A jövő reménysége - 20. fejezet

A fejezet korhatára 16 év!!!

20. PERZSELÉS



NAP VÉGÉN A FÜZETEMBE RAJZOLT minták végtelennek tűnő sorai mutatták, mennyire unom az egész iskolát. Csak ültem bent az órákon, és arra gondoltam, mi a fenét keresek itt, mikor akár gyakorolhatnék a mezőn, vagy lehetnék az öcsémmel is. Szinte bármi jobb lett volna, mint ez a felesleges agysejtrombolás. Fogalmam sem volt róla, hogy Edwardék hogy bírták újra és újra, ki tudja már hányszor elvégezni a gimnáziumot. Én már rég beleőrültem volna a sok monoton ismétlésbe – főleg a tökéletes memória birtokában, ami által nem csak a tananyagra emlékeztek, hanem arra is, hogy melyik nap mit viseltek a tanárok.

Az utolsó óra után elmásztam a mosdóig, megmostam az arcomat, ittam egy kis klóros vizet, és összeszedtem magam annyira, hogy legyen erőm visszamenni Pamelához a tanárok által aláírt papírral. Edwardékat dél óta nem láttam, amikor is az ebédlőben leültek az asztalhoz, aminél ültem. A tálcáján lévő ételt piszkálgatva Alice kifaggatott engem, mit keresek ott, míg Edward átható és bosszantóan zavaró tekintettel bámult engem, ami miatt alig tudtam pár falatot enni zavaromban. Utána már nem volt együtt óránk, így még inkább unatkoztam.

Amíg Pamela megtudakolta tőlem, hogy telt a napom – azt hazudtam neki, hogy jól -, azon járt az eszem, hogy vajon Edwardék megvárnak-e, vagy gyalog leszek kénytelen hazamenni. Mikor végre kiszabadultam a tanulmányi irodából, felszabadult léptekkel igyekeztem a mostanra már félig üres parkolóhoz.

Edwardék autóját megpillantva halvány mosoly futott át az arcomon, de mikor rájöttem, hogy ők még sehol sincsenek, kissé nyűgösen dőltem a kocsi oldalának. Ledobtam a lábam mellé a táskámat, összefontam magam előtt a karjaimat, és igyekeztem nem törődni a mellettem elhaladó diákok kíváncsi pillantásával. Még mindig borzasztóan idegesített, hogy úgy vizslatnak, mintha valami földönkívüli vagy egy kihaltnak hitt állatfaj utolsó példánya lennék. Reméltem, hogy csak pár nap kell nekik, míg megszokják a jelenlétemet, és utána abbahagyják a bámulásomat.

Hogy kizárjam a zavaró dolgokat, igyekeztem arra koncentrálni, hogy a mai délutánt Edwarddal tölthetem kettesben. Már a gondolattól is izgatott bizsergés járta át az egész testemet. Bármit is mondott Edward, túl makacs voltam ahhoz, hogy feladjam a tervemet az elcsábítására – és az a csók a szertárban csak még inkább feltüzelte a hormonjaimat. Kellett vennem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.

Mikor megláttam Russelt felém közeledni, lehajtottam a fejemet, és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Magamban imádkoztam, hogy ne jöjjön oda hozzám, de legnagyobb sajnálatomra, túl merész volt az átlag-tinédzserfiúkhoz képest.

- Szia! – hallottam meg a hangját.

- Szia! – köszöntem mogorván, hátha az majd elijeszti, de most nem jártam sikerrel. A válla felett átnézve körbepillantottam, hátha észreveszem a felmentő sereg közeledését, de Alice és Edward teljesen felszívódtak. Russel idegesítően toporgott előttem, amíg újra rá nem figyeltem.

- Én csak szerettem volna bocsánatot kérni, amiért olyan érzéketlen voltam – pislogott rám, bevetve a „hatalmas, bűnbánó kiskutyaszemek” trükköt.

- Semmi gond, el van nézve – vágtam rá gyorsan, hogy lekoptassam, de legnagyobb sajnálatomra, a megbocsátásomat biztatásnak vette, mert ő is nekidőlt Edward autójának – magamban felröhögve megállapítottam, hogy ha sikerül így tartanom, míg Edwardék megérkeznek, Russel halott ember.

