A jövő reménysége - 25. fejezet

Bocsánat, hogy a fejezet nem tegnap került fel, ahogyan ígértem, de Szandi későn ért haza, nem működött a nete, és nem tudta átolvasni a fejezetet. Én meg nem mertem feltenni így, mivel ez a fejezet elég bonyolult katonai stratégiákat, titokkibogozásokat stb. tartalmaz, és nem akartam a végén hibázni, és elrontani az egész történetet. Szandi nagyon fontos munkát végez azzal, hogy átnézi a fejezeteimet, nem csak egy egyszerű béta, nem pár percig, hanem órákba telik, amíg közösen kijavítunk mindent, hogy elégedettek legyetek, és nem gyakran szoktunk késni, szóval, remélem, hogy mindenki megérti.

Szóóóóóval, lehet, hogy ez a fejezet kicsit tömény lesz, főleg az eleje, de olvassatok figyelmesen, mert sok titok kiderül belőle, és a megértése kell a folytatás megértéséhez. :) Ha valami nem lenne tiszta, akkor kérdezzetek nyugodtan, elmagyarázom, mert minden logikus, csak nem tudom, hogy meg tudtam-e fogalmazni úgy, hogy minden tökéletesen érthető legyen. :) Bár Freebbel próbaolvastattam, és neki tetszett és értette is, úgyhogy remélem, hogy tényleg sikerült értelmesen leírnom mindent. :)

A másik... A fejezet kivételesen hosszabb lett, mint a többi. Ez sok ok mellett azért is van, mert több rekordot is megdöntöttetek. :)

Az egyik, hogy most már október 17-e óta mindig 1000 fölötti volt a napi látogatószám az oldalon. :) A másik, hogy tegnap megdöntöttétek a napi látogatottsági rekordot, ugyanis 1954-en jöttetek fel az oldalra. :)

Amúgy az adatok, ha valakit érdekelne:



okt. 17.: 1205 látogatás

okt. 18.: 1802 látogatás

okt. 19.: 1313 látogatás

okt. 20.: 1354 látogatás

okt. 21.: 1316 látogatás

okt. 22.: 1195 látogatás

okt. 23.: 1415 látogatás

okt. 24.: 1552 látogatás

okt. 25.: 1700 látogatás

okt. 26.: 1954 látogatás

Köszönöm, hogy ennyien olvastok! :)
A kritika határt megint elmondtam Szandinak, jó olvasást, és várom a véleményeteket! :) Jaj, és ne felejtsétek, az értelmes kritikák számítanak csak bele a játékba, a számolások, egy soros dolgok nem, mert nem a kritikaszámra megyek, hanem bele szeretnék látni a fejetekbe. :)



25. TITKOK HÁLÓJÁBAN



JONATHAN ÖSSZEHÚZOTT SZEMEKKEL nézett rám, mint aki a fejembe akar minél hamarabb látni, hogy megtudja, milyen titkom is van még talonban. Elpirulva hajtottam le a fejem, miközben az ujjaim az övéivel játszottak, hogy a zavaromat elrejtsem, és erőt merítsek a vallomáshoz. Tudtam, hogy ellenezni fogja, amit mondani akarok, ahogyan Edward is tette eleinte, de reméltem, hogy Nate is megérti majd az érveimet.

- Mondd már, Isabella, mert az infarktus kerülget! – csattant fel Nate kissé türelmetlenül, bár megértettem az idegességét. Mostanában túl sokszor húztam ki nála már a gyufát…

- Szóval… Tudom, hogy azt mondtad, hogy kerülnöm kéne Russelt, de… Azt hiszem, összebarátkoztunk, és holnap kerti sütés lesz náluk, és elmegyünk mi is – hadartam végig gyorsan a mondatot, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, aztán vártam Nate reakcióját. Egy pillanatig csak meredten bámult rám, aztán fáradt sóhajjal megdörgölte az arcát.

