A jövő reménysége - 19. fejezet

Itt az új fejezet. :) De előtte mindenkit, aki még nem tette, de segíteni szeretne nekem, mert lát bennem tehetséget, nagyon-nagyon szépen kérek, hogy írjon vagy ide a blogra vagy e-mailben egy rövidke (vagy akár hosszú) jellemzést arról, hogy milyen "írónak" tart, miért szereti az írásaimat stb.
Pár sor is nagyon sokat segíthet, és szörnyen hálás lennék érte, ha minél többen támogatnátok az álmom elérésében. :) Köszönöm azoknak, akik már írtak, nagyon édesek vagytok, és a többieknek is előre köszönöm a segítséget. :)


19. ISKOLA



MARIA OLYAN ÉHES tekintettel nézett rám, hogy egy pillanatra meginogtam az elhatározásomban. Ezzel szemben Edward és Jasper tekintetéből azt olvastam ki, hogy totálisan kattantnak tartanak. Végül is, lehet, hogy igazuk volt – ki lett volna még olyan őrült rajtam kívül, hogy önként adjon a véréből egy nomád vámpírnak…

- Szó sem lehet róla! – csattant fel Edward félpercnyi döbbent csend után. A tiltakozása úgy hatott rám, mint valami mágneses pólusváltás. A félelmemet azonnal elnyomta a dacos ragaszkodás a tervemhez.

Maria és én egyszerre néztünk Edwardra sértődött pillantással. Nem szerettem, mikor úgy bánt velem, mint egy gyerekkel. Magamtól is el tudtam dönteni, hogy mit akarok és mit nem, ennek az egésznek pedig, ha segítséget kapok felügyelet formájában, semmi veszélye nem lehetett. Jó, persze, nem túl kellemes, mikor egy vámpír az emberbe mélyeszti a fogait – egy pillanatra megborzongtam az emlékektől, de gyorsan elkergettem a rémképeket -, de belehalni nem fogok, és ha ezzel megelőzhetem, hogy más ártatlan emberek haljanak meg, ha Mariának egyszer sikerül a szökés, vagy hogy Cullenék bajba keveredjenek miatta, akkor ám legyen. Kibírom a fájdalmat.

- Miért? – tettem csípőre a kezeimet, és kihívóan néztem Edward szemébe. Kétségbeesett nevetés hagyta el a száját, aztán megragadta a vállaimat. Ahogy közelebb hajolt hozzám, egy pillanatra elfelejtettem, hogy min is vitatkozunk. Mikor újra megszólalt, meg kellett ráznom a fejem, hogy felfogjam a szavai értelmét.

- Hogy miért? Mert az ember nem fekszik önként egy áldozati oltárra! Az istenért, azt hiszed, hogy abba tudja hagyni a felénél? – túrt bele Edward a hajába egy ideges mozdulattal.

- Majd ti leszeditek rólam! – mutattam rá a testőri szerepükre a haditervemben.

- Hát persze! És ha nem sikerül időben? Egy vámpír teljesen elveszti a fejét, ha táplálkozik. Mint mikor egy embernek sokkhelyzetben megháromszorozódik az ereje. Lehet, hogy Jasperrel még ketten sem bírnánk vele. Az rendben van, hogy a vámpírméregre már immunis vagy, de a vérveszteségbe még belehalhatsz. Nem, nem, nem és nem! És a témát lezártam! – tett egy keresztezett karlendítést Edward testbeszéddel is megerősítve a mondandóját.

Hirtelen láttam magam előtt rossz horrorfilmként, ahogy Maria a testem felett térdel véres szájjal, miközben én már az ájulás szélén állok. De nem a saját halálom volt az, ami miatt meghátráltam gondolatban, hanem a mellettem heverő, két darabokra szaggatott, hófehér test látványa. Mégis csak rossz ötlet volt… - iszonyodtam el a meggondolatlanságomtól.

- Vidd vissza a házba! – utasította Edward Jaspert, aki beleegyezően bólintott.

- Jaj, ne már! – nyűgösködött Maria, és még mindig sóváran pillantgatott felém. Ismét megborzongtam, és bár magamban elkönyveltem, hogy ez egy ostoba felajánlás volt, és nem terveztem a megvalósítását most már, abban azért biztos voltam, hogy ezt az önérzetem miatt sosem ismerném be Edwardnak.

