Gyógyító pilleszárnyak 12. fejezet

12. KÖLTÖZÉS

KÖLTÖZÉSRE KÉSZÜLŐDTÜNK, bár más értelemben, mint eredetileg terveztük. Fogalmam sem volt, hogy jó ötlet-e engedni Alice-nek, de egy próbát mindenképpen megért. Mire hazaértem Vaniától, a farkasfalka már nálunk volt. Mindenki az ebédlőben gyülekezett, és már csak rám vártak. Igyekeztem félretenni a magánéletem gondjait, és a családi ügyekre koncentrálni, de a tárgyalás lebonyolítását megint Edwardra hagytam.

- Először is nagyon köszönjük, hogy egyáltalán megfontoljátok a húgom kérését! – kezdte, ahogy leültem a helyemre. Nem zavart volna, ha elfoglalja az asztalfőt, mint a család új vezetője, de meghagyta nekem a megszokott székemet.

- Ez az ügy számunkra is fontos. Nem akarjuk, hogy Isabella elhagyjon minket – fordultak a sötétbarna szemek az említett felé, aztán Jonathan mélyet sóhajtott. – Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogyan reagálnának az emberek, ha beleegyeznék a dologba. Egész életükben úgy lettek nevelve, hogy… nos…

- Hogy gyűlöljenek minket és a hozzánk hasonlókat – fejezte be Alice a mondatot halvány mosollyal az arcán. Jonathan hálásan bólintott, amiért nem neki kellett kimondania.

- A la push-i emberek tisztelnek téged, ha látják, hogy mi befogadjuk őket, nem lesz belőle gond – szólalt meg Joshua mindannyiunkat meglepve kissé. Ő volt leginkább ellenünk korábban az alakváltók közül. Persze, azóta sok minden megváltozott… - Hoznunk kell néhány fontos szabályt, de véleményem szerint megoldható.

- Nincs szükségünk arra, hogy korteskedj mellettünk! – Emmett felcsattanó hangjára mind megdermedtünk. A kezei, melyek az asztal lapján feküdtek, ökölbe szorultak.

- Emmett, kérlek! – Ahogy Rosalie ujjai megérintették őt, egy hirtelen mozdulattal húzódott el tőle.

- Csak miattad akarja, hogy maradjunk! De csak hogy tudd… - fordult ismét Joshua felé. – Rosalie úgy döntött, hogy ha mi elmegyünk, ő akkor is itt marad veled! – vetette oda gúnyosan. – Úgyhogy jobban jársz, ha inkább ellenünk szavazol. Akkor szabad préda lesz! – préselte a szavakat a fogai között.

Pár másodpercre megfagyott a levegő, míg próbáltuk felfogni, hogy mit is jelent ez pontosan, aztán Rosalie széke hirtelen hátracsapódott. Először azt hittem, hogy nekiesik majd a férjének, de ehelyett kezét a szájára szorítva rohant ki az ebédlőből.

Mind feszülten vártuk, mi lesz a folytatása a veszekedésnek, mert a két férfitekintet gyűlölködő párbajt vívott egymással, de végül Joshua lassan felállt a helyéről. Látszott rajta, hogy csak nehezen tudja visszafogni magát.

- Egy igazi barom vagy! – morogta Emmett felé. – Csak hogy tudd, Rosalie és én barátok vagyunk, semmi több. Az a szerencsétlen lány fülig szerelmes beléd, bár fogalmam sincs, mit lát egy ilyen tuskóban! Nehéz időszakon megy át, és segítség kell neki. Én pedig segítek. Neked is ezt kéne tenned ahelyett, hogy még jobban megbántod – vetette a fiam szemére, aztán kisétált az ebédlőből.

- Talán utána kéne… - szólalt meg elsőként Alice halk hangon, de Emmett nem várta meg a mondat végét, elhagyta az ebédlőt.

- Elnézéseteket kérem emiatt a jelenet miatt. – Edward az asztal bal oldala felé pillantott, ahol a farkasok ültek. – Ha úgy gondoljátok, halasszuk el a megbeszélést…

- Nem! Semmi szükség rá. Jobb, ha minél hamarabb átbeszéljük a dolgokat – fonta össze az ujjait Jonathan. – A Black ház megfelelő lenne számotokra, igaz lehet, hogy ki kéne bővíteni majd egy kicsit – nézett végig rajtunk számba véve, hogy férnénk el a leendő lakhelyünkön.

