A jövő reménysége - 26. fejezet

Először is, Juca, a barátom, a falkánk egyik tagja és az az olvasóm, aki jobban ismeri a történetemet néha, mint én magam (és aki valószínűleg a legtöbbször olvasta A múlt árnyait, mert kb. hetente végigolvassa egyszer és még a nyaralásán is azt olvasta - nem értem, hogy nem unja meg... :D ) írt nekem egy verset, amin én fetrengve röhögtem, és gondoltam megmutatom nektek is. :)
Imádom a csípős nyelvedet, te lány! :D Köszönöm a verset, tényleg minden során nevettem. :D


Spirithez!

Főzni nem tudsz, teád finom,
Történeted az én legnagyobb kínom.
Az íráshoz - mint sok máshoz - nincs érzéked,
Tök jók a közösen átélt élmények.
Hosszú, fekete hajad leng a szélben,
Kéknek tűnik, amikor megvillan a fényben.
Kedvenc színeid a fekete és a zöld,
Ilyen csajt sem hordott még hátán a föld.
Bármit mondok, te elneveted magad,
Ez így van, ne is tagadd!
Szeretem a talikat, amiket te szervezel,
Remélem, lesz még belőle vagy százezer.
Én lökött vagyok, te meg hülye,
Kedvenc jelem az msn-en a kis ördögöcske.
A társas, amit készítettél az elviselhetetlen,
Nagyon szexi volt a fekete felső, amit viseltél kedden.
Várom már a pizsipartyt, jó buli lesz, én tudom,
Sütök majd neked pogit anyuval, ami nagyon finom.
Hány száz videót, s képet néztünk meg együtt, már nem is számolom,
A fejezetek egyhangúságán mindig bealszom.
Szívesen adtam a párnát, amin Edward néz rád csábosan,
Azt mondtad, én vagyok a legjobb kritikaíró a csapatban.
Vidámak a mozizások is, s a McDonald's-ban eltöltött percek,
Profin írod, s engem nagyon idegesítenek a függővégek.
Falkában járunk, mert az a menő,
Rajongóid száma egyre csak nő.
Jól tekered, csavarod a történetet,
S jól válogatod ki a "csodás" szereplőket.
Kedvencem Maria, a szajha,
Aki kedvenceim fejét elcsavarja.
Sikerüljön az álmod - csavard el Edward fejét,
Ezzel kívánok neked nyugodalmas és szép estét!

Másodszor tudom, hogy ma van 31-e, de még nem volt időm kisorsolni a nyertest, és megbeszélni Szandival, hogy ki írta a legjobb kérdést és hsz-t. Nagyon sokan írtatok, és nehéz a választás. :) De a hétvégén ki lesz hirdetve minden nyertes, és megkapjátok az ajándékokat két héten belül, ahogyan ígértem. :)

Harmadszor, a hsz. határ most 210 volt, de nem értétek el, viszont, most volt időm írni nektek. :) Ezen kívül, megdöntöttétek megint a látogatottsági rekordot, ami október 26-án 1954 látogatás volt. :) És okt. 17-e óta még mindig ezer fölött van a napi látogatottsági szám. :)



26. ELSZAKADÁS



AZ ÉRZELMI SOKKTÓL KIMERÜLVE ÉS KIÜRESEDVE dőltem neki a bejárati ajtónak, miután Jonathan bevetette magát az erdőbe. Edward azonnal mellettem termett, és láttam az arcán a szörnyű lelkiismeret-furdalást, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy azt higgye, miatta és a családja miatt szenvedek. A hibásak csakis Maria és Jade voltak, senki más.

- Jól vagy? – simított végig a hideg tenyér az arcomon, hogy aztán megállapodjon az államnál. Bólintottam, mert még mindig attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, megint elbőgöm magam. Nem akartam még több fájdalmat okozni Edwardnak, ezért inkább igyekeztem elfojtani az érzéseimet.

