A jövő reménysége - 24. fejezet

Először is, köszönöm Szandinak, hogy segített a matekos résznél, mert én ilyesmikre már egyáltalán nem emlékeztem. :D Hiába, régen volt a gimi... :D
A fejezetet három barátomnak ajánlanám. Először is Jucának, aki a játék előtt is lelkesen fejtegette a rejtélyeket, írta a hosszú, kifejtős hsz-eket, és aki észrevette, hogy falkára van szükségem, ezért maguk közé hívott. Hálás vagyok érte, és bizonyos kitüntető címek nélkül is amellett, hogy lelkes olvasóm vagy, a barátom is. :) Remélem, most már megkaptad a mailemet a képekkel. :D
A matekos részeket kiemelten ajánlom Vickynek, és remélem, hogy segít kikapcsolódni egy kicsit a fejezet. :) Holnap gondolok rád! ;)
Valamint ajánlom a fejezetet Csillának pihenésképpen. Gondoltam és gondolok rád ma, remélem, minden rendben megy majd, és a vizsga után a fejezet felüdít egy kicsit. :) És ne szomorkodj semmi miatt! :)
A hsz határ egyébként, most 150 volt. :) Köszönöm, hogy megint meghaladtátok egy kicsivel. :)


24. KÖTELÉK



EDWARD DÜHÖSEN MAGA ELÉ BÁMULVA sétált mellettem a folyosón. Körülöttünk több száz diák sürgölődött, így nem volt lehetősége jól leszidni – kivételesen, nem bántam a tömeget, mert az aranybarna szemek nem ígértek túl sok jót. Edward hangulatától függetlenül, hittem, hogy jól döntöttem. Russel megérdemel egy esélyt arra, hogy a barátom legyen.

Megkönnyebbültem egy kissé, mikor megszólalt a következő óra kezdetét jelző csengő, és Edward otthagyott a fizikaterem ajtaja előtt – neki spanyol órája volt. Kissé unatkoztam, de még mindig jobb volt, mint ami elképzeléseim szerint várt rám. Utáltam, mikor Edward vagy bárki más, fejmosást tartott nekem.

Fizika után végigültem egyedül még egy dupla földrajz órát, miközben azon járt az agyam, hogy a vonalzómmal vajon, fel tudom-e vágni az ereimet. Aztán rájöttem, hogy farkasként ez milyen abszurd ötlet is, és magamban röhögve elhatároztam, hogy másnap hozok magammal egy láncfűrészt a biztonság kedvéért. Miután befejeztem egy vicces rajzot a füzetem szélén minderről, már itt is volt az ebédidő. Edward a terem előtt várt meg, és szó nélkül indult az ebédlő felé, mikor kiléptem. Már épp kezdett bosszantani a szótlansága, mikor végre megtörte a csendet.

- Én is tudtalak volna korrepetálni. – Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat, amit az a gondolat okozott, hogy Edward nem bírja ki sokáig, hogy ne szóljon hozzám.

- Nem hiszem, hogy te lennél a nekem való tanár – feleltem, mire felhorkanva torpant meg szembefordulva velem.

- Talán azt hiszed, hogy az a srác többet tud matekból, mint én, aki többször érettségizett le, mint ahányszor mások pislognak? – kérdezte sértett hangon.

- Gyere! - Nem tudom, mi ütött belém, de kuncogva ragadtam meg a kezét, és magam után próbáltam húzni őt, hogy megmutathassam, mit is értettem pontosan azalatt, amit mondtam. Egy másodpercig meglepetten nézett rám, aztán hagyta, hogy vezessem.

- Hová viszel? – érdeklődött, de nem feleltem neki. Reméltem, hogy visszatalálok gond nélkül a biológia szertárba, és azt is, hogy megint üres lesz. Edward szemei elkerekedtek, ahogy rádöbbent, mi az úti célunk. Rávigyorogtam, aztán lopva körbenéztem, hogy figyel-e minket valaki. Mikor elkönyveltem, hogy senki ránk sem bagózik, egy hirtelen mozdulattal belöktem az ajtót, és magam után rántottam Edwardot. – És most? – vonta fel a szemöldökét.

- Most bebizonyítom, hogy nem tudnál tanítani nekem semmit matekból – dobtam le a táskámat a földre.

- És ezt mégis hogyan tervezed? – vágott nagyon magabiztos képet gyanútlanul, miközben én már magamban mulattam a helyzeten.

