Pillanatképek

A mai számhatár a 85 volt, és ezt is bőven átléptétek, szóval, holnap várható egy új fejezet. :D Nagyon köszönöm, hogy ennyire lelkesek vagytok, és olyan sok érdekességet és okosságot írtok le nekem. :)
Hogy bebizonyítsam, milyen hálás is vagyok nektek, kaptok egy kis meglepetést... :)
Ez egy rövidke novella, amely pillantképekből áll. Lupe szemszögéből íródott, így róla és Benjaminról szól, és a vége tudom, hogy kicsit homályos lesz, de majd minden ki fog derülni idővel az eredeti ficemből, csak ki kell várni. :) Addig pedig ezen is elmélkedhettek. :D
Még valami... A novellához írt hsz-ek is beleszámítanak a játék első 3 részébe. :) Ó, és örülnék, ha írnátok, ugyanis ez az első alkalom, hogy Szandi valamit nem olvasott át, amit ide felteszek... Nagyon szerettelek volna meglepni titeket, ő most egész nap nem ért rá, és gondoltam, ez nem kapcsolódik közvetlenül a ficemhez, így kivételt teszek...
Jó olvasást! :)


Pillanatképek
(Lupe szemszögéből)


1. kép:

Izgatottan álltam meg az osztályterem előtt. A szívem a torkomban dobogott, a gyomromban pedig mintha néhány száz pillangó rendezett volna repülési versenyt. Igaz, a főiskolán, diákként voltam tanítási gyakorlaton többször is, de az teljesen más volt, mint a mostani helyzet. Egy saját osztályt oktatni sokkal nagyobb felelősség. És sokkal ijesztőbb is.

Ezernyi kérdés pörgött az agyamban – mi lesz, ha nem fognak szeretni; ha nem tudom őket megfelelően tanítani; ha kiderül, hogy mégsem vagyok jó tanár -, miközben vettem egy mély levegőt, aztán lenyomtam a kilincset.

Odabent nyüzsgő diákélet fogadott, de amint beléptem, elhallgattak, és kíváncsi tekintettel fordultak felém. Megpróbáltam magabiztosnak tűnő léptekkel az asztalomhoz sétálni, aztán egy újabb nyugtató ki-be lélegzés után, az osztály felé fordultam. Pillantásom végigszaladt az arcokon, aztán hirtelen szembetaláltam magam egy mogyoróbarna tekintettel, amely sokkal intenzívebben bámult rám, mint az összes többi. A pulzusom még gyorsabb lett, de nem tudtam, mi is ennek az oka. Zavartan emeltem gyorsan a kezembe az osztálynaplót, hogy felolvassam a neveket.

- Benjamin Clearwater? – olvastam fel a soron következő nevet, mire a barna szemű fiú felállt a helyéről, ahogyan a névsorban előtte lévő diákok is tették. A különbség csak annyi volt, hogy a kezeimben reszketni kezdett a bőrkötéses könyv.




2. kép (egy héttel később):

Alig egy hete voltam újra La Push-ban, és máris úgy éreztem, el kéne menekülnöm. Nem azért, mert valaki üldöz, még csak nem is az volt a gond, hogy nem úgy ment a tanítás, ahogyan mindig is elképzeltem. Saját magam elől akartam elrohanni.

Bűnösnek éreztem magam a gondolataim miatt. Soha, egyetlen másodpercig sem gondoltam vagy éreztem semmi helytelent egyetlen diákom iránt sem, sőt, mindig is elítéltem az olyan tanárokat, akik visszaéltek a helyzetükkel. Most viszont, valahányszor magamon éreztem azt a simogató és izzó pillantást, le kellett ülnöm, mert féltem, hogy szégyenszemre összecsuklanak a lábaim. Az előbb is, a szünet előtti órán, mikor kiosztottam a kijavított dolgozatokat, és véletlenül csak egy röpke simításig hozzáértek a forró ujjak a kezemhez, azt hittem, leejtem az összes papírt hirtelen.

Sóhajtva ültem le, és a tanári asztalra könyökölve a kezembe hajtottam a fejemet. Ez nem helyes. Egyáltalán nem az! Az a fiú még csak tizennégy éves. Egy gyerek. Annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha egy huszonéves félisten szállt volna le a földre… Vagy inkább, mint egy bukott angyal, aki előbújt a föld alól, hogy kísértésbe vigyen.

- Jaj, Benjamin, mihez kezdjek veled? – suttogtam magam elé, miközben az ujjaim végigsimítottak a nevén a naplóban. Elpirulva kaptam fel a kezem, mikor valami reccsenést hallottam. Azonnal felpattantam, és a nyitott ablakhoz léptem, de mikor kipillantottam rajta, semmit sem láttam. Csak a szél volt. Vagy a lelkiismeretem…




3. kép (pár hónappal később):

Fél lábon ugrálva bukdácsoltam le a lépcsőkön, mert ahogy meghallottam a kopogást, a nagy sietségben belerúgtam az ágyam lábába. Huri, aki gyerekkoromban az egyik legjobb barátnőm volt, megígérte, hogy átjön hozzám felidézni a régi emlékeket egy tea mellett. Mikor befejeztem a gimnáziumot, elhagytam La Push-t, és főiskolára mentem, azóta pedig nem is találkoztam vele, csak leveleztünk, így elég izgatott voltam.