- Miért nem tudod távol tartani magad a bajtól, az istenért? – nézett le rám kissé elkínzott arccal. Lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért ennyi gondot okozok neki, holott, ő mindig csak segített nekem és támogatott engem. Viszont, helyesen akartam cselekedni, és úgy tűnt, ezt kell tennem. Szinte biztos voltam benne, hogy Russel sosem ártana nekem, ezért nem láttam okot arra, hogy ne barátkozzak vele.

- Én csak segíteni szeretnék neki… Olyan magányos. Ha találkoznál vele, ha megismernéd, neked sem lenne szíved kerülni – próbáltam a lehető legelbűvölőbben pislogni Nate-re. Nem akartam felhasználni a női mivoltomat, de ez annyira ösztönös volt nálam, hogy egyszerűen nem tudtam tenni ellene.

- Rendben – bólintott komoly arccal, mire felélénkülve emelkedtem fel a sarkaimról, amin eddig térdelve ültem.

- Tényleg rendben? Nem haragszol rám, amiért barátkozom vele?

- Nem, nem az van rendben – rázta meg a fejét, mire leolvadt az arcomról a mosoly.

- Hanem? – ráncoltam össze a homlokomat értetlenkedve. Fogalmam sem volt, mire is gondol...

- Rendben, megismerem őt – forgatta ki a szavaimat. – Ha úgy találom, hogy veszélytelen, áldásom rátok – forgatta meg a szemeit.

- Csak ennyi? – sejtettem valami hátsó szándékot az ötlete mögött. Furcsa volt, hogy ennyire egyszerűen képes voltam meggyőzni, pedig Jonathan folyton minden miatt aggodalmaskodott, és úgy féltett engem, mintha valami porcelánbaba lennék, akit a leggyengébb szellő is szilánkosra törhet.

- Csak ennyi. Mást nem nagyon hiszem, hogy tehetnék a makacs fejed ellen! – kopogtatta meg finoman a halántékomat, mire durcás képpel ütöttem el a kezét. Pont úgy viselkedett velem, mint Edward, és ez bosszantott. Halvány mosolyt kaptam válaszul a morgásomra, aztán Nate miközben felállt a fotelből, felhúzott engem is a földről. – Szóval, holnap mikor is lesz az a kerti sütés? – érdeklődött.

- Valamikor délután, de… - hirtelen elakadt a szavam, mikor rájöttem, miért is kérdezte.

- Te el akarsz jönni? – A hangom kicsit magasabbnak hatott, mint általában. Hirtelen elképzeltem egy összejövetelt, ahol vámpírok, farkasok és egy memóriatörlő képességgel rendelkező ember együtt szórakozik. A kép hol abszurdan idealistának hatott, hol ijesztően véresnek. – Figyelj, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne…

- Szerintem pedig, ez egy csodás ötlet. Megismerem a te Russeledet, és közben készíthetnék pár felvételt is… - merengett el Jonathan.

- Felvételt?

- Ha a fiatal farkasok látnák, hogy Cullenék békésen elvannak az emberek között, talán, megértenék az álláspontunkat. Ők olyanok, mint egy fehér lap, aminek az egyik oldalát már összefirkálta Jade, most mi fogunk a másik oldalára rajzolni. Aztán eldönthetik, hogy melyik oldal tetszik nekik – fejtette ki a terveit Jonathan. – A lényeg, hogy a jövőkép, amit festünk, jobban meggyőzze őket.

- Hagyod, hogy akinek Jade elvei tetszenek, az csak úgy elmenjen? – ráncoltam össze a homlokomat. – Mi van, ha nagyobb falkája lesz, mint nekünk? – Ez a lehetőség halálra rémisztett, mert pontosan tudtam, hogy kik lesznek az első célpontok.

- A szabad akaratot nem gátolhatom.

- De te vagy az alfa! – csattantam fel kétségbeesve.

- Igen, ezért vezetem én a falkámba tartozó farkasokat. De arra nem kötelezhetek senkit, hogy az én falkámat válassza. Ezért dönthetnek a farkasok maguk arról, hogy kit akarnak elfogadni alfájuknak – magyarázta, de én nem akartam elfogadni ezt a helyzetet.

- És ha ők nem tudják, hogy mi a jó nekik?

