A jövő reménysége - 21. fejezet

21. RUSSEL



EDWARD A KEZEMBE NYOMTA a mobilját, hogy hívjam fel Juliette-et, aztán eltűnt Alice szobájának az ajtaja mögött. A konyha felé menet bosszúsan morogtam magamban. Nem szerettem, mikor Edward kihagyott valami fontos dologból. Tény, hogy kíváncsi természet voltam, aki mindenbe beleütötte az orrát, de szerintem, senki sem tudott volna belenyugodni abba, hogy mindenki más tud valamit, amit csak ő nem. Próbáltam a farkashallásomat bevetni az ügy érdekében, de Edward sejthette, hogy nem bírom ki hallgatózás nélkül, mert annyira lehalkították a hangjukat, hogy még számomra is csak értelmetlen susogásnak tűnt.

Ahogy elhaladtam a nappali mellett minden fej felém fordult, én pedig fülig vörösödtem. Emmett vigyorogva emelte fel a hüvelykujját, mire Rose-tól kapott egy taslit, Esme pedig szemérmesen próbált meggyőzni arról, hogy a fal mintázata érdekesebb, mint bármi más a szobában, így kitartóan arra szegezte a pillantását. Maria volt az egyetlen, akinek a tekintetétől kirázott a hideg. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy hatalmas szelet, szaftos húsdarab egy három napja éhező ember tányérján. Megborzongtam, aztán tovább siettem a konyha felé.

Megmosolyogtatott, hogy Esme számított a jelenlétemre a házban, ugyanis, pont azok az ételek sorakoztak a hűtőben, amelyekről tudta, hogy szeretem őket – csak ő volt képes ilyen kedves gesztusra. Újra tökéletesen otthon éreztem magam itt. Talán, még inkább, mint La Push-ban, bármennyire is oda kötött a vérem, a származásom, és az is, ami voltam.

Készítettem egy sajtos-sonkás szendvicset, aztán lehuppantam a pult mellé enni. A gyomrom megtelésével egyenesen arányosan öntött el a teljes elégedettségérzés. Mikor megettem az utolsó falatot is, a tányért gyorsan elöblítettem, aztán visszahuppantam a székre, hogy telefonáljak egyet. Benyomkodtam a megfelelő számokat egymás után, és reménykedtem benne, hogy Juliette veszi fel a telefont, nem pedig Daniel. Az összezördülésünk óta nem tudtam még beszélni vele, és fogalmam sem volt, milyen hangulatban lehet.

- Igen? – szólt bele a telefonba a halk női hang, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Szia, Juliette, Isabella vagyok – szólaltam meg.

- Szia! Mikor jössz haza? – Juliette hangja elég izgatottnak vagy idegesnek tűnt – nem tudtam eldönteni. Kényelmetlenül érezve magam mocorogni kezdtem a széken. Nem akartam távol tölteni a ma éjszakát Edwardtól.

- Hát, eredetileg azért hívtalak, hogy megmondjam, ma itt alszom a Cullen házban… - haraptam be a számat bizonytalanul. – De ha valami baj van…

- Nem, nem, semmi olyan, ami ne várhatna – kezdte bizonygatni Juliette, de nem igazán tudott meggyőzni.

- De mi történt? – kezdtem kapargatni a címkét az előttem lévő narancsleves dobozról.

- Hát… Daniel egy kicsit ki van bukva.

- Még mindig amiatt, hogy Edwardék elfuvaroztak minket? Nem igaz, hogy nem lehet túllépni ezen… - morogtam bosszúsan, aztán felpattantam, és a mobilt a fülem és a vállam közé szorítva visszatettem a gyümölcslevet a hűtőbe.

- Nem, ennek nincs köze ahhoz. Benjiről van szó.

- Mi történt vele? – torpantam meg a nyitott hűtőajtó előtt. – Jól van? Nem esett baja? – Persze, tudtam, hogy nekünk nem lehet olyan könnyen ártani, de Benjamin olyan kis szerencsétlen volt néha…

- Semmi baja, csak… - Egy másodpercre csend lett a vonal másik végén, aztán Juliette mégis csak kibökte. – Tegnap azzal jött haza az iskolából, hogy bevésődött.

