A jövő reménysége - 23. fejezet

85 volt a mostani számhatár. Köszönöm, hogy megint meghaladtátok. :) Holnap igyekszem írni egy kérdezz-feleleket, mert sok olyan kérdést és felvetést írtatok, amit nem hagyhatok válasz nélkül. :) Jó olvasást! ;)



23. ÚJ FALKA



A dühös vicsorgás csak egy fél perc múlva szakadt félbe. A szürke farkas remegve és nyüszkölve feküdt le a padlóra megadva magát valami felsőbb kényszernek – ami az ösztöneit is irányítás alatt tartotta -, de a szemeit nem vette le a kiszemelt prédáról. Hátrébb léptem, és az oldalammal meglöktem Carlisle-t kifelé irányítva a szobából, miközben minden idegszálam pattanásig feszülve figyelte Ouray-t és Jade-et.

Carlisle engedelmesen indult el pontosan arra, amerre tereltem, de én még akkor sem könnyebbültem meg, mikor kiértünk a házból. Odakint már senki sem várakozott – Ouray volt az utolsó vizsgálandó személy -, így elkísértem Carlisle-t az autójához, megvártam, amíg beszáll, és beindítja a motort, aztán visszarohantam a házba, nehogy meglásson valaki farkasként.

Hallottam Jonathan üvöltözését, amit a mondatok jelentéséből leszűrve Jade-nek szánt, de a válaszok nem jutottak el a fejembe. Jade teljesen nyugodtan ült a szoba közepén a fejét felszegve, miközben Ouray még mindig a földön reszketett prüszkölő hangot kiadva – valószínűleg, Carlisle illata irritálta még mindig.

Hogy a fenébe történhetett ez? Előre kitervelted, igaz? – ordította Nate hangja. – Válaszolj már! – morgott fel a fogait kimutatva.

Jade teste megrázkódott, aztán emberi alakban felegyenesedett – biztos voltam benne, hogy azért szeretne így beszélni, mert nem akarja beengedni Jonathant az elméjébe a titkai közé. Ouray szeme izgatottan mérte végig őt, de az én farkasaimra büszke voltam. Egyetlen illetlen gondolatot sem tudtam elkapni tőlük. Csak a haragot és a felháborodást éreztem. Elfordítottam a tekintetemet, mikor Nate is visszaváltozott, és igyekeztem Jade arcán tartani a pillantásomat.

- Halljam, mi folyik itt! – csattant fel az Alfám immár emberi hangon.

- Ez egy véletlen baleset volt… Honnan tudhattam volna, hogy átváltozik tőle? – vágott Jade nagyon ártatlan képet. Észre sem vettem, mikor kezdtem el halkan morogni. Álnok, hazug kis kígyó…

- És az is egy véletlen baleset, hogy nem engem választott alfájának? – lépett közelebb fenyegetően Jonathan hozzá.

- Az alfáját mindenki maga választja. Nem tehetek róla, hogy engem választott – vonta meg a vállát. Az egész testem megfeszült, miközben azon gondolkoztam, mit is kéne tennem. Nem kellett tovább hallgatnom arról, hogy mit is láttam a tengerparton, hiszen, már jól tudtam, mi is volt a célja annak a találkozónak, és muszáj volt megakadályoznom, hogy Jade valami hazugsággal meggyőzze Nate-et, hogy ő teljesen ártatlan. Benjaminra pillantottam, és megnyitottam az elmémet előtte. A szemei elkerekedtek, ahogy megértette az összefüggéseket. Az erdőben járőröző társaink egyszerre mordultak fel a fejemben, és miattuk nyugtalan és hitetlen gondolatok kezdtek keringeni bennem. Éreztem Joshua féltékenységét, ahogy az emlékeimben megjelent Ouray, amint Jade megérinti, és tudtam azt is, hogy még mindig úgy hiszi, van magyarázat a szeretett nő viselkedésére. Benjamin teste hirtelen kezdett nyúlni, aztán már felegyenesedve nézett le rám emberként.

- Hazudik – mondta ki helyettem azt, amit én is szerettem volna, csak a szégyenérzetem nem hagyta, hogy az eredeti alakomat felvéve magam mondjam el. Elégedetten vakkantottam. – Isabella látta a parton, ahogy Ouray-jel találkozott. – Jade eddig elégedett vonásai megfeszültek. Nem számított arra, hogy bárki mondhat róla valami terhelőt. – És a származásával kapcsolatban is hazudott. A nagyapját száműzték La Push-ból, mert lázadást szított a farkasok között, és saját falkát szervezett, amivel meg akarta támadni az első falkát – folytatta a vádak sorolását Benjamin.