- Azt megoldjuk – bólintott Edward.

- A la push-i emberekkel megpróbálok beszélni. Szép lassan elcsepegtetem nekik, hogy nem kell tartaniuk tőletek. Addig is arra kérlek titeket, hogy legyetek nagyon türelmesek és óvatosak. A legjobb az lenne, ha az első időkben csak a kíséretünkben mászkálnátok.

- Foglyok leszünk? – szaladt össze Jasper szemöldöke.

- Nem, természetesen, nem – rázta meg a fejét Nate. – Egyszerűen csak így könnyebb lenne nektek is beleszoknotok az új környezetbe, és az embereknek is megszokni, hogy közöttünk vagytok. Természetesen, ha ellenzitek, nem kötelező ez az egész, de hiszem, hogy így gyorsabban befogadnának titeket.

- Úgy vélem, Jonathannak igaza van – szólaltam meg most először. Logikus volt, hogy a la push-iak könnyebben viselik a jelenlétünket, ha látják, hogy a saját – nem hivatalos, de mégis elfogadott – vezetői mellettünk állnak és barátként kezelnek.

- Egyetértek Carlisle-lal. Tudom, hogy nehéz lesz mindenkinek, de engedményeket kell tennünk, ha már befogadnak minket. Rövidtávon kényelmetlen, de hosszútávon így lesz a legjobb – támogatott Edward a véleményemben.

- Engem nem zavar – vonta meg a vállát Alice. Ő már egészen jó viszonyban volt a farkasokkal, kiváltképp Jonathannal.

- Még valami… Úgy vélem, az is segítené a beilleszkedést, ha részt vennétek a rezervátum életében. A kórházunknak például szüksége lenne egy orvosra. Igaz, nem olyan izgalmas munka, mint egy nagyváros sürgősségi osztályán dolgozni, de esetleg tovább dolgozhatna az ellenszérumon a vámpírméreg ellen, hogy kiszűrje a mellékhatásokat – fordult felém Jonathan. Felélénkülve dőltem előrébb. Talán hátrahagyhatnék még valami jót ezen a világon, ha tényleg hatásos és veszélymentes szérumot sikerülne kidolgoznom, mielőtt…

- Örömmel elfogadom az ajánlatot! – egyeztem bele azonnal. Elkaptam Isabella halvány mosolyát, és volt egy olyan érzésem, hogy ő már korábban is hallotta volt alfája tervét, sőt, valószínűleg ő javasolta neki, hogy vesse fel ezt a témát. Végül is, lényegtelen volt, ki találta ki, ha egyszer jó ötlet volt.

- Helyes! Akkor már csak azt kéne megbeszélnünk, mikorra várhatunk titeket – érdeklődött Nate.

Pont hat hét, ennyi idő volt, míg minden függőben lévő ügyünket elintéztük. Eddig csak szabadságon voltam a kórházban, de most hivatalosan is felmondtam, és elhintettem a városban, hogy a gyerekek mostantól a rezervátumbeli iskolában tanulnak ahelyett, hogy magántanulmányokat folytatnának. Így a la push-i tanárokra maradt a sokadik érettségijük lebonyolítása, és nem a Forksi Gimnáziumból küldött vizsgáztatókra.

Ebben az időszakban betartottam, amit elhatároztam, és egyetlen egyszer sem látogattam meg Vaniát. Kifizettem a főbérlőnek a megbeszélt összeget, és Vaniánál egyszer telefonon rákérdeztem, hogy nincs-e szüksége valamire, de ennyi volt. Rettenetesen hiányoztak a beszélgetéseink és néha már majdnem feladtam az elveimet – egyszer még a kocsimba is beültem, és a lakása előtt üldögéltem vagy egy órát -, de végül sikerült erősnek maradnom.