- Akkor joguk van tévedni. Nem leszek diktátor! – jelentette ki büszkén felemelve a fejét. – Ha valaki engem akar alfának, akkor az önként álljon mellettem. – Sóhajtva bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, és senkit sem kényszeríthetünk, de a félelem jeges szorítása a mellkasomban nem volt túl kellemes érzés.

- És Joshua? Hogy viseli? – jutott eszembe hirtelen. Sajnáltam őt, mert tudtam, hogy milyen nehéz, mikor az ember szíve kétfelé szakad.

- Gondolhatod… - komorult el hirtelen Jonathan arca. Láttam rajta, hogy ő is szenved. Gyerekkora óta ismerte Josh-t, és úgy nőttek fel, mint a testvérek. Most pedig…

Hibásnak éreztem magam, amiért Jonathannak választania kellett köztem és Joshua között, bár tudtam, hogy ha én nem lennék, ő akkor sem cselekedne az elvei ellen – márpedig a békés együttélés híve volt. Ettől függetlenül, nem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy a hozzám való vonzódása is szerepet játszott a döntéseiben, amik végül „testvérviszályhoz” vezettek.

- Sajnálom – motyogtam lesütött szemekkel.

- Nem a te hibád. Nekem kellett volna már korábban lépnem, mikor megtudtam, hogy Jade a mítoszokról mesél a fiataloknak. – Most Jonathanon volt a szégyenkezés sora, nekem pedig a megdöbbent szerepe jutott. – Tudhattam volna, hogy nem csak ennyit tesz.

- Mi? – nyögtem ki. – Te tudtad? Te…? De hogyan és mikor, és különben is…? – teljesen összezavarodva néztem fel rá. Azt hittem, én adtam át neki ezt az információt Benjamin által, hiszen, nem láttam a falkám fejében korábban, hogy tudnának róla.

- Joshua elmondta. – Mikor Nate látta, hogy teljesen elvesztettem a fonalat, megpróbálta elmagyarázni nekem a dolgot. – Jade beszélgetett a fiatalokkal, mítoszokat mesélt nekik. Ennyiről tudtam én és Josh is. Azt hittem, tényleg csak erről van szó, hogy beszélget velük feltételes módban – meséket mond, mint az öregek. Úgy véltem, nem gátolhatom meg, hogy más szempontból mondjon el bizonyos dolgokat.

- De hát, miért hagytad? Nem értem…

- Egyfelől, nem hittem, hogy ez veszélyes lehet. Végül is, Joshua elvei sem azonosak az enyéimmel, de követ engem. Ennek ellenére, természetesen, figyeltem Jade-et, de amíg semmi rosszat nem tett, addig én sem léphettem fel ellene. Ha elkergetem valódi ok nélkül, akkor a leendő farkasok joggal gondolhatták volna azt, hogy diktatúrát akarok bevezetni. Josh pedig… Nem akartam neki fájdalmat okozni. Sosem bocsátotta volna meg, ha indokolatlanul elűzöm Jade-et.

- Látnia kellett, hogy Jade rosszban sántikál, ahhoz, hogy ne gyűlöljön meg téged – foglaltam össze megértően.

- Igen, de még én sem voltam biztos abban, hogy egyáltalán tényleg vannak hátsó szándékai – nevetett fel idegesen, aztán a hajába túrt, és hátat fordítva nekem az ablakhoz sétált. – Nem gondoltam, hogy Jade tényleg falkát akar. Mesélted azt a történetet a vámpírbarátodról – intett a fejével az emelet felé. -, és úgy véltem, hogy Jade lehet, hogy tényleg a bosszú miatt jött ide. Csak akkor állt össze a kép, mikor Ouray őt választotta alfának, Benjamin pedig elmondta, hogy a múltjáról is hazudott. Ezt fontos lett volna tudnom! – nézett rám morcosan.

- Én azt hittem, amiatt voltál dühös rám, mert nem mondtam el, hogy Jade találkozott Ouray-jel… - ráncoltam össze a homlokomat. Megint kezdett megfájdulni a fejem attól, hogy próbáltam megérteni az összefüggéseket, és felvázolni magamban, hogy akkor most ki miről is tudott pontosan.