- Igen, tényleg beszéltem vele, de arról nem tehetek, amit az őseim követtek el – mentegetőzött Jade taktikát váltva. – Nem akarlak titeket megtámadni. Én csak rá akartam döbbenteni mindenkit arra, hogy ami itt folyik, az nem normális. Vámpírokkal barátkoztok, és ez senkinek nem tetszik!

- Úgy vezetem a falkámat, ahogyan jónak látom – nézett bele határozottan Jade szemeibe Jonathan.

- De ha valaki jobban látja az én elveimet követni, miért ne csatlakozhatna hozzám? – felelt a kihívásra Jade. – Vagy talán, rá akarod kényszeríteni az akaratodat a fiatalokra? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan.

- Sosem tennék ilyet. De nem hagyom, hogy megfertőzd őket a mérgeddel! – Büszkén pillantottam az Alfámra elfeledkezve egy pillanatra a pőreségéről, aztán gyorsan lehajtottam újra a fejemet. – Ez egyelőre még az én otthonom. Az én területem. Nekem kell vigyáznom az itt élő emberekre, és ebbe az is beletartozik, hogy nem szítok olyan harcot, ami emberéleteket követel.

- Szóval, inkább hagyod, hogy kívülálló emberekből legyen vámpíreledel? – kelt ki magából Jade. – Valld be, hogy egyszerűen gyáva vagy! – szorultak ökölbe a kezei. Hirtelen megfagyott a szobában a levegő.

- Ha nem lennél nő, kitépném a nyelvedet – szórtak szikrákat Jonathan szemei.

- Miért, most már a nőktől is félsz? – A kihívóan gúnyos hangtól a hatalmas férfitest meg sem rezdült. Csodáltam Jonathan hidegvérét, mert én így is alig bírtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak Jade nyakának, és marjam addig, amíg az utolsó lélegzetét is ki nem fújja.

- Takarodj La Push-ból. Ha negyed órán belül is itt vagy még, bebizonyítom, hogy mennyire nem félek – jött a válasz teljesen érzelemmentes hangon. A két dühös szempár egy pillanatra összekapcsolódott egymással, aztán Jade elszakította a tekintetét, és meztelenül elindult kifelé. Ouray is felpattant, és követni akarta. – Várj! – hallottam meg Nate hangját. A szürke farkas megtorpant, és hátrapislantott. – Ha akarsz, csatlakozhatsz hozzánk. Mi békét és biztonságot szeretnénk. Gondolj a családodra, és maradj… - ajánlotta fel a falkatagságot Jonathan nagylelkűen. Ouray megvetően prüszkölt egyet, aztán kilépkedett az ajtón Jade után. Nate fáradt sóhajjal hajtotta le a fejét.

- Beszélnünk kell! Most! – pillantott végül rám haragosan. Behúztam a farkamat a hátsó lábaim közé, és a fejemet lesunyva siettem fel az emeletre. A visszaváltozás után gyorsan kölcsönvettem egy hosszú inget Nate szekrényéből, aztán lementem a földszintre. Zavartan léptem be a nappaliba, és vártam a szidást, amit meg is érdemeltem.

- Mi a fenéért nem szóltál eddig? – A mély hang most már inkább csalódottnak tűnt, és ez még annál is rosszabb volt, mintha dühös lett volna.

- Én csak… Nem akartam, hogy elkergesd Jade-et innen, amíg nem tudjuk a tervét biztosan. Féltem, hogy ha távol lesz, nem tudjuk megfigyelni őt – próbáltam megmagyarázni a hallgatásomat. – Joshua pedig túl közel áll hozzá, és ha elmondom neked, mit láttam, ő pedig továbbadja… Nem voltam biztos benne, hogy mi Jade terve. Én...

- Szóval, nem bíztál bennünk, és most ezért annak a nőnek a markában van egy szerencsétlen kölyök – foglalta össze a jelen helyzetet Jonathan. – Gratulálok.