Ahogy feltettük az utolsó szekrényt is Emmett új furgonjának hátuljába, furcsa érzés kerített a hatalmába. Visszamentem a dolgozószobámba, és a helyiség üressége, mintha belém költözött volna. Esme annyira lelkes volt, mikor ideköltöztünk. Imádta ezt a házat. Bárhol is éltünk az évtizedek során, mindig ezt a helyet tartotta az otthonának, és alig várta, hogy időről időre visszatérhessünk.

- Jaj, annyira izgatott vagyok! – Esme mosolyogva pakolászta a kartondobozba a porcelánjait, miközben én a ruháimat csomagoltam. – Minden meg fog változni. Érzem a csontjaimban! Jót fog tenni, hogy visszamegyünk… – motyogta inkább magának, mint nekem.

Tudtam, hogy mire, vagyis pontosabban, kire gondol. Azt remélte, hogy ha Edward visszatér Forksba, akkor sikerül feldolgoznia a múltat. Mint mikor egy baleset túlélőjét visszaviszik a tragédia színhelyére, hogy legyőzze a rémképeit. Én nem voltam ennyire biztos benne, hogy jó ötlet-e szembesíteni Edwardot az emlékeivel, de már nem nagyon volt más ötletem. Tarthatatlan volt a viselkedése. Vagy teljesen visszavonult, és olyankor hónapokig azt sem tudtuk, mi van vele, vagy velünk volt, de időről időre kitört, mint egy vulkán.

- Igen, biztosan minden rendben lesz – nyomtam egy puszit Esme fejére, aztán tovább pakoltam.

Így utólag, ha az önzőségemet félretettem, már láttam, hogy helyes lépés volt költözni. Edward helyre jött, megtalálta Isabellát, és most itt van két csodaként Isis és Edan. Arra nem akartam gondolni, hogy ha nem jövünk ide, akkor Esme még…

- Nagypapa… - Isis hangja olyan volt számomra, mint egy azonnal ható gyógykenőcs, amely a sebet nem gyógyítja be, de hűsít és csökkenti a fájdalmat. Várakozva álldogált az ajtóban, aztán beljebb lépett, de egy szót sem szólt.

Tudtam, hogy azt szeretné, emeljem a karomba, de bármennyire is hiányzott a közelsége, igyekeztem leszoktatni magam erről a közvetlen gesztusról. Már olyan kilenc év körülinek nézett ki, így túl nagy volt ahhoz, hogy úgy viselkedjek vele továbbra is, mintha karon ülő lenne. Mikor látta, hogy nem mozdulok, tett még két lépést, aztán felsóhajtott.

- Hiányozni fog… - nézett körbe, aztán a tekintete megállapodott azon a helyen, ahol korábban a bőrfotelem állt. Hónapokon keresztül minden nap ott üldögéltünk ketten, miközben feltöltődtem Isis képességének köszönhetően.

- Igen, nekem is – bólintottam. – Azt hiszem, ez életem legnehezebb költözése – ismertem be.

- Nem csak a ház – rázta meg a fejét Isis, és olyan tekintettel nézett rám, amitől hirtelen melegem lett. – Félek, minden meg fog változni, ha elmegyünk – nyújtotta ki a kezét, és belekapaszkodott az enyémbe.

- Minden? – vontam össze a szemöldökömet. Mire gondolhat? Vártam, hátha válaszol, de elfordította a pillantását rólam és elengedett.

- Apa küldött, hogy mondjam meg, indulunk – szólalt meg, aztán beharapta a száját. – Mehetek veled? – kérdezte végül. – A többi autó zsúfolásig van… - tette hozzá, mikor nem válaszoltam azonnal.

- Rendben – egyeztem bele. Az arca azonnal felderült, és ugrándozva hagyta el a dolgozószobámat. Utoljára még körbenéztem búcsúképpen, aztán nagyot sóhajtva követtem.

- Én a nagypapával megyek! – jelentette ki hangosan, ahogy kiléptünk a házból.

Az autók felsorakozva álltak, nekem pedig beugrott egy cigánykaraván képe, amit még nagyon régen, magányos utazásaim során láttam. Irigyeltem a tagjait, mert egyszerre voltak szabadok, mégsem érezték soha magányosnak magukat. Mentek, amerre a lábuk vitte őket, de sosem váltak el egymástól.