- Magyarázd el, hogyan oldunk meg egy másodfokú egyenletet – adtam ki a feladatot. Edward elbizakodott mosollyal nézett rám.

- Először is, az egyenletünket általános redukált alakba hozzuk – kezdte, mire a kezeim a blúzomhoz emeltem, és lassan kigomboltam a két legfelső gombot. Edward szája széle megrezzent, de egyébként, rendületlenül mondta tovább a magyarázatát. – Így az egyenlet egyik oldalán nulla lesz, a másikon pedig a polinom.

- Milyen polinom? – kérdeztem – habár egyáltalán nem érdekelt a válasz -, aztán incselkedően beharaptam az alsó ajkamat.

- A szorozva iksz a négyzetennel, plusz bé szorozva iksszel, plusz cé. – Odasétáltam hozzá, és az ujjaimat végighúztam a felkarján – túl hirtelen emelkedett a mellkasa ahhoz, hogy csak szimpla belégzésnek tulajdonítsam a légcseréjét.

- És aztán? – nógattam tovább a beszédre.

- Van egy… megoldóképlet – nyögte, miközben még közelebb léptem hozzá. A testem egészen hozzásimult, karjaimat pedig a nyakába fűztem.

- Halljuk! – hajoltam a füléhez, és abba suttogtam a lehető legkéjesebb hangon, amit produkálni tudtam. Derekasan mondani kezdte a képletet, mialatt az egyik kezem a tarkóját simogatta, a másik pedig lassú vándorútra indult a mellkasán lefelé.

- Iksz egy és kettő… egyenlő mínusz bé, plusz… - A reszketeg sóhaj, ami egy másodpercre félbe szakította a szónoklatot, biztosított arról, hogy az ujjaim pontosan tudják, mit csinálnak. Edward egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán folytatta. - …mínusz négyzetgyök bé a négyzeten, mínusz négyszer a-szor cé osztva… Isabella! – ragadta meg a csuklómat zihálva, mielőtt az ujjaim elérhették volna a céljukat.

- Mi a baj? – pislogtam rá nagy, ártatlan szemekkel.

- Így nem lehet tanulni! – csattant fel, mire elégedetten elmosolyodtam.

- Hát, nem ezt mondtam én is? – léptem hátrébb tőle. Bosszúsan vonta össze a szemöldökét.

- Ez így tisztességtelen.

- Nem tehetek róla – vontam meg a vállam. – Ha a közelemben vagy, egyáltalán nem a matekon jár az eszem. Ezért nem lennél jó tanár az én számomra – dőltem neki somolyogva a hátam mögötti asztal szélének.

- Akkor segíthetne Alice, Carlisle, Jasper, Esme, Rose… Akár még Emmettet is ráveszem, ha nagyon muszáj! – próbált új ötletekkel lebeszélni a tervemről, de én csak ráztam a fejem. – Miért kell ilyen önfejűnek lenned? – jött közelebb hozzám.

- Miért kell ilyen makacsul tiltanod mindentől? – kérdeztem vissza. – Azt mondtad, hogy Russel jóindulatú srác, akkor meg miért kéne kerülnöm?

- Mert mikor te beleütöd valamibe a nózidat, abból mindig csak gond lesz – nyomta meg az orrom hegyét. Sértődötten szusszantottam egyet, és eltoltam a kezét az arcomból.

- Neked ez nem rossz? – Értetlen pillantást kaptam válaszként, ezért folytattam. – Az, hogy ebben az iskolában úgy bánnak veled meg Alice-szel, mintha leprások vagy tetvesek lennétek. Hogy nincsenek barátaitok – mondtam el, ami az első pillanatban feltűnt, mikor beléptem ide, és ami azóta is szörnyen bántott. Nem magam, hanem Edward és Alice miatt.

- Ott vagyunk egymásnak – jelentette ki Edward, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a nyugodtsága csak egy álarc, ami takarja a valódi érzéseit, vagy tényleg ennyire hidegen hagyja az egész helyzet.

- És ha nem lennétek? Ha teljesen egyedül lennétek? Végül is, mi értelme annak, hogy embert játszotok, ha végül semmi örömötök benne? Ennyi erővel akár elköltözhetnétek a világ végére is, ahol csak állatok vannak, de emberek nem – fejtettem ki zaklatottan a gondolataimat.