- Mi? – tátottam el a számat meglepetten. Persze, tudtam, hogy a mi fajtánk akármikor megláthatja a számára rendelt embert, de a szememben Benjamin még csak egy lökött kölyökfarkas volt. Belegondolni, hogy úgy érezhet valaki iránt, mint én Edward iránt, egyszerűen bizarrnak tűnt. – Akkor ezt akarta nekem elmondani tegnap… - nyögtem fel. – Én pedig csúnyán leráztam – tört rám a lelkiismeret-furdalás.

- Igen, mesélte… De Benji sosem tud senkire sokáig haragudni. És most úgyis lefoglalja Daniel aggodalmaskodása. Esthernek még el sem mondtuk, mert biztosan infarktust kap – sóhajtott fel Juliette.

- De hát miért? – vontam fel a szemöldökömet. Persze, érthető volt, hogy mindenki aggódik egy kicsit Benjamin kora miatt, és valószínűleg, egy ideig szabályok közé lesz szorítva ez a kapcsolat, de szimpla esetekben is ilyen korban már érdeklődnek a fiatalok a szerelem iránt. Ez azért nem olyan nagy tragédia, ha nincs elkapkodva semmi.

- Majd… Majd elmondom, ha hazajöttél holnap. Ez nem igazán telefontéma… - motyogta Juliette. A háttérben hallottam, ahogy becsukódik egy ajtó, aztán Daniel közli, hogy hazaérkezett.

- Nem tudsz most beszélni, értem – bólintottam, bár a kíváncsiságtól majd kilyukadt az oldalam. – Biztos, hogy ne menjek ma haza? – kérdeztem rá újra, de megint csak nemleges választ kaptam.

- Edward akkor nálam marad éjszakára, rendben? – kérdezte Juliette, aztán lepisszegte Dant, aki cseppet sem halk hangon megkérdezte tőle, hogy már megint a vérszívómnál vagyok-e.

Magamban morogva indultam vissza az emeletre, miután elköszöntem a telefonban. Jasper szobájában maradt még néhány cuccom régről, ezért beszereztem fehérneműt és pizsamát – bár, nagyjából, biztos voltam benne, hogy nem lesz sokáig szükségem rá, de azért nem akartam, Edwardot pőrén várni -, aztán visszamentem Edward szobájába bosszankodni. Csak akkor terelődött a figyelmem Dan bunkóságáról másfelé, mikor Edward benyitott a szobába. Természetemhez hűen igyekeztem kiszedni belőle, hogy mi történt Jasperékkel, de nem volt hajlandó elárulni, és mikor közöltem vele, hogy akkor átmegyek Alice-hez, és megkérdezem tőle magától, akkor tisztességtelen eszközöket bevetve – vagyis, hogy kifulladásig csókolt -, eltérített az eredeti tervemtől.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki csiklandozza az arcomat. Morogva csaptam el a hideg kezet, aztán bosszúsan megvakartam az orrom hegyét. Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt kimászni a takaró alól, még annak ellenére sem, hogy a kanapé kényelmetlen volt, és Edward meg én épphogy csak elfértünk rajta ketten.

- Ébresztő, álomszuszék! Már a második napodon el akarsz késni az iskolából? – hallottam meg magam mellett a mosolygós hangot.

- Nem akarok iskolába menni – motyogtam, aztán hatalmasat ásítottam.

- Szegény Russel biztosan hiányolna… - jött az újabb csiklandozás ezúttal a nyakamat kiszemelve célpontként.

- Na! Ne már! – fogtam le Edward kezét, és megpróbáltam kiszedni belőle a nyugalmamra törő valamit. Mikor rájöttem, hogy mit is tartok az ujjaim között, meglepetten kinyitottam a szememet. A látvány egyszerre volt komikus és meghökkentő. Mintha a szobában az éjszaka havazott volna, ezernyi tollpihe borította az ágyat, a földet és minket is. Kissé kábultan húztam magam ülő helyzetbe, hogy biztos legyek benne, tényleg felébredtem már. – Te meg mi a nyüves manónak szaggattad szét a párnát? – kerekedtek el a szemeim. Edward röhögve szedett ki egy tollat a hajamból.

- Tévedsz kis farkasom, ez te voltál!

- Én? – vontam össze a szemöldökömet. – Akkor módosítom a kérdést… Mi a nyüves manónak szaggattam volna szét én a párnát? Csak emlékeznék ilyesmire! – kértem ki magamnak a vádat.