- Biztos, hogy elviszed? Elég izgatott, nem biztos, hogy bírni fogsz vele… - mérte végig a kislányát Edward. Isis már az autóm mellett toporgott, és a korábbi szomorúságát felváltotta a gyermeki kíváncsiság. Irigyeltem kicsit, mert jó lehetett ilyen könnyen elfelejteni a félelmeinket és helyettük izgatottan várni az új kalandokat.

- Megoldom. És ha nem bánod, átcsábítom magamhoz Isabellát, hogy ő is segítsen. Tele van a kocsid, nem lenne kényelmes a gyerekekkel abban utaznia – ajánlottam fel.

- Rendben – bólintott, aztán a feleségéhez sietett, hogy beszéljen vele.

- Megyünk már? – emelkedtek rám a mogyoróbarna szemek, ahogy hátrasiettem az autóhoz. Edward vezette a sort, és én zártam.

- Mindjárt, csak édesanyád átköltözik hozzánk – magyaráztam. Az apró ajkak dühösen összepréselődtek, de nem értettem, mi a baj. Talán megint összekaptak valamin anya és lánya?

- Miért jön velünk? – fonta össze maga előtt Isis a karjait, és még mindig nagyon csúnyán nézett rám. Mintha valami rosszat tettem volna…

- Mert az én kocsim tágasabb és nincs telepakolva mindenfélével – magyaráztam, de az érveim nem nagyon enyhítették meg őt. – Valami baj van? – csúszott ki végül a számon a kérdés.

- Nem. Semmi.

- Isis, ha… - kezdtem volna bele, de végül nem tudtam befejezni a mondatot.

- Carlisle, segítenél, kérlek? – sietett felém Isabella, aztán a kezembe nyomta Edyt. A kicsi vigyorogva magyarázott nekem valami maciról, de nem igazán értettem, mit szeretne. Nehéz volt dekódolni a saját kis babanyelvét. Viszont arra jó volt a gügyögése, hogy mosolyt csaljon az arcomra.

Isabella pár gyors, gyakorlott mozdulattal beszerelte a babahordozót a hátsó ülésre, aztán beültette és bekötötte a gyerekeket. Én is elfoglaltam a helyemet a kormány mögött, és vártam, hogy végre elinduljunk. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen, mert a másodpercek múlásával egyre inkább feszített a mellkasom.

Semmi baj. Minden rendben lesz! – nyugtattam magam, aztán felsóhajtottam, mikor végre Edward beindította a motort. Az ujjaim keményen szorították a kormányt – kényszeríteni kellett magam, hogy ne pillantsak vissza. Vége. Lezárult az életem, és most már csak addig kell léteznem, amíg minden helyre nem jön a többiekkel. Egy átmeneti állapot, amit mindegy, hol töltök el.

- Juliette azt mesélte, hogy az egyik család kutyája éppen a héten ellett meg – szólalt meg Isabella szilánkokra törve a kényelmetlen csendet. – Ha van kedved, választhatsz közülük egyet, Isis – mosolygott hátra a lányára. Már korábban is pedzegették ezt az ötletet, de eddig kisebb bajunk is nagyobb volt annál, semmint hogy ilyesmiken gondolkozzunk, de most jó ötletnek tűnt, hogy legalább a gyerekeknek könnyebb legyen a beilleszkedés.

- Már nem szeretnék kutyát – rázta meg Isis a fejét. Isabellával meglepetten néztünk össze.

- Hogyhogy nem szeretnél? Nemrég még könyörögtél érte…

- Meggondoltam magam – pislantott az öccse felé, aki hallgatagon bámult ki az ablakon, mintha egyáltalán nem érdekelné a beszélgetés, de feszült tartása elárulta őt. Az ikrek valamit megint titkoltak. Mit eszelhetett már megint ki Isis? – pislantottam a visszapillantó tükörbe. Általában ő volt az ötletgazda, Edan pedig csak követte őt, mint egy hűséges testvér.

- Azért majd megnézzük azokat a kutyusokat, hátha mégis megtetszik valamelyik… - vonta meg a vállát Isabella.

