Pillanatképek 2.

Nos, mivel összegyűltek a hsz-ek (a határ 185 volt), és ezért holnap... vagyis most már ma frisselnem kéne, de Szandi a hétvégén nincs gépközelben, nélküle viszont, nem tehetek fel új fejezetet, ezért cserébe írtam nektek egy kis novellát megint. Remélem, hogy ez is tetszeni fog, bár nem tudom, milyen lett, mert most fejeztem be, és félkómás állapotban ezt nem tudom felmérni. :D Új fejezet hétfő este lesz. Jó olvasást! :)

18 éven aluliaknak nem ajánlott!!!


Pillanatképek
(Joshua nézőpontjából)



1. kép (Joshua 12 éves korában):


A lehető leglassabban lépkedtem a poros úton, amely a házunkhoz vezetett. Ha már úgyis elkéstem, és leszidnak, legalább minél később kapjam meg a fejmosást apámtól. Már bőven elmúlt éjfél is, pedig este nyolcig szólt a kimenőm, de nem éreztem magam hibásnak. Én csak úsztam egyet a tengerben, aztán elnyomott az álom. Hát, tehetek én arról, hogy az a sós illat, és a homok puhasága ilyen altató hatással van az emberre? Ahogyan az sem az én bűnöm, hogy La Push legutolsó háza a miénk, és ilyen hosszú odáig az út – győzködtem magam, miközben egy apró követ rugdostam a lábujjaimmal.

Egy ág megreccsent nem messze tőlem az erdőben, én pedig megtorpantam, és kissé erősebb szívdobogással néztem a sötétbe. Sosem féltem éjszaka egyedül, de most valahogy kellemetlen érzés járt át. Hirtelen, mintha egy vörös szempár villant volna meg nem messze tőlem. Pont olyan, amilyenről abban a horror történetben olvastam, amit Nate-től kaptam kölcsön, és az ágyam matraca alá rejtettem – apám nem szerette, ha ijesztő dolgokról olvasok.

Megdörzsöltem a szemeimet, és a káprázat olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen felbukkant. Kissé megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és elhatároztam magamban, hogy soha, de soha nem mesélem el senkinek, hogy a sötét erdő majdnem a frászt hozta rám. A fiúk a suliban biztosan kiröhögnének – kivéve Nate-et, ő biztosan nem tenné.

Futni kezdtem a házunk felé, hogy minél hamarabb a szobám biztonságában tudjam magam, de ahogy feltéptem az ajtót, és a szülői aggodalom helyett csend fogadott, a rémültségem csak fokozódott. Lehet, hogy elmentek megkeresni? Ha felkutatták értem a fél erdőt, akkor tényleg kapok a fejemre… - húztam be automatikusan a nyakamat, mintha máris várna rám egy atyai füles.

- Anya? Apa? – motyogtam a sötétbe, miközben beljebb mentem a nappali felé. Hirtelen a meztelen talpam megcsúszott valamin, én pedig alig bírtam megkapaszkodni a falban, hogy ne üljek fenékre. Az ujjaimmal kitapogattam a villanyt, és amint lefelé pillantottam, a levegő a tüdőmbe szorult. A padló valami vöröslő dologtól volt sikamlós. Pont olyan, mint a paradicsomszósz, amit ebédre ettünk… - futott végig az agyamon a gondolat.

- Anya? – a hangom még bizonytalanabbul csengett, mint az előbb. Undorodva dörgöltem a lábamat a padlóhoz, aztán kikerülve a tócsát beléptem a nappaliba.



2. kép (másnap délelőtt):


- Gyere, engedd el őt! – próbáltak a férfikezek elszakítani az anyámtól. Olyan erősen szorítottam a ruháját, hogy az anyag recsegni kezdett, de nem érdekelt. Majd megvarrja később, hiszen ő a szakadt nadrágjaimat is meg tudja mindig foltozni…

- Joshua! – szólított egy ismerős hang a nevemen. Hallottam Nate lihegését, valószínűleg futott idáig. Már fél La Push itt tömörült a házunk körül, és a hangzavar szörnyen bosszantott. Miért nem hagyják nyugodtan aludni a szüleimet?

