamiféle csodát látna. Még csak tizenkét éves volt, mégis zavarba jöttem ettől a pillantástól.

- Leküldtem a pincébe, hogy hozzon fel valamit, ő pedig legurult a lépcsőről – sopánkodott az anyja.

- Hol ütötted meg magad? – kérdeztem Celiát.

- Csak a karom és a lábam – mutatta meg a könyöke fölött az egyik sebet.

- A mellkasod vagy a hasad nem fáj? Ott nem ütötted meg magad? – próbáltam kizárni a belső vérzés eshetőségét. Egy fejrázást kaptam válaszként.

- Ahogy látom, nem túl mélyek a sebek – fordultam a szülők felé megnyugtatásképpen.

- Igen… Igazából azért hoztuk be, mert a feleségem aggódik – gyűrögette a sapkáját a keze között Mr. Cathmore. – Celia mostanában folyton esik és kel. Arra gondoltunk, hogy esetleg baj lehet a látásával…

- Ellátom a sebeket és kivizsgálom – ígértem a férfinak, miközben végigvettem magamban azokat a betegségeket, amelyek egyensúly- vagy látászavart okozhatnának, de egyik sem illett rá Celia állapotára. Több tünet nem volt észlelhető nála, csak ez az ügyetlenség, ami eredhet pusztán figyelmetlenségből is.

- Fel tudsz állni? – kérdeztem Celiát, aki bólintott.

- Akkor gyere, megnézzük azokat a sebeket – tereltem a vizsgáló ajtaja felé. – Oda ülj fel, kérlek! – mutattam a vizsgálóasztalra, miközben elővettem a fertőtlenítős üveget és némi kötszert. – Jól van, ez egy kicsit fájni fog, sajnálom – figyelmeztettem, mielőtt munkához láttam. A vékony ujjak ökölbe szorultak, de egyetlen szisszenés sem hagyta el Celia száját. – Hol sérültél még meg? – néztem fel rá, de azonnal bennem is akadt a következő mondat. Az átható tekintetben ugyanazt a vágyakozást láttam, mint jó pár felnőtt embernőében. – Celia? – próbáltam kizökkenteni, de nem igazán volt rá hatással a hangom. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. – Celia… A lépcsőről véletlenül estél le? – kérdeztem csevegő hangon, hogy ne érezze támadásnak a faggatózásomat. Most először váltottam ki belőle valami tényleges válaszreakciót, mióta kettesben maradtunk – elpirult. – Direkt ártottál magadnak?

- Én csak úgy szerettem volna újra látni… - sóhajtott fel.

Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem magam. Nem lehetek gyávább, mint ez a kis emberlány.

- Vania – léptem ki az egyik fa mögül. Halk sikkantás volt a válasz, aztán Vania az egyik tenyerét a mellkasára szorította, mintha így akarná megakadályozni, hogy kiugorjon a szíve a helyéből. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – léptem közelebb felemelt kezekkel. Hagytam neki pár pillanatot, hogy összeszedje magát, és csak akkor szólaltam meg újra, mikor a pulzusa kissé alacsonyabb lett. – Hogy kerülsz ide?

- Muszáj beszélnem veled! – nézett rám kétségbeesve. – Annyira nagyon sajnálom! Olyan szörnyen! Én nem is tudom, mi ütött belém és honnan vettem a bátorságot… Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi, én csak… Elvesztettem a fejem, és… Bocsáss meg nekem, kérlek! – tört ki belőle a szóáradat, de nekem ötletem sem volt, mit felelhetnék. Hogy nem haragszom? Tényleg nem. De ez nem változtat semmit azon, hogy ha továbbra is ilyen közel maradunk egymáshoz, akkor fájdalmat fogok okozni neki. – Carlisle, kérlek, mondj valamit!

- Én… Úgy gondolom, jobb lenne, ha a továbbiakban csak akkor találkoznánk, ha valamire szükséged van – cselekedtem a lehető leghelyesebben, mégis úgy éreztem, hogy valami nem jó. A mellkasom összeszorult a gondolattól, hogy többé nem lehetek Vaniával.

- És ha nekem rád van szükségem? – lépett közelebb. Idegesen megráztam a fejem.

- Ezt ne…

- Várj, csak hallgass meg! – emelte fel az jobb kezét, hogy csendre intsen, és ne mondjak valami visszavonhatatlant. – Jó velem, igaz? Érzem, hogy mellettem könnyebb neked…

- Ez nem változtat… - próbáltam megszólalni, de Vania pillantása elhallgattatott.