- Akkor sem akarok… - kezdett volna bele Isis az ellenkezésbe, de Edan érintésére elhallgatott. – Rendben, megnézzük majd őket – szólalt meg halkan. Összeráncolt homlokkal fordultam megint Isabella felé, és biztos voltam benne, hogy ő is azon elmélkedik, miben sántikálhatnak a kicsik. Isis egy másodpercig kérdőn fürkészte a bátyja arcát, aztán aprót bólintott.

- Anya, szerinted az új házban kaphatunk Isisszel egy saját szobát? – terelte Edan másra a szót, de ez a téma legalább olyan meglepő volt tőle, minthogy Isis lemond arról, hogy kutyája legyen.

- Saját szoba? – Isabella arcán most már tényleg gondterheltség jelent meg. – Nem szerettek velünk aludni?

- De igen, csak gondoltam, úgy egyszerűbb lenne. Lenne egy kis személyes tere… mindenkinek… - pirult el Edan, mire Isabella arca is vörösbe öltözött.

Furcsa volt végighallgatni ezt a beszélgetést. Isisre és Edanre még mindig úgy néztünk mind, mintha átlagos gyerekek lennének, de már sokkal többet tudtak és értettek, mint egy korukbeli. Valószínűleg azt is felfogták már, mit is jelent pontosan házaspárnak lenni, és ez mivel jár együtt, ezért szorgalmazták a különköltözést.

- Ó, hát, én… Végül is, igaz, csak… Már úgy megszoktam, hogy velünk vagytok – köszörülte meg a torkát Isabella, és mintha egy kicsit elkomorult volna.

Egy átlagos anyának is nehéz volt beletörődnie, hogy a gyermekei milyen gyorsan felnőnek, Isabellának ez háromszor annyira nehéz lehetett. Igaz, hogy a kicsik növekedése valamelyest lelassult, de számításaim szerint, így is elérik a tizenhét-tizennyolc éves kinézetet hat-hét éven belül. Abba bele sem akartam gondolni, hogy ilyen fejlődési ütemmel röpke harmincöt év alatt száz éves testbe lesznek zárva, egészen addig, amíg…

Nem, ez nem fog megtörténni! Most lesz időm és lehetőségem kísérleteket folytatni, és a vámpírméreg ellenszere mellett az ikreket is megvizsgálhatom, és ha szükséges, kitalálok valami megoldást.

- De azért mondasz nekünk esti mesét majd, ugye? – zökkentett ki a borús gondolatokból Edan kérdése Isabellához.

- Persze, ameddig csak akarjátok – bólintott rá. – Megbeszéljük majd apátokkal, hogyan lehetne megoldani a külön szobát. Egyelőre csak két szobánk van fent az emeleten és a földszinten még egy apró szoba… Talán az lehetne gyerekszoba – gondolta végig.

- Ahogy Alice-t ismerem, úgyis átalakítunk majd egy-két dolgot, úgyhogy kibővíthetjük pár szobával a házat – szóltam közbe.

Az út további része azzal telt, hogy Isis és Edan beszélgetését hallgattuk. Részletesen megtervezték, milyen szobát is szeretnének – vagyis Isis elmondta a terveit, testvére pedig rábólintott mindenre, amit a kishúga szeretett volna.

- A nagypapának is kell egy dolgozószoba! – szólalt meg Isis, miután már átléptük La Push határát. Ahogyan az előttem lévő kocsik, úgy én is lassítottam egy kicsit. Nem sokára lakott helyre érünk, és nem lenne jó, ha az emberek azonnal azt gondolnák rólunk, hogy életveszélyesek vagyunk. Már ami a vezetést illeti…

- Jonathan azt mondta, hogy a helyi kórházban kapok egy labort – feleltem.

- De az nem jó! – tiltakozott Isis. – Akkor egy csomó időt leszel távol tőlem… tőlünk… - javította ki magát zavartan és lesütötte a szemét. Önkéntelenül is az Edwarddal való beszélgetésünk jutott eszembe. Őrültség volt az egész, mégis elültette a bogarat a fülembe, és önkéntelenül is figyelni kezdtem Isis reakcióit. Ha nem ismertem volna az igazi érzéseit, lehet, hogy engem is megtévesztett volna a viselkedése, de így, hogy ő maga mutatta meg több tucatszor őket, még mindig őrültségnek tartottam Edward felvetését.

