A jövő reménysége - 22. fejezet

22. FARKASVÉR



EDWARD SIETŐS LÉPTEKKEL tartott felénk a 3-as számú épületből kilépve. Az arca feszült volt – először azt hittem, hogy Jonathan feltűnése miatt, de aztán észrevettem, hogy nem őt bámulja, hanem engem. Még mindig az Alfám mellett álldogáltam kissé összezavarodva az előbb történtek miatt, aztán hirtelen rájöttem, hogy mi lehet Edward lelki állapotának az oka. Hallotta, vagy valaki gondolataiból kiolvasta, hogy mi történt az előbb. Biztos voltam benne, hogy ezért ideges.

- Minden rendben? – állt meg közvetlenül előttem, miközben jobb kezét az arcomra csúsztatta, és aggódva nézett a szemeimbe.

- Persze, semmi bajom – bizonygattam. – Azokkal az idiótákkal fél kézzel is elbántam volna – húztam ki magam büszkén. Edward elfordította a pillantását rólam abba az irányba, amerre Dave-ék távoztak, és bár nem én voltam a gondolatolvasó, szinte biztos voltam benne, hogy különböző kínzási és gyilkossági módokon elmélkedik.

- Sajnálom, hogy nem értem ide időben… - váltak bűnbánóvá a vonásai, mikor újra rám nézett. – Mr. Hion feltartott.

- Most már valaki nekem is elmondaná, hogy mi történt? – fonta a mellkasa előtt össze a karját Nate durcásan. Tudtam, mit érezhet, engem is mindig bosszantott, ha mindenki más tudott valamit, amit én nem.

- Csak néhány idióta beszólt, de Russel, az a srác, akit láttál az előbb, elintézte őket… valahogyan… - bizonytalanodott el a hangom. A furcsa az volt, hogy Edward arcán valamiért nem láttam annak a döbbenetnek a nyomait, amit minden ember érzett volna egy ilyen furcsa dolgot tapasztalva – igaz, ő csak gondolatokon át láthatta a történteket, de akkor is meg kellett volna lepődnie. Mintha ő pontosan tudta volna, mit is tett Russel… – Most azonnal el kell mondanod! – csattantam fel. Edward értetlenséget játszva pislogott felém. – Tudom, hogy tudod! Ezt nem titkolhatod el előlem! Mi a fene volt ez Russellel? – ragadtam meg a kezét, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy elmeneküljön a kérdéseim elől.

- Ő egy különleges ember – pillantott Nate-re sandán Edward, mintha félne előtte más titkát elfecsegni. – Alice, Jasper, te és… Bella – kezdte sorolni a személyeket végül. – Mind különleges képességekkel rendelkeztetek már emberként is. Rajtatok kívül is vannak képességgel bíró emberek, mint például Russel.

- De… Mit tud? Zombivá teszi az embereket? – vontam fel a szemöldökömet. Jonathan mellettem élesen kifújta a levegőt.

- Te kettesben hagytad egy… - Jonathan egy pillanatra elbizonytalanodott Russel megnevezését illetően. – egy ilyennel? Mi lett volna, ha baja esik? Ha bántja? – Edward gúnyosan megforgatta a szemeit.

- Először is, honnan kellett volna előre tudnom, hogy ez a kis bajkeverő óra helyett kettesben fog császkálni egy fiúval? – Hirtelen elpirultam a megfogalmazástól. Kinyitottam a számat, hogy megmagyarázzam a helyzetet, de Edward folytatta. – Másodszor, tudok olvasni Russel gondolataiban. Ha egy másodpercig is megfordult volna a fejében, hogy árt Isabellának, nem érdekel, hogy lebukom az egész iskola előtt, vámpírsebességgel vágtatok végig a folyosókon! – kérte ki magának a feltételezést, hogy a bajban magamra hagyna. Ahogy az épületekből elkezdtek kifelé özönleni az emberek, lehalkította a hangját. – Harmadszor, már egy éve figyelem Russelt. Tudja irányítani a képességét, így maximum csak pár percet vett volna el Isabella emlékeiből, és ez némi pillanatnyi zavarodottságon kívül semmi kárt nem okoz az adott személyben. Az viszont, mindenkire káros lett volna, ha lebukom az egész iskola előtt, mert végigsuhanok rajta, és elintézem azokat a kis mocskokat… – Hirtelen megértettem. A bizsergés a fejemben, és hogy most úgy érzem, mintha valaki összerázta volna az agyamat egy nagy turmixgép segítségével.