- Gyerünk! – ragadta meg Jasper a törékenynek tűnő női kart.

- Megyek már, megyek. Nem kell rángatni! – vigyorodott el Maria. – Talán, megállhatnánk valahol útközben levezetni a feszültséget. A hevességedet kiélhetjük másképp is, nem csak úgy, hogy letéped a karomat – dörgölőzött neki Jaspernek. Egy bosszús mordulást kapott válaszként, aztán Jasper maga előtt lökdösve őt elindult vele a fák közé.

- Te nem vagy normális! – rázta meg a fejét Edward, miután magunkra maradtunk. – Mit hittél, hogy majd hagyom, hogy feltálald magad?

- Nem, azt hittem, hogy képes vagy logikusan átgondolni a kockázatokat és az előnyöket. De úgy látszik, hogy ez mégsem megy neked – vontam meg a vállam. Tudatában voltam annak, hogy ostobán viselkedem, mégsem tudtam abbahagyni a makacskodást. Edward hirtelen megragadott, és az arcomat a két keze közé fogta.

- Ha rólad van szó, a legkisebb kockázat sem éri meg! Esküdj meg, hogy ilyet többé nem csinálsz!

- Milyet? Hogy nem próbálok meg máskor is segíteni nektek, ahogy csak erőmből telik? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Edward vonásai dühösen megfeszültek.

- Nem értem, miért kell ilyen makacsnak lenned – rázta meg a fejét, aztán elengedett, és szokásához híven feszültség-levezető mászkálásba kezdett. – Ha mondok valamit, te csak azért is az ellenkezőjét teszed, mint egy gyerek. Mintha örömödet lelnéd abban, hogy bosszants – fújtatott.

- Én csak egyszerűen azt akarom tenni, ami neked a legjobb. Bármit megtennék, hogy… - kezdtem volna, de Edward hirtelen megtorpant, és olyan arccal fordult felém, amitől bennem rekedt a mondandóm.

- De ne tegyél meg bármit! Nem akarom, hogy az az átkozott bevésődés rávegyen olyasmikre is, amiket amúgy sosem tennél meg! – Edward vonásai már nem dühösek voltak – azt könnyebben viseltem volna, mert engem is csak még jobban feltüzelt volna az ellenkezéshez -, elgyötörten nézett rám, mint akivel most közölte az orvos, hogy élete szerelme halálos betegségben szenved.

- Nem értelek… - A szívverésem a kétszeresére gyorsult a hirtelen visszatérő kétségektől. Mégis csak igazam lett volna? Edwardot azért zavarja a bevésődésem, mert túl erős kötelék egy örökkévalóságra?

- Megpendítem, hogy iskolába kéne járnod, és te azonnal beleegyezel, habár előtte nem akartál, beverem az alfád képét, te nem tudsz rám haragudni, gondjaink vannak Mariával, te pedig azonnal a véredet adnád, ez nem normális! – rázta meg a fejét elkeseredetten.

- Én csak, azt akarom, hogy neked… - teltek meg a szemeim könnyel. Nem értettem, miért baj az, ha mindent, ami csak erőmből kitelik, megteszek a kedvéért. Nem vártam cserébe semmit sem. Se hálát, se az örök szerelem ígéretét. Egyszerűen csak annyira szerettem őt, hogy bármire képes lettem volna érte, és fájt, hogy ezt nem érti meg.

- Hogy nekem jó legyen, tudom – sóhajtott fel. – De ha neked rossz, ami nekem jó, akkor ne tedd!

- Rendben, úgy lesz! – fordítottam hátat, hogy ne lássa a kicsorduló könnycseppeket, és elindultam a fák közé. – Hazamegyek – motyogtam magam elé, mert biztos voltam benne, hogy így is tökéletesen hallja.

Már majdnem elértem az erdő szélét, mikor két kar fonódott a derekamra megállítva ezzel. Bármennyire is szégyelltem, önkéntelenül rázni kezdett a sírás. Hallottam a halk csitító-nyugtató szavakat a fülem mellett, és az apró puszikat a nyakamon, de beletelt jó pár percbe, mire összeszedtem magam.