- Fiam, menj innen, ezt nem kell látnod! – eresztett el nagy megkönnyebbülésemre Mr. Uley, aztán megpróbálta kiterelni a szobából Nate-et. Hallottam a motyogást az ajtóból, de a hangok nem álltak össze szavakká a fejemben. Igazából, nem is érdekeltek. Csak a szüleim mellett akartam maradni, hogy vigyázzak rájuk.

Egy kis idő múlva újra mellém térdelt valaki, de most nem akart erőszakkal elráncigálni az édesanyám mellől. Éreztem a gyengéd ujjakat a hajamban, ahogyan csendes vigaszt nyújtanak, és a könnyeim maguktól potyogni kezdtek. Szégyelltem magam, amiért mások előtt sírok. Egy férfi nem sír – az apám mindig ezt mondogatja nekem.

- Nem lesz semmi baj – suttogta Nate közelebb hajolva hozzám. – Mostantól majd én vigyázok rád! – ígérte. A keze végigsimított az enyémen, és az ujjaim megadva magukat neki, inkább az élő testbe való kapaszkodást választották. Reszketve öleltem át, miközben a fejemet a vállába fúrtam.

- Ne mondd el, kérlek… Ne mondd el senkinek, hogy sírok – szipogtam a fülébe. Nem okozhatok csalódást az édesapámnak azzal, hogy mindenki megtudja, mennyire gyenge is vagyok.

- Nem mondom el. Ez a mi titkunk marad. – Hálásan mosolyodtam el, miközben éreztem, hogy felhúznak a földről. Tiltakozni akartam, de a susogás a fülemben elálmosított.



3. kép (8 évvel később):


Letérdeltem a földre, aztán letettem a mezei virágcsokrot a hófehér márványkőre. Ahogy a pillantásom végigsimogatta a sötétben is szinte világító vésett neveket, úgy nőtt bennem a lelkiismeret-furdalás. Most már tudtam, hogy a sors milyen kegyetlen és ironikus. Ha akkoriban történik meg az, amin alig pár hete estem át, akkor megvédhettem volna a szüleimet. Akkor nem hittem volna úgy, hogy a vöröslő szempár csak egy gyermek fantáziájának rémképe, mert éreztem volna a tömény vámpírbűzt, ami tegnap is elöntötte az orromat, mikor a hegyekben levadásztunk egy nomádot.

Reszkető kezeim ökölbe szorultak, aztán egy másodperc alatt megtörtént az átváltozás. Négy lábon indultam meg a sötétbarna farkas felé, aki a temető kapujában várt rám. Nem akart magamra hagyni, mert még nem mindig tudtam uralni az erőmet, viszont La Push-t sem hagyhattuk el túl hosszú időre. Aidannál már észrevehetőek voltak a jelek, melyek azt mutatták, hogy nem sokára ő is közénk fog tartozni, és ott akartunk lenni, mikor ez megtörténik, hogy átsegítsük a nehezén.

Nem a te hibád – válaszolt Nate az engem marcangoló kétségekre. Eleinte zavart egy kissé, hogy farkasként minden gondolatom és érzésem nyílt titok előtte, de most már kezdtem hozzászokni.

Egyszer elkapom azt a vámpírt és megölöm. Esküszöm! – ígértem főleg inkább magamnak, mint neki.

Én pedig ott leszek veled, és segítek – hallottam a választ. Hálás pillantást vetettem az Alfám felé, aztán felélénkülve vakkantottam egyet, hogy eltereljem a figyelmemet a rossz dolgokról.

Verseny? – kérdeztem, és azonnal be is vetettem magam a fák közé.

Hé, ez így nem ér! Csaló! – Nate nevetése sokáig visszhangzott az elmémben.



4. kép (2 évvel később):


Bosszantott az a kis fruska, mégis volt benne valami, ami miatt kedveltem. És ezért magamra is mérges voltam. Azt hittem, hogy majd társra lelek. Valakire, aki megérti, mit is érzek, hiszen, ugyanazt élte át, amit én is – egy vámpír elvette tőle a szüleit. De nem. Ő egyáltalán nem érez gyűlöletet, sőt, papás-mamást játszik az egyik vérszívóval. Undorodva morogtam, aztán futva elindultam nyugat felé, hogy még nagyobb területet bejárhassak járőrözés közben.