- Ismered Cullenékat? – érdeklődött. Újabb fáradt sóhaj hagyta el a számat – a tapadós embereknél csak a hülye kérdéseiket utáltam jobban.

- Nem, csak a kocsijuk kézifékje nem volt behúzva, és muszáj kitámasztanom az autót, amíg ide nem érnek, nehogy elguruljon, és balesetet okozzon – mondtam el a monológomat teljesen komoly arccal. Egy pillanatig Russel úgy nézett rám, mint egy agyhalott, aztán kapcsolt, és kényszeredetten felnevetett.

- Tudod, vicces vagy… - vigyorgott rám. – Bár egy kicsit szokni kell a stílusodat – ismerte be, miközben a tekintete lejjebb csúszott a szemeimről. Bosszankodva húztam feljebb a felsőmet, mire elpirulva kapta fel a fejét. – Mint egy rózsa, gyönyörű és szúrós.

- Hát, a tövisek is benne vannak a csomagban. Akinek nem tetszik, az így járt – vontam meg a vállamat, és reméltem, hogy a negatív oldalam minél hamarabb elriasztja. Sajnos, túl kitartónak bizonyult.

- Szóval, honnan ismered Cullenékat? – érkezett újra a kérdés. Végigpörgettem a fejemben a lehetséges válaszokat – ők azok a vámpírok, akik megmentettek egy pszichopatától; a farkasfalkám szomszédai; az új családom -, de mindegyik túl sok magyaráznivalóval járt volna, így csak rövid és velős választ adtam.

- Edwarddal járok.

- Ó. – Hallottam ki a csalódott felhangot Russel hangjából. – Hát, engem a frász kerülget, valahányszor meglátom őt és a húgát – borzongott meg. Sértődötten löktem el magam a kocsitól. Az iskolába járó összes diák Edward és Alice kisujja körméig sem ér fel, mégis elkülönülnek tőlük, mint a leprásoktól. Még ha tudnák, hogy vámpírok, akkor érthető lenne, hogy ennyire tartanak tőlük, de így… Nem tudtam felfogni, miért nincs egyetlen ember sem az iskolában, akiben lenne elég mersz és kíváncsiság, hogy közeledjen hozzájuk. Bosszantott a tudat, hogy azok, akiket szeretek, kitaszítottként kénytelenek élni a mindennapjaikat. Persze, valahol eddig is tudtam, hogy ez így van, de látni rosszabb érzés volt.

- Kicsit különcök, mint ahogyan én is, de rendesek. Csak elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember jobban megismerje őket – szúrtam gonoszkodóan Russel önérzetébe. Russel testbeszédéből úgy láttam, hogy a döfésem találhatott, mert kihúzta magát, és felemelte a fejét.

- Igen, lehet, hogy igazad van – bólintott, aztán az iskola épülete felé pislantva hirtelen újra a földet kezdte bámulni, és idegesen rugdosta a betont a cipője orrával. Mikor felnéztem, hogy mi ennek a változásnak az oka, majdnem hangosan elnevettem magam. Edwardék közeledtek felénk emberi tempóban. A mézarany szemek villogva bámulták a Russellel alkotott kettősünket, és ez valamiért kellemes és elégedett borzongással töltött el.

- Sziasztok! – Alice halkan kuncogva köszöntött minket, miközben én is próbáltam visszafojtani a nevetésemet. Edward fél méterrel megállt Russel előtt, és olyan fenyegetően nézett rá, hogy én már lehet, hogy a helyében a mosdó felé futottam volna, nehogy összepisiljem magam. Ezzel szemben Russel szótlanul állt egyhelyben, és bár nem nézett Edwardra, el sem menekült.

- Russel és én épp a különcökről beszélgettünk – szólaltam meg, mire az említett fülei elvörösödtek. Azt hittem, hogy ez az a pillanat, amikor hátra arcot végez, és a lehető leggyorsabban eltűnik a szemünk elől, de legnagyobb meglepetésemre, végül felpillantott Alice-re és Edwardra.