- Ez szörnyen bonyolult… Az emberek ösztönösen félnek tőlünk, és…

- Mert ti nem tesztek semmit azért, hogy ne féljenek! Carlisle-tól is félnek? – néztem a szemébe. Láttam a dolgozószobájában azt a polcot, ami tele volt a betegei ajándékaival, és nem csak személytelen dolgokat kapott, hanem leveleket, gyerekrajzokat, olyasmiket, amik számomra bizonyították, hogy szeretik őt és hálásak neki.

- Nem, tőle nem. De Carlisle különleges.

- Egy nagy fityfenét! – mordultam fel. Edward néha olyan értetlen tudott lenni, hogy az már bosszantó volt. – Carlisle egyszerűen csak kedves. És nem vonul el a világtól.

- Úgy beszélsz, mintha te annyi barátot szereztél volna – húzta el a száját gúnyosan.

- Nem a számuk a lényeg. Szereztem egyet, akinek szüksége van rám. Neki… neki én vagyok Alice – próbáltam megmagyarázni, hogy értse, mire gondolok. Elgondolkozva fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Ez most fontos neked, igaz? – Mikor bólintottam, sóhajtott egyet.

- Rendben. De ne mondj el neki semmi olyat, amit nem kéne… - kérte.

- Nem vagyok hülye – ráncoltam össze az orromat. – Tudom, hogy veszélyes lenne a számára, ha megtudná, mik is vagyunk.

- És számunkra is veszélyes lenne! – forgatta meg a szemeit. – Na gyere, mindjárt vége az ebédidőnek, te pedig még nem is ettél - emelte a kezeit a blúzomhoz, hogy visszagombolja a felső gombjaimat. Hagytam, hogy rendesen felöltöztessen – igaz, hogy bosszantó volt megint a gyerek szerepet játszani, de ennyit megérdemelt azért, hogy áldását adta Russelre és rám.

Az ebédlő még nyüzsgött a többi diáktól, általában csak az utolsó pillanatban indultak el a tantermek felé. Alice intett nekem az egyik asztal mellől, miközben én és Edward egy-egy tálcát a kezünkbe véve beálltunk a sorba. Edward ugyanúgy telepakolta a tálcáját, mint én, holott, egyetlen falatot sem evett soha semmiből.

Elindultunk Alice felé, de aztán meggondoltam magam. Ahelyett, hogy letettem volna a tálcámat, csak megálltam az asztal mellett.

- Gyere, Alice, átülünk! – szóltam neki, aztán továbbsétáltam Edwardék legnagyobb megdöbbenésére. Tudtam, hogy nem fog tetszeni nekik, amit teszek, de reméltem, hogy az előző beszélgetésünk után Edward követni fog – őt pedig majd Alice követi. Mikor lefékeztem a sarokban lévő asztalnál – az egyetlennél a teremben, aminél csak egy ember ült -, egy zöld szempár pont olyan meglepetten nézett rám, mint ahogy számítottam rá. – Szia, Russel, leülhetünk? – kérdeztem mosolyogva.

- Per… persze – nyögte ki. Felpislantott Edwardékra, aztán arrébb húzta a tálcáját, hogy letehessem vele szembe az enyémet. Alice mosolyogva ült le Russel mellé, aki kissé verejtékezni kezdett a közelségétől – hallottam, ahogy a szíve tam-tamot ver a mellkasában.

- Szia! – köszönt Alice csengően magas hangon, mire Russel elnyökögött egy köszönésfélét.

- És milyen a pizza? Ehető? – érdeklődtem Russel tányérjára pillantva.

- Igen, egész… jó. – Russel lehajtott fejjel piszkálgatta az ételt – valószínűleg, nem mert felpillantani Edwardra.

- Hallottam, hogy korrepetálni fogod Isabellát – törte meg a fél perces csendet Edward hangja hirtelen. Mindannyian megfagyva néztünk rá, Russel kezében pedig reszketni kezdett a pizzaszelet. Persze, Russel is tudta, hogy Edward végighallgatta a teremben a beszélgetésünket, és úgy hitte, hogy ez valami csapda a részéről. Én is kissé ijedten vártam, mit is akar ebből Edward kihozni. – Ez igazán kedves tőled – köszörülte meg a torkát végül zavartan Edward. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és az asztal alatt hálásan végigsimítottam a kezén. Megszorította az ujjaimat, aztán folytatta. – Tudod, én is próbálkoztam vele, és elég nehéz eset, szóval, részvétem – villantak meg cinkosan a szemei Russel felé. Russel egy másodpercig csak pislogott rá, aztán felkuncogott. Fogalmam sem volt, hogy bosszankodjak-e, amiért Edward nehéz esetnek nevezett, vagy inkább örüljek, hogy a kedvemért megpróbálkozik a barátkozás művészetével – végül inkább az utóbbi mellett döntöttem.