- Sajnálom, sajnálom, nem akartalak megbántani! - fordított maga felé Edward. A fejemet a föld felé akartam fordítani, hogy ne lássa a könnyektől maszatos arcomat és a vöröslő szemeimet, amiket valószínűleg egy nomád vámpír is megirigyelhetett volna, de az egyik ujjával az állam alá nyúlt, és nem hagyta, hogy kerüljem a tekintetét. – Sajnálom.

- Lehet… De attól még így gondolod – remegett meg a szám, és hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne bőgjem el magam újra szégyenszemre.

- Csak nem akarom, hogy olyasmiket tegyél, amiket később megbánsz.

- És nem akarod, hogy egy őrült, bevésődéses farkas örök életre magához kössön – fejtettem ki a véleményemet, miközben lesütöttem a szemeimet, hogy ne kelljen látnom Edward tekintetében a beismerést. Pár pillanatig csend volt, ami csak még inkább megerősített abban, hogy igazam van. – Hazamegyek – ismételtem meg, de mielőtt hátraléphettem volna, Edward magához szorított, és a szája az enyémet kereste. Az önérzetem miatt elkeseredetten próbáltam meg tiltakozni, de tudtam, hogy úgysem tudok sokáig ellenállni. Alig pár pillanat múlva az ajkaim már megadóan nyíltak meg Edward előtt. Csalódottan nyögtem fel, mikor hirtelen elengedett, és szédelegve próbáltam meg talpon maradni.

- Sose kételkedj abban, hogy mindörökké szeretni foglak! – Edward hangja csak nehezen jutott el a tudatomig, de mikor odaért, a szívem püfölni kezdte a bordáimat.

- Akkor miért… miért zavar a bevésődésem? Mondtam már, hogy ez semmin nem változtat. Hogy a szerelemem épp elég erős nélküle is. – A hangom még mindig túl kétségbeesettnek tűnt.

- Honnan tudhatnád, hogy ez tényleg így van, és nem csak a bevédődés miatt érzel így?

- Honnan tudhatnám, hogy örökké szeretni fogsz? – néztem fel az aranybarna szempárba remélve, hogy megérti a dolgot.

- Bizalom – mondta ki, én pedig bólintottam. Nem tehettünk mást, mint hogy bíztunk a másik irántunk érzett szerelmében. Nem volt kézzel fogható bizonyítékunk arra, amit mi biztosan állítottunk, egyszerűen csak el kellett hinnünk, amit egymásnak mondtunk.

- Most már tényleg haza kéne mennem… - pislantottam a fák felé. Tudnom kellett, hogy Juliette betartotta-e a szavát, és hallgatott-e arról, amit megtudtunk. A szerelem erős kötelék volt, ami miatt a hazugság nehezebben ment, mint egyébként. Bár úgy véltem, ha szólt volna a többieknek, akkor már rég itt lennének, hogy kiszedjék belőlem a részleteket.

- Rendben, de holnap látlak. – Edward bizonytalan kijelentése, inkább puhatolózó kérdés volt.

- Igen, holnap átmegyek. Iskola után – tettem hozzá gyorsan, nehogy Edwardnak eszébe jusson a lógás. Nem akartam, hogy még az iskolakerülés miatt is bajba keveredjen.

- Rendben – bólintott. – Várni foglak!

A búcsúzásunk után alig negyed órával már La Push-ban voltam. Egyenesen Juliette-ék háza felé vettem az utamat, hogy beszélhessek vele. A kocsikázás valószínűleg ráijesztett, és még egyszer a szavát akartam venni arról, hogy nem árul el. Épphogy felléptem a veranda első lépcsőfokára, mikor kicsapódott az ajtó, és Daniel tajtékozva szelte át a köztünk lévő alig pár lépésnyi távolságot.

- Te teljesen megvesztél? – csattant fel, miközben villámló szemekkel nézett rám. Értetlenül bámultam az arcába.

- Tessék?

- Nagyon jól tudod, miről beszélek! Hogy merted beültetni Juliette-et azok közé a vérszívók közé? Mi lett volna, ha útközben az egyikük elveszti a fejét? – fröcsögte a kérdéseket Daniel felém. Juliette az ajtóban állt, és bűnbánóan nézett rám.

- Nem én mondtam el, csak… megérezte a szagukat – motyogta zavartan.