Nem értettem, hogy teheti ezt. Én bármit odaadtam volna azért, hogy az összes szörnyeteggel végezhessek – akár még az életemet is -, hiszen mind gyilkosok voltak, hiába bújtak a békesség álarca alá. Lehet, hogy jó ideje embervér nélkül éltek, és az is megeshet, hogy még kibírják akár évekig is, de egyszer majd úgyis elpattan bennük valami, és akkor hiába a bizalom, hiába a szeretet, belemélyesztik a fogukat a kecses nyakba, ami azt a naiv fejet tartja magán.

A gondolat valamiért nem esett jól. Igaz, legszívesebben jó erősen megráztam volna Isabellát, hogy ébredjen már fel a regényes leányálmából, de azt nem akartam, hogy baja essen. Nem akartam, hogy az „Én megmondtam…” mondatot egyszer ki kelljen ejtenem a számon a temetésén. Pedig tudtam, hogy így lesz, de persze, senki sem hallgatott rám. Még Nate sem… Ő abban bízott, hogy ha kedvesek és megértőek vagyunk, akkor Isabella kötődni fog hozzánk is, és ezáltal lehetőségünk lesz majd megvédeni.

Valami zörejt hallottam nem messze előttem, ezért megálltam, és a füleimet a magasba emelve füleltem. Mikor megéreztem a felém szálló illatot, megnyugodva szusszantottam egyet. Úgyis éhes voltam, ezért halk léptekkel közelítettem meg a prédámat. Alig pár lépés után az előttem lévő bokor megmozdult, aztán egy apró, barna nyuszi bújt elő belőle. Gombnyi orra gyorsan mozogva szimatolt a levegőbe, piros szemei pedig érdeklődve fürkésztek engem.

Azt hittem, hogy majd ha megmozdulok, elrohan – nem bántam volna egy kis kergetőzést evés előtt -, de az a kis ostoba egyáltalán nem érezte a veszélyt. Pont olyan naiv volt, mint Isabella. Megálltam előtte, és bosszúsan rámorogtam, hátha végre észhez tér, de ahelyett, hogy elmenekült volna, botladozva közelebb ugrált hozzám – csak most vettem észre, hogy megsérülhetett. Megmerevedve figyeltem, ahogyan a lábaim mellé ér, és szaglászni kezd. Összerezzentem, ahogy a pofáját hozzám dörgölte, mintha azt vártam volna, hogy az a kis szerencsétlen mikor változik át vérengző szörnyeteggé.

A saját butaságomat szégyellve léptem azonnal hátrébb, és vadul vicsorogni kezdtem. Mikor láttam, hogy ez teljesen hasztalan, felszegtem a fejemet, és elindultam visszafelé. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem azért hagytam fel a falatozás gondolatával, mert szánalmat érzek – ami a gyengék jellemzője -, hanem azért, mert egy ilyen vakarék még arra sem méltó, hogy megkóstoljam.

A halk motozást hallva megperdültem a tengelyem körül, és dühösen meredtem a vörös szemekbe. A nyúl figyelmen kívül hagyva nem sok jót ígérő tekintetemet ismét ügyetlenül sántikálva mellém ügetett, aztán a mellső lábamhoz dörgölőzött, és hozzám bújva lefeküdt aludni. Hitetlenkedve horkantottam fel, majd lehajoltam, és óvatosan a fogaim közé vettem a nyakánál a bundáját. Először el akartam hajítani, hadd törje ki a nyakát is, de aztán megéreztem az apró remegést, ami végigfutott a testén, és valahogy képtelen voltam megtenni. Visszatettem a földre, megrázkódtam, és felvettem eredeti formámat.

- Ostoba – csóváltam meg a fejemet, és gyengéden a tenyerembe vettem az apró testet. Az egész szőrgombóc alig volt akkora mint a két kezem összetéve. – Rossz embert választottál, én nem tudlak szeretni – néztem a szemébe. Szuszogott egy párat, aztán összegömbölyödve lefeküdt, és elaludt. Óvatosan leültem az egyik fa mellé, és igyekeztem nem mozgatni a kezeimet, nehogy felébresszem.