- Azért is! – hagyta abba hirtelen a táj bámulását Nate, hogy fájdalmas-bosszús pillantással forduljon felém. – Ha tudtam volna, hogy Jade azt is elmondja, sőt, megmutatja a fiataloknak, hogy micsodák vagyunk, azonnal kidobtam volna La Push-ból, és akkor talán, még nem lett volna késő Ouray-nek. Az, hogy mítoszokat mesélt, egy dolog, de hogy megszegte a szabályainkat, és kockáztatta a fiatalok lelki épségét, már egy másik. Egy gyereknek, aki semmiről sem tud még, iszonyúan rémisztő és megterhelő lehet feldolgozni azt, hogy mik vagyunk, és mi lesz nem sokára belőle is. Ha korábban elmondod… Meg kellett volna bíznod bennem, ahogyan Joshua tette. – Szégyenkezve fordítottam a fejemet a föld felé, aztán hirtelen bevillant valami.

- De miért mondta el, amit tudott? Hiszen, belezúgott Jade-be… És hogyhogy a többiek nem tudtak erről? – Biztos voltam benne, hogy Benjamin és Daniel meglepődött azokon az emlékeken, amiket mutattam, mikor Ouray átváltozott, és korábban fogalmuk sem volt semmiről. Igaz, Joshua esetében csak a féltékenységet éreztem…

- Még mindig nem érted? – horkant fel Jonathan megrökönyödve. Tett pár lépést felém, aztán egyenesen a szemeimbe nézett. – Joshua a testvérem. Amióta az eszemet tudom szinte, én vigyázok rá. Miután a szülei meghaltak, nálunk lakott, a szobámban aludt. Hallottam, mikor éjszakánként a szüleit siratta. Én vagyok az egyetlen, aki azóta sírni látta, én vigasztaltam – Nate hangja olyan szenvedélyes volt, amilyennek még sohasem hallottam. – Bármiben is hisz, bárkibe is lesz szerelmes, bármennyit is vitatkozunk, soha nem árulná el a testvérét! Tudom, hogy nem! – A magabiztosságát látva bólintottam, hogy felfogtam. – Joshua úgy tartotta tisztességesnek, ha beavat Jade tevékenységébe. Ismerte az elveimet, tudta, hogy a demokrácia híve vagyok, és nem akadályozom meg őket, hogy beszéljenek a leendő farkasokkal, ahogyan én is beszéltem velük. Fel kellett őket készíteni lelkileg arra, ami velük fog történni. De arról Joshua sem tudott, hogy Jade falkát szervez. Elmondta volna, ha tudja. – Reméltem, hogy Nate-nek igaza van, mert a csalódás túlságosan fájt volna mindenkinek, de főleg neki.

- És hogyhogy a többiek semmiről sem tudtak? – tettem fel újra az engem foglalkoztató másik kérdést, amire még nem kaptam választ.

- Én csak vészhelyzetben változtam át, és akkor sem ezen gondolkoztam, Alfaként pedig szigorúan megtiltottam Josh-nak, hogy bárkivel beszéljen erről vagy farkasként akár csak egy villanásnyi időre is gondoljon rá. Nem vagyok ostoba azért, és nem akartam, hogy Jade fülébe jusson a dolog. Amíg csak passzívan tevékenykedett, nem láttam veszélyesnek, de okosabbnak láttam hallgatni arról, hogy tudok a kis térítő akciójáról. Így szemmel tarthattam, anélkül, hogy tudott volna róla.

- És ha én nem titkolózom, akkor már korábban is találtál volna ellene bizonyítékot, és elzavarhattad volna. Olyan hülye vagyok! – temettem az arcomat a kezeimbe.

- Csak annyira, mint én – hallottam meg Nate hangját. – Ugyanúgy titkolóztam, ahogyan te is. Sőt, ugyanúgy titkolózom még mindig… - sóhajtott fel.

- Te meg, miről beszélsz? – lassan, de biztosan kezdtem kétségbe esni. Úgy éreztem, mintha a titkok egy hatalmas, kusza hálót fontak volna körém, hogy a nyakamra tekeredve megfojtsanak.