- Russel kitörölte az emlékeimet? Mit törölt ki? – estem kétségbe. Nem volt túl jó érzés, hogy valaki belepiszkált a szürkeállományomba.

- Ha hagynád, hogy elmondjam a négyet is, akkor kiderülne, hogy semmit – sóhajtott fel Edward. – A mentális pajzsod őt is kivédi. Hallottam a gondolataiban, hogy csak az utolsó pár percet akarja eltűntetni, hogy ne emlékezz arra, mit tett Dave-ékkel, de mint látjuk, emlékszel rájuk.

- Igen – bólintottam, de még mindig nem nyugodtam meg túlságosan.

- És mi miért nem tudunk arról, hogy ilyen emberek élnek a közelben? – érdeklődött Jonathan cseppet sem nyugodt felhanggal.

- Azért, mert ez Russel titka. Ha kiszivárog… Alice-t elmegyógyintézetbe zárták, csak mert nem hittek neki. Russellel ki tudja, mit tennének – feszült meg Edward arca. – De nem is ez lenne a legnagyobb gondunk!

- Miért, mi lenne nagyobb gond annál, minthogy valaki leszívhatja az agyunkat? – gúnyolódott Jonathan, mire Edward keserűen felnevetett.

- Egy hadseregnyi vámpír gyilkos képességekkel, akik pár óra alatt elpusztítanák az egész várost, hogy megszerezzenek egy ilyen fiút – fúródtak a mézarany szemek a sötétbarna tekintetbe.

- A Volturi? – emlékeztem vissza arra, amit Jasper mondott róluk még régebben. Egy vámpír uralkodócsalád, ami maga köré gyűjti a különleges vámpírokat. Mikor Edward bólintott, megborzongtam. – Idejönnének csak Russel miatt? – hitetlenkedtem. Egyetlen emberért kiirtani egy egész városnyi embert… Nőket, gyerekeket… Elképzelni sem tudtam, hogy lenne képes valaki ilyesmire.

- Igen. Ha úgy hiszik, hogy a képessége a hasznukra van, és képesek valami álindokkal megmagyarázni a támadásukat, akkor eljönnének érte – felelte Edward, miközben arrébbhúzott a falhoz, hogy a mellettünk elsiető diákok ne jöjjenek nekünk.

- Ez az a Volturi? Akik a mítoszokban is szerepelnek? – lépett közelebb hozzánk Jonathan is, bár láttam az arcán, hogy nem tetszik neki ez a barátian bizalmas közelség Edwarddal.

- Ők azok – bólintott Edward. – De nem lesz semmi gond, egészen addig, míg Russel rejtve tud maradni. Ezért kell hallgatnunk arról, hogy mit tud. Remélem, felfogtátok!

- Képzeld, felfogtuk! – morogta Jonathan maga elé. – De azért igazán szólhattatok volna…

- Igen, és nekem is – csatlakoztam az elégedetlenkedőhöz.

- Én mindent megtettem – tárta szét a karját Edward. – De te sosem hallgatsz az emberre… - szusszantott bosszúsan.

- Nem is mondtál semmit – néztem rá összeráncolt homlokkal.

- Szerinted, miért játszottam el a féltékenykedős jelenetet? – vonta fel a szemöldökét. – Azt hittem, hogy majd távol tartod magad tőle, ha úgy hiszed, zavar engem az, hogy a közeledben van. De persze, te annyira makacs vagy!

- Megjátszottad? – Hirtelen a hangom vagy fél oktávval magasabb lett a sértődöttségtől.

- Valahogy muszáj volt távol tartanom tőle… Vagy legalább is, muszáj volt megpróbálnom – húzta el a száját. – Ránk nem veszélyes Russel, mert amint furán nézne felénk, azonnal elhúznánk a csíkot, de abban nem voltam biztos, hogy te megúsznád-e törlés nélkül…

- Hát, most már tudjuk! – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Ahogyan azt is, hogy milyen jó színész vagy. És nekem még lelkiismeret-furdalásom volt – horkantam fel bosszúsan. Nem tudtam, hogy az zavar-e jobban, hogy Edward megjátszotta magát előttem, vagy az, hogy valójában nem érzett féltékenységet. Tegnap még legyezgette a hiúságomat a gondolat, hogy Russel közeledése hozzám zavarja, de ez az illúzió most megszűnt, és ez igazán bosszantó érzés volt.