- Az igazság az, hogy azért nem ment a tanulás, mert Edward figyelme máshol járt – vágtam vissza.

- Talán, mert valaki – nézett rám jelentőségteljesen. – tisztességtelen módszerekkel próbált meg kibújni alóla. – A mézarany szempár belefúródott a tekintetembe, teljesen elkábítva ezzel. Russel nevetése riasztott fel a kábulatból.

- Viccesek vagytok… Mintha már évek óta házasok lennétek – fejtette ki, mire Edward zavart arcot vágott, Alice viszont olyan hangon kezdett el kacagni, ami miatt a fél ebédlő felénk fordult egy pillanatra. Nem értettem, mi olyan vicces a számára, de örültem, hogy feloldódott a hangulat.

- És mit vigyünk holnap? – tudakoltam Russeltől, miközben kivettem a kezéből az ásványvizes üveget, mert már rossz volt nézni, ahogy feszegeti a kupakját, és egyetlen mozdulattal lecsavartam róla.

- Öhm… - vette át elpirulva a vizet Russel.

- A kerti sütés… - próbáltam eszébe juttatni. Kezdtem attól félni, hogy ez a memóriatörlő képesség néha a saját agyába is belepiszkál.

- Igen, persze – bólintott. – Szóval, tényleg eljöttök?

- Meghívtál minket… Vagy… mégsem akarod, hogy menjünk? – kérdeztem rá kicsit sértetten.

- Nem, nem, dehogy! Vagyis, igen, akarom, hogy gyertek! – dadogta teljesen elvörösödve. – Csak azt hittem, hogy majd ti is lemondjátok.

- Mi is? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Hát, meghívtam pár embert… Akik néha normálisan viselkedtek velem – motyogta maga elé. – De aztán mindegyikük nemet mondott, vagy később lemondta valami miatt. Azt hiszem, nem akarják, hogy bárki megtudja, nálam töltik az idejüket – vonta meg a vállát, mintha nem számítana. Elszorult a szívem, ahogy megláttam a szemeiben azt a szomorú csillogást, amit sehogyan sem tudott leplezni.

- Tudod, mit? – mosolyogtam rá lelkesen. – Akkor is nagy banzájt csapunk, igaz, Alice? – fordultam felé. Tudtam, hogy azonnal kapni fog az ötleten, és nem kellett csalódnom benne.

- Persze – bólogatott hevesen. – Én majd elintézem a dekorációt, Emmett meg biztosan szívesen gondoskodik a zenéről.

- Esme és én pedig csinálunk a húshoz salátát, és sütünk valami süteményt is – tettem hozzá. – Már persze, ha meghívsz mindannyiunkat… - néztem várakozóan Russelre, de a fülig érő mosoly az arcán felelt helyette is.

- Rád bízom a vendéglistát. Azt hívsz, akit szeretnél – egyezett bele.

- Helyes. Akkor viszont iparkodnunk kell – kutattam elő a táskámból a füzetemet és a tollamat. – Alice, felírnád nekem, hogy mit kell mindenképpen beszereznünk? – nyújtottam felé. Azonnal írni kezdte a listát, miközben én nekiálltam felfalni a tányéromon lévő hamburgert. Az izgatottságtól mindig megéheztem.

Épphogy csak meg tudtam enni az utolsó falatot is, mikor megszólalt a csengő. Kelletlenül álltam fel hátamra véve a táskámat, aztán egy búcsúcsókot nyomva Edward szájára elindultam Russellel matekórára.

- Köszönöm – hallottam meg magam mellől a halk hangot.

- Mit? A bulit? Ugyan, nincs mit, Alice nagyon élvezi az ilyesmit, és biztosan nagyon klassz lesz az egész – léptem be Russel előtt a terembe – szerencsére, Mrs. Joyce még nem érkezett meg. Néhány fej azonnal felénk fordult, és lenéző pillantással végigmért minket, de nem törődtem vele.