- Igen, nos… Tudom, hogy mi eddig nem nagyon beszélgettünk… - köszörülte meg a torkát, miközben idegesen babrált a hátizsákja pántjával. – De a hétvégén lesz egy kerti party nálam. Nem nagy banzáj, csak néhány barát, és arra gondoltam… - motyogta, miközben elkerekedett szemekkel bámultam rá hitetlenkedve várva a folytatást. - …Szóval, eljöhetnétek mindhárman, ha van hozzá kedvetek. – Edward és Alice arca pont olyan meglepett volt, mint az enyém lehetett. Valószínűleg, ők sem számítottak rá, hogy Russelben van annyi merészség, hogy meghívja őket – nem hiszem, hogy valaha kaptak volna ilyen ajánlatot bárkitől is, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán váltottak-e már pár szót valamelyik osztálytársukkal.

- Ez igazán… kedves – nyögtem ki megrökönyödve.

- Akkor eljössz? – pillantott rám túl lelkesen Russel, de ahogy Edward közelebb lépett hozzám, összerezzent.

- Elmegyünk. Mindhárman – válaszolt a kérdésre Edward, miközben a karját a derekam köré fűzte.

- Rendben, akkor… várlak… titeket – dadogta Russel, miközben le sem véve Edwardról a szemeit, hátrálni kezdett. – Sziasztok! – emelte intésre a kezét felém, aztán elinalt. Csodáltam, hogy eddig kitartott a bátorsága.

Vigyorogva ültem be az anyósülésre, miután Edward kinyitotta nekem az ajtót. Alice kecsesen belibbent hátra, miközben felváltva hitetlenkedett az előbb történteken, és rázta a nevetés Edward arcvonásait látva.

Edward egész úton nem szólt hozzám, bár nem igazán értettem, mi baja van. Nem tehettem arról, hogy Russel rám szállt – egy pillantással sem adtam jelét annak, hogy érdekelne –, és az is meglepett, hogy a szurkálódásomat a bátorságról annyira komolyan vette, hogy azonnal bizonyítani is akart nekem.

Dudorászva szálltam ki az autóból, mikor megálltunk a Cullen ház előtt. Alice leszakadt tőlünk, és csatlakozott a nappaliban üldögélő testvéreihez, miközben mi Edwarddal az emeletre tartottunk. Még mindig énekelgetve hajítottam a táskámat a kanapéra, aztán én is rávetettem magam, és onnan figyeltem az én morcos vámpíromat.

Edward precízen letette a cuccait a székére, aztán a hatalmas üvegablakhoz sétált, és merev tekintettel bámult ki rajta. Adtam neki egy percet, aztán felsóhajtottam. Még ha nem is csináltam semmi rosszat, úgy tűnt, muszáj lesz kiengesztelnem – nem mintha ez ellenemre lett volna.

- Nem akarsz idejönni hozzám? – érdeklődtem, de egyetlen arcizma sem rezdült, mintha szoborrá vált volna. – Hát jó, pedig egy kicsit melegem van… De ha nem jössz ide lehűteni, kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni – vontam meg ártatlan tekintettel a vállamat, aztán egyetlen mozdulattal áthúztam a fejemen a felsőmet, és melltartóban végigdőltem a kanapén. Lelombozódva vettem tudomásul, hogy Edward még mindig felém sem néz. Megsebzett önérzettel keltem fel a kanapéról, hogy aztán visszarángassam magamra a blúzomat. – Russel már tuti rég letepert volna… – morogtam magam elé csalódottan. A következő pillanatban valami lesodort a lábamról, és hallottam a kanapé recsegő hangját.

- Ezt akarod? Hogy valaki leteperjen? Erre vágysz? – Edward rajtam feküdt, ujjai a csuklómra fonódtak, az arca pedig olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a hideg, borzongató leheletét a bőrömön.

- Azt akarom, hogy te teperj le! – feleltem, mikor magamhoz tértem annyira, hogy beszélni tudjak. A tekintete olvadt mézzé változott a szavaimra. – Kívánlak, és elegem van az önmegtartóztató életmódból, mikor már semmi okunk rá – biggyesztettem le morcosan a számat.

- Van okom arra, hogy még várok. – Edward hangja komoly volt. – Elhiheted, hogy nekem sem könnyű… Főleg, mikor így viselkedsz… - a tekintete egy másodpercig elidőzött a számon, aztán visszatért a szemeimhez.

- Akkor legalább mondd el, hogy mi az oka. Akkor könnyebb lenne türelmesen várnom – sütöttem le a tekintetemet, miközben a szívem eszeveszetten dobolt a torkomban.