5. kép (akkor, amikor Josh lerohanja Isát):


Az egész testem remegett a feszültségtől, és hogy levezessem, ököllel csaptam bele az egyik fába. Ahogy megéreztem az érintést a hátamon, megperdültem, de Jade arcán egyáltalán nem láttam félelmet. Pedig azok után, ahogyan Isabellával viselkedtem, és az előbbi kis akcióm láttán, azt hittem, hogy mindenki rettegve pillantana rám.

Isabella is félt tőlem. Nem is csodáltam… Úgy rontottam neki, mint egy felbőszült vadállat, holott a naivságán kívül semmi bűne nem volt. Azok a vámpírok megbabonázták, ő pedig Jonathant őrjítette meg.

- Sajnálom – nyögtem ki Jade-nek is.

- Semmi baj. Tökéletesen megértelek – nézett rám olyan együttérző tekintettel, hogy valamiért hittem, valóban tudja, mit is érzek most. A fatörzs mentén lecsúsztam a fűbe, és az arcomat a kezeimbe temettem. Hallottam, ahogy leül mellém, de nem reagáltam. – Volt egy vőlegényem… - Hallottam meg a hangját pár pillanatnyi csend után. Érdeklődve pillantottam fel rá.

- Volt?

- Éppen az esküvőnkre készültünk, mikor nyoma veszett. Egy vámpír… elvette a lelkét – Jade kezei ökölbe szorultak, és a szája megremegett. – Én végeztem vele – nézett rám tekintetét az enyémbe fúrva.

- Ó – nyögtem ki. Ennél értelmesebb nem jutott eszembe, de abban biztos voltam, hogy Jade a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem tudom, nekem lett volna-e erőm megölni, akit szeretek, hogy megmentsem az elátkozott örökléttől. Ha a szüleim aznap este nem haltak volna meg, hanem… - megborzongtam a gondolattól, és végtelen tiszteletet éreztem hirtelen a mellettem ülő, törékenynek kinéző nő iránt. A pillantása magához bilincselt, és már elképzeltem, ahogy előre dőlök, és lecsókolom a szomorúságot az ajkairól, mikor megtörte a csendet.

- Sajnálom, hogy felhergeltelek. Az én hibám, hogy nekimentél Isabellának. Ha én előtte befogom a számat, akkor… - kezdett mentegetőzni. A válla hozzáért a karomhoz, amitől forróság szaladt végig a testemen.

- Nem – szóltam közbe határozott hangon. – Tökéletesen igazad volt. Ami itt folyik az tűrhetetlen. Nem elég, hogy vámpírokkal barátkozunk, most már fel is tálaljuk nekik magunkat. Jonathan megőrült!

- Tudod… Talán, nem ő a megfelelő az alfaszerepre… - Feszülten rándultak meg az arcizmaim. Bennem is sokszor felmerült mostanában ez a gondolat, de nem tudtam volna elképzelni, hogy ne Jonathan vezessen minket. Úgy nőttünk fel, mint a testvérek, és tudtam, hogy a legjobbat szeretné nekünk és a la push-i embereknek, csak abban nem voltam biztos, hogy ő maga tisztán látja-e, mi is az érdekünk.

- Talán… igazad van ebben is – sóhajtottam fel fáradtan.



6. kép (aznap, amikor Jade este Ouray-jel találkozik):


Fáradtan dőltem be az ágyamba. Az éjszakai szolgálat kimerített teljesen, és még Nate ostoba képzelgéseit is el kellett viselnem. Akármennyire is próbálta másfelé terelni a figyelmét, újra és újra az Isabellával kapcsolatos álmai jártak a fejében. Egyfelől ez bizarr volt, másfelől én is férfi voltam, akinek már régen volt módja kielégíteni bizonyos szükségleteit egy nő társaságában.

Bosszúsan morogva fúrtam a fejemet a párnámba, aztán megéreztem a puha fülek csiklandozását a vállamnál.

