.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. október 31., szombat

A jövő reménysége - 26. fejezet

Először is, Juca, a barátom, a falkánk egyik tagja és az az olvasóm, aki jobban ismeri a történetemet néha, mint én magam (és aki valószínűleg a legtöbbször olvasta A múlt árnyait, mert kb. hetente végigolvassa egyszer és még a nyaralásán is azt olvasta - nem értem, hogy nem unja meg... :D ) írt nekem egy verset, amin én fetrengve röhögtem, és gondoltam megmutatom nektek is. :)
Imádom a csípős nyelvedet, te lány! :D Köszönöm a verset, tényleg minden során nevettem. :D


Spirithez!

Főzni nem tudsz, teád finom,
Történeted az én legnagyobb kínom.
Az íráshoz - mint sok máshoz - nincs érzéked,
Tök jók a közösen átélt élmények.
Hosszú, fekete hajad leng a szélben,
Kéknek tűnik, amikor megvillan a fényben.
Kedvenc színeid a fekete és a zöld,
Ilyen csajt sem hordott még hátán a föld.
Bármit mondok, te elneveted magad,
Ez így van, ne is tagadd!
Szeretem a talikat, amiket te szervezel,
Remélem, lesz még belőle vagy százezer.
Én lökött vagyok, te meg hülye,
Kedvenc jelem az msn-en a kis ördögöcske.
A társas, amit készítettél az elviselhetetlen,
Nagyon szexi volt a fekete felső, amit viseltél kedden.
Várom már a pizsipartyt, jó buli lesz, én tudom,
Sütök majd neked pogit anyuval, ami nagyon finom.
Hány száz videót, s képet néztünk meg együtt, már nem is számolom,
A fejezetek egyhangúságán mindig bealszom.
Szívesen adtam a párnát, amin Edward néz rád csábosan,
Azt mondtad, én vagyok a legjobb kritikaíró a csapatban.
Vidámak a mozizások is, s a McDonald's-ban eltöltött percek,
Profin írod, s engem nagyon idegesítenek a függővégek.
Falkában járunk, mert az a menő,
Rajongóid száma egyre csak nő.
Jól tekered, csavarod a történetet,
S jól válogatod ki a "csodás" szereplőket.
Kedvencem Maria, a szajha,
Aki kedvenceim fejét elcsavarja.
Sikerüljön az álmod - csavard el Edward fejét,
Ezzel kívánok neked nyugodalmas és szép estét!

Másodszor tudom, hogy ma van 31-e, de még nem volt időm kisorsolni a nyertest, és megbeszélni Szandival, hogy ki írta a legjobb kérdést és hsz-t. Nagyon sokan írtatok, és nehéz a választás. :) De a hétvégén ki lesz hirdetve minden nyertes, és megkapjátok az ajándékokat két héten belül, ahogyan ígértem. :)

Harmadszor, a hsz. határ most 210 volt, de nem értétek el, viszont, most volt időm írni nektek. :) Ezen kívül, megdöntöttétek megint a látogatottsági rekordot, ami október 26-án 1954 látogatás volt. :) És okt. 17-e óta még mindig ezer fölött van a napi látogatottsági szám. :)



26. ELSZAKADÁS



AZ ÉRZELMI SOKKTÓL KIMERÜLVE ÉS KIÜRESEDVE dőltem neki a bejárati ajtónak, miután Jonathan bevetette magát az erdőbe. Edward azonnal mellettem termett, és láttam az arcán a szörnyű lelkiismeret-furdalást, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy azt higgye, miatta és a családja miatt szenvedek. A hibásak csakis Maria és Jade voltak, senki más.

- Jól vagy? – simított végig a hideg tenyér az arcomon, hogy aztán megállapodjon az államnál. Bólintottam, mert még mindig attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, megint elbőgöm magam. Nem akartam még több fájdalmat okozni Edwardnak, ezért inkább igyekeztem elfojtani az érzéseimet.

Alice lassú léptekkel jött le a lépcsőn – a tekintete bizonytalan volt, ahogy rám pillantott. Attól féltem, hogy kitör belőle egy beszédáradat vigasztalásképpen, de csak odalépett hozzám és megölelt.

- Megkeresem Jazzt – mondta, miután eleresztett. Arrébb léptem az ajtótól, hogy ki tudjon menni.

- Lezuhanyozom – fordultam Edward felé. Szükségem volt egy kis forró vízre, és arra, hogy nyugodtan kibőghessem magam. Ahogy beléptem a fürdőbe, azonnal megindultak újra a könnyeim. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és hagytam, hogy a forró víz vörösre égesse a bőrömet – ez elterelte a figyelmemet arról, hogy a lelkem is sajog.

Az üvegcsörömpölés hangja tompán jutott el a fülemig. Az első pillanatban fel sem fogtam, mit is hallok, csak aztán rettentem meg, mikor rájöttem, hogy Cullenék sosem törnének össze semmit, hiszen egy zuhanó poharat is elkapnának félúton a vámpírgyorsaságnak köszönhetően. Sietve léptem ki a zuhanykabinból, és a torkomban dobogó szívvel tekertem magam köré a törölközőt. A szemeim előtt rémképek lebegtek – fiatal farkasok, ahogy körbeveszik a házat, és megtámadnak minket egy sárgásfehér színű farkas parancsára.

- Mi történt? – rohantam át a folyosón – a lábaim csattogtak a padlón vizes nyomokat hagyva maguk után. Esme feldúltan álldogált Jasper szobájának ajtajában, és amint meglátott, elém sietett.

- Semmi baj, ne aggódj! – próbált megnyugtatni látva a feldúltságomat, és vissza akart terelni a folyosón, de nem hagytam magam. Odabentről még mindig csattanások és üvegcsörömpölés hallatszott.

- De mi… - akartam megismételni a kérdést, miközben igyekeztem Esme válla mellett bepillantani a szobába. Alice és Jasper már vissza is jöttek, és összeveszve tányérokat vagdosnak egymás fejéhez – jutott eszembe az életem során látott családi filmekből született abszurd gondolat.

- Semmiség… - Az újabb hangzavart hallva nem bírtam tovább. Esmét cselesen kikerülve léptem a szobába, hogy aztán a küszöbön megfagyjak.

- Nem ölhetsz meg úgysem! – Maria hangja elfúlt, ahogy Edward keze a nyakánál fogva szorította őt a falhoz. Vicsorogva próbált meg kiszabadulni, de Edward erősebb volt nála. Nem sokkal mellettük Jasper egyik térképe, és a korábban azt fedő üveglap darabjai hevertek a szőnyegen. Emmett a sarokban álldogált, és elégedetten vigyorogva figyelte a jelenetet.

- Állítsd le őket! – fordultam felé kétségbeesve. Nem Maria épsége miatt aggódtam, hanem a családomat féltettem. Ha túl korán jut Jade fülébe az ittlétünk, akkor nem tudjuk elhagyni a környéket, és a falkámat is belekeverjük a harcba – mert abban biztos voltam, hogy Jonathan sosem hagyna magamra, ha bajba kerülnék. Emmett megrántotta a vállát, aztán Edward mögé lépett, és megfogta a csuklóját.

- Edward… – figyelmeztette anélkül, hogy bármit tett volna. Edward dühösen fordult felé, aztán az ujjai eleresztették Mariát.

- Ha még egyszer a szádra veszed a nevét a nőnek, akit szeretek, nem érdekel semmi, megöllek! - fordult meg villámló tekintettel, aztán mikor meglátta a rémültséget az arcomon, a vonásai megváltoztak.

- Isabella… Gyere… - fogta meg gyengéden a karomat, és kivezetett a szobából át a sajátjába. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Mi volt ez az egész? – rogytam le az ágyra, miközben Edward a szekrényhez sietett, és kivett a fakkomból egy új pizsamát.

- Ha az Alfád beszél a falkatagokkal, és valahogy – utalt Edward Joshuára, de én reméltem, hogy téved, és Nate-nek van igaza vele kapcsolatban. – Jade fülébe jut minden, akkor oda az utolsó adujának is. Maria érzi a vesztét, és fröcsögi a mérgét – rázta meg a fejét Edward.

Nem akartam most ezen gondolkozni, ezért gyorsan felöltöztem, és bebújtam az ágyba. Edward tétován álldogált a fal mellett addig, míg fel nem hajtottam a takaróm szélét, hogy alábújhasson. Lehunytam a szemeimet, de nem tudtam elaludni. Máskor azért rimánkodtam volna magamban, hogy minél hamarabb reggel legyen, és ne kelljen tovább félálomban nyüglődnöm, de most azt kívántam, bár megállna az idő, és örök éjszaka borulna ránk. Nem akartam, hogy holnap legyen. Nem akartam elbúcsúzni és elmenni. Alig bírtam visszafojtani a torkomat szorongató sírást. Ráharaptam az alsó ajkamra, és csak akkor éreztem meg a fémes ízt, mikor Edward mocorogni kezdett a hátam mögött. Gyorsan lenyaltam a vércseppeket, és megpróbáltam másképp elterelni a figyelmemet – számolni kezdtem a polcon lévő cd-lemezeket.

Halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor a nap első sugarai belestek az ablakon át. Hallottam, ahogy Carlisle pakolászni kezd a dolgozószobájában, ezért nem halaszthattam tovább a felkelést. Ülő helyzetbe húzódzkodtam, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz, és van elég erőm végigcsinálni ezt a napot.

A reggeli készülődés teljesen szótlanul telt, és amikor lementünk a nappaliba, ott is mindenki csendesen köszöntött minket egy pillantással. Olyan érzésem volt, mintha valaki meghalt volna. Mintha mind gyászolnánk valamit… Bocsánatot kérve gyorsan a konyhába siettem, holott egyetlen falat sem ment volna le a torkomon – egyszerűen nem bírtam elviselni azt a fojtogató érzést, ami rám tört, valahányszor elfeledkezve magamról felnéztem valakinek az arcára.

Egészen addig az étkezőpult előtt üldögéltem, míg meg nem hallottam, hogy Carlisle lejön az emeletről. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne legyen túl feltűnő az a pár könnycsepp, amit elmorzsoltam, aztán a lépcsőhöz siettem.

- Indulunk – szólalt meg Carlisle. A többiek mind kisereglettek a nappaliból, csak Emmett maradt ott Mariával.

- Elkészülünk, mire visszaértek – lépett előrébb Esme, aztán bíztató tekintettel megcsókolta a férjét. Edward kutakodó arckifejezéssel állt meg előttem, aztán felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon pont ott, ahonnan letöröltem a konyhában egy könnycseppet – nem lehetett átverni.

- Nem sokára visszajövünk – mondtam. Mindenképpen meg akartam erősíteni a tegnapi elhatározásomat Edward előtt is, hogy tudja, komolyan gondoltam. Aggodalmasan bólintott egyet, aztán hirtelen magához húzott olyan szorosan, mintha még mindig attól félne, hogy meggondolom magam, és La Push-ban maradok. Megcsókoltam, aztán kiszabadulva az öleléséből Carlisle után siettem.

Az anyósülésre helyezte a hűtőládát, és a biztonsági övvel rögzítette, nehogy baja essen az ellenanyagnak, aztán kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Edward a verandán állva figyelt minket, amíg el nem hajtottunk.

- Sajnálom, hogy ez történik – nézett rám Carlisle a visszapillantó-tükörből.

- Nem a ti hibátok – feleltem. Igyekeztem kikapcsolni az agyamat, és nem gondolni arra, hová is tartunk most, és főleg, hogy miért is megyek. Mindig utáltam a búcsút, de még sosem éreztem ilyen fájdalmat egyetlen alkalommal sem – igaz, eddig még csak táborozások, nyaralás vagy egyéb ideiglenes dolgok miatt volt ilyenben részem, most viszont, senki sem tudta előre, meddig is kell távol lennünk.

- Mariával mi lesz? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet egy kis időre a rám váró dolgokról. Edward megígérte, hogy elmesél majd minden vele kapcsolatos dolgot, de a lelki állapotom nem igazán volt megfelelő eddig ehhez.

- Visszük magunkkal egy darabig, aztán… majd még meglátjuk – szorultak össze a fehér ujjak a kormányon. Tudtam, hogy Carlisle nem híve a gyilkolásnak még akkor sem, ha egy olyan vámpírról van szó, mint Maria, de a többiek gondolkozás nélkül végeznének vele, ha megtehetnék – én velük értettem egyet.

- Miért… Miért nem fogtátok el azt, akinél a levél van? – kérdeztem megköszörülve a torkomat, ami a sírástól még mindig karcos volt egy kicsit. Biztos voltam abban, hogy Cullenék mindent megtettek, amit lehetett, de tudni szerettem volna, miért is nem sikerült megállítaniuk Mariát.

- Folyton helyet változtat, mozgásban van. Még maga Maria sem tudja, hogy merre is jár éppen. És a telefont is állandóan lecseréli – magyarázta Carlisle.

- És miért segít az az ember Mariának? – tettem fel egy újabb kérdést, hogy lefoglaljam a gondolataimat.

- Vannak emberek, akik hajlandóak vámpírokat szolgálni, mert abban reménykednek, hogy később cserébe ők is megkapják az örök életet. A Volturinál bevett szokás emberi alkalmazottakat tartani, akiket nem ölnek meg… azonnal… - mesélte Carlisle. A Volturi említésére a gyomrom valamiért automatikusan összerándult. Még sosem láttam őket, de a képzeletemben olyanok voltak, mint egy pokoli szekta, akik emberáldozatokat mutatnak be.

Az út további részében róluk kérdezgettem Carlisle-t, aztán mikor La Push-ba értünk, csend telepedett az utastérre. Jonathan háza előtt fékeztünk le, de én nem mentem be Carlisle-lal. Nate-et akartam utoljára hagyni, mert tőle volt a legnehezebb elköszönnöm. Aidanék ajtaja előtt várakozva döbbentem rá, hogy senkitől sem lesz könnyű. Ahogy megjelent a küszöbön közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de sikerült uralkodnom magamon.

- Valami baj van? – Aidan összevonta a szemöldökét, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.

- Én… Először felmehetnék Saoréhoz? – kérdeztem összeszoruló torokkal. Mikor bólintott, azonnal az emeletre indultam. Saore most az ágyán üldögélt az ablak elé állított szék helyett. Leültem mellé, és lehajtott fejjel bámultam a kezeimet. – Tudom, hogy valószínűleg fogalmad sincs arról, mi is folyik most La Push-ban – kezdtem bele. -, de… el kell mennem egy időre. Fogalmam sincs, mennyire – ráztam meg a fejem, mintha csak a kérdésére válaszolnék, pedig még mindig nem moccant. – Jade falkát szervezett, bántani akarja Cullenékat, és ha maradnánk, titeket is bajba sodornánk. Legalább az egyik családomat biztonságban kell tudnom – remegett meg a szám, és a világ elhomályosult a szemeimet elöntő könnyek miatt. Saore felé fordultam, és megfogtam a kezét. – Azt kívánom, hogy gyógyulj meg, hogy légy boldog te és Aidan is. Szeretlek titeket! – öleltem meg a mozdulatlan testet, aztán felpattantam, és úgy siettem ki a szobából, mintha üldöznének.