- Vihar a Paradicsomban… - nézett ránk elégedett mosollyal Nate. – Ez jobb, mint a tévé.

- Örülök, hogy mindenki ilyen jól szórakozik rajtam – indultam el az iskola épülete felé, hogy kihozzam a tanteremben hagyott táskámat, de Alice megelőzött. Lassú léptekkel ballagott felénk, kezében pedig ott lóbálta a hátizsákomat.

- Ezt Russel küldi – nyomta a kezembe, aztán meglepetten pillantott Jonathanra. – Idegesítő, hogy nem látlak titeket előre… - sóhajtott fel. – Szia!

- Szia, Alice! – Nate a gyakorlások miatt az ő közelségét szokta meg a legjobban, így vele legalább már gúnyos felhang nélkül is tudott kommunikálni.

- Akkor nem velünk jössz haza? – érdeklődött Alice felém fordulva. Kérdőn pillantottam az Alfámra.

- Meg kéne beszélnünk pár dolgot.

- Rendben – bólintottam, aztán elindultam az út másik végén parkoló autó felé. Edward alig két lépéssel ért be, és elém állva megállított. – Mit akarsz? – A hangom még mindig sértődött volt.

- Este átjössz?

- Megérdemled? – kérdeztem vissza. Edward nem válaszolt, csak a tekintetét rám szegezve állt előttem olyan arcot vágva, amit egy kölyökkutya is megirigyelhetett volna. Minden erőmmel azon voltam, hogy nemet mondjak neki, de túl gyenge voltam az ellentmondáshoz, mikor így nézett rám. – Rendben, átmegyek. – Hallottam magam mellett Jonathan bosszús horkantását, de próbáltam nem törődni vele. Edward közelebb lépett hozzám és előrehajolt – az utolsó pillanatban fordítottam félre a fejemet. Kaptam egy meglepett pillantást, Nate-től pedig egy elégedett röhögést. – Majd, ha megbocsátottam… Amit ki kell érdemelni – feleltem kihívó tekintettel. A mézszín szemek felszikráztak a kihívás okozta versenyszellemtől.

- Este kiérdemlem – hajolt Edward a fülemhez, én pedig aprót borzongtam.

- Meglátjuk – erőltettem magabiztos mosolyt az arcomra, bár tudtam, hogy már most elvesztettem ezt a meccset.

Edward megvárta, míg beszálltam az autóba és elindultunk, addig szinte égető érzést keltett a pillantása a bőrömön.

- Tudod, azért örülök, hogy tudsz neki nemet is mondani – törte meg a csendet egy idő után Jonathan.

- Persze, hogy tudok. Ha akarok… - vontam meg a vállamat. Bár általában nem nagyon akartam...

- Azért tényleg jobb lenne, ha kerülnéd mostantól ezt a Russel fiút.

- Talán… - néztem ki elgondolkozva az ablakon.

- Nem gondolod, hogy elég gyerekes dolog csak azért veszélybe sodorni magad, hogy ellenkezhess velünk? – pislantott rám Nate legalább olyan kioktatóan, mint Edward szokott, miközben lassított az egyik pirosat mutató közlekedési lámpánál.

- Nem azért talán. Egyszerűen csak sajnálom őt – szorítottam össze a számat, nehogy valami olyasmit is mondjak, ami miatt később megint megkapom az előbbi jelzőt. Az, ahogy Russel rám nézett, és szinte könyörgött a bocsánatomért és a barátságomért, miközben én azt sem tudtam, miről is beszél, az új információk tükrében teljesen más értelmet nyert. – Tudod, ha egyedül lennénk a titkunkkal, mi is szörnyen magányosak lennénk. Elég ijesztő lehet neki, amire képes. Én legalább is, megrémülnék. Talán, elmondhatnám neki, hogy tudom a titkát, és akkor megnyílhatna végre valakinek. Talán, azért is szólított meg már első nap, mert érezte, hogy bennem megbízhat – soroltam a hirtelen eszembe jutó dolgokat.