- Én nem így terveztem – túrtam a hajamba. – De Ouray csak egy farkas. Most már tudjuk, hogy Jade tényleg saját falkát akart szervezni. Megakadályozhatjuk, hogy még több tagot szerezzen, és Ouray is még visszajöhet. Ha rádöbben, hogy a családjának szüksége van rá, és…

- Elég volt a mentegetőzésből! – mordult fel az Alfám, mire azonnal elhallgattam. – Vidd el ezeket a dokinak! – mutatott az asztalon álló kémcsövekre. – És lehetőleg ma este már ne kerülj a szemeim elé! – fordította a fejét az ablak felé kimutatva, hogy látni sem akar.

Olyan gyorsan kapkodtam össze Carlisle dolgait, ahogy csak tudtam, és csodálkoztam, hogy semmit sem törtem össze, mert a kezeim reszkettek. A kis hűtőládával siettem ki a házból, még az sem érdekelt, hogy egy szál ingben vagyok. Éppen vacsoraidő volt, így nem találkoztam szerencsére senkivel, mert nem csak az öltözékem hiányossága lett volna zavaró, hanem a lelki állapotom nyilvánvaló külső jelei is, amelyeket nem tudtam álarc mögé rejteni.

A lábamat felsértette egy kő futás közben, de nem igazán törődtem vele. Tudtam, hogy pár perc múlva úgyis begyógyul majd. Épphogy átléptem a határvonalat, mikor megéreztem a levegőben az ismerős illatokat. A könnyeim már potyogtak, mikor egyenesen Edward mellkasába rohantam. Éreznem kellett a közelségét, hogy megnyugodjak egy kicsit. Valaki kivette a kezemből a rám bízott kémcsövekkel teli dobozt, de nem foglalkoztam most ezzel.

- Jól van, nyugodj meg… - susogta Edward a hajamba, aztán olyan könnyedén kapott fel, mintha egy tollpihe lennék, és cipelni kezdett hazafelé. Egész úton nem szóltunk egy szót sem, de az, hogy hallottam az egyenletes légzését és éreztem a hűvös ujjakat a bőrömön, máris sokkal könnyebbé tett mindent.

Carlisle csak azután ment fel az emeletre a vérmintákkal, miután öt percig bizonygattam neki, hogy orvosilag semmi bajom, és lelkileg is hamarosan rendbe jövök. Esme is aggódó tekintettel fürkészte az arcomat, ezért megpróbáltam megnyugodni, és halvány mosollyal tudattam vele, hogy jól vagyok.

- Mi történt? – Jasper volt az, aki legelőször fel merte tenni nekem ezt a kérdést. – Carlisle azt mondta, hogy az egyik kölyök átváltozott, de végül nem volt semmi gond…

- Még… - nyögtem ki, miközben megtöröltem a szemeimet. Zavart, hogy ilyen állapotban látnak, bár igazából Cullenéktól ezt még el is tudtam volna viselni, de Maria olyan szánakozó tekintettel méregetett, hogy attól kicsinek és gyengének éreztem magam. – Igazam volt. Jade saját falkát gyűjt. Az új farkast… Őt már nem Jonathan irányítja. Ezért óvatosnak kell lennetek, már nem vagytok biztonságban.

- Az lesz a legjobb, ha elmegyünk – szólalt meg Rosalie. Az ajtóban állt Emmett mellett, és elég aggódó képet vágott.

- Úgyis utánunk jön – horkantott fel Maria gúnyosan.

- Ki mondta, hogy téged magunkkal viszünk? Majd itt hagyunk neki ajándékba, hátha akkor békén hagy minket – mordult rá Alice dühösen. Maria elhúzta a száját, de cseppet sem tűnt ijedtnek.

- Ha megteszitek, neki is vége – intett a fejével Jasper felé. Értetlenül pislogtam magam elé, mert fogalmam sem volt már megint, hogy miről is folyik a szóváltás. Bosszankodva hunytam le a szemem egy másodpercre. Utáltam a titkokat. Előbb vagy utóbb, de mindig csak bajt okoztak.

- Nem kell sehová mennünk. – Jasper hangjára megint felnéztem. – Csak ketten vannak. Ha megtámadnak minket, még mindig előnyben vagyunk. Az Alfádnak el kell intéznie, hogy a többi farkas az ő vezetése alá kerüljön.