- Szegénykémnek, még neki van lelkiismeret-furdalása, amiért rájöttem, pedig az életét kockáztattad – rázta meg a fejét Daniel hitetlenkedve, és még vádlóbb lett a pillantása.

- Alice és Edward sosem bántanák. Tökéletes biztonságban volt – próbáltam megmagyarázni.

- Nem érdekel, hogy te milyen elvakultan hiszel azoknak a vérszívóknak! Ha még egyszer Juliette-et a közelükbe viszed, én esküszöm, hogy nagyon megbánod! Remélem, megértetted!

- Tökéletesen értem – feleltem, miközben remegni kezdtem a dühtől. Hátat fordítottam, és a házunk felé indultam. A lábaimmal lépés közben direkt akkorákat rúgtam a földbe, hogy jó pár földdarab fűcsomóval együtt fordult ki tövestül.

- Isabella! – integetett messziről felém Benjamin. Nem tudom, hogy nem vette észre, hogy nem vagyok beszélgetős hangulatomban, de olyan vigyorral tartott felém, ami csak még jobban felbosszantott.

- Hagyj békén! – mordultam rá. Az arcáról azonnal lefagyott az üdvözlő mosoly, de jelen pillanatban nem érdekelt. Elvágtattam mellette egy szó nélkül, aztán a házunkhoz érve úgy vágtam be magam mögött az ajtót, hogy félő volt, kiszakad a helyéből. Elegem volt abból, hogy azok, akiket a testvéreimnek tartok, egyszerűen úgy bánnak azzal a férfival, akit szeretek, mintha valami leprás lenne, vagy még rosszabb. Azt még megértettem volna, hogy Edwardban nem tudnak megbízni a vámpírsága miatt, de miért nem bíztak helyette abban, hogy tudok helyesen dönteni, és van értékítéletem. Miért nem bíztak bennem?

- Hát te meg miért csapkodod az ajtót, kisasszony? – lépett ki a konyhából Esther karjában az öcsémmel. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam.

- Sajnálom – próbáltam meg lenyugodni.

Az este további részét otthon töltöttem, és egy hirtelen elhatározást követően korán lefeküdtem, hogy másnap legyen elég erőm időben felkelni, és elmenni az iskoláig, hogy végre beiratkozzak. Úgy véltem, bármennyire is nem fűlik a fogam ahhoz, hogy megint minden napomat az iskolapadban töltsem, jobb minél előbb túlesni rajta. És persze, minél kevesebbet voltam La Push-ban, annál kevesebb esély volt arra, hogy kiderüljenek a titkaim és megint összevesszek valakivel.

Vacsoránál megkértem Esthert, hogy vigyázzon az öcsémre másnap, és szóljon Jonathannak, hogy vigyen el autóval Forksba – egyfelől nem akartam, hogy már az első nap feltűnést keltsek azzal, hogy gyalog érkezem az erdőből az iskolába, mint valami vadember, másfelől valahogy előre éreztem, hogy kora hajnalban semmi kedvem nem lesz gyalog nekivágni az útnak, és igazam is lett.

A reggel pont olyan pocsék volt, mint amilyenre emlékeztem még régebbről. A legszebb álmom közepén ébresztett fel az óra csörgése hat órakor, és úgy csoszogtam ki a fürdőszobába, mint egy agyhalott zombi, miközben véletlenül belerúgtam az összes létező küszöbbe a szobám és az említett helyiség között.

A fáradtságtól még alig látva előkapartam az irataimat, és mire indulásra készen az ajtóban álltam Esther már közeledett a ház felé a tegnap megbeszéltek szerint. Esther volt az egyetlen szerintem, La Push-ban, aki nem csak hogy elfogadta újdonsült terveimet a tanulmányaimmal kapcsolatban, hanem még helyeselte is őket. A vacsoránál arról panaszkodott, hogy bár Daniel is elvégezne egy főiskolát, Benjamint meg rá tudná venni az érettségi letétele után a továbbtanulásra, mert sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Egy diploma pedig sosem jöhet rosszul, csak jól – mint mondta.