- Nekem is jó veled. Az egész életemben az a legjobb dolog, hogy veled találkoztam. – A zöld tekintet elnyelte a pillantásomat. Tiltakozni akartam, elmondani, hogy ez ostobaság, de képtelen voltam rá. – Ha te is szeretsz velem lenni és én is veled, akkor miért fosztanánk meg magunkat ettől az örömtől?

- Mert én nem tudom megadni neked azt, amire vágynál – szakadt ki belőlem a fájó igazság.

- A szerelmet? – Bólintottam. – Honnan tudod, hogy erre vágyom? – Összezavarodva vontam össze a szemöldökömet. Félreértettem volna a jeleket? Nem, biztos, hogy nem. Az a csók egyértelmű volt, és amiket Vania mondott és tett…

- A viselkedésedből, a csókból… Te magad mondtad, hogy vonzódsz hozzám – emlékeztettem. Elnéző mosoly ült ki az arcára, mintha valami butaságot mondtam volna.

- Olyan menthetetlenül régimódi és romantikus vagy… Bárcsak több ilyen férfi létezne a világon, biztosan sokkal több boldog nő is lenne – sóhajtott fel. – Vonzódom hozzád, érdekesnek talállak, jól érzem magam a társaságodban és szeretnék veled lenni a szó minden értelmében – pirult ki a bőre az arccsontja mentén. A szégyenkezés a föld felé fordította a tekintetemet, mikor az erőteljes vágyakozás végigfutott rajtam. – De ez nem jelenti azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Vagy hogy elvárnám, hogy te az legyél belém. A szerelem olyan ritka kincs, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek más kincsek a világon. Tudod, milyen nehéz olyan férfit találni, aki ennyire… tökéletes?

- Tökéletes? – szakadt ki belőlem egy halk, keserű nevetés.

- Egy kis szépséghiba mindenkiben van – jött az egyszerű válasz, mintha a vámpírságom csak valami szemölcs lenne. – Nem csak vonzó vagy, hanem okos is. Jókat lehet veled beszélgetni. Meg tudsz nevettetni. Odafigyelsz rám, megbízható vagy és gyengéd. Ezek nagy dolgok ám!

- Még mindig nem értelek… - ráztam meg a fejem.

- Talán nem szükséges szerelmesnek lennünk ahhoz, hogy boldoggá tegyük egymást… - pislogott rám Vania. A szíve megint veszett dörömbölésbe kezdett, és a kabátja szélét gyűrögette.

- Nekem ez nem menne – tiltakoztam, mikor felfogtam, mire is célozgat. Szerelem nélkül együtt lenni valakivel csak azért, hogy a saját vágyainkat kielégítsük… Nem, ez nem lenne helyes.

- Honnan tudod, ha esélyt sem adsz? – Vania egy újabb lépéssel került közelebb hozzám.

- Mert én nem ilyen vagyok. Engem másképp neveltek, másban hiszek. Ez… Ez nekem nem menne – magyaráztam hideg nyugalmat öntve magamra, hogy ne látsszon a belső fortyogás. Felesleges lett volna bevallanom a bűnös érzéseimet, és szégyelltem is őket. Bármit mondott Edward és Vania, egyszer már megtaláltam életem szerelmét, és nem fordulhattam el tőle. Nem árulhattam el még jobban.

- Szóval ostoba elvek miatt eldobsz valami jót? – villant meg szomorúság a női arcon.

- Ha nem lennének ezek az ostoba elvek, most nem állhatnál itt úgy, hogy tudd, biztonságban vagy – néztem nagyon komolyan a szemébe.

Ezek az elvek tettek azzá, aki voltam. A csábítás eddig is jelen volt az életem minden egyes percében. Az idő múlásával egyre könnyebb volt nem észrevenni – vagy legalább is úgy tenni -, de még könnyebb lett volna mindent feladni. Mégsem tettem. Azzal elvesztettem volna mindent. A hitemet, a lelkemet, önmagamat.

- Sajnálom, nem így értettem… - mentegetőzött azonnal Vania. – De ez is csak még vonzóbbá tesz… - vallotta be. Csalódottan mértem végig.

- Azt hittem, okosabb vagy annál, semmint hogy a vámpírlétet vonzónak találd.

- Nem erről beszéltem, és ha ennyire félreérted, amit mondok, talán tényleg tévedek. Sajnálom, hogy idejöttem. Legközelebb csak akkor jövök, ha szükségem van valamire – fordított hátat, aztán elindult arra felé, amerről jött. Pár másodpercig a döbbenettől, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, aztán a sós illat észhez térített.