- Az nem biztos, hogy olyan egyszerű – sóhajtottam fel. – Még maga Nate sem kedvel titeket. A farkasok ösztönösen utálják a vámpírokat. Miért követnének valakit, aki azt mondja nekik, nem feladatuk minden fajtátokbelit elpusztítani, mert nem vagytok mind gonoszak?

- Be kell bizonyítanunk, hogy tényleg így van – jelent meg Carlisle a nappali bejáratában. – Szükségem lesz még egy kevés időre, de ki tudom fejleszteni az ellenszert a farkasok számára. Mi lehetne jobb bizonyíték arra, hogy békések vagyunk, mint átadni nekik valamit, amivel egyenlő esélyeket adunk nekik ellenünk?

- Nem is tudom… - haraptam be a számat elgondolkozva. Hinni akartam, hogy Carlisle-nak igaza van, és a farkasok egy ilyen gesztus esetén hajlandóak lesznek végre nyitottan gondolkozni. Talán, a fiatalok elég meggyőzhetőek lennének…

- Azt hiszem, nem igazán van más választásunk, hacsak… - szólalt meg Jasper, és furcsa, fájdalmas pillantással nézett Alice-re.

- Nem! – Összerezzentem a hirtelen kitöréstől. Alice-t még sosem láttam ilyen dühösnek. Felemelt mutatóujjal tett pár lépést Jasper felé, aztán megállt közvetlenül előtte. – Nem! Jasper Hale, ha meg mered tenni, én esküszöm, utánad megyek, és megbánod! – fenyegetőzött, bár ezeket a szavakat inkább a kétségbeesés, mint a harag szülte. Jasper elfordította a tekintetét, aztán megrázta a fejét.

- Túl önző vagyok ahhoz, hogy megtegyem… - motyogta maga elé, mire Maria felhorkantott, Alice pedig kissé megnyugodva fújta ki a levegőt.

- Ajánlom is! – Kérdőn pillantottam Edwardra, de ő csak intett, hogy majd később elmondja. Bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg megteszi-e, de most jobbnak láttam nem faggatózni. Így is szinte harapni lehetett a feszültséget a szobában. Kellemetlenül megborzongtam, mire azonnal rám terült Edward kabátja, holott, biztosan tudta, hogy úgysem fázhatok meg.

- Akkor most, hogy ezt megbeszéltük, megyek is fel dolgozni – fordult sarkon Carlisle.

- Gyere, te meg öltözz fel rendesen – segített fel a kanapéról Edward. Zavartan húztam lejjebb a rajtam lévő, hosszú férfiinget, bár amúgy is minden kínos részt eltakart rajtam. Edward szobájába belépve meglepetten torpantam meg.

- Hát ez meg? – pislogtam hátra rá elpirulva.

- Iskola után vettem ezt-azt – vonta meg a vállát, aztán megfogta a kezemet, becsukta mögöttünk az ajtót, és a szoba újdonsült bútordarabjához vezetett. – Gondoltam, kényelmesebb lesz így neked – ültetett le az ágyra. – És az a szekrény a tiéd. Benne vannak az itt hagyott ruháid, és Alice vett neked pár újat is, hogy ha itt töltenéd esetleg valamelyik éjszakát, akkor ne a régi szobádba kelljen szaladgálnod értük – köszörülte meg Edward zavartan a torkát.

- Akkor, ha nem gond, ma este maradok – feleltem, bár cseppet sem olyan jókedvűen, mint ahogyan szívem szerint tettem volna.

- Mi a baj? – ült le mellém Edward.

- Mármint azon kívül, hogy veszélyben vagytok? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Bólintott, mire fáradtan kifújtam a levegőt. – Jonathan azt mondta, hogy egy ideig ne kerüljek elé. Haragszik rám, amiért nem mondtam el, mit tudok Jade-ről – teltek meg a szemeim könnyekkel.

- Úgyis hamar elpárolog a mérge – próbált meg vigasztalni Edward. – Szeret téged.

- Tudom, de igaza van! Elszúrtam. Mindig mindent elszúrok – tört ki belőlem.

- Hé, hé, ez nem igaz… - húzott magához Edward. Éreztem a hosszú, hideg ujjakat a hajamban, ahogy kedveskedve simogatnak. – Ezt sem szúrtad el… - hallottam a mosolygós hangot a fülem mellett.

- Mit?

- Minket. Ha… rajtam múlt volna, nem biztos, hogy így alakul. De te bátor és kitartó voltál – kaptam egy puszit a homlokomra.