- Vagy talán, tudta, hogy te vagy az új lány, aki még nem tudja róla, hogy furcsa, megtetszettél neki, és úgy gondolta, bármit megtehetne veled, utána nem is emlékeznél rá – szorultak össze Nate ujjai a kormány körül.

- Edward azt mondta, hogy Russel jóindulatú – kértem ki magamnak a feltételezést újdonsült védencem nevében is.

- És a vérsz… Edward nem tévedhet?

- Nem – jelentettem ki határozottan. – És különben is tökéletes biztonságban vagyok. Az erőm a hússzorosa Russelének, és nem hat rajtam a képessége. – Jonathan hosszan kifújta a levegőt, de nem próbált megcáfolni. Talán, mert rájött, hogy igazam van, vagy egyszerűen csak túl makacsnak tartott.

Észre sem vettem, és már La Push-ban is voltunk. A gondolataim még mindig Russel körül forogtak, és fogalmam sem volt, mi is lenne a helyes. Távoltartani magam vagy segíteni. Mindkettőre értelmes érveim lettek volna, ezért végül úgy döntöttem, hogy jegelem ezt a problémát, úgy is van elég másik.

Hogy mennyire igazam volt, csak akkor döbbentem rá, mikor Jonathan beterelt a házába. A nappali teljesen át volt rendezve. A kanapét kivitték valahová a többi kisebb bútorral egyetemben, és egy fehér vizsgálóasztalt állítottak a helyére. Mellette egy gurítható asztalka volt, tele mindenféle orvosi felszereléssel.

- Átadtam a nappalit a kísérletekhez Dr. Cullennak. Azonnal itt lesz – magyarázta Nate, aztán a konyha felé indult.

- Klassz – morogtam az orrom alatt. Még valami, amiről elfelejtettek előre szólni. Úgy éreztem, az ide-oda ingázástól kimaradok egy csomó dologból, ami fontos lenne. A farkasok és Cullenék is megtartottak maguknak egy csomó titkot, és így elég nehéz volt összerakosgatni magamban a kirakós darabjait. Persze, én sem mondtam el mindent, de csak mások érdekében hallgattam, és így is szörnyen nehezemre esett magamban tartani, amiket megtudtam. De ez egy teljesen más helyzet volt…

A konyhában jelen volt szinte mindenki, Saorét és Juliette-et kivéve, így tudtam, hogy most megint valami komolyabb beszélgetésre számíthatok. Aidan szótlanul álldogált a fal mellett, míg Joshua és legnagyobb bosszúságomra Jade – nem értettem, miért kell részt vennie egy falkamegbeszélésen – elkülönülve várakoztak a hűtőszekrénynél. Benjamin az ablak mellett ült, és szinte nyilakat lövellő tekintettel bámult a testvérére, aki hasonló intenzitással nézett vissza rá. Már szörnyen kíváncsi voltam, mi is a probléma ezzel az egész bevésődéssel, de Jonathan egyelőre másfelé terelte a témát.

- Szóval, a doki és az alanyok nem sokára itt lesznek. Szeretném, ha mindenki fokozottan felügyelne mindenre. Jade, Benji, Isabella és én itt maradunk a házban, Joshua, Daniel és Aidan pedig odakint járőrözik – adta ki a feladatokat. Megkönnyebbültem, hogy nem járőrözésre osztottak be, és annak is örültem, hogy Benjaminnal egy csoportba kerültem – talán, lesz esélyem kiszedni belőle a részleteket. De legfőképpen azért voltam elégedett, mert így legalább szemmel tarthattam Jade-et, hogy nem tesz-e olyasmit, amivel árthat a szeretteimnek.

- És mi lesz vele? – bökött a fejével az öccse felé Daniel.

- Benjamin szépen továbbra is eljár az iskolába, és úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna! – nézett Nate az említettre, és a hangja parancsoló volt. Benji elkínzottan pislogott rá, aztán bólintott.

- Helyes, akkor most munkára! – eresztett minket szabadon az Alfánk.

Átsétáltam a nappaliba, és leültem a fal mellé a földre, míg a kinti szolgálatra beosztottak elhagyták a házat. Benjamin fáradt sóhajjal ült le mellém. Bizonytalanul felhúzta a lábait, aztán mikor rájött, hogy túl hosszúak, kinyújtotta őket. Aranyos volt, hogy bár kinézetre elment volna húsz évesnek is, mégis korához hűen esetlenül bánt a hirtelen megnőtt végtagjaival még mindig.