Ásítozva vonultam Jonathan házához, aztán szunyókáltam még egy kicsit a kocsiban, amíg Forksba érve Nate fel nem ébresztett. Megkérdezte, hogy bejöjjön-e velem az iskolába, de mikor durcás pillantást vetettem rá – belesűrítve az összes felnőtt önérzetemet – gyorsan elköszönt, és egy intés után elhajtott.

Nem tudtam a pontos időt, de az iskolai parkoló még majdnem üres volt, ezért úgy tippeltem, körülbelül tizenöt perc biztosan visszavan az első óra kezdetéig. Edwardék sem érkeztek meg, mert egy nagyon drága és kirívó autót sem láttam az ott sorakozók között.

Fogalmam sem volt, merre kell mennem, de mikor megláttam egy épületet, ami felett egy tábla hirdette, a Tanulmányi Irodához van szerencsém, megnyugodva indultam el arra. Halkan kopogtattam, aztán beléptem az ajtón. Egy pult mögött középkorú nő állt, és amikor meglátott kíváncsian nézett rám – vagy azért, mert még nem látott soha, és furcsa volt erre felé egy új arc, vagy mert a városi pletykákból pontosan tudta, hogy ki vagyok.

- Jó napot! – köszöntem és megpróbáltam kedvesen mosolyogni.

- Segíthetek valamiben? – Pamela - ahogy a pulton lévő névtábláról leolvastam – szája mosolyra húzódott, miközben a vonásai ellágyultak, mintha valami miatt megszánt volna, és a vizslatást továbbra sem hagyta abba. Zavartan próbáltam meg összeszedni a gondolataimat.

- Igen, én Isabella Black vagyok, és szeretnék beiratkozni – feleltem végül.

- Ó… Úgy hallottam, hogy a rezervátumban élsz, miért nem abba az iskolába jársz? – Eldőlt a kérdés, mivel érdemeltem ki a nagy figyelmet, és bosszankodva jöttem rá arra is, hogy mi volt az előbbi sajnálkozó pillantás. Nem akartam, hogy szánakozva nézzenek rám amiatt, ami történt velem. El akartam felejteni a múltat. Mély levegőt vettem, aztán megpróbáltam elmagyarázni, hogy a továbbtanulásom miatt döntöttem így. Pamela átvizsgálta az irataimat, aztán hátrament egy másik irodába, és visszafelé már egy órarendet és pár papírt lóbált a kezében. – Parancsolj, ez itt az órarended, ezt írasd alá a tanárokkal, ez pedig – nyomott a kezembe egy harmadik lapot. -, térkép, hogy megtaláld a termeket. A beiratkozási iratokat délutánra elintézem – kaptam egy újabb mosolyt. Pamela még elmagyarázta, merre találom az első órám termét, aztán elbúcsúztam, és nekivágtam az első forksi tanítási napomnak.

Igyekeztem lehajtott fejjel haladni, de még így is magamon éreztem az időközben megérkezett diáksereg tekintetét. Szerencsére, senki nem mert megszólítani, így kínos kényszerbeszélgetések nélkül elértem a megfelelő épülethez, ahol már csak pár percnyi keringésbe kerül megtalálni a kettes számú termet. Vettem egy mély levegőt, aztán összeszedve minden bátorságomat, beléptem.

A tanár, egy bizonyos Mr. Bauer az asztala mögött rendezgette a papírjait, miközben a diákok még bőszen beszélgettek. Amint feltűntem, a teremre hirtelen síri csend szállt, és az összes szempár – köztük két aranybarna is – felém fordult. Nagyot nyelve indultam a tanár felé, miközben azon igyekeztem, hogy a hirtelen figyelem okozta stressztől ne essek hasra semmiben – a saját lábamat is beleértve.

- Én… A nevem Isabella Black – nyújtottam át a papírt, amiről Pamela azt mondta, hogy alá kell íratnom, miközben igyekeztem visszafogni a rám törő remegést. Mr. Bauer rápillantott, aztán bólintott. Gyorsan odafirkantotta a megfelelő rubrikához a nevét, aztán visszaadta az iratot.