- Hé, hé, kislány, mi a baj? – ragadta meg Aidan a karomat, mikor a nappaliba értem.

- Elmegyek – feleltem, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.

- Addig nem engedlek, amíg ilyen állapotban vagy. Üljünk le, és mondd el, mi történt! – húzott Aidan a kanapé felé, én pedig rájöttem, hogy félreértett.

- Nem, elmegyek. Elmegyek La Push-ból. Cullenék költöznek, és én velük megyek – hajtottam le a fejemet. Nem voltam képes felnézni Aidan arcába, hogy lássam, teljesen őrültnek tart, amiért egy vámpírt választottam helyettük.

- Valami baj történt? Ha tudok segíteni valahogy… Biztosan meg lehet oldani, és… - jött azonnal az együttérző válasz. Meglepetten pislogtam ki a szemeimből a könnyeket.

- Csak vigyázz magadra és Saoréra – kértem. – Tudom, hogy minden rendbe fog jönni – próbáltam meg egy mosolyt erőltetni az arcomra, hogy Aidan így emlékezzen majd rám.

- De… - Aidan kutakodó tekintettel fürkészte az arcomat, aztán megértette, hogy felesleges kérdezősködnie vagy tiltakoznia. Ha lett volna lehetőségem arra, hogy mindenkit biztonságban tudva itt maradjunk, biztos, hogy bármit megtettem volna érte.

- El kell búcsúznom a többiektől is – nyögtem ki rekedtes hangon. Most már tökéletesen megértettem Saorét. Legszívesebben én is leültem volna mellé, hogy elfelejthessek minden gondot és fájdalmat, de ez nem oldott volna meg semmit a többiek számára, csak az én helyzetemet tette volna könnyebbé. Nem hagyhattam belesüppedni magam a fájdalomba teljesen.

Miután megöleltem Aidant, futva indultam Danielékhez. Ha lelassítottam vagy megálltam volna egy pillanatra, lehet, hogy elfogyott volna az erőm ahhoz, hogy továbbmenjek, és tegyem, amit kell.

- Isabella… - Juliette mosollyal köszöntött, aztán mikor meglátta, milyen állapotban vagyok, azonnal lefagyott az arcáról.

- Na mi van, hazataláltál? – hallottam meg Daniel epés hangját a konyha felől, de mikor az előszobába lépett, már nyoma sem volt a gúnyosságnak a tekintetében, csak az aggodalom maradt. – Baj van? Mindenki jól van? – kérdezte azonnal, mintha azt várta volna, hogy valakinek a halálhírét hozom.

- Igen, mindenki rendben van – feleltem gyorsan, hogy megnyugtassam. Nekik sem volt könnyebb elmondani, miért is jöttem, és Dan nem engedett el olyan könnyen magyarázat nélkül, mint Aidan. Csak akkor volt hajlandó beletörődni, hogy nem mondok semmit, mikor megesküdtem, hogy Jonathan elmondja majd később. Egészen addig tartottam magam, míg Juliette el nem sírta magát. Átkísért a saját házamba, és mindketten a könnyeinktől fuldokoltunk, miközben megpróbáltuk összeszedni a testvérem minden holmiját. A saját cuccaim közül csak a legfontosabbakat gyömöszöltem bele a hátizsákomba – biztos voltam abban, hogy Alice a Cullen házban lévő dolgaim közül mindent összekészít nekem, amire szükségem lehet.

Mire készen lettünk, Daniel a ház elé hozta Benjamint, Esthert és az öcsémet, és az arcukon úgy láttam, hogy már elmondta nekik, mire is készülök.

- Nem akarom, hogy elmenj! – ölelt magához Benji. Bár sokkal magasabb és izmosabb volt nálam, mégis olyan elesetten és gyámoltalanul bújt hozzám, mint egy kisfiú a nővéréhez. Tudtam, hogy milyen nehéz helyzetben van most a bevésődése miatt, és hogy csak én értem meg őt igazán, ezért lelkiismeret-furdalásom volt, hogy magára kell hagynom.

- Minden rendben lesz, és ne hagyd magad bárki bármit is mond – suttogtam a fülébe. – Jogunk van a szerelemhez, még ha mások szerint, rossz személyekbe is vésődtünk be.

- Gyere vissza, amint tudsz! – kérlelt, én pedig azonnal megígértem neki.

Idegesen nyeltem egyet, mikor megláttam Joshuát közeledni. Egy pillantással bocsánatot kérve a többiektől, elé siettem. Mogorva arccal nézett rám, mire lesütöttem a szemeimet. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, amivel megértethetem vele, hogy mindennek ellenére a családomnak tartom őt is.

- Na mondd! Mit kell megint lenyeljek? – rezzentem össze a hideg hangtól.

- Elutazom Cullenékkal.

- Mi? – Joshua hangszíne megváltozott, én pedig összeszedtem minden bátorságomat, és felnéztem rá. – Ezt nem mondod komolyan… - Az arcára döbbenet és talán, aggodalom ült ki.

- Kérlek, csak hadd búcsúzzak el tőled veszekedés nélkül – könyörögtem neki.

- Ostobaságot csinálsz. Ne tedd! – kérlelt. Nem akartam, hogy egy vita legyen az utolsó emlékünk egymásról, ezért csak szó nélkül elé léptem, és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy megfeszül a karjaim alatt, de aztán a hátamra tette az egyik kezét.

- Kívánom, hogy időben felnyíljon a szemed. Mi itt leszünk, és visszavárunk – szorította meg a vállamat, aztán elengedett, és elsietett. Láttam az arcán a tehetetlenség okozta dühöt, és bár bosszantott, hogy még mindig nem hisz abban, hogy képes vagyok felelősségteljesen dönteni, mégis hálát éreztem, amiért visszafojtotta az érzéseit, és nem nehezítette meg még jobban a dolgomat.

Visszamentem a többiekhez, megöleltem Esthert is, és megkértem, hogy adja át az üdvözletemet Seth nagypapának, aztán átvettem tőle az öcsémet. Nem akartam, hogy a többiek elkísérjenek Jonathanhoz, mert már így is épp eléggé sajgott a lelkem, és még egy búcsúzkodást nem tudtam volna elviselni.

Igyekeztem Edwardra koncentrálni, amíg Nate háza felé sétáltam. Ő mit sem értve az egészből, nyugodtan bújt a mellkasomhoz és szundikált. Irigyeltem őt, amiért még nem fogja fel, hogy mi is történik körülötte – néha jó lett volna még mindig kisbabának lenni felelősség és gondok nélkül.

Jonathanék már a ház előtt álltak, amikor megérkeztem. Átadtam a testvéremet Carlisle-nak, aki az autóhoz vitte, betette a hátulra beszerelt babaülésbe, aztán maga is tapintatosan beszállt.

- Nem akarok elbúcsúzni. Visszajössz még – nézett Jonathan a szemembe. Mosolyt kényszerítettem magamra a mai nap már sokadjára, és csak aztán feleltem.

- Nem tudom még mikor, de vissza.

- Végül is, majdnem halhatatlanok vagyunk – nevetett fel keserűen. – Mit nekünk pár év, nem igaz? – A tekintetünk összefonódott, és éreztem, hogy az akaraterőm egy szakadék szélén egyensúlyozva próbálja megakadályozni, hogy sírva fakadjak.

- Igen… az semmiség… - motyogtam. Vagy egy percig csak álltunk szótlanul egymás előtt, és tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem meri kimondani – végül Nate volt az erősebb.

- Meg kell tenned – szólalt meg, miközben kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Összerezzentem a hangjától, mert még nem éreztem késznek magam az elszakadásra. Mintha korábban akarták volna elvágni a köldökzsinórt, ami összekötött minket, mint ahogy annak eljött volna az ideje.

Bólintottam, bár azt sem tudtam, hogyan is kéne nekikezdenem a dolognak. Lehunytam egy pillanatra a szememet, és arra gondoltam, hogy elhagyom a falkámat. Nem maradhatott Nate az Alfám. A magam urának kellett lennem!

Abban a pillanatban, ahogy ezt magamban kimondtam, hirtelen mintha az engem megkötő láncok elszakadtak volna – elöntött a szabadság érzése. Aztán ez egy másodperc alatt átfordult a magányba. Mintha valamit elvesztettem volna. Valami fontosat. Megborzongtam, és mikor felnéztem Nate szemébe, láttam, hogy ő is pont ugyanezt érzi.

- Ég veled, te makacs farkas! – töröltek le az erős ujjak az arcomról egy könnycseppet, aztán Jonathan elengedve engem hátrébb lépett. Minden megmaradt erőmre szükségem volt, hogy elkászálódjak az autóig, és beüljek a testvérem mellé. Ahogy a motor halkan felberregett, sikítani akartam. Az ujjaim veszett erővel markolták az ülést, mert voltak olyan pillanatok, mikor arra gondoltam, ha kivetném magam a kocsiból, még visszamehetnék egy kis időre. A józanabbik énem tartott vissza ettől, mert tudta, hogy ezzel csak mindent megnehezítenék.

Edward nyugtalanul mocorogni kezdett mellettem, ezért a szájába tettem a cumiját, majd csendesen nekidőltem a hideg ablaküvegnek – ami segített egy kissé a halántékomon lévő ér fájdalmas lüktetését csillapítani -, és igyekeztem egyáltalán semmire sem gondolni.

Egy dörrenés és a kiszakadó gumi hangja riasztott fel. Halk sikoly hagyta el a számat, ahogy az autó bal felé rándult, én pedig majdnem rázuhantam Edwardra. Az utolsó pillanatban támaszkodtam meg az ablaküvegben, aztán az autó rángott még egy párat, majd hangos fékcsikorgással megállt.

- Jól vagytok? – fordult hátra azonnal Carlisle. Kissé sokkosan pillantottam az öcsémre, aki hangosan sírt, de úgy láttam, hogy semmi baja nem esett. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, csak hogy aztán ismét megdermedjek a minket körülvevő hangoktól. Felegyenesedtem ültömben, és láttam Carlisle arcán, hogy ő is tudja, mi történik.

Három farkas és két túl magas ember – vadászpuskával a kezükben – sietett ki a fák közül körbezárva minket. Fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem. Az eszem tudta, hogy ezek a farkasok nem a barátaim, mégis az járt a fejemben, hogy még csak gyerekek, akiket az orruknál fogva vezetnek. Valószínűleg Carlisle is erre gondolhatott, mert nem mozdult, csak várt.

- Nyugalom… - suttogta nekem hátra, én pedig bólintottam. A fiúk és a farkasok sem mozdultak, mintha vártak volna valamire. Vagy valakire… - jöttem rá, mikor meghallottam a lépteket. Jade emberi alakban sétált egyenesen az autónk elé lassú tempóban, mintha nem éppen egy harc kirobbanásának a szélén állnánk, hanem csak egy baráti beszélgetésen venne részt. Az elégedettségtől és magabiztosságtól, ami kiült az arcára, ideges lettem.

- Semmi baj… - nyúltam az egyik kezemmel a babaülésbe, hogy megnyugtassam Edwardot, aki még mindig torkaszakadtából üvöltött. Jade csak akkor szólalt meg, mikor sikerült elhallgattatnom.

- Szálljatok ki a kocsiból, és adjátok meg magatokat, akkor senkinek nem esik baja!

- Miért bíznánk benned? – vicsorogtam felé. Tudtam, hogy így is hallja, amit mondok. Gúnyos mosoly ült ki az arcára.

- Mert nincs más választásod… - vonta meg a vállát. – Többen vagyunk, mint ti. És esetleg ártatlanok is megsérülhetnek harc közben. Én sem szeretném, ha az öcsédnek baja esne… - A körmeim belevésődtek az üléshuzatba. Legszívesebben azonnal nekiugrottam volna a torkának, hogy addig harapjam, amíg csak hörög, de igaza volt. Ha el is intéznénk Carlisle-lal mindenkit, közben akkor is lenne idejük ártani a testvéremnek, és ezt nem kockáztathattam meg.

- Carlisle… - motyogtam segítségkérően, hátha van valami ötlete, de ez egy lehetetlen helyzet volt. Ha csak egy kicsivel közelebb lennénk a Cullen házhoz, talán, tudnánk segítséget hívni, de Jade valószínűleg pontosan kitervelte, hogy hol is kell megállítania minket.

- Megadjuk magunkat – felelte Carlisle mindkettőnknek – nekem és Jade-nek is. – Minden rendben, Isabella, csak tedd, amit mond – szólt hátra nekem, aztán kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. A farkasok azonnal morogni kezdtek, de valószínűleg, Jade parancsot adhatott nekik előzőleg, hogy ne támadjanak ránk. Én is megfogtam az ajtónyitó kilincset, de Jade hangja megállított.

- A kicsit is hozd! – utasított. Tétovázva fordultam Edward felé, aztán reszkető kezekkel kikapcsoltam az őt tartó övet, a karomba emeltem, és elhagytam az autót.

2009. október 27., kedd

A jövő reménysége - 25. fejezet

Bocsánat, hogy a fejezet nem tegnap került fel, ahogyan ígértem, de Szandi későn ért haza, nem működött a nete, és nem tudta átolvasni a fejezetet. Én meg nem mertem feltenni így, mivel ez a fejezet elég bonyolult katonai stratégiákat, titokkibogozásokat stb. tartalmaz, és nem akartam a végén hibázni, és elrontani az egész történetet. Szandi nagyon fontos munkát végez azzal, hogy átnézi a fejezeteimet, nem csak egy egyszerű béta, nem pár percig, hanem órákba telik, amíg közösen kijavítunk mindent, hogy elégedettek legyetek, és nem gyakran szoktunk késni, szóval, remélem, hogy mindenki megérti.