Alice lassú léptekkel jött le a lépcsőn – a tekintete bizonytalan volt, ahogy rám pillantott. Attól féltem, hogy kitör belőle egy beszédáradat vigasztalásképpen, de csak odalépett hozzám és megölelt.

- Megkeresem Jazzt – mondta, miután eleresztett. Arrébb léptem az ajtótól, hogy ki tudjon menni.

- Lezuhanyozom – fordultam Edward felé. Szükségem volt egy kis forró vízre, és arra, hogy nyugodtan kibőghessem magam. Ahogy beléptem a fürdőbe, azonnal megindultak újra a könnyeim. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és hagytam, hogy a forró víz vörösre égesse a bőrömet – ez elterelte a figyelmemet arról, hogy a lelkem is sajog.

Az üvegcsörömpölés hangja tompán jutott el a fülemig. Az első pillanatban fel sem fogtam, mit is hallok, csak aztán rettentem meg, mikor rájöttem, hogy Cullenék sosem törnének össze semmit, hiszen egy zuhanó poharat is elkapnának félúton a vámpírgyorsaságnak köszönhetően. Sietve léptem ki a zuhanykabinból, és a torkomban dobogó szívvel tekertem magam köré a törölközőt. A szemeim előtt rémképek lebegtek – fiatal farkasok, ahogy körbeveszik a házat, és megtámadnak minket egy sárgásfehér színű farkas parancsára.

- Mi történt? – rohantam át a folyosón – a lábaim csattogtak a padlón vizes nyomokat hagyva maguk után. Esme feldúltan álldogált Jasper szobájának ajtajában, és amint meglátott, elém sietett.

- Semmi baj, ne aggódj! – próbált megnyugtatni látva a feldúltságomat, és vissza akart terelni a folyosón, de nem hagytam magam. Odabentről még mindig csattanások és üvegcsörömpölés hallatszott.

- De mi… - akartam megismételni a kérdést, miközben igyekeztem Esme válla mellett bepillantani a szobába. Alice és Jasper már vissza is jöttek, és összeveszve tányérokat vagdosnak egymás fejéhez – jutott eszembe az életem során látott családi filmekből született abszurd gondolat.

- Semmiség… - Az újabb hangzavart hallva nem bírtam tovább. Esmét cselesen kikerülve léptem a szobába, hogy aztán a küszöbön megfagyjak.

- Nem ölhetsz meg úgysem! – Maria hangja elfúlt, ahogy Edward keze a nyakánál fogva szorította őt a falhoz. Vicsorogva próbált meg kiszabadulni, de Edward erősebb volt nála. Nem sokkal mellettük Jasper egyik térképe, és a korábban azt fedő üveglap darabjai hevertek a szőnyegen. Emmett a sarokban álldogált, és elégedetten vigyorogva figyelte a jelenetet.

- Állítsd le őket! – fordultam felé kétségbeesve. Nem Maria épsége miatt aggódtam, hanem a családomat féltettem. Ha túl korán jut Jade fülébe az ittlétünk, akkor nem tudjuk elhagyni a környéket, és a falkámat is belekeverjük a harcba – mert abban biztos voltam, hogy Jonathan sosem hagyna magamra, ha bajba kerülnék. Emmett megrántotta a vállát, aztán Edward mögé lépett, és megfogta a csuklóját.

- Edward… – figyelmeztette anélkül, hogy bármit tett volna. Edward dühösen fordult felé, aztán az ujjai eleresztették Mariát.

- Ha még egyszer a szádra veszed a nevét a nőnek, akit szeretek, nem érdekel semmi, megöllek! - fordult meg villámló tekintettel, aztán mikor meglátta a rémültséget az arcomon, a vonásai megváltoztak.

- Isabella… Gyere… - fogta meg gyengéden a karomat, és kivezetett a szobából át a sajátjába. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Mi volt ez az egész? – rogytam le az ágyra, miközben Edward a szekrényhez sietett, és kivett a fakkomból egy új pizsamát.