- Hát, amilyen átszellemült állapotban voltál a „Még Edward, még! Könyörgöm, ne hagyd abba!” és az orgazmus utáni ájulásod között, nem csoda, hogy kiesett a párnaszaggatás – kaptam meg a választ egy vigyor kíséretében. Biztos voltam benne, hogy még a fülem hegye is elvörösödött.

- Füllentesz… Tuti sosem viselkedtem volna így – keltem fel az ágyról, magam köré csavarva a takarót, aztán zavartan keresni kezdtem a ruháimat.

- Én nem bánom, mikor ennyire elveszted a fejed – éreztem meg két kart a derekam köré csúszni, épp, mikor az íróasztal lámpáján megleltem a bugyimat. – Igazán édes vagy olyankor.

- Jaj, ne mondj már ilyeneket! Így is épp eléggé szégyellem magam… - fordultam meg, és Edward mellkasába fúrtam a fejemet.

- Pedig nem kéne… Főleg nem előttem. Én csak örülök, hogy ilyen erőteljes vágyakat tudok benned ébreszteni – emelte meg a fejemet, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

- Tényleg én téptem szét a párnát? – motyogtam elvörösödve a kérdést.

- Igen, de nem gond, van másik. Holnapra is marad szaggatni való – nevetett fel, mire én elhúztam a számat. – Már, ha itt alszol megint… - bizonytalanodott el a hangja. Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy igen, de még fogalmam sem volt, hogy tudom úgy szervezni az életemet, hogy elég időm jusson az én két Edwardomra, az iskolára és a farkasokra is. – Persze, ha nem akarsz, nem muszáj – tette hozzá azonnal Edward a tétovázásomat látva.

- Nem arról van szó, hogy nem akarok. Legszívesebben minden éjszakát veled töltenék – fűzem a karjaimat a nyakába. – Csak vannak kötelességeim.

- Tudom… - sóhajtott fel Edward. – Mindegy, kibírom. És remélhetőleg, nem sokára megváltozik majd ez a helyzet – mosolyodott el titokzatosan. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire felkacagott. – Később, szerelmem... Még mindig nem mondhatom el, türelem. - Megforgattam a szemeimet, aztán a fehérneműmet lehalásztam a lámpáról, és tétován körbenéztem a pizsamám után. Edward elengedett, én pedig alig pislantottam egyet, máris ott állt újra előttem, kezében a keresett ruhaneműkkel.

Egy gyors zuhany és reggeli után – Edward addig nyúzott, amíg nem ettem pár falatot -, elindultunk az iskolába. A hátsó ülésen gyorsan megpróbáltam megcsinálni a matekra feladott példákat, de a második után rájöttem, hogy ez nekem nagyon nem megy, így félretettem a füzetet. Edward vezetett ma, Alice pedig az anyósülésen a táskáját szorongatta, és csak üveges tekintettel meredt ki az ablakon. Reggel megpróbáltam beszélni vele, de csak összepréselt szájjal rázta a fejét, aztán Edward megmentette a vallatásomtól.

- Nem megy? – zökkentett ki a gondolataimból Edward. Kérdőn pillantottam rá. – A matek.

- A geometria nem az én világom… - fintorogtam. Az egyenletekkel még egész jóban voltam, de ha szerkeszteni kellett, vagy térfogatot, területet és egyéb finomságokat számolni, akkor csak néztem, mintha kínaiul beszélnének hozzám.

- Miért nem szóltál tegnap? Segítettem volna… - ráncolta össze a homlokát Edward szigorúan.

- Mert nem érdekelt a matek – vontam meg a vállam. – Majd azt mondom, hogy megette a kutya – viccelődtem.

- Nem lenne szabad ezt ilyen komolytalanul venned – kaptam a kiokítást.

- Hát persze, apuci – forgattam meg a szemeimet, mire Edward szeme megvillant felém a visszapillantó-tükörben.

A napom ugyanolyan unalmasan telt, mint az előző, egészen az utolsó óráig, ami matematika volt. Edward minden szünetben nyaggatott a házi feladattal, de míg az elején kedvem nem volt megcsinálni, a végére már csak dacból sem voltam hajlandó meghallgatni a magyarázatát – nem tetszett, hogy úgy beszél velem, mintha tényleg csak a kislánya lennék, akit nevelnie kell.