Szóóóóóval, lehet, hogy ez a fejezet kicsit tömény lesz, főleg az eleje, de olvassatok figyelmesen, mert sok titok kiderül belőle, és a megértése kell a folytatás megértéséhez. :) Ha valami nem lenne tiszta, akkor kérdezzetek nyugodtan, elmagyarázom, mert minden logikus, csak nem tudom, hogy meg tudtam-e fogalmazni úgy, hogy minden tökéletesen érthető legyen. :) Bár Freebbel próbaolvastattam, és neki tetszett és értette is, úgyhogy remélem, hogy tényleg sikerült értelmesen leírnom mindent. :)

A másik... A fejezet kivételesen hosszabb lett, mint a többi. Ez sok ok mellett azért is van, mert több rekordot is megdöntöttetek. :)

Az egyik, hogy most már október 17-e óta mindig 1000 fölötti volt a napi látogatószám az oldalon. :) A másik, hogy tegnap megdöntöttétek a napi látogatottsági rekordot, ugyanis 1954-en jöttetek fel az oldalra. :)

Amúgy az adatok, ha valakit érdekelne:



okt. 17.: 1205 látogatás

okt. 18.: 1802 látogatás

okt. 19.: 1313 látogatás

okt. 20.: 1354 látogatás

okt. 21.: 1316 látogatás

okt. 22.: 1195 látogatás

okt. 23.: 1415 látogatás

okt. 24.: 1552 látogatás

okt. 25.: 1700 látogatás

okt. 26.: 1954 látogatás

Köszönöm, hogy ennyien olvastok! :)
A kritika határt megint elmondtam Szandinak, jó olvasást, és várom a véleményeteket! :) Jaj, és ne felejtsétek, az értelmes kritikák számítanak csak bele a játékba, a számolások, egy soros dolgok nem, mert nem a kritikaszámra megyek, hanem bele szeretnék látni a fejetekbe. :)



25. TITKOK HÁLÓJÁBAN



JONATHAN ÖSSZEHÚZOTT SZEMEKKEL nézett rám, mint aki a fejembe akar minél hamarabb látni, hogy megtudja, milyen titkom is van még talonban. Elpirulva hajtottam le a fejem, miközben az ujjaim az övéivel játszottak, hogy a zavaromat elrejtsem, és erőt merítsek a vallomáshoz. Tudtam, hogy ellenezni fogja, amit mondani akarok, ahogyan Edward is tette eleinte, de reméltem, hogy Nate is megérti majd az érveimet.

- Mondd már, Isabella, mert az infarktus kerülget! – csattant fel Nate kissé türelmetlenül, bár megértettem az idegességét. Mostanában túl sokszor húztam ki nála már a gyufát…

- Szóval… Tudom, hogy azt mondtad, hogy kerülnöm kéne Russelt, de… Azt hiszem, összebarátkoztunk, és holnap kerti sütés lesz náluk, és elmegyünk mi is – hadartam végig gyorsan a mondatot, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, aztán vártam Nate reakcióját. Egy pillanatig csak meredten bámult rám, aztán fáradt sóhajjal megdörgölte az arcát.

- Miért nem tudod távol tartani magad a bajtól, az istenért? – nézett le rám kissé elkínzott arccal. Lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért ennyi gondot okozok neki, holott, ő mindig csak segített nekem és támogatott engem. Viszont, helyesen akartam cselekedni, és úgy tűnt, ezt kell tennem. Szinte biztos voltam benne, hogy Russel sosem ártana nekem, ezért nem láttam okot arra, hogy ne barátkozzak vele.

- Én csak segíteni szeretnék neki… Olyan magányos. Ha találkoznál vele, ha megismernéd, neked sem lenne szíved kerülni – próbáltam a lehető legelbűvölőbben pislogni Nate-re. Nem akartam felhasználni a női mivoltomat, de ez annyira ösztönös volt nálam, hogy egyszerűen nem tudtam tenni ellene.

- Rendben – bólintott komoly arccal, mire felélénkülve emelkedtem fel a sarkaimról, amin eddig térdelve ültem.

- Tényleg rendben? Nem haragszol rám, amiért barátkozom vele?

- Nem, nem az van rendben – rázta meg a fejét, mire leolvadt az arcomról a mosoly.

- Hanem? – ráncoltam össze a homlokomat értetlenkedve. Fogalmam sem volt, mire is gondol...

- Rendben, megismerem őt – forgatta ki a szavaimat. – Ha úgy találom, hogy veszélytelen, áldásom rátok – forgatta meg a szemeit.

- Csak ennyi? – sejtettem valami hátsó szándékot az ötlete mögött. Furcsa volt, hogy ennyire egyszerűen képes voltam meggyőzni, pedig Jonathan folyton minden miatt aggodalmaskodott, és úgy féltett engem, mintha valami porcelánbaba lennék, akit a leggyengébb szellő is szilánkosra törhet.

- Csak ennyi. Mást nem nagyon hiszem, hogy tehetnék a makacs fejed ellen! – kopogtatta meg finoman a halántékomat, mire durcás képpel ütöttem el a kezét. Pont úgy viselkedett velem, mint Edward, és ez bosszantott. Halvány mosolyt kaptam válaszul a morgásomra, aztán Nate miközben felállt a fotelből, felhúzott engem is a földről. – Szóval, holnap mikor is lesz az a kerti sütés? – érdeklődött.

- Valamikor délután, de… - hirtelen elakadt a szavam, mikor rájöttem, miért is kérdezte.

- Te el akarsz jönni? – A hangom kicsit magasabbnak hatott, mint általában. Hirtelen elképzeltem egy összejövetelt, ahol vámpírok, farkasok és egy memóriatörlő képességgel rendelkező ember együtt szórakozik. A kép hol abszurdan idealistának hatott, hol ijesztően véresnek. – Figyelj, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne…

- Szerintem pedig, ez egy csodás ötlet. Megismerem a te Russeledet, és közben készíthetnék pár felvételt is… - merengett el Jonathan.

- Felvételt?

- Ha a fiatal farkasok látnák, hogy Cullenék békésen elvannak az emberek között, talán, megértenék az álláspontunkat. Ők olyanok, mint egy fehér lap, aminek az egyik oldalát már összefirkálta Jade, most mi fogunk a másik oldalára rajzolni. Aztán eldönthetik, hogy melyik oldal tetszik nekik – fejtette ki a terveit Jonathan. – A lényeg, hogy a jövőkép, amit festünk, jobban meggyőzze őket.

- Hagyod, hogy akinek Jade elvei tetszenek, az csak úgy elmenjen? – ráncoltam össze a homlokomat. – Mi van, ha nagyobb falkája lesz, mint nekünk? – Ez a lehetőség halálra rémisztett, mert pontosan tudtam, hogy kik lesznek az első célpontok.

- A szabad akaratot nem gátolhatom.

- De te vagy az alfa! – csattantam fel kétségbeesve.

- Igen, ezért vezetem én a falkámba tartozó farkasokat. De arra nem kötelezhetek senkit, hogy az én falkámat válassza. Ezért dönthetnek a farkasok maguk arról, hogy kit akarnak elfogadni alfájuknak – magyarázta, de én nem akartam elfogadni ezt a helyzetet.

- És ha ők nem tudják, hogy mi a jó nekik?

- Akkor joguk van tévedni. Nem leszek diktátor! – jelentette ki büszkén felemelve a fejét. – Ha valaki engem akar alfának, akkor az önként álljon mellettem. – Sóhajtva bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, és senkit sem kényszeríthetünk, de a félelem jeges szorítása a mellkasomban nem volt túl kellemes érzés.

- És Joshua? Hogy viseli? – jutott eszembe hirtelen. Sajnáltam őt, mert tudtam, hogy milyen nehéz, mikor az ember szíve kétfelé szakad.

- Gondolhatod… - komorult el hirtelen Jonathan arca. Láttam rajta, hogy ő is szenved. Gyerekkora óta ismerte Josh-t, és úgy nőttek fel, mint a testvérek. Most pedig…

Hibásnak éreztem magam, amiért Jonathannak választania kellett köztem és Joshua között, bár tudtam, hogy ha én nem lennék, ő akkor sem cselekedne az elvei ellen – márpedig a békés együttélés híve volt. Ettől függetlenül, nem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy a hozzám való vonzódása is szerepet játszott a döntéseiben, amik végül „testvérviszályhoz” vezettek.

- Sajnálom – motyogtam lesütött szemekkel.

- Nem a te hibád. Nekem kellett volna már korábban lépnem, mikor megtudtam, hogy Jade a mítoszokról mesél a fiataloknak. – Most Jonathanon volt a szégyenkezés sora, nekem pedig a megdöbbent szerepe jutott. – Tudhattam volna, hogy nem csak ennyit tesz.

- Mi? – nyögtem ki. – Te tudtad? Te…? De hogyan és mikor, és különben is…? – teljesen összezavarodva néztem fel rá. Azt hittem, én adtam át neki ezt az információt Benjamin által, hiszen, nem láttam a falkám fejében korábban, hogy tudnának róla.

- Joshua elmondta. – Mikor Nate látta, hogy teljesen elvesztettem a fonalat, megpróbálta elmagyarázni nekem a dolgot. – Jade beszélgetett a fiatalokkal, mítoszokat mesélt nekik. Ennyiről tudtam én és Josh is. Azt hittem, tényleg csak erről van szó, hogy beszélget velük feltételes módban – meséket mond, mint az öregek. Úgy véltem, nem gátolhatom meg, hogy más szempontból mondjon el bizonyos dolgokat.

- De hát, miért hagytad? Nem értem…

- Egyfelől, nem hittem, hogy ez veszélyes lehet. Végül is, Joshua elvei sem azonosak az enyéimmel, de követ engem. Ennek ellenére, természetesen, figyeltem Jade-et, de amíg semmi rosszat nem tett, addig én sem léphettem fel ellene. Ha elkergetem valódi ok nélkül, akkor a leendő farkasok joggal gondolhatták volna azt, hogy diktatúrát akarok bevezetni. Josh pedig… Nem akartam neki fájdalmat okozni. Sosem bocsátotta volna meg, ha indokolatlanul elűzöm Jade-et.

- Látnia kellett, hogy Jade rosszban sántikál, ahhoz, hogy ne gyűlöljön meg téged – foglaltam össze megértően.

- Igen, de még én sem voltam biztos abban, hogy egyáltalán tényleg vannak hátsó szándékai – nevetett fel idegesen, aztán a hajába túrt, és hátat fordítva nekem az ablakhoz sétált. – Nem gondoltam, hogy Jade tényleg falkát akar. Mesélted azt a történetet a vámpírbarátodról – intett a fejével az emelet felé. -, és úgy véltem, hogy Jade lehet, hogy tényleg a bosszú miatt jött ide. Csak akkor állt össze a kép, mikor Ouray őt választotta alfának, Benjamin pedig elmondta, hogy a múltjáról is hazudott. Ezt fontos lett volna tudnom! – nézett rám morcosan.

- Én azt hittem, amiatt voltál dühös rám, mert nem mondtam el, hogy Jade találkozott Ouray-jel… - ráncoltam össze a homlokomat. Megint kezdett megfájdulni a fejem attól, hogy próbáltam megérteni az összefüggéseket, és felvázolni magamban, hogy akkor most ki miről is tudott pontosan.

- Azért is! – hagyta abba hirtelen a táj bámulását Nate, hogy fájdalmas-bosszús pillantással forduljon felém. – Ha tudtam volna, hogy Jade azt is elmondja, sőt, megmutatja a fiataloknak, hogy micsodák vagyunk, azonnal kidobtam volna La Push-ból, és akkor talán, még nem lett volna késő Ouray-nek. Az, hogy mítoszokat mesélt, egy dolog, de hogy megszegte a szabályainkat, és kockáztatta a fiatalok lelki épségét, már egy másik. Egy gyereknek, aki semmiről sem tud még, iszonyúan rémisztő és megterhelő lehet feldolgozni azt, hogy mik vagyunk, és mi lesz nem sokára belőle is. Ha korábban elmondod… Meg kellett volna bíznod bennem, ahogyan Joshua tette. – Szégyenkezve fordítottam a fejemet a föld felé, aztán hirtelen bevillant valami.

- De miért mondta el, amit tudott? Hiszen, belezúgott Jade-be… És hogyhogy a többiek nem tudtak erről? – Biztos voltam benne, hogy Benjamin és Daniel meglepődött azokon az emlékeken, amiket mutattam, mikor Ouray átváltozott, és korábban fogalmuk sem volt semmiről. Igaz, Joshua esetében csak a féltékenységet éreztem…

- Még mindig nem érted? – horkant fel Jonathan megrökönyödve. Tett pár lépést felém, aztán egyenesen a szemeimbe nézett. – Joshua a testvérem. Amióta az eszemet tudom szinte, én vigyázok rá. Miután a szülei meghaltak, nálunk lakott, a szobámban aludt. Hallottam, mikor éjszakánként a szüleit siratta. Én vagyok az egyetlen, aki azóta sírni látta, én vigasztaltam – Nate hangja olyan szenvedélyes volt, amilyennek még sohasem hallottam. – Bármiben is hisz, bárkibe is lesz szerelmes, bármennyit is vitatkozunk, soha nem árulná el a testvérét! Tudom, hogy nem! – A magabiztosságát látva bólintottam, hogy felfogtam. – Joshua úgy tartotta tisztességesnek, ha beavat Jade tevékenységébe. Ismerte az elveimet, tudta, hogy a demokrácia híve vagyok, és nem akadályozom meg őket, hogy beszéljenek a leendő farkasokkal, ahogyan én is beszéltem velük. Fel kellett őket készíteni lelkileg arra, ami velük fog történni. De arról Joshua sem tudott, hogy Jade falkát szervez. Elmondta volna, ha tudja. – Reméltem, hogy Nate-nek igaza van, mert a csalódás túlságosan fájt volna mindenkinek, de főleg neki.

- És hogyhogy a többiek semmiről sem tudtak? – tettem fel újra az engem foglalkoztató másik kérdést, amire még nem kaptam választ.

- Én csak vészhelyzetben változtam át, és akkor sem ezen gondolkoztam, Alfaként pedig szigorúan megtiltottam Josh-nak, hogy bárkivel beszéljen erről vagy farkasként akár csak egy villanásnyi időre is gondoljon rá. Nem vagyok ostoba azért, és nem akartam, hogy Jade fülébe jusson a dolog. Amíg csak passzívan tevékenykedett, nem láttam veszélyesnek, de okosabbnak láttam hallgatni arról, hogy tudok a kis térítő akciójáról. Így szemmel tarthattam, anélkül, hogy tudott volna róla.

- És ha én nem titkolózom, akkor már korábban is találtál volna ellene bizonyítékot, és elzavarhattad volna. Olyan hülye vagyok! – temettem az arcomat a kezeimbe.

- Csak annyira, mint én – hallottam meg Nate hangját. – Ugyanúgy titkolóztam, ahogyan te is. Sőt, ugyanúgy titkolózom még mindig… - sóhajtott fel.

- Te meg, miről beszélsz? – lassan, de biztosan kezdtem kétségbe esni. Úgy éreztem, mintha a titkok egy hatalmas, kusza hálót fontak volna körém, hogy a nyakamra tekeredve megfojtsanak.