- Nem a bulit – huppant le a mellettem lévő székre Russel. – Ezt… - mutatott rám, aztán magára. Tudtam, hogy arra a kötelékre gondol, ami kialakult közöttünk. A barátságomra.

- Nincs mit – mosolyodtam el.

Egész matematika órán nem beszéltünk ezek után egymással, mégis kellemes melegség töltötte el a mellkasomat. Elégedett voltam, és ahogy Russel néha hálásan rám pillantott, ez az érzés egyre csak nőtt. Még az sem zavart kivételesen, hogy Mrs. Joyce halál unalmas óráján kellett fecsérelnem az időmet.

- Milyen órád lesz most? – érdeklődött Russel, miután kicsöngettek. Előkapartam az órarendemet, és megkerestem a megfelelő rubrikát.

- Testnevelés. Ami vicces, mert nem gondoltam rá, hogy kéne hoznom váltóruhát – ráncoltam össze gondterhelten a homlokomat, miközben kifelé igyekeztem a teremből Russellel az oldalamon.

- Hát, mentesd fel magad mára… - tanácsolta.

- Hogyan? – Elvörösödtek a fülei, aztán mégis csak kimondta.

- Női gondok?

- Oh, oké, nem rossz ötlet – helyeseltem kissé én is elpirulva. – Akkor ezt a gondot is megoldottuk. Életmentő vagy – löktem oldalba játékosan.

- Hát, az ember segít, ha tud – szerénykedett. – Mi a fene folyik ott? – hívta fel a figyelmemet az udvar szélénél álló embertömegre, akik egy fát álltak körbe, és felfelé tekintgettek a lombok közé. Elkerekedett szemekkel pislogtam az ágakon lévő motorra, aztán mikor megláttam az alatta tomboló srácot, alig bírtam visszafojtani a röhögést. Dave felváltva káromkodott és fenyegetőzött, miközben szárnyakat kapott motorját bámulta kétségbeesve. – Ez meg, hogy a fenébe került oda? – hallottam magam mellett a meghökkent kérdést.

- Kit érdekel – vontam meg a vállamat, miközben a szemben lévő épület falánál észrevettem Edwardot, aki elégedett mosollyal az arcán szemlélte a jelenetet. – A lényeg, hogy megérdemelte.

- Ez igaz – váltotta fel a megdöbbenést egy elégedett vigyor Russel arcán. Egy másodpercre Edward tekintete megtalálta az enyémet, aztán hátat fordítva gyorsan elsietett a következő órájára.

A testneveléstanár elég rendesnek bizonyult ahhoz, hogy felmentést adjon nekem némi kis görcs miatt az aznapi duplaórára, így csak ültem a padon, és átolvastam Alice ebédnél készített jegyzeteit. Gyorsan kihúzogattam azokat a pontokat, amiket túlzásnak tartottam, mint például a csoki szökőkút, a kerti pavilon és a tüzijáték – Alice néha túlságosan elszállt, ha szervezkedésről volt szó -, aztán rendszerezni kezdtem magamban, hogy milyen üzletekbe is kéne beugranunk, hogy beszerezzünk mindent.

Mire vége lett az órának, már kész terv volt a fejemben. Elgondolkozva léptem ki az épületből, aztán körülnéztem Edwardot keresve a tekintetemmel. Nem kellett sokáig kutatnom őt, a mellettünk lévő épület falának dőlve várt rám.

- Nincs testnevelésre ruhád, igaz? – vonta fel a szemöldökét dorgálóan.

- Kiment a fejemből, hogy az is kéne… - vallottam be. – Viszont, ma úgyis elmegyünk vásárolni, szóval, vehetünk azt is – fejtettem ki a terveimet.

- Igen, Alice-t elnézve sejtettem, hogy ezt ma nem úszom meg – sóhajtott fel, mire felkuncogtam.

- Este majd kárpótollak – ígértem, és elégedetten nyugtáztam azt a száraz nyelést, amitől hullámzott egyet az ádámcsutkája. Átvette tőlem a táskámat, aztán elindultunk a parkoló felé, ahol Alice már izgatottan mászkált fel-alá.