Mrs. Joyce, ahogy bejött a terembe közölte, hogy mindenki tegye ki a pad szélére a füzetét, a házi feladatánál kinyitva, én pedig hirtelen egyszerre izzadtam le és rázott ki a hideg. Pánikolva próbáltam meggyőzni magam arról, hogy elegendő kifogás lesz az, hogy új vagyok, és nem vettük ezt a témát régebben, de ez a reményem összeomlott, mikor a kettővel előttem ülő lány arra hivatkozott, hogy betegség miatt hiányzott az adott témakör tanításakor, és a tanárnő beírta neki a hatalmas karót.

- Hé! – lökdöste meg a karomat Russel.

- Most ne! – próbáltam meg a kezeim reszketését szabályozni.

- Tessék! – lökte felém a füzetét Russel, miközben Mrs. Joyce éppen háttal nekünk állt, és a mellettünk lévő oszlopban az eggyel előttünk lévő sorban ülők feladatait vizsgálgatta. Bármennyire is csábító volt a gondolat, hogy lemásoljam a házit gyorsan, tudtam, hogy már nincs rá elég időm. Azt kívántam, bár Edward is járna erre az órára, akkor biztosan egy századmásodpercnyi idő alatt megírná nekem a feladatot, úgy hogy senki sem venné észre – méghozzá gyöngybetűkkel.

- Kösz, de már késő… - súgtam vissza neki kétségbeesett tekintettel. A keze hirtelen kinyúlt, egy gyors mozdulattal magához húzta a saját füzetemet, és elém lökte a sajátját. Hitetlenkedve néztem a zöld szemekbe, és éppen tiltakozni akartam, mikor Mrs. Joyce felénk fordult.

- Nos, lássuk… - nézett bele Russel előttem lévő füzetébe, aztán bólogatva hümmögött. – Ez jónak látszik. Rendben, szép munka! – biccentett felém, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is tegyek. – Mr. Sutcliff? – nyúlt ki a ráncos kéz a padtársam felé.

- Nos, tanárnő… Én nem csináltam meg – hallottam a halk választ magam mellől. Ujjaimmal a pad szélét markoltam, miközben a lelkiismeretem önmagával küzdött.

- Én… - szólaltam meg, de egy láb a pad alatt bokán rúgott. Helyettem Russel szisszent fel. Nem tudhatta, hogy egy farkas sokkal keményebb annál, mintsem hogy csak úgy rugdosni lehetne.

- Valami gond van, Miss Black? – pillantott rám a tanárnő. Russel hevesen rázni kezdte a fejét, hogy ne tegyem, én pedig éreztem, hogy a gyomrom felcsúszik a torkomba.

- Rosszul érzem magam. Kimehetnék a friss levegőre? – csúszott ki a számon teljesen más, mint amit valójában mondani akartam.

- Tényleg elég sápadt… - fürkészte az arcomat Mrs. Joyce, aztán Russelhez fordult. – Mivel a matematika úgysem érdekli, csináljon valami hasznosat, és kísérje ki az osztálytársnőjét. Ha rosszabbul lenne, vigye az orvosiba.

- Igenis – pattant fel Russel, aztán megvárta, amíg feltápászkodok a helyemről, és elindulok az ajtó felé.

- És ne higgye, hogy nem írom be az E-t – vetette még oda Mrs. Joyce önfeláldozó hősömnek, mire szédülni is kezdtem.

Gyors léptekkel sétáltam ki az udvarra, aztán lehuppantam a kőlépcső egyik fokára, és igyekeztem mélyeket lélegezni.

- Jól vagy? – ült le mellém Russel. Az aggódó pillantás, amivel rám nézett, csak még nagyobb lelkiismeret-furdalást okozott.

- Nem kellett volna feláldoznod magad.

- Gondoltam, nem lenne jó indításnak, ha rögtön magadra haragítanád Mrs. Joyce-t – mosolygott rám halványan.

- De rossz jegyet kaptál miattam – sütöttem le a szemeimet, miközben a gyomrom kezdett visszacsúszni a torkomon.