- Arról, hogy a többiek még nem tudnak arról, hogy kik tehetnek Jade vőlegényének a haláláról. Tudom – emelte fel Nate a kezét, mikor meg akartam szólalni. -, tudom, hogy azt mondtam, hogy el fogom mondani nekik, de aztán jött Saore tragédiája, összevesztünk Josh-sal, és át kellett gondolnom a dolgokat.

- Szóval, még nem tudják? – mélyültek el a ráncok a homlokomon. Senki sem hozta fel ezt a témát azóta, mióta Nate-tel a tengerparton beszéltem róla, így azt hittem, mindenki megkapta az alfai parancsot, hogy hallgasson szóban és gondolatban is. Azóta pedig eszembe sem jutott ez, olyan nagy volt a felfordulás körülöttünk. Viszont, így még mindig maradt egy titkom, ami fontos lehetett…

- Nem. De el fogom mondani nekik. Így tisztességes. És vállalom a következményeit – mondta Jonathan inkább magának, mint nekem. Mintha ebben a pillanatban eldöntötte volna a dolgot végleg.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet… - kezdtem rágcsálni a számat idegesen. A fejemben erősödött a zsongás, és neki kellett dőlnöm a kanapénak, mert forogni kezdett velem a világ.

- Ezek a titkok csak még több bonyodalmat okoznak, és én sem tudom örökre elzárni az elmémben őket. Nem maradhatok emberalakban állandóan és bízhatom az összes feladatot a többiekre. Eddig is szörnyen nehéz volt eltitkolni, és jobb, ha elmondom nekik, mintha véletlenül derülne ki – győzködte magát és engem. – Így tisztességes. Eddig sem kellett volna várnom, csak… féltem…

- Nem teheted meg, Nate… Most már nem… - A belső hangom nyüszkölve akarta elmondani az utolsó titkot, amit még őriztem.

- Ha attól félsz, hogy valahogyan Jade fülébe jut Jasper kiléte, akkor megnyugodhatsz. Josh nem fogja elárulni. Elmagyarázom a többieknek, hogy a barátod, mióta Cullenékkal él, megváltozott, és hogy nem ő ölte meg azt a férfit. Tudom, hogy ki fognak akadni, de muszáj megszabadulnom ettől a titoktól is. Úgy, hogy folyton kontrollálnom kell magamat, nem tudok falkát vezetni. Főleg most nem! Az új farkasoknak segítségre lesz szükségük, és ezt nem adhatom meg nekik pusztán emberalakban. Sem úgy, hogy farkasként nem gondolhatok bizonyos dolgokra. Nézd meg, hová jutottunk! Mostantól semmi titok!

- De… - Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Lehet, hogy a többiek nem árulták volna el Jaspert Jade-nek az érzéseik ellenére sem, de Maria már más kérdés volt… Ha megtudják – főleg Joshua -, hogy az emeleten lévő vámpír, akit a Cullen család rejteget, nem csak hogy nomád, de Jade vőlegényének a gyilkosa is, fogalmam sem volt, miféle pokol szabadulhat el. – Azt hiszem, megőrülök… - szorítottam a kezeimet a fejemre.

Nehezemre esett olyasvalamit elmondani, ami bajba sodorhatja Jaspert és talán, a többi Cullent is. Ki akartam nyitni a számat, hogy beszélni kezdjek, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Mintha valami kétfelé akarta volna szakítani a bensőmet. Bíztam Jonathanban, tudtam, hogy nem tenne olyat, amivel fájdalmat okozna nekem, és megvédene engem és a szeretteimet is bárkitől – annak ellenére, hogy nem kedvelte Cullenékat -, mégis a gondolat, hogy én hozok bajt mindenki fejére, szinte szó szerint fojtogatott.

- Nem kell elmondanod! – hallottam meg Jasper hangját a nappali bejáratából. Nate mogorva tekintettel pillantott oldalra, aztán ismét felém fordult elővéve azt a határozott hangot, ami Alfaként jellemezte.

- Miről van szó már megint? Elegem van a titkokból! Hallani akarom!

- Hallani is fogod, de tőlem! – lépett beljebb Jasper. – Hagyjuk Isabellát ki ebből az egészből, így is épp elég nehéz neki köztünk ingázni. Nem akarom, hogy úgy érezze, elárult minket. – Jonathan egy másodpercig farkasszemet nézett vele, aztán bólintott.

- Rendben.

- Isabella, magunkra hagynál, kérlek! – pillantott rám Jasper.

- Mi? Nem! – tiltakoztam azonnal. Az ötlet, hogy kettesben hagyjam őket, egyáltalán nem tetszett volna még egy nyugodt helyzetben sem, nemhogy a jelenlegiben. Fogalmam sem volt, mit szól majd Nate ahhoz, hogy Cullenék Jade vőlegényének gyilkosát rejtegetik a házukban. Lehet, hogy ezzel nem szegték meg közvetlenül a farkasokkal kötött egyezményt, mégis elég ok lett volna arra, hogy felbomoljon. Riadtan toporogtam egy helyben, miközben hol Jasper, hol az Alfám arcát fürkésztem.

- Nem lesz semmi gond – mosolygott rám biztatóan Jasper.

- Menj ki egy kicsit… - kérte Jonathan is.

- De nem akarok! – toppantottam kétségbeesve, miközben könnyes lett a szemem. Jonathan halványan elmosolyodott, aztán a karjaimat megfogva közelebb húzott magához.

- Csak beszélgetünk. Nem fogom bántani – ígérte.

- Bármit is mond? Akkor sem, ha legszívesebben széttépnéd? – néztem rá könyörgő szemekkel. – Esküdj meg! Esküdj, hogy nem bántod sem őt, sem a család többi tagját!

- Esküszöm – sóhajtott fel türelmetlenül.

- Jól van… - feleltem, de még mindig nem indultam el a folyosó felé. Megfogtam az egyik kezemmel Nate, a másikkal pedig Jasper kezét. – Csak ne felejtsétek el, hogy mindkettőtöket szeretem – néztem felváltva a szemükbe. Reméltem, hogy az irántam érzett szeretetük elég lesz ahhoz, hogy ne essenek neki a másiknak. Reszkető lábakkal hagytam el a nappalit, és hiába hallgatóztam félig-meddig, nem tudtam megnyugodni.

Edward lejött hozzám, és csak bíztatóan magához húzott hátulról átölelve. Most először éreztem nyomasztónak a légkört ebben a házban, amit az otthonomként szerettem. Biztos voltam abban, hogy a többi Cullen is fülel odafent, de csak Emmettet és Alice-t láttam a közelben settenkedni – többször az emeleti korláthoz jöttek, mikor a nappali elhúzható ajtaja mögött forróvá vált a talaj, de egyszer sem kellett lejönniük.

Izgatottan feszültem meg, ahogy a beszélgetés odabent arra terelődött, miért is védik Cullenék Mariát. Felpillantottam Edward arcára, hátha valami érzelmet le tudok olvasni róla, de csak meredten bámulta az ajtót, miközben szorosan ölelt magához. Ahogy megszólalt végül a hátam mögött, kissé összerezzentem, és elterelődött a figyelmem Nate-ék beszélgetéséről.

- Jade nem tud Jasper ittlétéről, de ha nem védjük meg, vagy kiadjuk neki Mariát, ő elárul mindent. Lefizette egy emberi kapcsolatát, akinek meg kell keresnie Jade-et, és át kell adnia neki egy levelet, ha Maria nem hívja fel telefonon naponta. Abban a levélben leírta, hogy pontosan mi történt azon az estén, amikor megharapta és átváltoztatta azt a férfit, hogy Jasper is jelen volt és végignézte, és hogy jelenleg itt él velünk – magyarázta el Edward azt, amit a nappaliban Jasper is összefoglalt Nate-nek – vagyis, hogy csak meg akarták védeni a családjukat. – Később majd elmondok mindent részletesen – tette hozzá, aztán ismét a csukott ajtó mögötti események felé fordította minden figyelmét.

Úgy húsz perc után nyílt ki az ajtó, és egy kissé megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor Nate és Jasper is épen és egészben lépett ki rajta. Az arcukon még mindig látszott a feszültség, de legalább nem szándékozták megölni egymást, és ezt igyekeztem jó jelként felfogni. Bár tudtam, hogy ez a pillanatnyi béke egyáltalán nem jelent semmit.

- Beszélnem kell a doktorral – lépett elénk Jonathan. Edward a kezét felemelve intett az emelet felé, mire Emmett és Alice eltűntek a szemeim elől – valószínűleg visszavonultak a szobába, amiben Maria is volt, hogy segítsenek Rose-nak és Esmének az őrzésében, amíg egy farkas jár odafent.

- Köszönöm – léptem előre kibújva Edward karjaiból, és megöleltem Jonathant. Csak egy fejrázást kaptam válaszként, aztán felsietett az emeletre. – Neked is köszönöm – pillantottam hálásan Jasperre.

- Ezt kellett tennem. Nem hagyhattam, hogy az én bűneim miatt árulónak érezd magad – sütötte le a szemeit.

- Te nem tettél semmit! – próbáltam mentegetni Jaspert saját maga helyett, mire szomorú, de hálás pillantással végigsimított az arcomon, és kisuhant a bejárati ajtón. Edward elkapta a karomat, mielőtt követhettem volna.

- Ne, most hagyd! Itt marad a közelben, csak kiszellőzteti a fejét – magyarázta Edward. – Különben is, szükség lesz most itt rád – pislantott az emelet felé gondterhelten. Nyugtalanul hagytam, hogy megfogja a kezemet, és felvezessen a lépcsőkön. Egyenesen Carlisle dolgozószobájához mentünk, és mielőtt még Edward bekopoghatott volna, megkaptuk az engedélyt a belépésre.

Carlisle az asztala mellett állt, és ritkán láttam annyira feldúltnak, mint most. Mintha hirtelen a vámpírvarázs elszállt volna – a vonásai vagy tíz évet öregedtek. Éreztem a sziklányi méretű gombócot a gyomromban, mert tudtam, hogy most tényleg nagy baj van. Megálltunk Edwarddal az ajtóban, és igyekeztem nem odafigyelni arra, hogy egyre nehezebben megy a légzés. Úgy éreztem, mintha a levegő hirtelen megszilárdult volna, és ahelyett, hogy a szokásos módon az orromon keresztül elárasztaná a tüdőmet, csak körülvesz és összeprésel.

- Egész jól haladok, ma éjszaka legyártom az első ellenanyagokat, átadom a jegyzeteimet, hogy a farkasok is el tudják bármikor készíteni azt, aztán elmegyünk – mondta el színtelen hangon a terveiket Carlisle.

- El… elmegyünk? – motyogtam magam elé. Párszor már gondolkoztam azon, hogy ez lenne a legjobb mindenkinek, de az elmélet és a gyakorlat között nagy különbség volt. És tegnap még Carlisle is úgy vélte, hogy van más esélyünk a békére és nyugalomra.

Jonathan és Edward is feszülten fürkészte az arcomat, valószínűleg azért, mert feltűnt nekik az, ahogy a kérdésemet ragoztam. Pánikba esve kapaszkodtam Edward kezébe, miközben megpróbáltam küzdeni a sírógörcs ellen, ami akarva-akaratlanul fel akart törni a mellkasomból.

- Túl sok embert kevernénk veszélybe azzal, hogy maradunk – bólintott Edward Carlisle szemébe nézve, miközben tolmácsolta a gondolatait. Talán, úgy gondolták, hogy ha ő mondja el nekem az érveiket, akkor könnyebben elfogadom. – Nem várhatjuk el Jonathantól, hogy tovább titkolózzon, és elveszítse az emberei bizalmát, ahogyan azt sem, hogy feláldozza magát és a barátait miattunk, ha Jade-ék megtámadnának minket. És ha mi elmegyünk, ő is jön majd utánunk, La Push-ban pedig újra béke lehet.

- De, ha kifejleszted az ellenanyagot, akkor a farkasok Nate mellett maradnak – próbálkoztam kétségbeesve azzal a tervvel, amit még Carlisle talált ki nemrég.

- Ha nem lenne ilyen zűrzavaros a helyzet, talán, megpróbálhatnánk a meggyőzést. De ahogy az Alfádat elhallgattam, nem kockáztathatunk – rázta meg a fejét Carlisle. – Ha mégsem tudom meggyőzni a fiatalokat, akkor átállnak a másik oldalra, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat a falkád és a mi számunkra is.

- Így azt látják majd, hogy Jonathan elérte, hogy a vámpírok eltakarodjanak a környékről. Ez biztosan tetszeni fog nekik. Ezen kívül, ha Jade azonnal utánunk jön, nem nő még tovább a falkája – egészítette ki Edward. Utáltam, hogy ennyire tényszerűen, logikusan és hidegen tudnak gondolkozni valamiről, amitől nekem széthasad a fejem, és legszívesebben sikítanék.

- Még tovább? – kezdtem zihálva kapkodni a levegőt.

- Ma még négyen csatlakoztak hozzá a fiatalok közül. Ketten átváltozva, ketten pedig még csak várják az átalakulást. Ouray vette rá őket a távozásra – szólalt meg Jonathan. Szédelegve léptem előre egyet, hogy leülhessek, de még mielőtt elérhettem volna a széket, a lábaim gumivá váltak. Edward az utolsó pillanatban tartott meg a karjaim alá nyúlva.

- Isabella… - támogatott el a székig ijedt arccal. Carlisle azonnal mellém lépett, és végigsimított az arcomon, hogy megnézze a hőmérsékletemet. – Isabella…

- Jól vagyok… Csak kiborultam, azt hiszem… - nevettem fel kissé hisztérikus hangon. Hogy változhatott meg minden ilyen rövid idő alatt? Alig pár órája még a másnapi kerti sütésre készülődtünk, most pedig már arra, hogy örökre elhagyjuk az otthonunkat. Russel biztosan azt hiszi majd, hogy cserben hagytuk mi is, ha lemondom az egészet – jutott eszembe ez a mostani helyzetben teljesen jelentéktelen dolog, mégis könnyebb volt elviselnem mindent úgy, hogy ezen járhatott az agyam.

- Nem kell elmenned, ha nem akarsz… - szólalt meg Jonathan legalább olyan fájdalmas vonásokkal, amilyenek az én arcomra is kiülhettek. A könnyeim azonnal peregni kezdtek, mintha csak egy csapot hirtelen megnyitottak volna az elmémben.

- Isabella… – Éreztem meg Edward jéghideg kezeit az arcomon, ahogyan törölgetik a nedvességet. – Ha úgy érzed, hogy… - kezdte, de elakadt a hangja.