- Gyere ide – fordultam meg, és magamhoz húztam Nyuszi Kisasszonyt, aki elégedetten fúrta közelebb magát a mellkasomhoz - szerette a testemből áradó meleget. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, aztán lehunytam a szemeimet.

A kopogtatásra hirtelen riadtam fel. Úgy éreztem, mintha csak alig pár percet aludtam volna, de ahogy az órára pillantottam, rádöbbentem, hogy már délután három is elmúlt. Nyuszi Kisasszony az ágy sarkában üldögélt, és engem figyelt. Morcosan keltem fel az ágyról, és a szemeimet dörgölve indultam az ajtó felé, aztán mikor rádöbbentem, hogy a boxerem érdekesen dudorodik elől, tétován pillantottam körbe a rövidnadrágomat keresve. Mikor megtaláltam az ágyam melletti székre dobva, felrángattam magamra.

- Szia! Felébresztettelek? – Jade mosolyától hirtelen elmúlt az ébredés utáni nyűgösségem, viszont a férfiasságom mocorgása csak erősödött.

- Öhm… Igen, de nem baj – motyogtam zavartan, mint egy kisiskolás. Valahogy Jade közelségétől mindig úgy éreztem magam, mint aki megivott pár pohárkával, és még nem részeg, de már nem józan.

- Hoztam egy kis ennivalót. Gondoltam, jól fog esni munka után – lépett be mellettem a házba, aztán a konyhaasztalhoz sétált, és letette a kezében hozott edényeket. A forró leves és a főtt hús illata betöltötte azonnal a helyiséget. Mélyet szippantottam a levegőből, aztán leültem az egyik székre. Figyeltem, ahogy Jade szépen megterít, aztán szed nekem, és hirtelen olyan kellemes érzés töltött el. Aztán mikor rádöbbentem, hogy pont úgy érzem magam, mint gyerekkoromban egy-egy családi ebédnél, elkomorultam. – Valami baj van? – éreztem meg az óvatos érintést az arcomon. Elpirulva pislogtam az aggódó vonásokat fürkészve. Jade gyorsan visszahúzta a kezét, és az ölébe ejtette.

- Nem, semmi baj. Ez igazán ínycsiklandó – vettem a kezembe a kanalat, és a számba tettem az első korty levest. – Mmm… És isteni az íze is – nyeltem le elégedetten mormogva.

- Örülök, hogy ízlik – tért vissza a mosoly Jade arcára. Nyuszi Kisasszony ugrálva jelent meg a konyhaajtóban, és érdeklődve körülnézett. A női kezek kinyúltak felé, ahogy a közelünkbe ért, és felemelték. Irigykedve figyeltem, ahogy kis kedvencem elhelyezkedik Jade ölében, és a finom ujjak simogatni kezdik. Önkéntelen sóhaj szakadt fel a torkomból, és mikor rájöttem, hogy túl hangos volt, idegesen hajtottam a fejem a tányér felé, és serényen lapátolni kezdtem az ételt.

Jade egy idő után felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált, én pedig rajta felejtettem a pillantásomat, és teljesen kiment a fejemből az előttem lévő leves. A haja selymesnek és puhának tűnt, a bőre hibátlan barackszínű volt. Legszívesebben felálltam volna, hogy mögé lépjek, és az orromat a nyakába fúrva belélegezzem az illatát.

- Miért nézel? – zökkentett ki az álmodozásból Jade hangja. Elvörösödve néztem rá, és mikor megláttam a pírt az ő arcán is, tudtam, hogy sejti a gondolataim témáját. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de letettem a kanalat, és odamentem hozzá.

- Én csak… - megpróbáltam elmondani neki, hogy milyen gyönyörűnek is látom, de nem találtam rá megfelelő szavakat, ezért csak előre hajoltam, és megcsókoltam. Szinte azonnal falni kezdtük egymás ajkait pontosan tudva, hogy mit kíván a másik. Az ágyékom keményen feszült a női ölnek, kezeim pedig alányúlva emelték fel őt a párkányra. Mikor kiszakadtam az ízletes csókból, rögtön a bőrét kezdtem kóstolgatni. Az illata tényleg olyan isteni volt, mint amilyennek elképzeltem. Szám bejárta az álla vonalát, aztán a nyakán át megállapodott a fülénél. – Szeretlek – nyögtem a fülébe az ifjonti hévtől az érzéseimet, mire hirtelen a kezei a mellkasomnak feszültek.