- Nyugi, matekból jó vagyok, sec-perc alatt kijavítom – kaptam egy játékos oldalba lökést. – Egyébként, fogalmam sincs, miből vannak a csontjaid, de azt hiszem, eltört a nagy lábujjam – kuncogott fel Russel, mire riadtan pillantottam fel rá. Ha még a rossz jegy mellé egy törést is kapott tőlem, én esküszöm, élve ásom el magam! – Nyugi, csak vicceltem… - erősödött fel a nevetése. Bosszúsan vontam össze a szemöldökömet, aztán rájöttem, hogy azok után, amit értem tett, semmi jogom arra, hogy bármi miatt mérges legyek rá.

- Köszönöm, hogy segítettél – sóhajtottam.

- Igazán nincs mit – biccentett felém. – Megérte – vetett rám furcsa pillantást, amit nem tudtam hová tenni, aztán a kérdő tekintetemet látva, megmagyarázta. – Ma még egyáltalán nem gúnyolódtál velem – kezdte birizgálni elpirulva a lépcső kövét.

- Sajnálom – haraptam be a számat. – Tegnap elég rossz napom volt, és… Nem, nincs mentségem arra, hogy bunkó voltam veled – hagytam abba a magyarázkodást szégyenkezve.

- Tudom, mit éreztél… Az itteniek úgy néznek a kívülállókra, mintha cirkuszi látványosságok lennének. – Észrevettem, hogy Russel aprót borzongott. Elgondolkozva figyeltem az arcvonásait.

- Te sem innen származol? – tippeltem.

- Nem, mi egy éve jöttünk a városba – túrt bele zavartan a vörös üstökbe a feje tetején. – Az apám itt született, de New Yorkban éltünk. Miután leépítések voltak, kirúgták a cégtől, ezért visszajöttünk ide. Most a nagymamám házában lakunk – mesélte, aztán hirtelen elhallgatott.

- Értem – bólogattam. A közeledő léptekre és a röhögésre felkaptam a fejemet. Három számomra teljesen ismeretlen fiú állt meg előttünk olyan rosszindulatú vigyorral a képén, ami nem ígért túl sok jót.

- Na mi van, csóró, barátnőre akadtál? – lépett közelebb hozzánk a legmagasabb. Russel keze ökölbe szorult, de a szemeit lesütötte és fülig vörösödött.

- Most ne, Dave… - A hangja szégyennel teli volt, de nem igazán értettem, hogy miért, és hogy valójában, mi is folyik itt.

- Nem akarsz beégni előtte? – intett a fejével felém Dave. – Elég csinoska, nem is értem, mit keres itt veled… Nem akarsz igazi férfiakkal lenni inkább? – fordult felém olyan pillantással, amitől ütni lett volna kedvem.

- Hát, én nem látok errefelé más férfit Russelen kívül – néztem körbe színpadiasan. – De ha mutatsz egyet, meggondolom… - álltam fel a lépcsőről kihívóan. Mordulást kaptam válaszként, aztán Dave előrébb lépett, és megragadta a karomat. A kezem ökölbe szorulva lendült előre épphogy csak annyira megütve őt, hogy az fájjon neki, de ne tegyen kárt benne. A furcsa az volt, hogy teljesen tudatosan cselekedtem. Azt hittem, hogy egy ilyen helyzetbe kerülve megint átveszi felettem az uralmat a pánik a múltban velem történtek miatt, de ehelyett csak dühös voltam. Nem tudtam volna elviselni, hogy még egyszer egy férfi gyengének lásson és megfélemlítsen.

- Hülye ribanc – tapogatta az arcát Dave. Csak most vettem észre, hogy Russel is felugrott, és félig előttem áll, hogy megvédjen. Megmosolyogtatott az elképzelés, hogy egy egyszerű ember szeretne a védelmemre kelni. Egy másodpercre ez a gondolat elterelte a figyelmemet, így csak az utolsó pillanatban vettem észre azt a szemvillanást, amivel Dave utasította a barátait, hogy fogjanak le. Az egyikük durván arrébb taszította Russelt – szerencsétlen, vagy két fejjel alacsonyabb és húsz kilóval könnyebb volt, mint az ellenfele -, miközben a másik megragadta a felkaromat. – Engem senki sem üthet meg büntetlenül – lépett közelebb Dave ökölbe szorított kézzel. Közben a másik ölebe – vagy a kinézetét nézve, inkább pitbullja – is visszajött mellém, és megragadta a hozzá közelebb eső karomat. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mikor elképzeltem, ahogy Dave ökle belém törik, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy nem lenne túl jó, ha a jelenlévő négy fiú rájönne, keményebb vagyok, mint egy átlagos ember.