- Nem! – mondtam azonnal egy heves fejrázás kíséretében, aztán a számat az ajkaira nyomtam. Muszáj volt éreznem egy pillanatra a közelségét, hogy aztán legyen erőm felpillantani Jonathanra. – Nem maradhatok… - születtek meg az újabb könnycseppek a szememben. Nate bólintott, aztán a padló felé fordította a tekintetét.

- Arra kérlek, hogy adj huszonnégy órát, mielőtt beszélnél a falkáddal – fordult Carlisle az Alfám felé. – Délelőtt elviszem neked az oltást, estére indulásra készek leszünk – ígérte.

- Hazamegyek… Hazamegyek elbúcsúzni – nyögtem ki. Ismét csak egy szótlan bólintást kaptam válaszként Jonathantól, majd kisietett az ajtón. Remegve ültem pár másodpercig, miközben a gondolataim és az érzéseim zavarosan kavarogtak bennem, aztán felpattantam a székről, és rohanni kezdtem a földszint felé. Féltem, hogy Edward megállít majd, de nem tette. – Várj! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Nate karjai kinyúltak felém, ahogy az utolsó lépésnél megbotlottam, és egyenesen az ölelésébe estem.

- Szeretlek titeket! – fúrtam a fejem a mellkasába. Ahogy megéreztem a nedves cseppeket a vállamon, rázni kezdett a zokogás.

2009. október 25., vasárnap

Mismouth kampánya, avagy Mentsük meg Joshuát!

Nos, ezt kaptam ma Mismouth-tól, és megkért, hogy tegyem ki az oldalra. :) Én pedig annyira édesnek találtam ezt az ötletet, hogy megteszem neki. :) Ő nem tudja, hogy én milyen sorsot szánok Josh-nak, jót vagy rosszat, egyszerűen csak fél attól, hogy a rossz mellett döntök, ezért írta meg az alábbi üzenetet nektek. :)


"Kedves Olvasótársaim!

Örülök, hogy ilyen sok embert képes összehozni egy ilyen jó történet :) Sokat agyalunk, és egyre több és több megfejtés, találgatás, összeesküvés elmélet lát napvilágot általunk erről a remek fanfic-ről. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék azzal, hogy sokan vagyunk úgy, hogy a gépet bekapcsolva az az egyik első dolgunk, hogy megnézzük, van-e új fejezet.

Én is így vagyok ezzel... Nagyon szeretem ezt a fic-et. Volt szerencsém találkozni az írójával, aki egy csupa szív, aranyember (ezt minden túlzás nélkül állíthatom)! Szoktam beszélgetni Spirit Blisszel. Hiába nyaggatom, hogy áruljon el valamit, ő derekasan állja az ostromot, és bár legszívesebben elmondaná, mégsem teszi. Én megosztom vele kételyeimet, az elméleteimet, s próbálok a félszavas válaszaiból következtetni.

Még korábban kifejtettem Spiritnek, hogy mennyire odavagyok Josh karakteréért, és kérésemre a http://www.twilightspirits.gportal.hu/ oldalon a Team Nate alá csinált egy Team Joshua-t is :D

Nem olyan régen, az egyik utolsó beszélgetésünk tárgya (még a pillanatképek előtt) a Jade-Josh dolog volt. Hogy vajon Josh melyik oldalon áll, vagy mi lesz vele? Ugye észhez tér, és kimászik ebből az egészből, és nem lesz baja? Erre Spirit csak annyit mondott sejtelmesen, hogy a jó emberekkel is történnek rossz dolgok, és hiába szeret egy karaktert ő is, ha a történet azt kívánja, akkor bántani fogja... Oh... mondom akkor majd megalapítom a "Szabadítsuk ki Joshuát!!!" kampányt! Persze először csak viccnek gondoltam az egész dolgot, amíg Spirit rá nem bólintott, hogy rendben, és ha összegyűlik 500 aláírás, akkor lehet szó Joshua megmentéséről.
Ebben kérném a segítségeteket!!Mentsük meg Joshuát!

Kedves Mindenki! Hagyj itt kérlek egy kommentet, amiben támogatod a kezdeményezésemet!

Aki szereti Josh-t, aki farkaslány (farkasfiú ;)), aki utálja/gyűlöli/egy kanál vízben megfojtaná Jade-et, vagy aki csak úgy gondolja, hogy Joshuának igenis van helye a történetben, az mindenképp kérem írjon ide egy megjegyzést!

Remélem sikerrel járok-járunk :)
Előre is nagyon köszönöm!
Reni alias Mismouth"

Pillanatképek 2.

Nos, mivel összegyűltek a hsz-ek (a határ 185 volt), és ezért holnap... vagyis most már ma frisselnem kéne, de Szandi a hétvégén nincs gépközelben, nélküle viszont, nem tehetek fel új fejezetet, ezért cserébe írtam nektek egy kis novellát megint. Remélem, hogy ez is tetszeni fog, bár nem tudom, milyen lett, mert most fejeztem be, és félkómás állapotban ezt nem tudom felmérni. :D Új fejezet hétfő este lesz. Jó olvasást! :)

18 éven aluliaknak nem ajánlott!!!


Pillanatképek
(Joshua nézőpontjából)



1. kép (Joshua 12 éves korában):


A lehető leglassabban lépkedtem a poros úton, amely a házunkhoz vezetett. Ha már úgyis elkéstem, és leszidnak, legalább minél később kapjam meg a fejmosást apámtól. Már bőven elmúlt éjfél is, pedig este nyolcig szólt a kimenőm, de nem éreztem magam hibásnak. Én csak úsztam egyet a tengerben, aztán elnyomott az álom. Hát, tehetek én arról, hogy az a sós illat, és a homok puhasága ilyen altató hatással van az emberre? Ahogyan az sem az én bűnöm, hogy La Push legutolsó háza a miénk, és ilyen hosszú odáig az út – győzködtem magam, miközben egy apró követ rugdostam a lábujjaimmal.

Egy ág megreccsent nem messze tőlem az erdőben, én pedig megtorpantam, és kissé erősebb szívdobogással néztem a sötétbe. Sosem féltem éjszaka egyedül, de most valahogy kellemetlen érzés járt át. Hirtelen, mintha egy vörös szempár villant volna meg nem messze tőlem. Pont olyan, amilyenről abban a horror történetben olvastam, amit Nate-től kaptam kölcsön, és az ágyam matraca alá rejtettem – apám nem szerette, ha ijesztő dolgokról olvasok.

Megdörzsöltem a szemeimet, és a káprázat olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen felbukkant. Kissé megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és elhatároztam magamban, hogy soha, de soha nem mesélem el senkinek, hogy a sötét erdő majdnem a frászt hozta rám. A fiúk a suliban biztosan kiröhögnének – kivéve Nate-et, ő biztosan nem tenné.

Futni kezdtem a házunk felé, hogy minél hamarabb a szobám biztonságában tudjam magam, de ahogy feltéptem az ajtót, és a szülői aggodalom helyett csend fogadott, a rémültségem csak fokozódott. Lehet, hogy elmentek megkeresni? Ha felkutatták értem a fél erdőt, akkor tényleg kapok a fejemre… - húztam be automatikusan a nyakamat, mintha máris várna rám egy atyai füles.

- Anya? Apa? – motyogtam a sötétbe, miközben beljebb mentem a nappali felé. Hirtelen a meztelen talpam megcsúszott valamin, én pedig alig bírtam megkapaszkodni a falban, hogy ne üljek fenékre. Az ujjaimmal kitapogattam a villanyt, és amint lefelé pillantottam, a levegő a tüdőmbe szorult. A padló valami vöröslő dologtól volt sikamlós. Pont olyan, mint a paradicsomszósz, amit ebédre ettünk… - futott végig az agyamon a gondolat.

- Anya? – a hangom még bizonytalanabbul csengett, mint az előbb. Undorodva dörgöltem a lábamat a padlóhoz, aztán kikerülve a tócsát beléptem a nappaliba.



2. kép (másnap délelőtt):


- Gyere, engedd el őt! – próbáltak a férfikezek elszakítani az anyámtól. Olyan erősen szorítottam a ruháját, hogy az anyag recsegni kezdett, de nem érdekelt. Majd megvarrja később, hiszen ő a szakadt nadrágjaimat is meg tudja mindig foltozni…

- Joshua! – szólított egy ismerős hang a nevemen. Hallottam Nate lihegését, valószínűleg futott idáig. Már fél La Push itt tömörült a házunk körül, és a hangzavar szörnyen bosszantott. Miért nem hagyják nyugodtan aludni a szüleimet?

- Fiam, menj innen, ezt nem kell látnod! – eresztett el nagy megkönnyebbülésemre Mr. Uley, aztán megpróbálta kiterelni a szobából Nate-et. Hallottam a motyogást az ajtóból, de a hangok nem álltak össze szavakká a fejemben. Igazából, nem is érdekeltek. Csak a szüleim mellett akartam maradni, hogy vigyázzak rájuk.

Egy kis idő múlva újra mellém térdelt valaki, de most nem akart erőszakkal elráncigálni az édesanyám mellől. Éreztem a gyengéd ujjakat a hajamban, ahogyan csendes vigaszt nyújtanak, és a könnyeim maguktól potyogni kezdtek. Szégyelltem magam, amiért mások előtt sírok. Egy férfi nem sír – az apám mindig ezt mondogatja nekem.

- Nem lesz semmi baj – suttogta Nate közelebb hajolva hozzám. – Mostantól majd én vigyázok rád! – ígérte. A keze végigsimított az enyémen, és az ujjaim megadva magukat neki, inkább az élő testbe való kapaszkodást választották. Reszketve öleltem át, miközben a fejemet a vállába fúrtam.

- Ne mondd el, kérlek… Ne mondd el senkinek, hogy sírok – szipogtam a fülébe. Nem okozhatok csalódást az édesapámnak azzal, hogy mindenki megtudja, mennyire gyenge is vagyok.

- Nem mondom el. Ez a mi titkunk marad. – Hálásan mosolyodtam el, miközben éreztem, hogy felhúznak a földről. Tiltakozni akartam, de a susogás a fülemben elálmosított.



3. kép (8 évvel később):


Letérdeltem a földre, aztán letettem a mezei virágcsokrot a hófehér márványkőre. Ahogy a pillantásom végigsimogatta a sötétben is szinte világító vésett neveket, úgy nőtt bennem a lelkiismeret-furdalás. Most már tudtam, hogy a sors milyen kegyetlen és ironikus. Ha akkoriban történik meg az, amin alig pár hete estem át, akkor megvédhettem volna a szüleimet. Akkor nem hittem volna úgy, hogy a vöröslő szempár csak egy gyermek fantáziájának rémképe, mert éreztem volna a tömény vámpírbűzt, ami tegnap is elöntötte az orromat, mikor a hegyekben levadásztunk egy nomádot.

Reszkető kezeim ökölbe szorultak, aztán egy másodperc alatt megtörtént az átváltozás. Négy lábon indultam meg a sötétbarna farkas felé, aki a temető kapujában várt rám. Nem akart magamra hagyni, mert még nem mindig tudtam uralni az erőmet, viszont La Push-t sem hagyhattuk el túl hosszú időre. Aidannál már észrevehetőek voltak a jelek, melyek azt mutatták, hogy nem sokára ő is közénk fog tartozni, és ott akartunk lenni, mikor ez megtörténik, hogy átsegítsük a nehezén.

Nem a te hibád – válaszolt Nate az engem marcangoló kétségekre. Eleinte zavart egy kissé, hogy farkasként minden gondolatom és érzésem nyílt titok előtte, de most már kezdtem hozzászokni.

Egyszer elkapom azt a vámpírt és megölöm. Esküszöm! – ígértem főleg inkább magamnak, mint neki.

Én pedig ott leszek veled, és segítek – hallottam a választ. Hálás pillantást vetettem az Alfám felé, aztán felélénkülve vakkantottam egyet, hogy eltereljem a figyelmemet a rossz dolgokról.

Verseny? – kérdeztem, és azonnal be is vetettem magam a fák közé.

Hé, ez így nem ér! Csaló! – Nate nevetése sokáig visszhangzott az elmémben.



4. kép (2 évvel később):


Bosszantott az a kis fruska, mégis volt benne valami, ami miatt kedveltem. És ezért magamra is mérges voltam. Azt hittem, hogy majd társra lelek. Valakire, aki megérti, mit is érzek, hiszen, ugyanazt élte át, amit én is – egy vámpír elvette tőle a szüleit. De nem. Ő egyáltalán nem érez gyűlöletet, sőt, papás-mamást játszik az egyik vérszívóval. Undorodva morogtam, aztán futva elindultam nyugat felé, hogy még nagyobb területet bejárhassak járőrözés közben.

Nem értettem, hogy teheti ezt. Én bármit odaadtam volna azért, hogy az összes szörnyeteggel végezhessek – akár még az életemet is -, hiszen mind gyilkosok voltak, hiába bújtak a békesség álarca alá. Lehet, hogy jó ideje embervér nélkül éltek, és az is megeshet, hogy még kibírják akár évekig is, de egyszer majd úgyis elpattan bennük valami, és akkor hiába a bizalom, hiába a szeretet, belemélyesztik a fogukat a kecses nyakba, ami azt a naiv fejet tartja magán.

A gondolat valamiért nem esett jól. Igaz, legszívesebben jó erősen megráztam volna Isabellát, hogy ébredjen már fel a regényes leányálmából, de azt nem akartam, hogy baja essen. Nem akartam, hogy az „Én megmondtam…” mondatot egyszer ki kelljen ejtenem a számon a temetésén. Pedig tudtam, hogy így lesz, de persze, senki sem hallgatott rám. Még Nate sem… Ő abban bízott, hogy ha kedvesek és megértőek vagyunk, akkor Isabella kötődni fog hozzánk is, és ezáltal lehetőségünk lesz majd megvédeni.

Valami zörejt hallottam nem messze előttem, ezért megálltam, és a füleimet a magasba emelve füleltem. Mikor megéreztem a felém szálló illatot, megnyugodva szusszantottam egyet. Úgyis éhes voltam, ezért halk léptekkel közelítettem meg a prédámat. Alig pár lépés után az előttem lévő bokor megmozdult, aztán egy apró, barna nyuszi bújt elő belőle. Gombnyi orra gyorsan mozogva szimatolt a levegőbe, piros szemei pedig érdeklődve fürkésztek engem.

Azt hittem, hogy majd ha megmozdulok, elrohan – nem bántam volna egy kis kergetőzést evés előtt -, de az a kis ostoba egyáltalán nem érezte a veszélyt. Pont olyan naiv volt, mint Isabella. Megálltam előtte, és bosszúsan rámorogtam, hátha végre észhez tér, de ahelyett, hogy elmenekült volna, botladozva közelebb ugrált hozzám – csak most vettem észre, hogy megsérülhetett. Megmerevedve figyeltem, ahogyan a lábaim mellé ér, és szaglászni kezd. Összerezzentem, ahogy a pofáját hozzám dörgölte, mintha azt vártam volna, hogy az a kis szerencsétlen mikor változik át vérengző szörnyeteggé.