- Ha elmondanám, oda lenne az egész - rázta meg a fejét. Bosszúsan fordítottam oldalra a fejemet. Éreztem a hűvös ajkakat az arcomon, de próbáltam nem átadni magam a kábulat ködének. – Kérlek, Isabella… Csak még egy kicsit legyél türelmes, és utána megadok neked mindent, amire vágysz – hajolt a fülemhez. Felsóhajtottam, mikor megéreztem a fülcimpámon az apró csókot.

- Ez így nem ér… - nyöszörögtem. – Ez már emberkínzásnak számít…

- Csak törlesztek – mormolta Edward a nyakamba. Az ujjaim megfeszültek, ahogy a nyelve nedvesen végigsiklott a verőerem mentén.

- Mit?

- Russelt.

- Hé, én nem csináltam semmi rosszat! – tiltakoztam. Kiszabadítottam a csuklómat Edward szorításából, és a karjaimat a nyaka köré fontam. – Nem tehetek róla, hogy még morcosan is ellenállhatatlan vagyok. – Edward kuncogásának rezgéseit éreztem a kulcscsontomon, ahol a szája járt épp.

- Ez kétségtelen – adott igazat nekem. – Még mindig meleged van? – emelte fel a fejét, és kissé ködös tekintetét az enyémbe fúrta, miközben a keze végigsimított a combom külső felén.

- Miért? – Próbáltam nyelni egyet, de teljesen ki volt száradva a szám.

- Mert talán, mégis megszabadulhatnánk ettől a felsőtől - futottak végig a fehér ujjak a dekoltázs kivágásának mentén. – Ha már úgysem takar semmit…

- Ezt nem értem… - A légzésem a duplájára gyorsult, így Edward keze alatt zihálva emelkedett fel-le a mellkasom. – Azt mondtad, hogy…

- Az, hogy nem adhatok meg mindent, nem jelenti azt, hogy nem adhatok semmit sem. Már, ha te is akarod – nézett rám bizonytalanul. Kínomban majdnem felnevettem a kérdésére. Nem értettem, hogy kérdezhet ilyen butaságot – ez után sóvárgott a testem, majdnem azóta, hogy utoljára megkapta a kielégülést. Megpróbáltam felnyomni magamat, miközben Edward legördült rólam feloldozva a teste bilincse alól, és kérdő pillantással figyelte a megmozdulásomat. Ahogy ülő helyzetbe kerültem, az ujjaim azonnal befutottak a blúzom szegélye alá, és remegő kezeim miatt egy kissé ügyetlen mozdulattal megszabadítottak a ruhaanyagtól.

- Mindjárt meggyulladok – szólaltam meg reszelős hangon, miután visszafeküdtem. – Gyere, hűts le, kérlek! – nyújtottam felé a kezemet. Nem hazudtam, tényleg úgy éreztem, hogy a testemben az eddig apró lángocskák most a magasba csaptak, és vágytam a borzongató kéjre, ami segít őket eloltani.

Ahogy Edward újra fölém gördült, a lábaim automatikusan a csípőjére fonódtak, és kezemet a hajába fúrva húztam le magamhoz. A következő pár perc – vagy talán, volt egy óra is, nem tudtam, mert az időérzékem teljesen elveszett – érintések és érzések kavalkádjába fulladt. Mindketten csókoltuk és simogattuk a másikat, ahol csak értük, miközben megszabadítottuk egymást jó pár ruhadarabtól.

Edward ágyéka megint keményen nyomult hozzám, félreérthetetlen bizonyítékaként, hogy legalább annyira kíván engem, mint én őt. Ez a tudat, csak még jobban felizgatott. Ahogy a hideg ujjak elindultak lefelé az oldalamon, hogy végül elérve a fehérneműm szélét, megpróbáljanak alá furakodni, rájöttem, hogy most nem ezt akarom. Ha nem is szeretkezhettem Edwarddal még ténylegesen – valami számomra ismeretlen okból kifolyólag -, azt akartam, hogy mindketten élvezzük az együttöltött pillanatokat.

- Ne! – fogtam meg Edward csuklóját megállítva még azelőtt, hogy az önuralmam határát túllépve megadjam magam az önzőségnek.