- Nem, ne! Hagyd abba! – tolt el magától.

- Mi a baj? Valamit rosszul csináltam? – néztem rá lihegve, miközben semmit sem értettem.

- Nem, nagyon is jól csináltad. Pont ez a baj – hunyta le a szemeit, és vett pár mély levegőt. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem, de elhúzódott az érintésemtől. – Josh… Ezt nem csinálhatjuk.

- Miért? – vontam össze a szemöldökömet.

- Mert csak megbántanálak – nyögött fel elkeseredett hangon. – Te jó fiú vagy… - mosolygott rám keserűen. – Egyszer egy nő tökéletesen boldog lesz melletted. De az a nő, nem én vagyok.

- A bevésődés miatt? Mi van, ha meg sem történik velem soha?

- Ennek semmi köze ehhez. Egyszerűen csak túl idős vagyok hozzád, és úgysem maradok örökre itt – hozott fel olyan érveket, amik nem érdekeltek. A kora egyáltalán nem számított, és biztos voltam benne, hogy rá tudnám venni a maradásra.

- Akkor miért közeledtél hozzám? És ne mondd, hogy félreértettem a jeleket, mert tudom, hogy nem – vontam kérdőre. Amióta csak megismertem, azóta éreztem a vonzódást kettőnk között, és ez szép lassan a beszélgetéseink alkalmával valami erősebbé változott át bennem – és azt reméltem, hogy benne is.

- Nem mondom. Én csak nem hittem, hogy ez lesz belőle – nevetett fel zaklatott hangon. – Azt hittem, ez is egy kis játék lesz, és ha vége is szakad egyszer, az nem okoz sebet senkinek sem. Élveztük, jó volt, vége, ennyi. Ahogyan mindig. De ez most más… - rázta meg a fejét. – Te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Hidd el, ha belém szeretsz, meg foglak bántani – próbált meggyőzni elkeseredetten.

- Már késő… - fúrtam a tekintetemet az övébe. – És tudom, hogy nálad is az.

- Pont ezért nem tehetem ezt veled – lépett el mellettem, és mikor megpróbáltam visszatartani, eltaszított magától. Ahogy meghallottam a bejárati ajtó csukódását, lehunytam a szemeimet.



7. kép (egy nappal azelőtt, hogy Nate elűzi Jade-et):


Borús hangulatban mászkáltam a fák között, miközben Jade-en járt az eszem. Amióta a saját konyhámban faképnél hagyott, azóta a beszélgetéseink csak a tervezgetésre irányultak, és valahányszor fel akartam hozni valami személyes jellegű dolgot, ő azonnal hárított. Teljesen ki voltam borulva, és fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy megint olyan közel tudhassam magamhoz lelkileg is, amilyen közel korábban volt. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett engem, és ezt nem akartam elveszíteni.

Ahogy meghallottam a hangokat, azonnal megálltam, mert felismertem a nőt, aki beszélt. Óvatosan lopakodtam fától fáig, míg rálátásom nem lett a csevegőkre, és a kezem azonnal ökölbe szorult. Jade az Ouray fiúval társalgott, aki úgy bámult rá, mint egy éhező a rántott húsra.

Mikor a női kéz kinyúlt, és megérintette Ouray arcát, megfeszült minden izmom. Tudtam, hogy Jade afféle térítő szerepet vállalt magára a fiatalok körében, de arról fogalmam sem volt, hogy cserébe ilyen pillantásokat kap. Dühösen csörtettem előre megzavarva a párost. Jade zavartan nézett rám, míg Ouray azonnal behúzta a fejét, amint meglátott.

- Most menj – eresztette az útjára Jade legnagyobb szerencséjére, mert ha még egy percig el kellett volna viselnem, ahogyan méregeti a nőt, akit szeretek, nem törődtem volna a korával. – Mit csinálsz itt, Joshua? – fordult felém Jade, amint kettesben maradtunk.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled? – húztam el a számat.