A saját butaságomat szégyellve léptem azonnal hátrébb, és vadul vicsorogni kezdtem. Mikor láttam, hogy ez teljesen hasztalan, felszegtem a fejemet, és elindultam visszafelé. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem azért hagytam fel a falatozás gondolatával, mert szánalmat érzek – ami a gyengék jellemzője -, hanem azért, mert egy ilyen vakarék még arra sem méltó, hogy megkóstoljam.

A halk motozást hallva megperdültem a tengelyem körül, és dühösen meredtem a vörös szemekbe. A nyúl figyelmen kívül hagyva nem sok jót ígérő tekintetemet ismét ügyetlenül sántikálva mellém ügetett, aztán a mellső lábamhoz dörgölőzött, és hozzám bújva lefeküdt aludni. Hitetlenkedve horkantottam fel, majd lehajoltam, és óvatosan a fogaim közé vettem a nyakánál a bundáját. Először el akartam hajítani, hadd törje ki a nyakát is, de aztán megéreztem az apró remegést, ami végigfutott a testén, és valahogy képtelen voltam megtenni. Visszatettem a földre, megrázkódtam, és felvettem eredeti formámat.

- Ostoba – csóváltam meg a fejemet, és gyengéden a tenyerembe vettem az apró testet. Az egész szőrgombóc alig volt akkora mint a két kezem összetéve. – Rossz embert választottál, én nem tudlak szeretni – néztem a szemébe. Szuszogott egy párat, aztán összegömbölyödve lefeküdt, és elaludt. Óvatosan leültem az egyik fa mellé, és igyekeztem nem mozgatni a kezeimet, nehogy felébresszem.



5. kép (akkor, amikor Josh lerohanja Isát):


Az egész testem remegett a feszültségtől, és hogy levezessem, ököllel csaptam bele az egyik fába. Ahogy megéreztem az érintést a hátamon, megperdültem, de Jade arcán egyáltalán nem láttam félelmet. Pedig azok után, ahogyan Isabellával viselkedtem, és az előbbi kis akcióm láttán, azt hittem, hogy mindenki rettegve pillantana rám.

Isabella is félt tőlem. Nem is csodáltam… Úgy rontottam neki, mint egy felbőszült vadállat, holott a naivságán kívül semmi bűne nem volt. Azok a vámpírok megbabonázták, ő pedig Jonathant őrjítette meg.

- Sajnálom – nyögtem ki Jade-nek is.

- Semmi baj. Tökéletesen megértelek – nézett rám olyan együttérző tekintettel, hogy valamiért hittem, valóban tudja, mit is érzek most. A fatörzs mentén lecsúsztam a fűbe, és az arcomat a kezeimbe temettem. Hallottam, ahogy leül mellém, de nem reagáltam. – Volt egy vőlegényem… - Hallottam meg a hangját pár pillanatnyi csend után. Érdeklődve pillantottam fel rá.

- Volt?

- Éppen az esküvőnkre készültünk, mikor nyoma veszett. Egy vámpír… elvette a lelkét – Jade kezei ökölbe szorultak, és a szája megremegett. – Én végeztem vele – nézett rám tekintetét az enyémbe fúrva.

- Ó – nyögtem ki. Ennél értelmesebb nem jutott eszembe, de abban biztos voltam, hogy Jade a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem tudom, nekem lett volna-e erőm megölni, akit szeretek, hogy megmentsem az elátkozott örökléttől. Ha a szüleim aznap este nem haltak volna meg, hanem… - megborzongtam a gondolattól, és végtelen tiszteletet éreztem hirtelen a mellettem ülő, törékenynek kinéző nő iránt. A pillantása magához bilincselt, és már elképzeltem, ahogy előre dőlök, és lecsókolom a szomorúságot az ajkairól, mikor megtörte a csendet.

- Sajnálom, hogy felhergeltelek. Az én hibám, hogy nekimentél Isabellának. Ha én előtte befogom a számat, akkor… - kezdett mentegetőzni. A válla hozzáért a karomhoz, amitől forróság szaladt végig a testemen.

- Nem – szóltam közbe határozott hangon. – Tökéletesen igazad volt. Ami itt folyik az tűrhetetlen. Nem elég, hogy vámpírokkal barátkozunk, most már fel is tálaljuk nekik magunkat. Jonathan megőrült!

- Tudod… Talán, nem ő a megfelelő az alfaszerepre… - Feszülten rándultak meg az arcizmaim. Bennem is sokszor felmerült mostanában ez a gondolat, de nem tudtam volna elképzelni, hogy ne Jonathan vezessen minket. Úgy nőttünk fel, mint a testvérek, és tudtam, hogy a legjobbat szeretné nekünk és a la push-i embereknek, csak abban nem voltam biztos, hogy ő maga tisztán látja-e, mi is az érdekünk.

- Talán… igazad van ebben is – sóhajtottam fel fáradtan.



6. kép (aznap, amikor Jade este Ouray-jel találkozik):


Fáradtan dőltem be az ágyamba. Az éjszakai szolgálat kimerített teljesen, és még Nate ostoba képzelgéseit is el kellett viselnem. Akármennyire is próbálta másfelé terelni a figyelmét, újra és újra az Isabellával kapcsolatos álmai jártak a fejében. Egyfelől ez bizarr volt, másfelől én is férfi voltam, akinek már régen volt módja kielégíteni bizonyos szükségleteit egy nő társaságában.

Bosszúsan morogva fúrtam a fejemet a párnámba, aztán megéreztem a puha fülek csiklandozását a vállamnál.

- Gyere ide – fordultam meg, és magamhoz húztam Nyuszi Kisasszonyt, aki elégedetten fúrta közelebb magát a mellkasomhoz - szerette a testemből áradó meleget. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, aztán lehunytam a szemeimet.

A kopogtatásra hirtelen riadtam fel. Úgy éreztem, mintha csak alig pár percet aludtam volna, de ahogy az órára pillantottam, rádöbbentem, hogy már délután három is elmúlt. Nyuszi Kisasszony az ágy sarkában üldögélt, és engem figyelt. Morcosan keltem fel az ágyról, és a szemeimet dörgölve indultam az ajtó felé, aztán mikor rádöbbentem, hogy a boxerem érdekesen dudorodik elől, tétován pillantottam körbe a rövidnadrágomat keresve. Mikor megtaláltam az ágyam melletti székre dobva, felrángattam magamra.

- Szia! Felébresztettelek? – Jade mosolyától hirtelen elmúlt az ébredés utáni nyűgösségem, viszont a férfiasságom mocorgása csak erősödött.

- Öhm… Igen, de nem baj – motyogtam zavartan, mint egy kisiskolás. Valahogy Jade közelségétől mindig úgy éreztem magam, mint aki megivott pár pohárkával, és még nem részeg, de már nem józan.

- Hoztam egy kis ennivalót. Gondoltam, jól fog esni munka után – lépett be mellettem a házba, aztán a konyhaasztalhoz sétált, és letette a kezében hozott edényeket. A forró leves és a főtt hús illata betöltötte azonnal a helyiséget. Mélyet szippantottam a levegőből, aztán leültem az egyik székre. Figyeltem, ahogy Jade szépen megterít, aztán szed nekem, és hirtelen olyan kellemes érzés töltött el. Aztán mikor rádöbbentem, hogy pont úgy érzem magam, mint gyerekkoromban egy-egy családi ebédnél, elkomorultam. – Valami baj van? – éreztem meg az óvatos érintést az arcomon. Elpirulva pislogtam az aggódó vonásokat fürkészve. Jade gyorsan visszahúzta a kezét, és az ölébe ejtette.

- Nem, semmi baj. Ez igazán ínycsiklandó – vettem a kezembe a kanalat, és a számba tettem az első korty levest. – Mmm… És isteni az íze is – nyeltem le elégedetten mormogva.

- Örülök, hogy ízlik – tért vissza a mosoly Jade arcára. Nyuszi Kisasszony ugrálva jelent meg a konyhaajtóban, és érdeklődve körülnézett. A női kezek kinyúltak felé, ahogy a közelünkbe ért, és felemelték. Irigykedve figyeltem, ahogy kis kedvencem elhelyezkedik Jade ölében, és a finom ujjak simogatni kezdik. Önkéntelen sóhaj szakadt fel a torkomból, és mikor rájöttem, hogy túl hangos volt, idegesen hajtottam a fejem a tányér felé, és serényen lapátolni kezdtem az ételt.

Jade egy idő után felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált, én pedig rajta felejtettem a pillantásomat, és teljesen kiment a fejemből az előttem lévő leves. A haja selymesnek és puhának tűnt, a bőre hibátlan barackszínű volt. Legszívesebben felálltam volna, hogy mögé lépjek, és az orromat a nyakába fúrva belélegezzem az illatát.

- Miért nézel? – zökkentett ki az álmodozásból Jade hangja. Elvörösödve néztem rá, és mikor megláttam a pírt az ő arcán is, tudtam, hogy sejti a gondolataim témáját. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de letettem a kanalat, és odamentem hozzá.

- Én csak… - megpróbáltam elmondani neki, hogy milyen gyönyörűnek is látom, de nem találtam rá megfelelő szavakat, ezért csak előre hajoltam, és megcsókoltam. Szinte azonnal falni kezdtük egymás ajkait pontosan tudva, hogy mit kíván a másik. Az ágyékom keményen feszült a női ölnek, kezeim pedig alányúlva emelték fel őt a párkányra. Mikor kiszakadtam az ízletes csókból, rögtön a bőrét kezdtem kóstolgatni. Az illata tényleg olyan isteni volt, mint amilyennek elképzeltem. Szám bejárta az álla vonalát, aztán a nyakán át megállapodott a fülénél. – Szeretlek – nyögtem a fülébe az ifjonti hévtől az érzéseimet, mire hirtelen a kezei a mellkasomnak feszültek.

- Nem, ne! Hagyd abba! – tolt el magától.

- Mi a baj? Valamit rosszul csináltam? – néztem rá lihegve, miközben semmit sem értettem.

- Nem, nagyon is jól csináltad. Pont ez a baj – hunyta le a szemeit, és vett pár mély levegőt. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem, de elhúzódott az érintésemtől. – Josh… Ezt nem csinálhatjuk.

- Miért? – vontam össze a szemöldökömet.

- Mert csak megbántanálak – nyögött fel elkeseredett hangon. – Te jó fiú vagy… - mosolygott rám keserűen. – Egyszer egy nő tökéletesen boldog lesz melletted. De az a nő, nem én vagyok.

- A bevésődés miatt? Mi van, ha meg sem történik velem soha?

- Ennek semmi köze ehhez. Egyszerűen csak túl idős vagyok hozzád, és úgysem maradok örökre itt – hozott fel olyan érveket, amik nem érdekeltek. A kora egyáltalán nem számított, és biztos voltam benne, hogy rá tudnám venni a maradásra.

- Akkor miért közeledtél hozzám? És ne mondd, hogy félreértettem a jeleket, mert tudom, hogy nem – vontam kérdőre. Amióta csak megismertem, azóta éreztem a vonzódást kettőnk között, és ez szép lassan a beszélgetéseink alkalmával valami erősebbé változott át bennem – és azt reméltem, hogy benne is.

- Nem mondom. Én csak nem hittem, hogy ez lesz belőle – nevetett fel zaklatott hangon. – Azt hittem, ez is egy kis játék lesz, és ha vége is szakad egyszer, az nem okoz sebet senkinek sem. Élveztük, jó volt, vége, ennyi. Ahogyan mindig. De ez most más… - rázta meg a fejét. – Te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Hidd el, ha belém szeretsz, meg foglak bántani – próbált meggyőzni elkeseredetten.

- Már késő… - fúrtam a tekintetemet az övébe. – És tudom, hogy nálad is az.

- Pont ezért nem tehetem ezt veled – lépett el mellettem, és mikor megpróbáltam visszatartani, eltaszított magától. Ahogy meghallottam a bejárati ajtó csukódását, lehunytam a szemeimet.



7. kép (egy nappal azelőtt, hogy Nate elűzi Jade-et):


Borús hangulatban mászkáltam a fák között, miközben Jade-en járt az eszem. Amióta a saját konyhámban faképnél hagyott, azóta a beszélgetéseink csak a tervezgetésre irányultak, és valahányszor fel akartam hozni valami személyes jellegű dolgot, ő azonnal hárított. Teljesen ki voltam borulva, és fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy megint olyan közel tudhassam magamhoz lelkileg is, amilyen közel korábban volt. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett engem, és ezt nem akartam elveszíteni.

Ahogy meghallottam a hangokat, azonnal megálltam, mert felismertem a nőt, aki beszélt. Óvatosan lopakodtam fától fáig, míg rálátásom nem lett a csevegőkre, és a kezem azonnal ökölbe szorult. Jade az Ouray fiúval társalgott, aki úgy bámult rá, mint egy éhező a rántott húsra.

Mikor a női kéz kinyúlt, és megérintette Ouray arcát, megfeszült minden izmom. Tudtam, hogy Jade afféle térítő szerepet vállalt magára a fiatalok körében, de arról fogalmam sem volt, hogy cserébe ilyen pillantásokat kap. Dühösen csörtettem előre megzavarva a párost. Jade zavartan nézett rám, míg Ouray azonnal behúzta a fejét, amint meglátott.

- Most menj – eresztette az útjára Jade legnagyobb szerencséjére, mert ha még egy percig el kellett volna viselnem, ahogyan méregeti a nőt, akit szeretek, nem törődtem volna a korával. – Mit csinálsz itt, Joshua? – fordult felém Jade, amint kettesben maradtunk.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled? – húztam el a számat.

- Csak a mítoszokról magyaráztam Ouray-nek. Arról, hogy a vámpíroknak nincsen lelkük, és csak jót teszünk azzal, ha elpusztítjuk őket – kaptam meg a választ, de nem voltam elégedett vele.

- Na persze, és a mitológia órához szükséges volt úgy cirógatnod, hogy szinte reszketett a vágytól? – léptem hozzá dühösen közelebb, és olyan villogó tekintettel néztem rá, amitől a legtöbb ember valószínűleg, halálra rémülve szaladt volna el.

- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok – vágott vissza, és elindult az ellenkező irányba. Alig pár lépéssel értem utol, és a karjánál megragadva löktem az egyik fa törzsének, hogy aztán elé lépve hozzápréseljem a testét.

- De igenis, van közöm hozzá! – csókoltam meg vadul marva az ajkait. Abban a pillanatban, ahogy ellökött magától, már csattant is az égető pofon az arcomon.