- Hé, figyelj, beszéljük meg… - próbáltam megelőzni a totális lebukást, de hiába. Dave ökle a levegőbe emelkedett, én pedig éppen ki akartam húzni magam a két fiú szorításából, hogy elhajoljak az ütés elől, mikor olyasmi történt, amire nem számítottam.

- Elég! – hallottam meg Russel hangját. A keze Dave vállán volt, pillantása felváltva járt a három fiú között, és az arcvonásai furcsák voltak – mint mikor egy súlyemelő erőlködve próbál megemelni valamit.

Döbbenten figyeltem, ahogy Dave arckifejezéséről eltűnt a düh, a szemei pedig egy másodpercig a távolba meredtek. Aztán, mint aki egy álomból ébredt, megrázta a fejét, és körbepillantott. Az ujjak a karomon szintén engedtek a szorításból, és ahogy hátrapillantottam, a másik két tekintet is zavartnak tűnt.

Russel zihálva húzódott a fal mellé, miközben Dave és a haverjai tanácstalanul pillantottak egymásra, aztán mintha mi sem történt volna elsétáltak.

A döbbenettől pár pillanatig szóhoz sem jutottam. Nem értettem semmit sem, de abban biztos voltam, hogyha nem találkoztam volna vámpírokkal és nem lettem volna magam is farkas, akkor ez vitte volna „a legfurcsább dolog, amit egész életemben láttam” verseny első díját.

- Mi volt… ez? – nyögtem ki végül Russel felé fordulva, amikor már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megszólaljak.

- Sajnálom, ez az egész az én hibám… Nem akartam, hogy ezt lásd. Azt akartam, hogy te másképp nézz rám - lépett közelebb hozzám elkínzott arccal. – Én csak normális akartam lenni, és… - tétován nézett a szemembe, aztán hirtelen megváltozott a pillantása. – A barátod akarok lenni. Annyira szeretném! – A légzése felgyorsult, én pedig kezdtem attól félni, hogy esetleg valamiféle sokkot kapott.

- Nem értem. Üljünk le, és magyarázd el, hogy… - kértem, de megrázta a fejét.

- Nem, nem lehet – állt meg közvetlenül előttem. – Tényleg sajnálom. Én sosem akartam ezt tenni veled, de nincs más választásom.

- Mit? – pislogtam rá értetlenül, miközben kezdtem úgy érezni magam, mintha egy bizarr álomba kerültem volna, ahol semminek nincs értelme. Russel kinyúlt a kezem felé, és megfogta, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy egy pillanatra megfeledkeztem még arról is, hogy általában zavar, ha valaki, akit alig ismerek, testi kontaktusba kerül velem.

- Bocsáss meg! – kérte, aztán ismét kiült a vonásaira a koncentrálás. Apró bizsergést éreztem a koponyámban, de nem értettem, honnan jön. A hangos dudálásra oldalra kaptam a fejemet – Jonathan autója fékezett le az iskola előtt.

- Mi történt? – pillantottam vissza Russelre, aki elégedetten bólintott, de cseppet sem tűnt boldognak. Meg akartam érteni, hogy mi volt ez a furcsa érzés az előbb, és miért viselkedtek Dave-ék úgy, mint az agymosott zombik – Nate várhatott még pár percet.

- Semmi. Most már minden rendben van – kaptam egy meleg mosolyt Russeltől, aztán anélkül, hogy egyetlen szót szólhattam volna, fogta magát, és hátat fordítva nekem, visszasietett az épületbe. Teljesen összezavarodva néztem utána, még azt sem vettem észre, hogy Jonathan kiszállt az autóból, és felém sétált, egészen addig, míg egy hatalmas férfikéz nem landolt a vállamon.

- Hát ez meg ki volt? – jött a kérdés, mire megráztam a fejem.

- Azt hiszem… fogalmam sincs – nyögtem ki. Csak annyiban voltam biztos, hogy nem egy átlagos, idegesítő tinédzserfiú a sok közül, ahogy alig pár órája gondoltam.