- Várj! – Ahogy Vania elé száguldottam, összerezzent, aztán gyorsan felemelte a kezét, hogy letörölje az arcán végigcsorduló könnycseppet. – Hogy értetted? – Pár pillanatig csend volt, és már kezdtem azt hinni, hogy nem fog válaszolni, mikor az ajkai elnyíltak.

- Úgy, hogy nincs még egy férfi a világon, aki ennyire képes uralkodni az ösztönein, csak mert helyesen akar cselekedni és jó akar lenni. Erős vagy. Nem csak testileg. És ez csodálatra méltó – emelkedett rám a két zöld smaragd.

- Egyáltalán nem vagyok olyan erős, mint azt hiszed – bukott ki belőlem, miközben a felkavaró fűszeres virágillat szétterjedt az orromban. – De a döntéseink tesznek minket azzá, amik vagyunk. Ha nem is lehetek ember, muszáj a lehető legemberibbnek lennem, hogy ne vesszek el. – A legnagyobb félelmeim egyike volt, amióta csak a rothadó krumplik között rádöbbentem, mivé is váltam, hogy teljesen elvesztem az emberségemet. Hogy egyszer majd tárgyként fogok nézni a halandókra, nem hat majd meg a fájdalmuk és lényegtelen lesz számomra az életük. Ez ellen küzdöttem minden egyes pillanatban. – Épp ezért nem adhatom fel az elveimet. Ez minden, ami megmaradt nekem az előző életemből. Sajnálom – sóhajtottam. Pár pillanatig csak csendben búcsúzott egymástól a pillantásunk, aztán végül elszakítottam a köteléket. – Hazaviszlek, gyere! – intettem a fejemmel a házunk felé. Féltem tőle, hogy majd ellenkezni fog, de egyetlen tiltakozó szó nélkül indult el a megadott irányba.

Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor a fülemet újabb hang ütötte meg.

- Ne ijedj meg. Alice hamarosan fel fog bukkanni – figyelmeztettem Vaniát. Érdeklődve pillantott körbe, aztán hirtelen megtorpant, ahogy Alice szélvész módjára előbukkant az egyik fa mögül.

- Sziasztok! – szökkent Vaniához, és adott neki két puszit. Az arcára kiülő mosoly egyáltalán nem illett a korábbi hangulathoz, amely a házunkban uralkodott. – Én rohanok is tovább, mert fontos dolgom van. Beszélnem kell Jonathannal. De majd elmondok mindent, ha visszaértem. Drukkoljatok! – fonta össze a mutató- és középső ujját mindkét kezén, aztán úgy eltűnt, mintha csak képzeltük volna. Vania egy másodpercig tátott szájjal nézett utána, aztán megrázkódott.

- Nem szoktam még hozzá ehhez… - motyogta maga elé, aztán tovább indult a gondolataiba mélyedve.

Lopva figyeltem, ahogy összepréseli az ajkait, és megjelenik egy gondolkodóránc az orra és a homloka egybeolvadásánál. Be kellett ismernem, hogy igazán csinos teremtés. A tekintete annyira tiszta és szinte mágnesként vonzza az embert. A bőre pedig puha és selymes. És épp ez a baj. Túlságosan vonz, te ostoba vénember! – ráztam aprót a fejemen, de mikor Vania kérdőn felém fordult, úgy tettem, mintha a fákat fürkészném.

Próbáltam rájönni, mikor kezdtem el nőként figyelni őt, de fogalmam sem volt. Nem emlékezhettem vissza egy tudattalan cselekedetre. De most már másként néztem rá, mint korábban, és ezzel mindent elrontottam.

Mikor visszaértünk a házhoz, szótlanul szálltunk be a kocsimba, és út közben is mindketten csendben maradtunk. Kényelmetlen volt – mintha hirtelen az autó utastere összezsugorodott volna.

Valahányszor a sebváltóhoz nyúltam, Vania szívverése felgyorsult. Egy hajszálnyit kellett  volna csak arrébb nyúlnom, hogy megérintsem a kezét, ami a combján nyugodott, és ezt ő is tudta. Újra és újra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha engednék a kísértésnek és megtenném, de végül mindig megnyertem a harcot a vágyaimmal szemben.

Bármennyire is kínzó volt, felidéztem magam előtt Esme szeretett arcát. A karamellszín hajzuhatagot, amely szív formájú arcát keretezte, és amibe olyan jó volt beletemetni az arcomat. A nyugtató és felkavaró aranybarna szempárt. A mosolyát, amivel mindig fogadott munka után, és amiből tudtam, hogy otthon vagyok végre. Az alakját, a kezét, a csókját, az ölelését, a hangját…

A mellkasomban lévő lyuk újra lüktetni kezdett, és ez elég erőt adott ahhoz, hogy a többi helytelen gondolatomról megfeledkezzek egy időre.