- Hát, akkor üdv közöttünk! Keress egy szabad helyet magadnak, a többit pedig majd megbeszéljük óra után – nyújtotta ki a kezét jelezve, hogy mehetek. Tétován pillantottam Edwardék felé, de Alice-szel egymás mellett ültek, és csak jobbra mellettük volt az egyik padnál üres hely. Mielőtt Alice felállhatott volna, hogy átadja a helyét, leültem a szabad székre – nem akartam, hogy miattam felboruljon a megszokott napirendjük. Letettem a táskámat a szék mellé, elővettem belőle azt az ősrégi füzetet, amibe még Tucsonban írtam, aztán körbepislantottam. Volt, aki nyíltan bámult, és akadtak olyanok is, akik csak titokban tették. Az egyik lány még egy tükröt is elővett, hogy sminkigazítás címén lebukás nélkül megfigyelhessen. Egy valami közös volt a pillantásokban, mindenki tekintetében ott volt a szánalom vagy a kíváncsiság.

Hogy összeszedjek egy kis lelkierőt a napom folytatásához, Edwardra pillantottam, aki legalább olyan dühösen mérte végig az osztálytársainkat, mint én – de az ő tekintetében még ezernyi más érzés is bujkált, amik közül csak párat tudtam volna megnevezni. Újrakezdődött az osztályban fél perc után a sutyorgás, és több helyről is meghallottam a nevemet – életemben először utáltam, hogy jobb a hallásom, mint egy átlagos embernek. Bosszúsan nyitottam fel a füzetemet, aztán a tollammal firkálgatni kezdtem a szélét, és igyekeztem kizárni a többiek pletykálkodását a tudatomból.

- Hello, Russel vagyok! – szólalt meg a mellettem ülő fiú a legnagyobb sajnálatomra. Amíg csendben volt, egész szimpatikusnak tűnt, de amint kinyitotta a száját, máris tudtam, hogy cseppet sem fogom kedvelni. – Te vagy a szökevénylány? – vigyorgott rám úgy, mintha valami nagyon tréfásat mondott volna. A kezemben megremegett a toll elrontva a mintát, amit eddig rajzolgattam.

- Ha úgy érted, hogy én vagyok-e az a lány, akinek egy pszichopata megölte a szüleit, aztán elrabolta, és majdnem őt is megölte, akkor igen, én vagyok – néztem egyenesen az arcába, miközben a hangom hideg késként hasított a levegőben. Egy másodpercig Russel elkerekedett szemekkel bámult vissza rám, aztán ismét a füzete felé fordult. Elégedetten folytattam a sorminta rajzolgatását a füzetembe.

Közben Mr. Bauer belekezdett az órába. Kiosztott egy verset – azonnal rájöttem, hogy Shakespeare egyik szonettjéről van szó -, aztán nekiállt elmondani a megszokott elemzést. Nem szerettem ezeket a módszereket, mert egyfelől szörnyen unalmas volt a tanárt hallgatni egy teljes órán keresztül, másfelől, szerintem, sokkal célra vezetőbb lehetett volna, ha saját magunk jöhetünk rá, miről is szól egy-egy vers, minthogy a szánkba rágjanak egyetlen elfogadott jelentést, mikor vagy ezer is létezhet.

Már épp kezdtem volna az első pár perc után bealudni, mikor Mr. Bauer a tábla felé fordult, az asztalomon pedig, pontosan a kezem mellett egy összegyűrt papírgolyó landolt. Meglepetten nyitottam szét, és rögtön felismertem Edward írását.

Ha így sokkolsz mindenkit, akkor nem fogsz új barátokat szerezni… Szegény Russel azt hiszi, hogy gyengék az idegeid. Főleg, hogy még remegsz is… Jól vagy? És a farkassal minden rendben? Egyébként, mit keresel itt?

Hátrapillantottam Edwardra, aztán megfordítottam a papírfecnit, és elgondolkozva a számhoz emeltem a tollamat.

Honnan veszed, hogy szeretnék új barátokat? Főleg nem ilyen Russel féléket. A farkast sikeresen el tudom már altatni, ne aggódj. És én is jól vagyok, csak utálom, ha bámulnak. Mint láthatod, tanulok.

Megvártam, amíg a tanár belemerül a jegyzeteibe, aztán Edward asztalára dobtam a válaszomat. Alig fordultam vissza a tábla felé, egy újabb üzenet landolt előttem. Szépen kisimítgattam, aztán olvasni kezdtem.