- Valami rosszat tettem? – merevedett meg a fölöttem lévő test azonnal.

- Nem, csak most nem így akarom – feleltem, aztán feljebb emeltem a fejemet egy apró csókra, majd a farkaserőmet bevetve és Edward figyelmetlenségét kihasználva hirtelen átgördítettem magunkat felcserélve a helyzetünket. - Így szeretném – mozdítottam meg a csípőmet hozzádörgölve a testem legérzékenyebb pontját Edward keménységéhez. Mindketten egyszerre nyögtünk fel.

Már felkészültem Edward szokásos tiltakozására, de helyette a két hűvös tenyér a derekamra simult, és újra maga felé mozdított. Csak pár ilyen ringatózást bírtam ki ülő helyzetben, aztán előrehajoltam, és reszkető karokkal támaszkodtam meg Edward mellkasán. A hozzám simuló hideg bőr ellenére éreztem az apró verejtékcseppeket kiülni a homlokomra, miközben az erős kezek egyre gyorsabb ütemet diktáltak.

Zihálva igyekeztem megtartani magam, mialatt végigcsókoltam a hófehér mellkast, ami szintén őrült ütemben emelkedett és süllyedt az érintéseim hatására. Lehunytam a szemeimet, és elképzeltem, milyen érzés lenne, ha a testünk tényleg összeolvadhatna, ettől a képzelgéstől pedig a bizsergés az egész testemből a combjaim közé koncentrálódott.

- Isabella… - Edward halk nyögésére néztem fel. A tekintete éjfeketén csillogott, és biztos voltam benne, hogy már ő is olyan közel jár a gyönyörhöz, mint én. Még előrébb dőltem karjaimat a feje mellé téve, hogy a szemébe tudjak nézni. Az ágyékom őrült gyorsasággal súrlódott az övéhez. Vadul kapott az ajkaim után, mintha a további léte múlna azon, hogy megkóstolhassa őket.

Vágyakozva nyöszörögtem az alhasamban keletkezett furcsa nyomástól. A cselekedeteimet már csak egyetlen ősi ösztön vezette, amely pontosan tudta, mire van szüksége a testemnek. Szélesebbre tártam a combjaimat, és erősebben nyomtam a kéjes érzést okozó pontot Edward férfiasságához. Az alteste hirtelen megemelkedett, és morgó hang szakadt fel a torkából. Éreztem a bugyimat kissé átáztató langyos érzést, ami jelezte nekem Edward élvezetét, aztán hirtelen jött a színes robbanás. A testem görcsösen feszült meg, és a levegőt kapkodva próbáltam meg oxigénhez jutni. Edward kezei igyekeztek megtartani, miközben rángatózva ziháltam a gyönyör utórezgéseitől, nehogy leessek a keskeny kanapéról.

Csak lassan csitult a mindent elsöprő érzés. Aprókat remegve fúrtam a fejemet Edward vállába, hogy kifújjam magam.

- Istenem, ha már ez ilyen, milyen lehet, mikor tényleg… - sóhajtottam, miközben a gondolattól újra megborzongott a testem.

- Ne is mondd! Ha másba nem is, abba lehet, hogy bele fogok halni – nevetett fel karcos hangon Edward. – Ez annyira… - kereste a megfelelő szót rá. Felemeltem a fejem, és ránéztem.

- Megrázó – fejeztem be a mondatát. – Mintha meghalnál, kitárulna előtted a mennyek kapuja, azután valami visszarántana a földre.

- Pontosan – bólintott, aztán apró csókot lehelt a számra. Visszafeküdtem, és hallgattam Edward most már egyenletes légzését.

- És mikor? – húztam végig a mutatóujjamat a tökéletes bicepszen, ami rándult egyet az érintésemtől.

- Mit mikor?

- Mikor tapasztaljuk meg, hogy milyen, mikor igazán együtt vagyunk? Meddig kell még várnom? – pislantottam újra fel türelmetlenül. Edward hangosan kacagni kezdett. – Na, most meg miért nevetsz ki? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Épp az előbb elégültél ki, és már most arra gondolsz, hogy mikor kaphatsz még többet? – vonta fel gúnyolódva a szemöldökét.