- Itt vagyunk – fékeztem le végül Vania lakása előtt.

- Rendben, akkor megyek… - hagyta el keserű sóhaj a száját.

- Ha szükséged van valamire, szólj, én pedig hónap elején elintézem a bérleti díjat – ígértem. Nem válaszolt, csak bólintott egyet.

- Carlisle? – szólalt meg végül halk hangon, de nem fordult felém.

- Igen?

- Embernek lenni annyit jelent, mint kiélvezni minden percet és néha önként hibázni, hogy egy kicsit boldogok lehessünk. – Az ajtó kinyílt, én pedig egyedül maradtam a fejemben visszahangzó mondattal.

A hatalmas trónterem most üres volt. Tétován jártam körbe a trónszékeket, aztán megálltam középen, ahová tegnap az embereket állították, mielőtt…

Vacsora. Aro így nevezte az egészet. Számára az áldozatai nem jelentettek többet, mint a halandóknak egy szelet kenyér. Én viszont úgy menekültem el minden „vacsora” alkalmával a trónterem közeléből, mintha üldöztek volna. Egyszerűen nem bírtam hallani a sikoltásokat és kiáltásokat.

- Nem sokára döntened kell, Carlisle. – Marcus hangja nem lepett meg, hallottam a közelgő lépéseit. – Aro türelme nem végtelen, és ha összeegyeztethetetlen az életmódunk, hiába értünk egyet a művészetekben, a politikában és egyéb témákban.

- Igen, tudom – sóhajtottam. Igazából nem volt mit eldöntenem, mert már pontosan tudtam a válaszomat, csak addig húztam az időt, ameddig lehetett. A gondolat, hogy elhagyjam Volterrát és ismét teljesen egyedül éljek, túl ijesztő volt.

Emlékeztem még, milyen őrjítő is egyedül lenni, társak nélkül, de azt is tudtam, hogy nem adhatom fel az elveimet, csak hogy legyőzhessem a magány hidegségét.

- Ugye, itt hagysz minket, barátom? – lépett mellém Marcus. Nem volt valami beszédes fajta, de velem mégis egész sokat kommunikált. Talán, mert sorstársak voltunk. Neki sem volt senkije. A feleségét már évszázadokkal ezelőtt elvesztette, és azóta búskomorság jellemezte.

- Arra gondoltam, hogy átmegyek az Újvilágba. Talán találok ott hozzám hasonlókat, akik úgy léteznek, mint én. És… esetleg beállhatnék egy kórházba dolgozni. Segíthetnék az embereknek – meséltem lelkesen a terveimet. Ez a két dolog volt az, ami segített elfeledni a félelmeimet. Hogy társra találhatok és embereket menthetek.

Marcus félredöntött fejjel fürkészte az arcomat.

- Őrültnek tartasz, igaz? Azt hiszed, nem sikerülhet – tippeltem meg, hogy mi járhat a fejében. Két évszázadomba került, hogy el tudjam viselni a friss, forró vér illatát anélkül, hogy bárkinek ártsak és észrevennék rajtam a gyötrődést, de hogy a napjaimat egy kórházban töltsem, és folyamatos kísértésnek legyek kitéve… Én magam is bizonytalan voltam, de ha erről is le kellett volna mondanom, semmi értelme nem lett volna a létezésemnek.

- Ha valakinek sikerülhet, az te leszel, ebben biztos vagyok – lapogatta meg a vállamat Marcus, és a tekintetéből bizalom sütött.

- Te sem vagy boldog itt – csúszott ki a számon. Korábban is sokat elmélkedtem ezen, de most először mertem kinyilvánítani. – Velem jöhetnél. Kipróbálhatnád, milyen vegetáriánusnak lenni. Tudom, hogy szörnyűnek tűnik, de hidd el, kínzóbb érzés gyilkolni, mint megállni az ölést – próbáltam meggyőzni. Hátat fordított nekem, tett két lépést a trónszéke felé, aztán ismét felém fordult.

- Egyvalakiért hajlandó lettem volna elmenni a világ végére is és feladtam volna mindent, de ő már nincs többé – komorultak el a vonásai. – Sajnálom, Carlisle, de ez itt az én világom – tárta szét a kezét. – Itt van minden emlékem róla, ez az egyetlen, ami még hozzá köt, és erről nem vagyok képes lemondani.

Erről én sem voltam képes lemondani. Talán mégsem voltam annyira emberi, mint amennyire az szerettem volna lenni…

Beletapostam a gázba és nem törődve a hideg, szúró érzéssel a mellkasomban hazafelé indultam.