Tényleg tanulsz? Én úgy vettem észre, hogy firkálgatsz és velem levelezel. Egyébként, Russel még a gyenge idegeid ellenére is igen vonzónak talál, úgyhogy ha lehet, húzd egy kicsit feljebb a dekoltázsodnál a blúzt, hogy ne kelljen kivágnom a szemeit, és megetetnem vele a gondolatai miatt. Előre is hálás köszönetem!

Egy vigyort elfojtva csak elhúztam a számat Edward régimódi, soviniszta hozzáállása miatt.

Képzeld, tudok egyszerre több helyre is figyelni. A blúzom pedig tökéletesen takar mindent, amit takarnia kell. Épp ezért Russel gondolataiért és a te cselekedeteidért nem vállalok felelősséget, intézzétek el egymás között. Egyébként meg, legalább van egy kis sikerélményem, ha már egyeseket nem tudok eléggé elcsábítani… - utaltam a tegnapi félbeszakított szerelmes pillanatokra remélve, hogy Edward veszi majd a lapot. Visszaküldtem neki a választ, aztán figyeltem mit reagál az olvasottakra. Összevont szemekkel nézett fel rám az arcomat fürkészve. Kihívóan igazítottam meg a blúzomat, még lejjebb húzva egy pár milliméterrel, aztán gyorsan a füzetemre kaptam a tekintetemet, mert Mr. Bauer éppen elsétált mellettem a vers pár sorát felolvasva a könyvéből.

Amint ismét tiszta volt a levegő, lélegzet-visszafojtva vártam a következő levélpostát, de hiába. A hajam rejtekéből próbáltam kilesni, miért késlekedik a válasz, de úgy tűnt, Edwardot nagyon lefoglalja a tanár szavainak lejegyzése.

Igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne a figyelem hiánya, de a lábaim toporgását nem tudtam leállítani. Nem értettem, miért nem válaszol Edward. Talán, túl messzire mentem azzal, amit írtam? Vagy a blúzhúzogatás verte ki nála a biztosítékot?

Mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, megkönnyebbülten pattantam fel, de mire megfordultam volna, hogy beszéljek Edwarddal, már eltűnt. Alice megvonta a vállát, hogy fogalma sincs semmiről, aztán összeszedte a könyveit, és a fejével a tanári asztal felé intett.

Edward miatt majdnem teljesen megfeledkeztem Mr. Bauerről. Odasétáltam az asztalához, végighallgattam, hogy mikről tanultak az elmúlt félévben, el kellett mondanom, hogy mi hol tartottunk a tananyaggal Tucsonban, mikor utoljára órán voltam – csak homályosan emlékeztem arra, hogy a tizenkilencedik századi regényekről beszéltünk -, aztán adott egy olvasmánylistát, és elengedett.

Körülbelül még három percem volt arra, hogy megtaláljam a következő órám színhelyét a falon lévő óra szerint. Gyorsan elpakoltam, felkaptam a táskámat, aztán már rohantam is a térképen megadott irányba. Éppen megszólalt a csengő, mikor befordultam az egyik sarkon. Az összes diák szép lassan felszívódott, miközben én még mindig a tízes termet kerestem.

Halk sikkantás hagyta el a számat, mikor egy hideg kéz berántott az egyik ajtó mögé, aztán mikor az agyam felfogta, hogy kinek az illatát érzem, a riadtságomat felváltotta a bosszankodás.

- Edward Cullen, a frászt hoztad rám! – mordultam rá, miközben szétnéztem a helyiségben. Valószínűleg biológia szertár volt, mert sötét volt, szűk, és a fal melletti asztalon preparált állatok valamint zöld trutyiban ázó gusztustalan, de szerencsére, halott élőlények feküdtek. – El fogok késni… - szusszantottam, miközben várakozóan felpillantottam az aranyszín szemekbe. – Mit szeret…? – akartam megkérdezni, de Edward kérdés nélkül is megadta a választ. Az ajkai lecsaptak az enyémekre, miközben keze szenvedélyesen megmarkolta a mellemet. Elkábulva viszonoztam a csókot, miközben a táska a vállamról hangosan puffanva zuhant a földre.

- Most már mehetsz… - motyogta a számba, aztán egy mozdulattal feljebb húzta a blúzomat, és csibészes mosollyal kifordult az ajtón.