- Sajnálom, hogy a múltkor úgy rád förmedtem… - törtem meg a csendet. – Daniel pont előtte szúrt le, és dühös voltam. Nem rajtad kellett volna levezetnem.

- Semmi gond. Mostanában úgyis mindenki csak veszekszik velem. Már kezdem megszokni – konyultak lefelé a telt ajkak. Hirtelen összeszorult a mellkasom. Oldalra dőltem, és egy puszit nyomtam a barna arcbőrre.

- Tényleg nagyon sajnálom. Ha szeretnél beszélgetni, itt vagyok! – fogtam meg Benji kezét bíztatóan.

- Nem hagyják, hogy elmondjam neki! – tört ki belőle hirtelen. – Nem fogom kibírni, hogy csak az iskolában láthatom… - fordult felém hatalmasra nyílt szemekkel. – Én… folyton a közelében akarok lenni. Akkor is, ha csak nézhetem. Ez olyan… - tette a kezét a szíve fölé összeszorított ujjakkal, miközben kapkodva vette a levegőt a felindultságtól.

- Intenzív? – kérdeztem, mire heves bólogatást kaptam válaszul. – De nem értem… Miért ne találkozhatnál azzal a kislánnyal iskola után is?

- Hát… Mert… - pirult fülig Benjamin. – Ő már nem kislány. Ő egy igazi nő. És olyan gyönyörű… - csillant fel a tekintete, mintha épp most is látná bevésődése tárgyát. – Egész éjszaka fent voltam matekozni, és ma kihívott a táblához, és mikor megcsináltam azt a feladatot… Azt akarom, hogy mindig úgy nézzen rám!

- Te bevésődtél a matematika tanárnődbe? – hökkentem meg egy másodpercre. Így már érthető volt, hogy miért is voltak kiakadva a többiek. Nem elég, hogy Benji túl fiatal volt a szerelemhez, de a bevésődése még túl idős is volt hozzá. – Hány éves? – kérdeztem meg félve.

- Huszonhat – vágta rá lelkesen. Láttam rajta, hogy már az is boldoggá teszi, ha csak beszélhet róla. Talán, én voltam eddig az egyetlen, aki úgy hallgatta végig, hogy nem veszekedett vele… - Most jött az iskolába, mert Mr. Rutledge nyugdíjba vonult, hála az égnek – sóhajtott fel nem kis megkönnyebbüléssel, úgyhogy sejtettem, hogy viszonyult az előző tanárához.

- És hogy hívják? – igyekeztem eltitkolni az aggodalmamat, és inkább pozitívan álltam a dologhoz. Talán, Benjamin kevesebb hülyeséget csinál, és ami a fő, kevesebbet szenved majd, ha van valaki, akiben megbízhat ezzel kapcsolatban is.

- Lupe. Hát, nem sorsszerű? Még a neve is kötődik hozzám! – ült ki olyan széles vigyor Benji arcára, ami mosolygásra késztetett.

- Ez igazán klassz!

- A többiek szerint, egyáltalán nem az – komorult el megint. Nem szerettem ilyennek látni. Ahogyan Alice-t is fájt szomorúnak tudni, úgy Benjamint is. Ők ketten mindig olyan életvidámak voltak, és ha mégis rossz kedvük lett, azt nehezebb volt végignézni, mintha egy állandóan szomorkodó emberről lett volna szó.

- Tudom, mit érzel… - húztam el a számat.

- Igen, te tudod. – Ahogy Benjaminnal egymásra pillantottunk, hirtelen két dologra döbbentem rá. Az egyik, hogy sorstársak vagyunk, így segítenünk kell egymást, a másik pedig, hogy Benji sokkal érettebb lelkileg, mint azt korábban hittem. A bohókás természete és a kora ellenére, egy másodpercre megláttam benne a felnőtt férfit, aki nem sokára lesz.

- Beszélek majd Nate-tel – súgtam Benji fülébe, aztán felpattantam a földről, mert meghallottam az ismerős autó berregésének a hangját. Pár pillanat múlva a kocsi lefékezett a ház előtt, aztán Carlisle egy nagy dobozzal a kezében belépett az ajtón.