- Ha az Alfád beszél a falkatagokkal, és valahogy – utalt Edward Joshuára, de én reméltem, hogy téved, és Nate-nek van igaza vele kapcsolatban. – Jade fülébe jut minden, akkor oda az utolsó adujának is. Maria érzi a vesztét, és fröcsögi a mérgét – rázta meg a fejét Edward.

Nem akartam most ezen gondolkozni, ezért gyorsan felöltöztem, és bebújtam az ágyba. Edward tétován álldogált a fal mellett addig, míg fel nem hajtottam a takaróm szélét, hogy alábújhasson. Lehunytam a szemeimet, de nem tudtam elaludni. Máskor azért rimánkodtam volna magamban, hogy minél hamarabb reggel legyen, és ne kelljen tovább félálomban nyüglődnöm, de most azt kívántam, bár megállna az idő, és örök éjszaka borulna ránk. Nem akartam, hogy holnap legyen. Nem akartam elbúcsúzni és elmenni. Alig bírtam visszafojtani a torkomat szorongató sírást. Ráharaptam az alsó ajkamra, és csak akkor éreztem meg a fémes ízt, mikor Edward mocorogni kezdett a hátam mögött. Gyorsan lenyaltam a vércseppeket, és megpróbáltam másképp elterelni a figyelmemet – számolni kezdtem a polcon lévő cd-lemezeket.

Halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor a nap első sugarai belestek az ablakon át. Hallottam, ahogy Carlisle pakolászni kezd a dolgozószobájában, ezért nem halaszthattam tovább a felkelést. Ülő helyzetbe húzódzkodtam, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz, és van elég erőm végigcsinálni ezt a napot.

A reggeli készülődés teljesen szótlanul telt, és amikor lementünk a nappaliba, ott is mindenki csendesen köszöntött minket egy pillantással. Olyan érzésem volt, mintha valaki meghalt volna. Mintha mind gyászolnánk valamit… Bocsánatot kérve gyorsan a konyhába siettem, holott egyetlen falat sem ment volna le a torkomon – egyszerűen nem bírtam elviselni azt a fojtogató érzést, ami rám tört, valahányszor elfeledkezve magamról felnéztem valakinek az arcára.

Egészen addig az étkezőpult előtt üldögéltem, míg meg nem hallottam, hogy Carlisle lejön az emeletről. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne legyen túl feltűnő az a pár könnycsepp, amit elmorzsoltam, aztán a lépcsőhöz siettem.

- Indulunk – szólalt meg Carlisle. A többiek mind kisereglettek a nappaliból, csak Emmett maradt ott Mariával.

- Elkészülünk, mire visszaértek – lépett előrébb Esme, aztán bíztató tekintettel megcsókolta a férjét. Edward kutakodó arckifejezéssel állt meg előttem, aztán felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon pont ott, ahonnan letöröltem a konyhában egy könnycseppet – nem lehetett átverni.

- Nem sokára visszajövünk – mondtam. Mindenképpen meg akartam erősíteni a tegnapi elhatározásomat Edward előtt is, hogy tudja, komolyan gondoltam. Aggodalmasan bólintott egyet, aztán hirtelen magához húzott olyan szorosan, mintha még mindig attól félne, hogy meggondolom magam, és La Push-ban maradok. Megcsókoltam, aztán kiszabadulva az öleléséből Carlisle után siettem.

Az anyósülésre helyezte a hűtőládát, és a biztonsági övvel rögzítette, nehogy baja essen az ellenanyagnak, aztán kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Edward a verandán állva figyelt minket, amíg el nem hajtottunk.

- Sajnálom, hogy ez történik – nézett rám Carlisle a visszapillantó-tükörből.

- Nem a ti hibátok – feleltem. Igyekeztem kikapcsolni az agyamat, és nem gondolni arra, hová is tartunk most, és főleg, hogy miért is megyek. Mindig utáltam a búcsút, de még sosem éreztem ilyen fájdalmat egyetlen alkalommal sem – igaz, eddig még csak táborozások, nyaralás vagy egyéb ideiglenes dolgok miatt volt ilyenben részem, most viszont, senki sem tudta előre, meddig is kell távol lennünk.