- Arról, hogy a többiek még nem tudnak arról, hogy kik tehetnek Jade vőlegényének a haláláról. Tudom – emelte fel Nate a kezét, mikor meg akartam szólalni. -, tudom, hogy azt mondtam, hogy el fogom mondani nekik, de aztán jött Saore tragédiája, összevesztünk Josh-sal, és át kellett gondolnom a dolgokat.

- Szóval, még nem tudják? – mélyültek el a ráncok a homlokomon. Senki sem hozta fel ezt a témát azóta, mióta Nate-tel a tengerparton beszéltem róla, így azt hittem, mindenki megkapta az alfai parancsot, hogy hallgasson szóban és gondolatban is. Azóta pedig eszembe sem jutott ez, olyan nagy volt a felfordulás körülöttünk. Viszont, így még mindig maradt egy titkom, ami fontos lehetett…

- Nem. De el fogom mondani nekik. Így tisztességes. És vállalom a következményeit – mondta Jonathan inkább magának, mint nekem. Mintha ebben a pillanatban eldöntötte volna a dolgot végleg.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet… - kezdtem rágcsálni a számat idegesen. A fejemben erősödött a zsongás, és neki kellett dőlnöm a kanapénak, mert forogni kezdett velem a világ.

- Ezek a titkok csak még több bonyodalmat okoznak, és én sem tudom örökre elzárni az elmémben őket. Nem maradhatok emberalakban állandóan és bízhatom az összes feladatot a többiekre. Eddig is szörnyen nehéz volt eltitkolni, és jobb, ha elmondom nekik, mintha véletlenül derülne ki – győzködte magát és engem. – Így tisztességes. Eddig sem kellett volna várnom, csak… féltem…

- Nem teheted meg, Nate… Most már nem… - A belső hangom nyüszkölve akarta elmondani az utolsó titkot, amit még őriztem.

- Ha attól félsz, hogy valahogyan Jade fülébe jut Jasper kiléte, akkor megnyugodhatsz. Josh nem fogja elárulni. Elmagyarázom a többieknek, hogy a barátod, mióta Cullenékkal él, megváltozott, és hogy nem ő ölte meg azt a férfit. Tudom, hogy ki fognak akadni, de muszáj megszabadulnom ettől a titoktól is. Úgy, hogy folyton kontrollálnom kell magamat, nem tudok falkát vezetni. Főleg most nem! Az új farkasoknak segítségre lesz szükségük, és ezt nem adhatom meg nekik pusztán emberalakban. Sem úgy, hogy farkasként nem gondolhatok bizonyos dolgokra. Nézd meg, hová jutottunk! Mostantól semmi titok!

- De… - Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Lehet, hogy a többiek nem árulták volna el Jaspert Jade-nek az érzéseik ellenére sem, de Maria már más kérdés volt… Ha megtudják – főleg Joshua -, hogy az emeleten lévő vámpír, akit a Cullen család rejteget, nem csak hogy nomád, de Jade vőlegényének a gyilkosa is, fogalmam sem volt, miféle pokol szabadulhat el. – Azt hiszem, megőrülök… - szorítottam a kezeimet a fejemre.

Nehezemre esett olyasvalamit elmondani, ami bajba sodorhatja Jaspert és talán, a többi Cullent is. Ki akartam nyitni a számat, hogy beszélni kezdjek, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Mintha valami kétfelé akarta volna szakítani a bensőmet. Bíztam Jonathanban, tudtam, hogy nem tenne olyat, amivel fájdalmat okozna nekem, és megvédene engem és a szeretteimet is bárkitől – annak ellenére, hogy nem kedvelte Cullenékat -, mégis a gondolat, hogy én hozok bajt mindenki fejére, szinte szó szerint fojtogatott.

- Nem kell elmondanod! – hallottam meg Jasper hangját a nappali bejáratából. Nate mogorva tekintettel pillantott oldalra, aztán ismét felém fordult elővéve azt a határozott hangot, ami Alfaként jellemezte.

- Miről van szó már megint? Elegem van a titkokból! Hallani akarom!