- Gyerünk már, siessetek! – nyitotta ki a kocsiajtót, még mikor jó pár méterre voltunk tőle. – Egy csomó dolgunk van, egy-kettő! – csapkodta össze a tenyerét. Edward nyűgösen pillantott rám, és a tekintete azt üzente, ezért hatalmas kárpótlást vár el.

A vásárlás végül egész mókásan alakult, ahhoz képest, hogy Alice át akarta harapni a torkomat, valahányszor közöltem vele, hogy valamit lehúztam a listájáról. Sikerült beszereznünk mindent, viszont a hazaút nem volt valami kényelmes, mivel a csomagtartó mellett a hátsó ülés is tele volt pakolva mindenfélével, így alig fértem el – Edward azon viccelődött, hogy ha a dolgok lavinaomlás szerűen rám borulnának, csak tartsam vissza a levegőt addig, amíg kiásnak. Miután kiröhögtem magam a „csodás” poénon közöltem vele, hogy az ő dolga lesz elmondani Rosalie-nak, hogy kötelezően hivatalos a holnapi hússütésre. Ezek után az autóban Edward morgását elnyomta Alice és a saját nevetésem.

Még mindig kuncogva kászálódtam ki a kocsiból a garázsban, aztán fogtam a romlandó dolgokat, miközben Edwardék a többi cuccot pakolták ki a csomagtartóból. Ahogy beléptünk a házba, és megéreztem az ismerős illatot, a jókedvem azonnal elpárolgott, és a gyomrom felcsúszott a torkomba. Majdnem egy teljes napra meg tudtam feledkezni a gondjaimról, de nem hagyhattam őket figyelmen kívül örökre. Az ajtóban toporogva néztem Edwardra, aki felrohant az emeletre, hogy letegye a kezében lévő csomagokat, aztán egy másodperc múlva már ismét előttem állt, hogy átvegye tőlem a többi cuccot, és kivigye őket a konyhába.

- Minden rendben lesz – nézett rám bíztatóan, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Sóhajtva bólintottam, aztán megindultam a nappali felé. Jonathan a fotelben ült - felpillantott rám, mikor beléptem, de nem szólalt meg.

- Akkor mi most magatokra hagyunk titeket – állt fel Esme a kanapéról, és magával húzta Carlisle-t is. Tőlük is bezsebeltem egy együttérző pillantást, aztán eltűntek az emeleten.

- Szia! – köszöntem halkan.

- Ülj le! – hangzott el a kérés, aminek azonnal eleget is tettem. Azt akartam, hogy Jonathan lássa, számít nekem a szava, bármennyire is úgy hiszi, nem törődöm vele. – Ugye, tudod, hogy hiba volt elhallgatnod, amit tudsz? – kérdezte, mire bűnbánóan lehajtottam a fejemet.

- Tudom – vallottam be.

- És ugye, tudod, mennyire fáj az, hogy nem bízol bennem? – fürkészte a sötétbarna szempár az arcomat.

- Ez nem igaz! Én bízom benned! – néztem fel rá kétségbeesetten. – Én csak attól féltem, hogy… attól, hogy…

- Hogy Joshua elárul minket, ha megtud valamit? – vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, bár ez így kimondva – hogy Josh képes lett volna az árulásra -, elég hihetetlennek hangzott még a számomra is.

- Mi vagyunk a családja, mióta… A szülei elvesztése óta.

- Tudom – teltek meg könnyel a szemeim. – Csak Jade teljesen az ujjai köré csavarta, és…

- És azt hitted, hogy egy nőt választana a családja helyett? – Jonathan hitetlenkedő tekintetétől szörnyen ostobának éreztem magam.

- Nem tudom, mit hittem – ismertem be, miközben egy könnycsepp végigszaladt az arcomon. – Ne haragudj rám! – tört ki belőlem. Nem tudtam elviselni, hogy csalódást okoztam Jonathannak. Előre vetettem magam a földre, és megragadtam a kezeit. – Annyira sajnálom… Kérlek…

- Nem tudok rád haragudni… - éreztem meg az erős ujjakat a hajamban. – Mostantól viszont mindent el kell mondanod nekem, érted? Mindent! – emelte fel a fejemet, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Nagyon kényes a helyzetünk, ezért fontos, hogy ne legyen semmi, amiről nem tudok – magyarázta. Zavartan haraptam be az alsó ajkamat, és rettegve mondtam ki a következő mondatomat.

- Jonathan… Nekem el kell mondanom még valamit…