- Mert nem tehettem mást – tiltakoztam lebiggyesztett ajkakkal. – Ha lett volna választásom, tuti elszúrom. De mivel szeretlek, így muszáj volt erősen kapaszkodnom beléd, nehogy lerázz magadról – kuncogtam fel sírós hangon.

- Kis bolond farkasom – tolta fel az államnál fogva a fejemet Edward, aztán lágyan megcsókolt. Az éjszakát a karjaiban töltöttem, bár most pár csókon kívül semmi sem történt. Az idegességtől túl kimerült voltam, és szinte azonnal elaludtam.

Mikor reggel felébredtem, gondolkoztam egy ideig azon, hogy felkeljek-e egyáltalán az iskola miatt – hiszen, most már nem kellett a titkolózás miatt fedősztoriként használnom -, de végül úgy döntöttem, hogy mégis van értelme bemenni. Egyfelől, egy kicsit elterelte a figyelmemet mindenről, másfelől nem akartam, hogy Edward miattam lógjon, és így legalább vele lehetettem. A plusz lökőerő mégis a Russellel kapcsolatos kíváncsiságom volt.

Annyi kérdés járt a fejemben vele kapcsolatban. Vajon, miért közeledett hozzám első nap? Miért akar pont az én barátom lenni? Mennyire erős a képessége és mire szokta használni? És miért nem kedvelik a többiek őt? Nem voltak külső jegyei annak, hogy nem egy átlagos tinédzserfiú, mint Edwardék esetében, mégis megérezték volna, hogy valami nem stimmel vele?

Mielőtt elindultunk volna az iskolába felhívtam La Push-t. Estherék számát ütöttem be a mobilba, és Benjamint kértem a telefonhoz. Biztos voltam benne, hogy ő sosem tudna rám haragudni – főleg a tegnapi beszélgetésünk után -, viszont a többiek nem tudtam, hogy mit gondolnak most velem kapcsolatban.

Nem volt időm túl sokat beszélni vele, de azt megtudtam, hogy Joshua őrjöngött, amiért Jonathan elzavarta Jade-et. Azt mondta, hogy minden farkasnak joga van megválasztani az alfáját aszerint, hogy miben hisz, és Nate nem kényszerítheti rájuk a vámpírok barátságát. Benji hangján hallottam, hogy elég csúnya vita volt, és talán, csak egyetlen hajszál választotta el Josh-t attól, hogy elhagyjon minket.

Feszülten és csendesen ültem be Edwardékkal az autóba, és reméltem, hogy az iskola majd tényleg segít egy pár órára megfeledkeznem az összes gondról, ami a vállaimnál fogva nyomott a föld felé.

Ahogy Edward, Alice és én beléptünk az irodalom tanterembe, a pillantásom azonnal a vörös üstököt kutatta a tömegben, és mikor észrevettem, önző módon elmosolyodtam. A Russel iránti érdeklődésem biztosított arról, hogy egész napra legyen elfoglaltságom. Ahogy észrevettem, a zöld szemek is engem figyeltek kutakodva, mintha valamiről meg akarnának győződni. Biztos voltam benne, hogy Russel azt figyeli, biztosan nem emlékszem-e semmire a tegnapi incidensből.

- Ne ülj mellé! – hallottam meg a fülem mellett Edward hangját.

- Miért? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben a kabátomat felakasztottam a falon lévő tartóra.

- Mert nem akarom.

- Azt hittem, csak megjátszottad a féltékenységet – néztem rá tettetett sértődöttséggel, aztán ahhoz a padhoz sétáltam, aminél Russel ült. Edward bosszankodva nézett utánam, de mások előtt semmit sem tehetett. – Szia! – húztam ki a székemet.

- Szia! – Russel megnyugodva kifújta a levegőt, aztán elmosolyodott. Valószínűleg, úgy vélte, hogy ha még szóba állok vele, akkor a képessége hatásos volt rajtam. Kutattam egy pár pillanatig a táskámban, aztán előhúztam egy tábla csokoládét, amit Cullenék hűtőjéből szereztem be reggel.

- Tessék, ezt neked hoztam – nyújtottam Russel felé. – Hálaajándék, amiért megmentettél – fogalmaztam direkt kétértelműen. Tudni akartam, milyen jó az álarc, amit újdonsült védencem kifejlesztett, hogy megóvja magát, de rá kellett jönnöm, hogy a megjátszás nem megy túl jól neki. Legalább is, annyira biztosan nem, mint Edwardnak – húztam el gondolatban a számat. Még mindig bosszantott, hogy valójában nem is volt féltékeny.