- Hallani is fogod, de tőlem! – lépett beljebb Jasper. – Hagyjuk Isabellát ki ebből az egészből, így is épp elég nehéz neki köztünk ingázni. Nem akarom, hogy úgy érezze, elárult minket. – Jonathan egy másodpercig farkasszemet nézett vele, aztán bólintott.

- Rendben.

- Isabella, magunkra hagynál, kérlek! – pillantott rám Jasper.

- Mi? Nem! – tiltakoztam azonnal. Az ötlet, hogy kettesben hagyjam őket, egyáltalán nem tetszett volna még egy nyugodt helyzetben sem, nemhogy a jelenlegiben. Fogalmam sem volt, mit szól majd Nate ahhoz, hogy Cullenék Jade vőlegényének gyilkosát rejtegetik a házukban. Lehet, hogy ezzel nem szegték meg közvetlenül a farkasokkal kötött egyezményt, mégis elég ok lett volna arra, hogy felbomoljon. Riadtan toporogtam egy helyben, miközben hol Jasper, hol az Alfám arcát fürkésztem.

- Nem lesz semmi gond – mosolygott rám biztatóan Jasper.

- Menj ki egy kicsit… - kérte Jonathan is.

- De nem akarok! – toppantottam kétségbeesve, miközben könnyes lett a szemem. Jonathan halványan elmosolyodott, aztán a karjaimat megfogva közelebb húzott magához.

- Csak beszélgetünk. Nem fogom bántani – ígérte.

- Bármit is mond? Akkor sem, ha legszívesebben széttépnéd? – néztem rá könyörgő szemekkel. – Esküdj meg! Esküdj, hogy nem bántod sem őt, sem a család többi tagját!

- Esküszöm – sóhajtott fel türelmetlenül.

- Jól van… - feleltem, de még mindig nem indultam el a folyosó felé. Megfogtam az egyik kezemmel Nate, a másikkal pedig Jasper kezét. – Csak ne felejtsétek el, hogy mindkettőtöket szeretem – néztem felváltva a szemükbe. Reméltem, hogy az irántam érzett szeretetük elég lesz ahhoz, hogy ne essenek neki a másiknak. Reszkető lábakkal hagytam el a nappalit, és hiába hallgatóztam félig-meddig, nem tudtam megnyugodni.

Edward lejött hozzám, és csak bíztatóan magához húzott hátulról átölelve. Most először éreztem nyomasztónak a légkört ebben a házban, amit az otthonomként szerettem. Biztos voltam abban, hogy a többi Cullen is fülel odafent, de csak Emmettet és Alice-t láttam a közelben settenkedni – többször az emeleti korláthoz jöttek, mikor a nappali elhúzható ajtaja mögött forróvá vált a talaj, de egyszer sem kellett lejönniük.

Izgatottan feszültem meg, ahogy a beszélgetés odabent arra terelődött, miért is védik Cullenék Mariát. Felpillantottam Edward arcára, hátha valami érzelmet le tudok olvasni róla, de csak meredten bámulta az ajtót, miközben szorosan ölelt magához. Ahogy megszólalt végül a hátam mögött, kissé összerezzentem, és elterelődött a figyelmem Nate-ék beszélgetéséről.

- Jade nem tud Jasper ittlétéről, de ha nem védjük meg, vagy kiadjuk neki Mariát, ő elárul mindent. Lefizette egy emberi kapcsolatát, akinek meg kell keresnie Jade-et, és át kell adnia neki egy levelet, ha Maria nem hívja fel telefonon naponta. Abban a levélben leírta, hogy pontosan mi történt azon az estén, amikor megharapta és átváltoztatta azt a férfit, hogy Jasper is jelen volt és végignézte, és hogy jelenleg itt él velünk – magyarázta el Edward azt, amit a nappaliban Jasper is összefoglalt Nate-nek – vagyis, hogy csak meg akarták védeni a családjukat. – Később majd elmondok mindent részletesen – tette hozzá, aztán ismét a csukott ajtó mögötti események felé fordította minden figyelmét.