- Hát, most mit mondjak… Belőled sosem elég – vigyorodtam el. Felsikkantottam, ahogy hirtelen a hátamra kerültem, de Edward csókja elhallgattatott.

- Nem sokára, ígérem! – Szédülni kezdtem, ahogy a tekintete magába szippantotta az enyémet, aztán meghallottam a keserű sóhajt, ami elhagyta az ajkait. Kérdőn fürkésztem a vonásait, amíg meg nem adta a magyarázatot a hirtelen jött búskomorságára. – Besötétedett. – Felültem az ágyon, és kipillantottam az ablakon – eddig észre sem vettem, hogy már tényleg lement a nap. – Gondolom… Haza kell menned – Edward hangja nem tűnt túl boldognak, és nekem sem volt kedvem magára hagyni.

- Itt maradok éjszakára – jelentettem ki.

- Nem lenne gond belőle a farkasoknál?

- Majd felhívom őket, és megkérem Juliette-et, hogy az öcsém hadd aludjon nála – akartam visszabújni Edward mellé, mikor hangosan megkordult a gyomrom. – Ó, a fenébe! – nyögtem fel. Utáltam ezeket az ostoba testi szükségleteket – csak rabolták az ember idejét azoktól a dolgoktól, amiket csinálni akart.

- Gyere, zuhanyozunk egyet, aztán kapsz valamit enni – mosolyodott el Edward. Fogalmam sincs miért, de ő szerette az esendőségeimet, és mindig úgy nézett rám egy-egy emberi reakció után, mintha a világ legszerethetőbb tulajdonsága lenne.

Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról, és rám adja a ruháimat, aztán megvártam, hogy ő is felöltözzön. Kellemetlen lett volna, ha most szembetalálkozunk valakivel a folyosón, de szerencsére, kínos események nélkül eljutottunk a fürdőszobáig. Jól esett újra megszabadulni a nyirkos, testemhez tapadó anyagoktól.

Az amúgy húsz perces zuhanyzásom, Edwarddal egy kabinban állva, másfél órára nyúlt – megint csak hálát adtam a farkas testhőnek, ami nem engedte, hogy kihűljek idő előtt -, és újra olyan gyönyörben részesültem, ami egyszerre elégítette ki a vágyaimat, és tett még türelmetlenebbé a folytatást illetően.

Éppen kiléptünk a fürdőszobából, mikor Alice dühösen suhant el mellettünk, kisebb szélvészt okozva. Kisöpörtem a hajamat az arcomból, aztán kérdőn pislogtam Edwardra. Éppen meg akartam kérdezni, mi történt, mikor Jasper ugyanolyan gyorsasággal haladt el mellettünk. Edward megfeszülő izmokkal pillantott utánuk.

- Mi folyik itt? – vontam össze kérdőn a szemöldökömet.

- Jasper megőrült! – morogta Edward.

- Kicsit bővebben, ha kérhetném! – szusszantottam bosszúsan. Edward fürkésző tekintettel nézett rám.

- Inkább nem mondanám el, mert amilyen őrültségekre vagy képes néha, még a végén azonnal helyeselni kezdenél – rázta meg a fejét eltökélten.

- Ez nem ér! – csattantam fel, miközben csípőre tettem a kezeimet – ez valószínűleg hatásosabb lett volna, ha épp nem egy szál fürdőköpenyben állok, mezítláb a folyosó kövezetén, de így Edward hajthatatlan maradt. A magasba emelte a fejét, és nagyot szippantott a levegőből.

- Maria a nappaliban van Emmettékkel. Te menj le a konyhába, és egyél valamit – utasított, pedig már igazán megtanulhatta volna, hogy ez a hozzáállás nem engedelmességet, hanem pont hogy lázadó érzést vált ki belőlem.

- Nem akarok. Tudni akarom, hogy mi folyik itt! – tiltakoztam.

- Csak pár perc, és megyek utánad.

- De mit csinálsz? – követelőztem tovább a választ várva.

- Vagy megfojtom Jaspert, vagy megpróbálom lebeszélni Alice-t arról, hogy ő tegye meg – felelte dühös hangon, miközben a húga szobájának ajtaját fixírozta. Biztos voltam, benne, hogy épp a képességét felhasználva hallgatja ki a bent lévők gondolatait. – Még nem döntöttem el.