- Mariával mi lesz? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet egy kis időre a rám váró dolgokról. Edward megígérte, hogy elmesél majd minden vele kapcsolatos dolgot, de a lelki állapotom nem igazán volt megfelelő eddig ehhez.

- Visszük magunkkal egy darabig, aztán… majd még meglátjuk – szorultak össze a fehér ujjak a kormányon. Tudtam, hogy Carlisle nem híve a gyilkolásnak még akkor sem, ha egy olyan vámpírról van szó, mint Maria, de a többiek gondolkozás nélkül végeznének vele, ha megtehetnék – én velük értettem egyet.

- Miért… Miért nem fogtátok el azt, akinél a levél van? – kérdeztem megköszörülve a torkomat, ami a sírástól még mindig karcos volt egy kicsit. Biztos voltam abban, hogy Cullenék mindent megtettek, amit lehetett, de tudni szerettem volna, miért is nem sikerült megállítaniuk Mariát.

- Folyton helyet változtat, mozgásban van. Még maga Maria sem tudja, hogy merre is jár éppen. És a telefont is állandóan lecseréli – magyarázta Carlisle.

- És miért segít az az ember Mariának? – tettem fel egy újabb kérdést, hogy lefoglaljam a gondolataimat.

- Vannak emberek, akik hajlandóak vámpírokat szolgálni, mert abban reménykednek, hogy később cserébe ők is megkapják az örök életet. A Volturinál bevett szokás emberi alkalmazottakat tartani, akiket nem ölnek meg… azonnal… - mesélte Carlisle. A Volturi említésére a gyomrom valamiért automatikusan összerándult. Még sosem láttam őket, de a képzeletemben olyanok voltak, mint egy pokoli szekta, akik emberáldozatokat mutatnak be.

Az út további részében róluk kérdezgettem Carlisle-t, aztán mikor La Push-ba értünk, csend telepedett az utastérre. Jonathan háza előtt fékeztünk le, de én nem mentem be Carlisle-lal. Nate-et akartam utoljára hagyni, mert tőle volt a legnehezebb elköszönnöm. Aidanék ajtaja előtt várakozva döbbentem rá, hogy senkitől sem lesz könnyű. Ahogy megjelent a küszöbön közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de sikerült uralkodnom magamon.

- Valami baj van? – Aidan összevonta a szemöldökét, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.

- Én… Először felmehetnék Saoréhoz? – kérdeztem összeszoruló torokkal. Mikor bólintott, azonnal az emeletre indultam. Saore most az ágyán üldögélt az ablak elé állított szék helyett. Leültem mellé, és lehajtott fejjel bámultam a kezeimet. – Tudom, hogy valószínűleg fogalmad sincs arról, mi is folyik most La Push-ban – kezdtem bele. -, de… el kell mennem egy időre. Fogalmam sincs, mennyire – ráztam meg a fejem, mintha csak a kérdésére válaszolnék, pedig még mindig nem moccant. – Jade falkát szervezett, bántani akarja Cullenékat, és ha maradnánk, titeket is bajba sodornánk. Legalább az egyik családomat biztonságban kell tudnom – remegett meg a szám, és a világ elhomályosult a szemeimet elöntő könnyek miatt. Saore felé fordultam, és megfogtam a kezét. – Azt kívánom, hogy gyógyulj meg, hogy légy boldog te és Aidan is. Szeretlek titeket! – öleltem meg a mozdulatlan testet, aztán felpattantam, és úgy siettem ki a szobából, mintha üldöznének.

- Hé, hé, kislány, mi a baj? – ragadta meg Aidan a karomat, mikor a nappaliba értem.

- Elmegyek – feleltem, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna.

- Addig nem engedlek, amíg ilyen állapotban vagy. Üljünk le, és mondd el, mi történt! – húzott Aidan a kanapé felé, én pedig rájöttem, hogy félreértett.