- Erre – jelent meg Jonathan és Jade, akik eddig a konyhában vártak. Carlisle letette a dobozt a földre, aztán mosolyogva rám pillantott.

- Szia! – léptem elé és megöleltem. Nagy meglepetésemre Benjamin is mellém sietett, és kinyújtotta a kezét Carlisle felé.

- Üdv, doki! Segítsek valamiben? – pillantott a doboz felé. Carlisle is megilletődött egy pillanatra – nem szokta meg, hogy ennyire bizalmasan köszöntik itt mások is rajtam kívül -, aztán megrázta Benji kezét.

- Azokat ki kéne még pakolni. Ha nem férnek az asztalra, hoztam egy másikat, kint van a csomagtartóban.

- Rendben, akkor munkára fel! – csapta össze a kezeit Benjamin, aztán rám kacsintott. Tényleg sorstársak vagyunk – mosolyogtam rá. Úgy tűnik, nem csak én éreztem így, és ettől valamiért boldogabbnak éreztem magam.

Lelkesen vettem át Carlisle autókulcsait, hogy behozzam az említett asztalkát, miközben kifelé menet elégedett pillantást vetettem Jade felé, akinek egy cseppet sem tetszett Benjamin viselkedése. Én viszont lelkesen könyveltem el magamban, hogy legalább egy farkas megpróbálja elfogadni a másik családomat.

Miután visszatértem a házba, felállítottam az összecsukható asztalt, és nekiálltam segíteni Benjinek a pakolászásban. A következő jó pár óra elég feszülten telt. Nate szép sorban beengedte a fiatalokat, akiken már látható volt, hogy nem sokára bekövetkezik náluk az átváltozás. Jade vért vett tőlük, és elvégzett néhány apróbb vizsgálatot, Carlisle pedig címkézte a kis kémcsöveket közben megkezdve a kísérleteket. Úgy vélte, muszáj a frissen lecsapolt véren kipróbálni az ellenszert, ezért is nem bízta a vizsgálatokat Jade-re, és volt jelen ő is a veszélyek ellenére.

Nate, Benji és én árgus szemekkel figyeltük a tesztalanyok minden egyes kis rezdülését. Elég kockázatos volt némelyikük közelébe engedni Carlisle-t, mivel nem tudhattuk előre, mikor történik meg az első átalakulás – és egy vámpír pár méteres körzetében lenni, tökéletes kiváltó ok lehetett volna rá.

Ahogy Ouray belépett a szobába, megfeszültem. Jade úgy tett, mintha nem is ismerné őt – még a nevét is megkérdezte -, én pedig majdnem felrobbantam a dühtől. Összeszorítottam az ajkaimat, hogy ne ordítsam a képébe, milyen egy hazug kis dög, a testi épségét pedig úgy garantáltam, hogy a karjaimat szorosan összefontam magam előtt.

- Csak egy kis szúrás lesz az egész… - mosolyodott el Jade, mire Ouray láthatóan megborzongott – biztos voltam benne, hogy ő nem az undortól, ahogyan én. Jade elszorította egy gumiszalaggal a felkarját, aztán megtöltötte az első kémcsövet vérrel. A vékony üvegcse hirtelen csúszott ki a kezéből, és mire felfoghattuk volna, mi történt, Carlisle már kapott is utána ösztönösen.

Ahogy az aranybarna szempár felnézett a sötét tekintetbe, végigfutott rajta a felismerés, hogy ostobán cselekedett – túl közel került Ouray-hez. Azonnal hátrébb ugrott, ahogy Ouray erőteljes remegésbe kezdett. Az átváltozás mindannyiunknak csak egy másodpercig tartott. Igyekeztem lezárni az elmémet, miközben oltalmazóan Carlisle elé vetettem magam. A szürke farkas vicsorogva fordult hol felém, hol a többiek felé. Hallottam Nate alfai hangját a fejemben, ami megálljt akart parancsolni neki, de mintha Ouray ellenállt volna az utasításnak. Aztán hirtelen rádöbbentem – ő nem is hallja azt!

A sárgás színű farkas felé kaptam a tekintetemet – merően bámulta Ouray-t, de egyáltalán nem vett fel támadóállást, mint mi -, és biztos voltam benne, hogy a megérzésem helyes. Jade megszerezte a saját falkájának első tagját.