- Szerintem jó ötlet a saját dolgozószoba. Nem jó, ha sokat vagy magad… - mosolygott rám szomorkásan Isabella. Isis arcára elégedett mosoly ült ki – valószínűleg tetszett neki, hogy az anyja kiállt mellette.

- Lehet, hogy igazatok van – bólintottam, bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg így van. – Még átgondolom… - maradtunk ennyiben. Szerencsére Isisnek nem volt ideje és lehetősége tovább feszegetni a témát, mivel nem sokkal előttünk feltűntek La Push házai.

Az emberek érdeklődve figyelték a kocsisorunkat – volt aki csak az ablakból, de olyanok is akadtak, akik kisétáltak egészen a földút mellé. Jonathan már szólt nekik a költözésünkről, de így is elég nagy felbolydulást keltett az érkezésünk. Nem csak idegenek voltunk, de mások is. Sokan nem tudták pontosan, miben is nyilvánul ez meg, csak érezték. Gyerekkoruk óta történetekkel tömték a fejüket, amelyeket mesének gondoltak, mégis volt egy kis részük, amely hitt bennük tudat alatt.

- Nehéz lesz beilleszkedni – sóhajtottam fel, ahogy elhajtottam egy férfi mellett, aki kivágtatott a házából, hogy behívja a tízéves forma fiát az utcáról. Mielőtt eltűntek volna a szemünk elől, még visszafordult felénk, és a tekintete figyelmeztető volt. Mintha azt mondta volna: Figyellek titeket, és ha a családomat fenyegetitek, végetek van!

- Kedves emberek mind, csak idő kell nekik, hogy megszokjanak. Engem is hamar befogadtak – érintette meg a kezemet biztatóan Isabella.

Ahogy lefékeztünk a célunknál és kiszálltunk, mind megálltunk egy pillanatra. Csak néztük a Black házat, és próbáltunk rájönni, mit is kéne most csinálnunk. Abban biztos voltam, hogy mind azt szeretnénk, ha helyre zökkennének a dolgaink, de csak reménykedhettünk abban, hogy az új és remélhetőleg hosszú időre állandó otthonunk segíteni fog.

- Hát, kisfarkas – szólalt meg Emmett megtörve a csendet. –, ezzel lesz elég munkánk, mire rendesen kikupáljuk – mosolygott Isabella felé. Ahogy a fiúk tervezgetésbe kezdtek, én is elmosolyodtam. Talán ez tényleg összehoz minket újra.

- Nagypapa. – Isis tekintete a ház mellett álló tölgyre szegeződött és álmodozóvá vált. Jól ismertem már ezt a hangot. Isis mindig ezzel a lágy, kedveskedő hanggal szólított meg, ha nagyon szeretett volna valamit. Én pedig előre tudtam, hogy képtelen leszek nemet mondani neki. Nem kellett hozzá megbabonáznia a képességével, hogy irányítani tudjon. Általában önként és boldogan hagytam magam legyőzni.

- Mit szeretnél? – kérdeztem rá.

- Olvastam egy könyvet, és abban a főszereplő gyerekeknek az apukája épített egy kis házat a fára. Egy kuckót, ahol játszhattak – figyelte még mindig a hatalmas tölgyet.

- Te is szeretnél egyet oda? – tippeltem meg, min járhat az esze. Felém fordult és hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Építesz nekem egyet? – kérdezte lelkesen.

- Persze – egyeztem bele, miközben fél szemmel azt figyeltem, hogyan rohan el Rosalie magára hagyva Isabellát és Alice-t a gardróbról szőtt terveikkel. Emmett megmerevedett a tornácon állva, mikor a távolban feltűnt Joshua alakja is, és elindult arra felé, amerre Rose tartott. Halk sóhajjal ráztam meg a fejem, és igyekeztem újra Isisre koncentrálni.

- És berendezhetem majd én? Nagypapa! – rángatta meg a kezemet.

- Berendezheted – feleltem.

- Csodálatos! – csapta össze a kezeit, aztán megragadta Edyt, és a bátyjával együtt Isabellához siettek, hogy elújságolhassa a nagy hírt. Legalább egy valaki már biztosan felhőtlenül örült annak, hogy itt vagyunk…