- Nem, elmegyek. Elmegyek La Push-ból. Cullenék költöznek, és én velük megyek – hajtottam le a fejemet. Nem voltam képes felnézni Aidan arcába, hogy lássam, teljesen őrültnek tart, amiért egy vámpírt választottam helyettük.

- Valami baj történt? Ha tudok segíteni valahogy… Biztosan meg lehet oldani, és… - jött azonnal az együttérző válasz. Meglepetten pislogtam ki a szemeimből a könnyeket.

- Csak vigyázz magadra és Saoréra – kértem. – Tudom, hogy minden rendbe fog jönni – próbáltam meg egy mosolyt erőltetni az arcomra, hogy Aidan így emlékezzen majd rám.

- De… - Aidan kutakodó tekintettel fürkészte az arcomat, aztán megértette, hogy felesleges kérdezősködnie vagy tiltakoznia. Ha lett volna lehetőségem arra, hogy mindenkit biztonságban tudva itt maradjunk, biztos, hogy bármit megtettem volna érte.

- El kell búcsúznom a többiektől is – nyögtem ki rekedtes hangon. Most már tökéletesen megértettem Saorét. Legszívesebben én is leültem volna mellé, hogy elfelejthessek minden gondot és fájdalmat, de ez nem oldott volna meg semmit a többiek számára, csak az én helyzetemet tette volna könnyebbé. Nem hagyhattam belesüppedni magam a fájdalomba teljesen.

Miután megöleltem Aidant, futva indultam Danielékhez. Ha lelassítottam vagy megálltam volna egy pillanatra, lehet, hogy elfogyott volna az erőm ahhoz, hogy továbbmenjek, és tegyem, amit kell.

- Isabella… - Juliette mosollyal köszöntött, aztán mikor meglátta, milyen állapotban vagyok, azonnal lefagyott az arcáról.

- Na mi van, hazataláltál? – hallottam meg Daniel epés hangját a konyha felől, de mikor az előszobába lépett, már nyoma sem volt a gúnyosságnak a tekintetében, csak az aggodalom maradt. – Baj van? Mindenki jól van? – kérdezte azonnal, mintha azt várta volna, hogy valakinek a halálhírét hozom.

- Igen, mindenki rendben van – feleltem gyorsan, hogy megnyugtassam. Nekik sem volt könnyebb elmondani, miért is jöttem, és Dan nem engedett el olyan könnyen magyarázat nélkül, mint Aidan. Csak akkor volt hajlandó beletörődni, hogy nem mondok semmit, mikor megesküdtem, hogy Jonathan elmondja majd később. Egészen addig tartottam magam, míg Juliette el nem sírta magát. Átkísért a saját házamba, és mindketten a könnyeinktől fuldokoltunk, miközben megpróbáltuk összeszedni a testvérem minden holmiját. A saját cuccaim közül csak a legfontosabbakat gyömöszöltem bele a hátizsákomba – biztos voltam abban, hogy Alice a Cullen házban lévő dolgaim közül mindent összekészít nekem, amire szükségem lehet.

Mire készen lettünk, Daniel a ház elé hozta Benjamint, Esthert és az öcsémet, és az arcukon úgy láttam, hogy már elmondta nekik, mire is készülök.

- Nem akarom, hogy elmenj! – ölelt magához Benji. Bár sokkal magasabb és izmosabb volt nálam, mégis olyan elesetten és gyámoltalanul bújt hozzám, mint egy kisfiú a nővéréhez. Tudtam, hogy milyen nehéz helyzetben van most a bevésődése miatt, és hogy csak én értem meg őt igazán, ezért lelkiismeret-furdalásom volt, hogy magára kell hagynom.

- Minden rendben lesz, és ne hagyd magad bárki bármit is mond – suttogtam a fülébe. – Jogunk van a szerelemhez, még ha mások szerint, rossz személyekbe is vésődtünk be.

- Gyere vissza, amint tudsz! – kérlelt, én pedig azonnal megígértem neki.