- Elég volt! Megmondtam, hogy köztünk nem lehet semmi! – lihegte dühös, de a vágytól ködös pillantással.

- Igen, megmondtad – bólintottam, aztán újra megragadtam, és magamhoz húzva megcsókoltam. Éreztem az erőtlen nyomást a mellkasomon, de az is hamar elhalt. Nem akartam neki esélyt adni az újabb tiltakozásra, őrültként téptem le róla a ruháit, amik cafatokban végezték a fűben, aztán az egyik kezemmel megragadtam a csípőjét, míg a másikkal a fenekénél tartva felemeltem. Lábai szorosan kulcsolódtak körém.

Lejjebb húztam a rövid nadrágot, ami rajtam volt, és azonnal beléhatoltam. A forró nedvességtől végigborzongott a gerincem, és mély nyögés hagyta el a torkomat. Jade ujjai a vállamba mélyedtek, ahogy mozogni kezdett rajtam. Ajkaink hol egymást tépték, hol a másik testét csókolták, ahol csak tudták, de ennél többet akartam. Az egész testét végig akartam simogatni és kóstolni.

Óvatosan tartva térdeltem le a földre, hogy aztán hátra döntve őt, átvegyem az irányítást. A lökéseim lelassultak és mélyebbé váltak, miközben a női mellek látványa és íze lekötötte a figyelmemet. Élveztem a halk nyöszörgést, amit az váltott ki Jade-ből, hogy a megkeményedett mellbimbók körül köröztem a nyelvemmel, aztán az ajkaim közé vettem és beszívtam őket.

Mikor megéreztem az ujjait a hajamban, felemeltem a fejem, és újra hosszan megcsókoltam. A nyelveink, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, olyan megszokottan keringőztek, pontosan tudva, mit kell tenniük ahhoz, hogy a másikat az őrületbe kergessék.

Kezeimmel végigsimítottam a hosszú lábakon, hogy aztán a térdhajlatba markolva feljebb toljam őket, és még mélyebbre hatoljak a lüktető forróságban. A csípőm egyre gyorsabban mozgott, miközben a fülemben izgatóan visszahangzott az ütemes cuppogás, mely ékes bizonyítéka volt Jade élvezetének.

A nyögéseink hangosabbá váltak, és szaggatottan kapkodtuk a levegőt, aztán Jade teste alattam rángatózni kezdett a gyönyörtől. Éreztem, ahogy a körmei a hátamba marnak, de csak a férfiasságomat körülvevő pulzálásra tudtam koncentrálni. A kéj hirtelen robbant ki belőlem. Újra és újra előre löktem magam, mélyen a női testbe, miközben a magjaim elárasztották.

Jó pár percig feküdtünk egymáson teljesen kimerülve, aztán félig legördültem róla, és felemelve a fejemet a vonásait fürkésztem.

- Ezt idővel meg fogod bánni… - A szemei szomorúan csillogva néztek vissza rám, miközben gyengéden kisöpörtem pár tincset az arcából.

- Szeretlek. Nincs mit megbánnom – válaszoltam, aztán a hátamra fordultam, és magamhoz húztam. Semmi mást nem akartam, csak magam mellett tudni őt örökre. És ezért bármire hajlandó lettem volna.

2009. október 24., szombat

Elfoglaltság, amíg vártok az új fejezetre...

Nos, még mindig egy kicsit hiányzik a hsz. számhatárhoz, de már tényleg csak egy kicsi. :)
Amíg vártok a frissre, addig megnézhetnétek a különleges fórumot, amit az alhonlapra készítettem. Nem a szokásos topikokat találhatjátok itt. :) Van szerepjáték is, meg egyéb különlegességek. :) Szóval, aki szeretne velem és más Twilight fanokkal játszani, vagy a különböző topikokban elmélkedni, filozofálni, beszélgetni, az írjon a fórumba. :)

És a link: http://www.twilightspirits.gportal.hu/gindex.php?pg=31433905

Pussz mindenkinek, megyek vissza írni nektek! ;)

2009. október 21., szerda

A jövő reménysége - 24. fejezet

Először is, köszönöm Szandinak, hogy segített a matekos résznél, mert én ilyesmikre már egyáltalán nem emlékeztem. :D Hiába, régen volt a gimi... :D
A fejezetet három barátomnak ajánlanám. Először is Jucának, aki a játék előtt is lelkesen fejtegette a rejtélyeket, írta a hosszú, kifejtős hsz-eket, és aki észrevette, hogy falkára van szükségem, ezért maguk közé hívott. Hálás vagyok érte, és bizonyos kitüntető címek nélkül is amellett, hogy lelkes olvasóm vagy, a barátom is. :) Remélem, most már megkaptad a mailemet a képekkel. :D
A matekos részeket kiemelten ajánlom Vickynek, és remélem, hogy segít kikapcsolódni egy kicsit a fejezet. :) Holnap gondolok rád! ;)
Valamint ajánlom a fejezetet Csillának pihenésképpen. Gondoltam és gondolok rád ma, remélem, minden rendben megy majd, és a vizsga után a fejezet felüdít egy kicsit. :) És ne szomorkodj semmi miatt! :)
A hsz határ egyébként, most 150 volt. :) Köszönöm, hogy megint meghaladtátok egy kicsivel. :)


24. KÖTELÉK



EDWARD DÜHÖSEN MAGA ELÉ BÁMULVA sétált mellettem a folyosón. Körülöttünk több száz diák sürgölődött, így nem volt lehetősége jól leszidni – kivételesen, nem bántam a tömeget, mert az aranybarna szemek nem ígértek túl sok jót. Edward hangulatától függetlenül, hittem, hogy jól döntöttem. Russel megérdemel egy esélyt arra, hogy a barátom legyen.

Megkönnyebbültem egy kissé, mikor megszólalt a következő óra kezdetét jelző csengő, és Edward otthagyott a fizikaterem ajtaja előtt – neki spanyol órája volt. Kissé unatkoztam, de még mindig jobb volt, mint ami elképzeléseim szerint várt rám. Utáltam, mikor Edward vagy bárki más, fejmosást tartott nekem.

Fizika után végigültem egyedül még egy dupla földrajz órát, miközben azon járt az agyam, hogy a vonalzómmal vajon, fel tudom-e vágni az ereimet. Aztán rájöttem, hogy farkasként ez milyen abszurd ötlet is, és magamban röhögve elhatároztam, hogy másnap hozok magammal egy láncfűrészt a biztonság kedvéért. Miután befejeztem egy vicces rajzot a füzetem szélén minderről, már itt is volt az ebédidő. Edward a terem előtt várt meg, és szó nélkül indult az ebédlő felé, mikor kiléptem. Már épp kezdett bosszantani a szótlansága, mikor végre megtörte a csendet.

- Én is tudtalak volna korrepetálni. – Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat, amit az a gondolat okozott, hogy Edward nem bírja ki sokáig, hogy ne szóljon hozzám.

- Nem hiszem, hogy te lennél a nekem való tanár – feleltem, mire felhorkanva torpant meg szembefordulva velem.

- Talán azt hiszed, hogy az a srác többet tud matekból, mint én, aki többször érettségizett le, mint ahányszor mások pislognak? – kérdezte sértett hangon.

- Gyere! - Nem tudom, mi ütött belém, de kuncogva ragadtam meg a kezét, és magam után próbáltam húzni őt, hogy megmutathassam, mit is értettem pontosan azalatt, amit mondtam. Egy másodpercig meglepetten nézett rám, aztán hagyta, hogy vezessem.

- Hová viszel? – érdeklődött, de nem feleltem neki. Reméltem, hogy visszatalálok gond nélkül a biológia szertárba, és azt is, hogy megint üres lesz. Edward szemei elkerekedtek, ahogy rádöbbent, mi az úti célunk. Rávigyorogtam, aztán lopva körbenéztem, hogy figyel-e minket valaki. Mikor elkönyveltem, hogy senki ránk sem bagózik, egy hirtelen mozdulattal belöktem az ajtót, és magam után rántottam Edwardot. – És most? – vonta fel a szemöldökét.

- Most bebizonyítom, hogy nem tudnál tanítani nekem semmit matekból – dobtam le a táskámat a földre.

- És ezt mégis hogyan tervezed? – vágott nagyon magabiztos képet gyanútlanul, miközben én már magamban mulattam a helyzeten.

- Magyarázd el, hogyan oldunk meg egy másodfokú egyenletet – adtam ki a feladatot. Edward elbizakodott mosollyal nézett rám.

- Először is, az egyenletünket általános redukált alakba hozzuk – kezdte, mire a kezeim a blúzomhoz emeltem, és lassan kigomboltam a két legfelső gombot. Edward szája széle megrezzent, de egyébként, rendületlenül mondta tovább a magyarázatát. – Így az egyenlet egyik oldalán nulla lesz, a másikon pedig a polinom.

- Milyen polinom? – kérdeztem – habár egyáltalán nem érdekelt a válasz -, aztán incselkedően beharaptam az alsó ajkamat.

- A szorozva iksz a négyzetennel, plusz bé szorozva iksszel, plusz cé. – Odasétáltam hozzá, és az ujjaimat végighúztam a felkarján – túl hirtelen emelkedett a mellkasa ahhoz, hogy csak szimpla belégzésnek tulajdonítsam a légcseréjét.

- És aztán? – nógattam tovább a beszédre.

- Van egy… megoldóképlet – nyögte, miközben még közelebb léptem hozzá. A testem egészen hozzásimult, karjaimat pedig a nyakába fűztem.

- Halljuk! – hajoltam a füléhez, és abba suttogtam a lehető legkéjesebb hangon, amit produkálni tudtam. Derekasan mondani kezdte a képletet, mialatt az egyik kezem a tarkóját simogatta, a másik pedig lassú vándorútra indult a mellkasán lefelé.

- Iksz egy és kettő… egyenlő mínusz bé, plusz… - A reszketeg sóhaj, ami egy másodpercre félbe szakította a szónoklatot, biztosított arról, hogy az ujjaim pontosan tudják, mit csinálnak. Edward egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán folytatta. - …mínusz négyzetgyök bé a négyzeten, mínusz négyszer a-szor cé osztva… Isabella! – ragadta meg a csuklómat zihálva, mielőtt az ujjaim elérhették volna a céljukat.

- Mi a baj? – pislogtam rá nagy, ártatlan szemekkel.

- Így nem lehet tanulni! – csattant fel, mire elégedetten elmosolyodtam.

- Hát, nem ezt mondtam én is? – léptem hátrébb tőle. Bosszúsan vonta össze a szemöldökét.

- Ez így tisztességtelen.

- Nem tehetek róla – vontam meg a vállam. – Ha a közelemben vagy, egyáltalán nem a matekon jár az eszem. Ezért nem lennél jó tanár az én számomra – dőltem neki somolyogva a hátam mögötti asztal szélének.

- Akkor segíthetne Alice, Carlisle, Jasper, Esme, Rose… Akár még Emmettet is ráveszem, ha nagyon muszáj! – próbált új ötletekkel lebeszélni a tervemről, de én csak ráztam a fejem. – Miért kell ilyen önfejűnek lenned? – jött közelebb hozzám.

- Miért kell ilyen makacsul tiltanod mindentől? – kérdeztem vissza. – Azt mondtad, hogy Russel jóindulatú srác, akkor meg miért kéne kerülnöm?

- Mert mikor te beleütöd valamibe a nózidat, abból mindig csak gond lesz – nyomta meg az orrom hegyét. Sértődötten szusszantottam egyet, és eltoltam a kezét az arcomból.

- Neked ez nem rossz? – Értetlen pillantást kaptam válaszként, ezért folytattam. – Az, hogy ebben az iskolában úgy bánnak veled meg Alice-szel, mintha leprások vagy tetvesek lennétek. Hogy nincsenek barátaitok – mondtam el, ami az első pillanatban feltűnt, mikor beléptem ide, és ami azóta is szörnyen bántott. Nem magam, hanem Edward és Alice miatt.

- Ott vagyunk egymásnak – jelentette ki Edward, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a nyugodtsága csak egy álarc, ami takarja a valódi érzéseit, vagy tényleg ennyire hidegen hagyja az egész helyzet.

- És ha nem lennétek? Ha teljesen egyedül lennétek? Végül is, mi értelme annak, hogy embert játszotok, ha végül semmi örömötök benne? Ennyi erővel akár elköltözhetnétek a világ végére is, ahol csak állatok vannak, de emberek nem – fejtettem ki zaklatottan a gondolataimat.

- Ez szörnyen bonyolult… Az emberek ösztönösen félnek tőlünk, és…

- Mert ti nem tesztek semmit azért, hogy ne féljenek! Carlisle-tól is félnek? – néztem a szemébe. Láttam a dolgozószobájában azt a polcot, ami tele volt a betegei ajándékaival, és nem csak személytelen dolgokat kapott, hanem leveleket, gyerekrajzokat, olyasmiket, amik számomra bizonyították, hogy szeretik őt és hálásak neki.

- Nem, tőle nem. De Carlisle különleges.

- Egy nagy fityfenét! – mordultam fel. Edward néha olyan értetlen tudott lenni, hogy az már bosszantó volt. – Carlisle egyszerűen csak kedves. És nem vonul el a világtól.

- Úgy beszélsz, mintha te annyi barátot szereztél volna – húzta el a száját gúnyosan.

- Nem a számuk a lényeg. Szereztem egyet, akinek szüksége van rám. Neki… neki én vagyok Alice – próbáltam megmagyarázni, hogy értse, mire gondolok. Elgondolkozva fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Ez most fontos neked, igaz? – Mikor bólintottam, sóhajtott egyet.

- Rendben. De ne mondj el neki semmi olyat, amit nem kéne… - kérte.

- Nem vagyok hülye – ráncoltam össze az orromat. – Tudom, hogy veszélyes lenne a számára, ha megtudná, mik is vagyunk.

- És számunkra is veszélyes lenne! – forgatta meg a szemeit. – Na gyere, mindjárt vége az ebédidőnek, te pedig még nem is ettél - emelte a kezeit a blúzomhoz, hogy visszagombolja a felső gombjaimat. Hagytam, hogy rendesen felöltöztessen – igaz, hogy bosszantó volt megint a gyerek szerepet játszani, de ennyit megérdemelt azért, hogy áldását adta Russelre és rám.

Az ebédlő még nyüzsgött a többi diáktól, általában csak az utolsó pillanatban indultak el a tantermek felé. Alice intett nekem az egyik asztal mellől, miközben én és Edward egy-egy tálcát a kezünkbe véve beálltunk a sorba. Edward ugyanúgy telepakolta a tálcáját, mint én, holott, egyetlen falatot sem evett soha semmiből.