- Azonnal megyek… - kiabáltam ki, nehogy azt higgye, mégsem vagyok itthon.
Ahogy feltéptem az ajtót, meglepetten torpantam meg. Egy másodpercig csodálkozva pislogtam magam elé, aztán ahogy lepillantottam a földre, a meglepetésem csak nőtt. Lehajoltam, és a kezembe vettem a hatalmas, piros almát. Fényes és hibátlan volt – igazán ínycsiklandónak nézett ki.

Értetlenül tartottam a tenyeremben, aztán felpillantva elakadt a lélegzetem. Egy hórihorgas férfialak állt a házunk előtt elvezető poros út másik oldalán lévő fa takarásában. Csak a két villogó szempár látszott tisztán az árnyék miatt, de pontosan tudtam, hogy ki az, aki figyeli minden mozdulatomat. Éreztem, ahogy a forró pír végigkúszik az arcomon, a szívem pedig őrült iramban kezdi pumpálni a vért.

Vagy egy percig csak álltam mozdulatlanul, miközben a mogyoróbarna tekintet foglyul ejtett. A józan eszem teljesen megszűnt, mintha egy gombnyomással kikapcsolták volna. A szemkontaktust fenntartva emeltem a számhoz az almát, és megízlelve beleharaptam. Az édes nedv végigcsorgott a torkomon kellemes bizsergést okozva.

- Megjött Huri? – Összerezzentem az anyám hangjától, ami odabentről érkezett. Azonnal visszaléptem a házba, és nekidőltem a hátam mögött becsukódó ajtónak. Csak most vettem észre, hogy zihálva kapkodom a levegőt. Az előbb éltem át életem legerotikusabb élményét – egy tizennégy éves fiúval. Hirtelen a bűntudat és a szégyenérzet újult erővel söpört végig rajtam.




4. kép (még pár hónappal később):

Aggódva pillantottam az üres pad felé, amelyben harmadik napja senki sem ült. Benjamin édesanyja betelefonált az igazgatóúrnak, és azt mondta, a fia beteg, ezért nem jön egy ideig, de én úgy éreztem, valami nincsen rendben. Benjamin bátyja és azok a fiúk, akikkel együtt szoktam látni, már jó ideje nem bukkantak fel a környéken, pedig azelőtt folyton beléjük ütközött az ember.

Sietős léptekkel indultam hazafelé az utolsó óra után, mert a felhők esőt hirdettek, és nem akartam, hogy a nálam lévő jegyzetek a forksi időjárás áldozatává váljanak. Halkan felsikkantottam, mikor egy kéz megragadott, és berántott a melléképület fala mellé, amely amolyan tornateremként szolgált.

- Benjamin? A frászt hoztad rám! – csattantam fel, mikor kiszabadultam a szorításból, és szembefordulva vele felismertem őt.

- Sajnálom, én csak… - motyogta maga elé zavartan. Hirtelen ismét elöntött a rossz érzés.

- Minden rendben? – érintettem meg a karját finoman, mire elkínzott tekintettel nézett le rám.

- Egy ideig nem tudok még iskolába jönni. Van valami… ami miatt el kell mennem. Muszáj, és… - Nem igazán értettem, miről is beszél, csak azt fogtam fel, hogy valami nagyon komoly dologról van szó.

- Belekeveredtél valamibe? – A kezem feljebb tévedt az arcára, miközben a tekintete az enyémhez kapcsolódott. – Ha igen, mondd el, és segítek. Hidd el, bármi is az, megoldjuk. Otthon van valami gond, vagy egy… lánnyal? – nyögtem ki. Bármennyire is fájna, teljesen természetes lenne, ha egy korabelivel kerülne közelebbi kapcsolatba – csak azt reméltem, hogy az a lány nem rántja magával semmi rosszba őt.

- Egy lánnyal? – vonta össze a szemöldökét. – Nem. Nekem csak… csak egy valaki fontos – felelte, én pedig bármennyire is nem akartam, a remény érzése töltötte el a mellkasomat. – Épp ezért meg kell tennem valamit, mielőtt… - Éreztem, ahogy esni kezd, de már egyáltalán nem érdekelt.

- Mit kell megtenned? – néztem fel a barna szemekbe. A hosszú, fekete szempillákon megültek az esőcseppek még gyermekibbé téve a fiatal arcot, és még inkább felerősítve az érzést bennem, hogy bűnös lélek vagyok. Hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogy Benjamin előre dőlt. Az ajkam bizsergett, mikor hozzányomta a száját, és a külvilág megszűnt létezni. Sóhajtva hunytam le a szememet, miközben az ujjaim végigsimítottak a nyaka vonalán. Annyira ártatlan volt ez a csók és olyan tiszta, hogy eszembe sem jutott tiltakozni.

- Nem sokára visszajövök – hallottam a halk suttogást, miután a csók hirtelen megszakadt. Az ujjaim alól eltűnt a forró bőr, én pedig riadtan nyitottam fel a szememet, de már egyedül voltam.

- Benjamin – kiabáltam a zuhogó esőbe kétségbeesve, de senki sem válaszolt. Önkéntelenül tört ki belőlem a zokogás. Fogalmam sem volt, miért is sírok valójában, csak az a fojtogató érzés nem eresztett. Ez volt az első csókunk. És egyben a búcsúcsókunk is.

A hófehér papírlapok túl nehézzé válva a kezeimnek a sáros földön landoltak.