Idegesen nyeltem egyet, mikor megláttam Joshuát közeledni. Egy pillantással bocsánatot kérve a többiektől, elé siettem. Mogorva arccal nézett rám, mire lesütöttem a szemeimet. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, amivel megértethetem vele, hogy mindennek ellenére a családomnak tartom őt is.

- Na mondd! Mit kell megint lenyeljek? – rezzentem össze a hideg hangtól.

- Elutazom Cullenékkal.

- Mi? – Joshua hangszíne megváltozott, én pedig összeszedtem minden bátorságomat, és felnéztem rá. – Ezt nem mondod komolyan… - Az arcára döbbenet és talán, aggodalom ült ki.

- Kérlek, csak hadd búcsúzzak el tőled veszekedés nélkül – könyörögtem neki.

- Ostobaságot csinálsz. Ne tedd! – kérlelt. Nem akartam, hogy egy vita legyen az utolsó emlékünk egymásról, ezért csak szó nélkül elé léptem, és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy megfeszül a karjaim alatt, de aztán a hátamra tette az egyik kezét.

- Kívánom, hogy időben felnyíljon a szemed. Mi itt leszünk, és visszavárunk – szorította meg a vállamat, aztán elengedett, és elsietett. Láttam az arcán a tehetetlenség okozta dühöt, és bár bosszantott, hogy még mindig nem hisz abban, hogy képes vagyok felelősségteljesen dönteni, mégis hálát éreztem, amiért visszafojtotta az érzéseit, és nem nehezítette meg még jobban a dolgomat.

Visszamentem a többiekhez, megöleltem Esthert is, és megkértem, hogy adja át az üdvözletemet Seth nagypapának, aztán átvettem tőle az öcsémet. Nem akartam, hogy a többiek elkísérjenek Jonathanhoz, mert már így is épp eléggé sajgott a lelkem, és még egy búcsúzkodást nem tudtam volna elviselni.

Igyekeztem Edwardra koncentrálni, amíg Nate háza felé sétáltam. Ő mit sem értve az egészből, nyugodtan bújt a mellkasomhoz és szundikált. Irigyeltem őt, amiért még nem fogja fel, hogy mi is történik körülötte – néha jó lett volna még mindig kisbabának lenni felelősség és gondok nélkül.

Jonathanék már a ház előtt álltak, amikor megérkeztem. Átadtam a testvéremet Carlisle-nak, aki az autóhoz vitte, betette a hátulra beszerelt babaülésbe, aztán maga is tapintatosan beszállt.

- Nem akarok elbúcsúzni. Visszajössz még – nézett Jonathan a szemembe. Mosolyt kényszerítettem magamra a mai nap már sokadjára, és csak aztán feleltem.

- Nem tudom még mikor, de vissza.

- Végül is, majdnem halhatatlanok vagyunk – nevetett fel keserűen. – Mit nekünk pár év, nem igaz? – A tekintetünk összefonódott, és éreztem, hogy az akaraterőm egy szakadék szélén egyensúlyozva próbálja megakadályozni, hogy sírva fakadjak.

- Igen… az semmiség… - motyogtam. Vagy egy percig csak álltunk szótlanul egymás előtt, és tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem meri kimondani – végül Nate volt az erősebb.

- Meg kell tenned – szólalt meg, miközben kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Összerezzentem a hangjától, mert még nem éreztem késznek magam az elszakadásra. Mintha korábban akarták volna elvágni a köldökzsinórt, ami összekötött minket, mint ahogy annak eljött volna az ideje.

Bólintottam, bár azt sem tudtam, hogyan is kéne nekikezdenem a dolognak. Lehunytam egy pillanatra a szememet, és arra gondoltam, hogy elhagyom a falkámat. Nem maradhatott Nate az Alfám. A magam urának kellett lennem!

Abban a pillanatban, ahogy ezt magamban kimondtam, hirtelen mintha az engem megkötő láncok elszakadtak volna – elöntött a szabadság érzése. Aztán ez egy másodperc alatt átfordult a magányba. Mintha valamit elvesztettem volna. Valami fontosat. Megborzongtam, és mikor felnéztem Nate szemébe, láttam, hogy ő is pont ugyanezt érzi.