- Csak a mítoszokról magyaráztam Ouray-nek. Arról, hogy a vámpíroknak nincsen lelkük, és csak jót teszünk azzal, ha elpusztítjuk őket – kaptam meg a választ, de nem voltam elégedett vele.

- Na persze, és a mitológia órához szükséges volt úgy cirógatnod, hogy szinte reszketett a vágytól? – léptem hozzá dühösen közelebb, és olyan villogó tekintettel néztem rá, amitől a legtöbb ember valószínűleg, halálra rémülve szaladt volna el.

- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok – vágott vissza, és elindult az ellenkező irányba. Alig pár lépéssel értem utol, és a karjánál megragadva löktem az egyik fa törzsének, hogy aztán elé lépve hozzápréseljem a testét.

- De igenis, van közöm hozzá! – csókoltam meg vadul marva az ajkait. Abban a pillanatban, ahogy ellökött magától, már csattant is az égető pofon az arcomon.

- Elég volt! Megmondtam, hogy köztünk nem lehet semmi! – lihegte dühös, de a vágytól ködös pillantással.

- Igen, megmondtad – bólintottam, aztán újra megragadtam, és magamhoz húzva megcsókoltam. Éreztem az erőtlen nyomást a mellkasomon, de az is hamar elhalt. Nem akartam neki esélyt adni az újabb tiltakozásra, őrültként téptem le róla a ruháit, amik cafatokban végezték a fűben, aztán az egyik kezemmel megragadtam a csípőjét, míg a másikkal a fenekénél tartva felemeltem. Lábai szorosan kulcsolódtak körém.

Lejjebb húztam a rövid nadrágot, ami rajtam volt, és azonnal beléhatoltam. A forró nedvességtől végigborzongott a gerincem, és mély nyögés hagyta el a torkomat. Jade ujjai a vállamba mélyedtek, ahogy mozogni kezdett rajtam. Ajkaink hol egymást tépték, hol a másik testét csókolták, ahol csak tudták, de ennél többet akartam. Az egész testét végig akartam simogatni és kóstolni.

Óvatosan tartva térdeltem le a földre, hogy aztán hátra döntve őt, átvegyem az irányítást. A lökéseim lelassultak és mélyebbé váltak, miközben a női mellek látványa és íze lekötötte a figyelmemet. Élveztem a halk nyöszörgést, amit az váltott ki Jade-ből, hogy a megkeményedett mellbimbók körül köröztem a nyelvemmel, aztán az ajkaim közé vettem és beszívtam őket.

Mikor megéreztem az ujjait a hajamban, felemeltem a fejem, és újra hosszan megcsókoltam. A nyelveink, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, olyan megszokottan keringőztek, pontosan tudva, mit kell tenniük ahhoz, hogy a másikat az őrületbe kergessék.

Kezeimmel végigsimítottam a hosszú lábakon, hogy aztán a térdhajlatba markolva feljebb toljam őket, és még mélyebbre hatoljak a lüktető forróságban. A csípőm egyre gyorsabban mozgott, miközben a fülemben izgatóan visszahangzott az ütemes cuppogás, mely ékes bizonyítéka volt Jade élvezetének.

A nyögéseink hangosabbá váltak, és szaggatottan kapkodtuk a levegőt, aztán Jade teste alattam rángatózni kezdett a gyönyörtől. Éreztem, ahogy a körmei a hátamba marnak, de csak a férfiasságomat körülvevő pulzálásra tudtam koncentrálni. A kéj hirtelen robbant ki belőlem. Újra és újra előre löktem magam, mélyen a női testbe, miközben a magjaim elárasztották.

Jó pár percig feküdtünk egymáson teljesen kimerülve, aztán félig legördültem róla, és felemelve a fejemet a vonásait fürkésztem.

- Ezt idővel meg fogod bánni… - A szemei szomorúan csillogva néztek vissza rám, miközben gyengéden kisöpörtem pár tincset az arcából.

- Szeretlek. Nincs mit megbánnom – válaszoltam, aztán a hátamra fordultam, és magamhoz húztam. Semmi mást nem akartam, csak magam mellett tudni őt örökre. És ezért bármire hajlandó lettem volna.