Úgy húsz perc után nyílt ki az ajtó, és egy kissé megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor Nate és Jasper is épen és egészben lépett ki rajta. Az arcukon még mindig látszott a feszültség, de legalább nem szándékozták megölni egymást, és ezt igyekeztem jó jelként felfogni. Bár tudtam, hogy ez a pillanatnyi béke egyáltalán nem jelent semmit.

- Beszélnem kell a doktorral – lépett elénk Jonathan. Edward a kezét felemelve intett az emelet felé, mire Emmett és Alice eltűntek a szemeim elől – valószínűleg visszavonultak a szobába, amiben Maria is volt, hogy segítsenek Rose-nak és Esmének az őrzésében, amíg egy farkas jár odafent.

- Köszönöm – léptem előre kibújva Edward karjaiból, és megöleltem Jonathant. Csak egy fejrázást kaptam válaszként, aztán felsietett az emeletre. – Neked is köszönöm – pillantottam hálásan Jasperre.

- Ezt kellett tennem. Nem hagyhattam, hogy az én bűneim miatt árulónak érezd magad – sütötte le a szemeit.

- Te nem tettél semmit! – próbáltam mentegetni Jaspert saját maga helyett, mire szomorú, de hálás pillantással végigsimított az arcomon, és kisuhant a bejárati ajtón. Edward elkapta a karomat, mielőtt követhettem volna.

- Ne, most hagyd! Itt marad a közelben, csak kiszellőzteti a fejét – magyarázta Edward. – Különben is, szükség lesz most itt rád – pislantott az emelet felé gondterhelten. Nyugtalanul hagytam, hogy megfogja a kezemet, és felvezessen a lépcsőkön. Egyenesen Carlisle dolgozószobájához mentünk, és mielőtt még Edward bekopoghatott volna, megkaptuk az engedélyt a belépésre.

Carlisle az asztala mellett állt, és ritkán láttam annyira feldúltnak, mint most. Mintha hirtelen a vámpírvarázs elszállt volna – a vonásai vagy tíz évet öregedtek. Éreztem a sziklányi méretű gombócot a gyomromban, mert tudtam, hogy most tényleg nagy baj van. Megálltunk Edwarddal az ajtóban, és igyekeztem nem odafigyelni arra, hogy egyre nehezebben megy a légzés. Úgy éreztem, mintha a levegő hirtelen megszilárdult volna, és ahelyett, hogy a szokásos módon az orromon keresztül elárasztaná a tüdőmet, csak körülvesz és összeprésel.

- Egész jól haladok, ma éjszaka legyártom az első ellenanyagokat, átadom a jegyzeteimet, hogy a farkasok is el tudják bármikor készíteni azt, aztán elmegyünk – mondta el színtelen hangon a terveiket Carlisle.

- El… elmegyünk? – motyogtam magam elé. Párszor már gondolkoztam azon, hogy ez lenne a legjobb mindenkinek, de az elmélet és a gyakorlat között nagy különbség volt. És tegnap még Carlisle is úgy vélte, hogy van más esélyünk a békére és nyugalomra.

Jonathan és Edward is feszülten fürkészte az arcomat, valószínűleg azért, mert feltűnt nekik az, ahogy a kérdésemet ragoztam. Pánikba esve kapaszkodtam Edward kezébe, miközben megpróbáltam küzdeni a sírógörcs ellen, ami akarva-akaratlanul fel akart törni a mellkasomból.

- Túl sok embert kevernénk veszélybe azzal, hogy maradunk – bólintott Edward Carlisle szemébe nézve, miközben tolmácsolta a gondolatait. Talán, úgy gondolták, hogy ha ő mondja el nekem az érveiket, akkor könnyebben elfogadom. – Nem várhatjuk el Jonathantól, hogy tovább titkolózzon, és elveszítse az emberei bizalmát, ahogyan azt sem, hogy feláldozza magát és a barátait miattunk, ha Jade-ék megtámadnának minket. És ha mi elmegyünk, ő is jön majd utánunk, La Push-ban pedig újra béke lehet.

- De, ha kifejleszted az ellenanyagot, akkor a farkasok Nate mellett maradnak – próbálkoztam kétségbeesve azzal a tervvel, amit még Carlisle talált ki nemrég.