Elindultunk Alice felé, de aztán meggondoltam magam. Ahelyett, hogy letettem volna a tálcámat, csak megálltam az asztal mellett.

- Gyere, Alice, átülünk! – szóltam neki, aztán továbbsétáltam Edwardék legnagyobb megdöbbenésére. Tudtam, hogy nem fog tetszeni nekik, amit teszek, de reméltem, hogy az előző beszélgetésünk után Edward követni fog – őt pedig majd Alice követi. Mikor lefékeztem a sarokban lévő asztalnál – az egyetlennél a teremben, aminél csak egy ember ült -, egy zöld szempár pont olyan meglepetten nézett rám, mint ahogy számítottam rá. – Szia, Russel, leülhetünk? – kérdeztem mosolyogva.

- Per… persze – nyögte ki. Felpislantott Edwardékra, aztán arrébb húzta a tálcáját, hogy letehessem vele szembe az enyémet. Alice mosolyogva ült le Russel mellé, aki kissé verejtékezni kezdett a közelségétől – hallottam, ahogy a szíve tam-tamot ver a mellkasában.

- Szia! – köszönt Alice csengően magas hangon, mire Russel elnyökögött egy köszönésfélét.

- És milyen a pizza? Ehető? – érdeklődtem Russel tányérjára pillantva.

- Igen, egész… jó. – Russel lehajtott fejjel piszkálgatta az ételt – valószínűleg, nem mert felpillantani Edwardra.

- Hallottam, hogy korrepetálni fogod Isabellát – törte meg a fél perces csendet Edward hangja hirtelen. Mindannyian megfagyva néztünk rá, Russel kezében pedig reszketni kezdett a pizzaszelet. Persze, Russel is tudta, hogy Edward végighallgatta a teremben a beszélgetésünket, és úgy hitte, hogy ez valami csapda a részéről. Én is kissé ijedten vártam, mit is akar ebből Edward kihozni. – Ez igazán kedves tőled – köszörülte meg a torkát végül zavartan Edward. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és az asztal alatt hálásan végigsimítottam a kezén. Megszorította az ujjaimat, aztán folytatta. – Tudod, én is próbálkoztam vele, és elég nehéz eset, szóval, részvétem – villantak meg cinkosan a szemei Russel felé. Russel egy másodpercig csak pislogott rá, aztán felkuncogott. Fogalmam sem volt, hogy bosszankodjak-e, amiért Edward nehéz esetnek nevezett, vagy inkább örüljek, hogy a kedvemért megpróbálkozik a barátkozás művészetével – végül inkább az utóbbi mellett döntöttem.

- Az igazság az, hogy azért nem ment a tanulás, mert Edward figyelme máshol járt – vágtam vissza.

- Talán, mert valaki – nézett rám jelentőségteljesen. – tisztességtelen módszerekkel próbált meg kibújni alóla. – A mézarany szempár belefúródott a tekintetembe, teljesen elkábítva ezzel. Russel nevetése riasztott fel a kábulatból.

- Viccesek vagytok… Mintha már évek óta házasok lennétek – fejtette ki, mire Edward zavart arcot vágott, Alice viszont olyan hangon kezdett el kacagni, ami miatt a fél ebédlő felénk fordult egy pillanatra. Nem értettem, mi olyan vicces a számára, de örültem, hogy feloldódott a hangulat.

- És mit vigyünk holnap? – tudakoltam Russeltől, miközben kivettem a kezéből az ásványvizes üveget, mert már rossz volt nézni, ahogy feszegeti a kupakját, és egyetlen mozdulattal lecsavartam róla.

- Öhm… - vette át elpirulva a vizet Russel.

- A kerti sütés… - próbáltam eszébe juttatni. Kezdtem attól félni, hogy ez a memóriatörlő képesség néha a saját agyába is belepiszkál.

- Igen, persze – bólintott. – Szóval, tényleg eljöttök?

- Meghívtál minket… Vagy… mégsem akarod, hogy menjünk? – kérdeztem rá kicsit sértetten.

- Nem, nem, dehogy! Vagyis, igen, akarom, hogy gyertek! – dadogta teljesen elvörösödve. – Csak azt hittem, hogy majd ti is lemondjátok.

- Mi is? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Hát, meghívtam pár embert… Akik néha normálisan viselkedtek velem – motyogta maga elé. – De aztán mindegyikük nemet mondott, vagy később lemondta valami miatt. Azt hiszem, nem akarják, hogy bárki megtudja, nálam töltik az idejüket – vonta meg a vállát, mintha nem számítana. Elszorult a szívem, ahogy megláttam a szemeiben azt a szomorú csillogást, amit sehogyan sem tudott leplezni.

- Tudod, mit? – mosolyogtam rá lelkesen. – Akkor is nagy banzájt csapunk, igaz, Alice? – fordultam felé. Tudtam, hogy azonnal kapni fog az ötleten, és nem kellett csalódnom benne.

- Persze – bólogatott hevesen. – Én majd elintézem a dekorációt, Emmett meg biztosan szívesen gondoskodik a zenéről.

- Esme és én pedig csinálunk a húshoz salátát, és sütünk valami süteményt is – tettem hozzá. – Már persze, ha meghívsz mindannyiunkat… - néztem várakozóan Russelre, de a fülig érő mosoly az arcán felelt helyette is.

- Rád bízom a vendéglistát. Azt hívsz, akit szeretnél – egyezett bele.

- Helyes. Akkor viszont iparkodnunk kell – kutattam elő a táskámból a füzetemet és a tollamat. – Alice, felírnád nekem, hogy mit kell mindenképpen beszereznünk? – nyújtottam felé. Azonnal írni kezdte a listát, miközben én nekiálltam felfalni a tányéromon lévő hamburgert. Az izgatottságtól mindig megéheztem.

Épphogy csak meg tudtam enni az utolsó falatot is, mikor megszólalt a csengő. Kelletlenül álltam fel hátamra véve a táskámat, aztán egy búcsúcsókot nyomva Edward szájára elindultam Russellel matekórára.

- Köszönöm – hallottam meg magam mellől a halk hangot.

- Mit? A bulit? Ugyan, nincs mit, Alice nagyon élvezi az ilyesmit, és biztosan nagyon klassz lesz az egész – léptem be Russel előtt a terembe – szerencsére, Mrs. Joyce még nem érkezett meg. Néhány fej azonnal felénk fordult, és lenéző pillantással végigmért minket, de nem törődtem vele.

- Nem a bulit – huppant le a mellettem lévő székre Russel. – Ezt… - mutatott rám, aztán magára. Tudtam, hogy arra a kötelékre gondol, ami kialakult közöttünk. A barátságomra.

- Nincs mit – mosolyodtam el.

Egész matematika órán nem beszéltünk ezek után egymással, mégis kellemes melegség töltötte el a mellkasomat. Elégedett voltam, és ahogy Russel néha hálásan rám pillantott, ez az érzés egyre csak nőtt. Még az sem zavart kivételesen, hogy Mrs. Joyce halál unalmas óráján kellett fecsérelnem az időmet.

- Milyen órád lesz most? – érdeklődött Russel, miután kicsöngettek. Előkapartam az órarendemet, és megkerestem a megfelelő rubrikát.

- Testnevelés. Ami vicces, mert nem gondoltam rá, hogy kéne hoznom váltóruhát – ráncoltam össze gondterhelten a homlokomat, miközben kifelé igyekeztem a teremből Russellel az oldalamon.

- Hát, mentesd fel magad mára… - tanácsolta.

- Hogyan? – Elvörösödtek a fülei, aztán mégis csak kimondta.

- Női gondok?

- Oh, oké, nem rossz ötlet – helyeseltem kissé én is elpirulva. – Akkor ezt a gondot is megoldottuk. Életmentő vagy – löktem oldalba játékosan.

- Hát, az ember segít, ha tud – szerénykedett. – Mi a fene folyik ott? – hívta fel a figyelmemet az udvar szélénél álló embertömegre, akik egy fát álltak körbe, és felfelé tekintgettek a lombok közé. Elkerekedett szemekkel pislogtam az ágakon lévő motorra, aztán mikor megláttam az alatta tomboló srácot, alig bírtam visszafojtani a röhögést. Dave felváltva káromkodott és fenyegetőzött, miközben szárnyakat kapott motorját bámulta kétségbeesve. – Ez meg, hogy a fenébe került oda? – hallottam magam mellett a meghökkent kérdést.

- Kit érdekel – vontam meg a vállamat, miközben a szemben lévő épület falánál észrevettem Edwardot, aki elégedett mosollyal az arcán szemlélte a jelenetet. – A lényeg, hogy megérdemelte.

- Ez igaz – váltotta fel a megdöbbenést egy elégedett vigyor Russel arcán. Egy másodpercre Edward tekintete megtalálta az enyémet, aztán hátat fordítva gyorsan elsietett a következő órájára.

A testneveléstanár elég rendesnek bizonyult ahhoz, hogy felmentést adjon nekem némi kis görcs miatt az aznapi duplaórára, így csak ültem a padon, és átolvastam Alice ebédnél készített jegyzeteit. Gyorsan kihúzogattam azokat a pontokat, amiket túlzásnak tartottam, mint például a csoki szökőkút, a kerti pavilon és a tüzijáték – Alice néha túlságosan elszállt, ha szervezkedésről volt szó -, aztán rendszerezni kezdtem magamban, hogy milyen üzletekbe is kéne beugranunk, hogy beszerezzünk mindent.

Mire vége lett az órának, már kész terv volt a fejemben. Elgondolkozva léptem ki az épületből, aztán körülnéztem Edwardot keresve a tekintetemmel. Nem kellett sokáig kutatnom őt, a mellettünk lévő épület falának dőlve várt rám.

- Nincs testnevelésre ruhád, igaz? – vonta fel a szemöldökét dorgálóan.

- Kiment a fejemből, hogy az is kéne… - vallottam be. – Viszont, ma úgyis elmegyünk vásárolni, szóval, vehetünk azt is – fejtettem ki a terveimet.

- Igen, Alice-t elnézve sejtettem, hogy ezt ma nem úszom meg – sóhajtott fel, mire felkuncogtam.

- Este majd kárpótollak – ígértem, és elégedetten nyugtáztam azt a száraz nyelést, amitől hullámzott egyet az ádámcsutkája. Átvette tőlem a táskámat, aztán elindultunk a parkoló felé, ahol Alice már izgatottan mászkált fel-alá.

- Gyerünk már, siessetek! – nyitotta ki a kocsiajtót, még mikor jó pár méterre voltunk tőle. – Egy csomó dolgunk van, egy-kettő! – csapkodta össze a tenyerét. Edward nyűgösen pillantott rám, és a tekintete azt üzente, ezért hatalmas kárpótlást vár el.

A vásárlás végül egész mókásan alakult, ahhoz képest, hogy Alice át akarta harapni a torkomat, valahányszor közöltem vele, hogy valamit lehúztam a listájáról. Sikerült beszereznünk mindent, viszont a hazaút nem volt valami kényelmes, mivel a csomagtartó mellett a hátsó ülés is tele volt pakolva mindenfélével, így alig fértem el – Edward azon viccelődött, hogy ha a dolgok lavinaomlás szerűen rám borulnának, csak tartsam vissza a levegőt addig, amíg kiásnak. Miután kiröhögtem magam a „csodás” poénon közöltem vele, hogy az ő dolga lesz elmondani Rosalie-nak, hogy kötelezően hivatalos a holnapi hússütésre. Ezek után az autóban Edward morgását elnyomta Alice és a saját nevetésem.

Még mindig kuncogva kászálódtam ki a kocsiból a garázsban, aztán fogtam a romlandó dolgokat, miközben Edwardék a többi cuccot pakolták ki a csomagtartóból. Ahogy beléptünk a házba, és megéreztem az ismerős illatot, a jókedvem azonnal elpárolgott, és a gyomrom felcsúszott a torkomba. Majdnem egy teljes napra meg tudtam feledkezni a gondjaimról, de nem hagyhattam őket figyelmen kívül örökre. Az ajtóban toporogva néztem Edwardra, aki felrohant az emeletre, hogy letegye a kezében lévő csomagokat, aztán egy másodperc múlva már ismét előttem állt, hogy átvegye tőlem a többi cuccot, és kivigye őket a konyhába.

- Minden rendben lesz – nézett rám bíztatóan, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Sóhajtva bólintottam, aztán megindultam a nappali felé. Jonathan a fotelben ült - felpillantott rám, mikor beléptem, de nem szólalt meg.

- Akkor mi most magatokra hagyunk titeket – állt fel Esme a kanapéról, és magával húzta Carlisle-t is. Tőlük is bezsebeltem egy együttérző pillantást, aztán eltűntek az emeleten.

- Szia! – köszöntem halkan.

- Ülj le! – hangzott el a kérés, aminek azonnal eleget is tettem. Azt akartam, hogy Jonathan lássa, számít nekem a szava, bármennyire is úgy hiszi, nem törődöm vele. – Ugye, tudod, hogy hiba volt elhallgatnod, amit tudsz? – kérdezte, mire bűnbánóan lehajtottam a fejemet.

- Tudom – vallottam be.

- És ugye, tudod, mennyire fáj az, hogy nem bízol bennem? – fürkészte a sötétbarna szempár az arcomat.

- Ez nem igaz! Én bízom benned! – néztem fel rá kétségbeesetten. – Én csak attól féltem, hogy… attól, hogy…

- Hogy Joshua elárul minket, ha megtud valamit? – vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, bár ez így kimondva – hogy Josh képes lett volna az árulásra -, elég hihetetlennek hangzott még a számomra is.

- Mi vagyunk a családja, mióta… A szülei elvesztése óta.

- Tudom – teltek meg könnyel a szemeim. – Csak Jade teljesen az ujjai köré csavarta, és…

- És azt hitted, hogy egy nőt választana a családja helyett? – Jonathan hitetlenkedő tekintetétől szörnyen ostobának éreztem magam.

- Nem tudom, mit hittem – ismertem be, miközben egy könnycsepp végigszaladt az arcomon. – Ne haragudj rám! – tört ki belőlem. Nem tudtam elviselni, hogy csalódást okoztam Jonathannak. Előre vetettem magam a földre, és megragadtam a kezeit. – Annyira sajnálom… Kérlek…

- Nem tudok rád haragudni… - éreztem meg az erős ujjakat a hajamban. – Mostantól viszont mindent el kell mondanod nekem, érted? Mindent! – emelte fel a fejemet, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Nagyon kényes a helyzetünk, ezért fontos, hogy ne legyen semmi, amiről nem tudok – magyarázta. Zavartan haraptam be az alsó ajkamat, és rettegve mondtam ki a következő mondatomat.

- Jonathan… Nekem el kell mondanom még valamit…