- Megmentettelek? – fagyott a mosoly a szeplős arcra.

- Jó, jó, tudom… Nem volt egy élet-halál harc, de semmiképpen sem jó, ha rögtön magára haragítja az ember a tanárokat, úgyhogy mondhatjuk azt, hogy életmentő voltál a házival… - vontam meg a vállamat lazán, mire megkönnyebbült nevetést kaptam válaszként.

- A matek… Hát, persze…

- Igen. Miért, mit hittél, miről beszélek? – kérdeztem a tekintetemet az övébe fúrva.

- Semmiről.

- Olyan rossz a memóriád, hogy már nem is emlékszel? – feszítettem tovább a húrt. Nem igazán tudtam, miért is csinálom... Talán, tudni akartam, hogy meddig bírja. Szerettem volna, ha megbízik bennem, és elmondja magától a titkát. És akkor én is megoszthattam volna vele az enyémet.

- Nem, én csak… Inkább tartsd meg a csokit, nem azért segítettem – tolta vissza a kezemet magam elé egy mozdulattal Russel, csak hogy a szót másra terelje.

- Én pedig nem azért hoztam magammal, hogy aztán a kukában végezze. Nekem nem kell, szóval, vedd el! – nyomtam a kezébe az édességet. Egy pillanatig tétován pislogott rám, aztán átvette a csokoládét.

- Köszönöm.

- Nincs mit – biccentettem. Aztán hirtelen a matematika óráról eszembe jutott valami… Egy ötlet, ami által közelebb kerülhetnék Russelhez, megbüntethetném Edwardot, amiért megjátszotta magát előttem, és lefoglalhatnám a gondolataimat. – Figyelj csak… Ugye, azt mondtad, hogy jó vagy matekból? – Igyekeztem elővenni a legellenállhatatlanabb pillantásomat. A hátam mögött hallottam, ahogy Edward idegesen mordul egyet, de nem törődtem vele.

- Igen. Ne aggódj, tényleg könnyű lesz kijavítanom azt az egyest – igyekezett Russel megnyugtatni a lelkiismeretemet.

- Hát, igazából, most nem erre gondoltam… Tudod, nekem nem igazán megy a matek, és kéne valaki, aki korrepetál. – A hátam mögötti félhangos köhögéstől hirtelen majdnem elnevettem magam – Edward megpróbálta felhívni magára a figyelmemet. – És van egy barátom La Push-ban, azt hiszem, ő is örülne, ha valaki segítene neki tanulni. Elég fontos neki, hogy jól szerepeljen az órákon.

- Beszélnünk kell! – hallottam meg a hátam mögött Edward hangját. A tekintete dühösnek tűnt, ahogy felpillantottam rá. Angyalian elmosolyodtam, és felemeltem a kezemet.

- Csak egy pillanat, Edward… Szóval, elvállalnád? - fordultam vissza Russelhez, még mielőtt szívem jelenleg szörnyen mérges szerelme kirángathatott volna a teremből félbeszakítva ezt a beszélgetést.

Russel arcán hirtelen sokféle érzelem szaladt végig – az ijedt valószínűleg, Edward jelenlétének és pillantásának volt köszönhető -, aztán megláttam a szemében azt a bátorságot, ami akkor is jelen volt, mikor meghívott minket a hétvégi kerti sütögetésre.

- Benne vagyok – felelte, aztán felfelé sandított, mintha azt várná, mikor lendül felé Edward keze, hogy agyoncsapja őt. Mikor látta, hogy ez nem fog bekövetkezni, kifújta a tüdejében eddig bent tartott levegőt.

- Rendben – mosolyodtam el. – Akkor óra után megbeszéljük a részleteket.

- Isabella! – Edward a vállamra tette a kezét, de mikor Mr. Bauer megjelent a küszöbön, elengedett.

- Ó, bocsánat… Majd következő szünetben elmondod – mosolyogtam ismét Edwardra ártatlan arccal. A pillantásából tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni ép bőrrel, de kaptam egy kis haladékot Mr. Bauertől, aki elővette a jegyzeteit. Edward faarcot vágva sétált vissza a padjához, aztán leült a helyére.