- Ha nem lenne ilyen zűrzavaros a helyzet, talán, megpróbálhatnánk a meggyőzést. De ahogy az Alfádat elhallgattam, nem kockáztathatunk – rázta meg a fejét Carlisle. – Ha mégsem tudom meggyőzni a fiatalokat, akkor átállnak a másik oldalra, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat a falkád és a mi számunkra is.

- Így azt látják majd, hogy Jonathan elérte, hogy a vámpírok eltakarodjanak a környékről. Ez biztosan tetszeni fog nekik. Ezen kívül, ha Jade azonnal utánunk jön, nem nő még tovább a falkája – egészítette ki Edward. Utáltam, hogy ennyire tényszerűen, logikusan és hidegen tudnak gondolkozni valamiről, amitől nekem széthasad a fejem, és legszívesebben sikítanék.

- Még tovább? – kezdtem zihálva kapkodni a levegőt.

- Ma még négyen csatlakoztak hozzá a fiatalok közül. Ketten átváltozva, ketten pedig még csak várják az átalakulást. Ouray vette rá őket a távozásra – szólalt meg Jonathan. Szédelegve léptem előre egyet, hogy leülhessek, de még mielőtt elérhettem volna a széket, a lábaim gumivá váltak. Edward az utolsó pillanatban tartott meg a karjaim alá nyúlva.

- Isabella… - támogatott el a székig ijedt arccal. Carlisle azonnal mellém lépett, és végigsimított az arcomon, hogy megnézze a hőmérsékletemet. – Isabella…

- Jól vagyok… Csak kiborultam, azt hiszem… - nevettem fel kissé hisztérikus hangon. Hogy változhatott meg minden ilyen rövid idő alatt? Alig pár órája még a másnapi kerti sütésre készülődtünk, most pedig már arra, hogy örökre elhagyjuk az otthonunkat. Russel biztosan azt hiszi majd, hogy cserben hagytuk mi is, ha lemondom az egészet – jutott eszembe ez a mostani helyzetben teljesen jelentéktelen dolog, mégis könnyebb volt elviselnem mindent úgy, hogy ezen járhatott az agyam.

- Nem kell elmenned, ha nem akarsz… - szólalt meg Jonathan legalább olyan fájdalmas vonásokkal, amilyenek az én arcomra is kiülhettek. A könnyeim azonnal peregni kezdtek, mintha csak egy csapot hirtelen megnyitottak volna az elmémben.

- Isabella… – Éreztem meg Edward jéghideg kezeit az arcomon, ahogyan törölgetik a nedvességet. – Ha úgy érzed, hogy… - kezdte, de elakadt a hangja.

- Nem! – mondtam azonnal egy heves fejrázás kíséretében, aztán a számat az ajkaira nyomtam. Muszáj volt éreznem egy pillanatra a közelségét, hogy aztán legyen erőm felpillantani Jonathanra. – Nem maradhatok… - születtek meg az újabb könnycseppek a szememben. Nate bólintott, aztán a padló felé fordította a tekintetét.

- Arra kérlek, hogy adj huszonnégy órát, mielőtt beszélnél a falkáddal – fordult Carlisle az Alfám felé. – Délelőtt elviszem neked az oltást, estére indulásra készek leszünk – ígérte.

- Hazamegyek… Hazamegyek elbúcsúzni – nyögtem ki. Ismét csak egy szótlan bólintást kaptam válaszként Jonathantól, majd kisietett az ajtón. Remegve ültem pár másodpercig, miközben a gondolataim és az érzéseim zavarosan kavarogtak bennem, aztán felpattantam a székről, és rohanni kezdtem a földszint felé. Féltem, hogy Edward megállít majd, de nem tette. – Várj! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Nate karjai kinyúltak felém, ahogy az utolsó lépésnél megbotlottam, és egyenesen az ölelésébe estem.

- Szeretlek titeket! – fúrtam a fejem a mellkasába. Ahogy megéreztem a nedves cseppeket a vállamon, rázni kezdett a zokogás.