- Ég veled, te makacs farkas! – töröltek le az erős ujjak az arcomról egy könnycseppet, aztán Jonathan elengedve engem hátrébb lépett. Minden megmaradt erőmre szükségem volt, hogy elkászálódjak az autóig, és beüljek a testvérem mellé. Ahogy a motor halkan felberregett, sikítani akartam. Az ujjaim veszett erővel markolták az ülést, mert voltak olyan pillanatok, mikor arra gondoltam, ha kivetném magam a kocsiból, még visszamehetnék egy kis időre. A józanabbik énem tartott vissza ettől, mert tudta, hogy ezzel csak mindent megnehezítenék.

Edward nyugtalanul mocorogni kezdett mellettem, ezért a szájába tettem a cumiját, majd csendesen nekidőltem a hideg ablaküvegnek – ami segített egy kissé a halántékomon lévő ér fájdalmas lüktetését csillapítani -, és igyekeztem egyáltalán semmire sem gondolni.

Egy dörrenés és a kiszakadó gumi hangja riasztott fel. Halk sikoly hagyta el a számat, ahogy az autó bal felé rándult, én pedig majdnem rázuhantam Edwardra. Az utolsó pillanatban támaszkodtam meg az ablaküvegben, aztán az autó rángott még egy párat, majd hangos fékcsikorgással megállt.

- Jól vagytok? – fordult hátra azonnal Carlisle. Kissé sokkosan pillantottam az öcsémre, aki hangosan sírt, de úgy láttam, hogy semmi baja nem esett. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, csak hogy aztán ismét megdermedjek a minket körülvevő hangoktól. Felegyenesedtem ültömben, és láttam Carlisle arcán, hogy ő is tudja, mi történik.

Három farkas és két túl magas ember – vadászpuskával a kezükben – sietett ki a fák közül körbezárva minket. Fogalmam sem volt, mit is kéne most tennem. Az eszem tudta, hogy ezek a farkasok nem a barátaim, mégis az járt a fejemben, hogy még csak gyerekek, akiket az orruknál fogva vezetnek. Valószínűleg Carlisle is erre gondolhatott, mert nem mozdult, csak várt.

- Nyugalom… - suttogta nekem hátra, én pedig bólintottam. A fiúk és a farkasok sem mozdultak, mintha vártak volna valamire. Vagy valakire… - jöttem rá, mikor meghallottam a lépteket. Jade emberi alakban sétált egyenesen az autónk elé lassú tempóban, mintha nem éppen egy harc kirobbanásának a szélén állnánk, hanem csak egy baráti beszélgetésen venne részt. Az elégedettségtől és magabiztosságtól, ami kiült az arcára, ideges lettem.

- Semmi baj… - nyúltam az egyik kezemmel a babaülésbe, hogy megnyugtassam Edwardot, aki még mindig torkaszakadtából üvöltött. Jade csak akkor szólalt meg, mikor sikerült elhallgattatnom.

- Szálljatok ki a kocsiból, és adjátok meg magatokat, akkor senkinek nem esik baja!

- Miért bíznánk benned? – vicsorogtam felé. Tudtam, hogy így is hallja, amit mondok. Gúnyos mosoly ült ki az arcára.

- Mert nincs más választásod… - vonta meg a vállát. – Többen vagyunk, mint ti. És esetleg ártatlanok is megsérülhetnek harc közben. Én sem szeretném, ha az öcsédnek baja esne… - A körmeim belevésődtek az üléshuzatba. Legszívesebben azonnal nekiugrottam volna a torkának, hogy addig harapjam, amíg csak hörög, de igaza volt. Ha el is intéznénk Carlisle-lal mindenkit, közben akkor is lenne idejük ártani a testvéremnek, és ezt nem kockáztathattam meg.

- Carlisle… - motyogtam segítségkérően, hátha van valami ötlete, de ez egy lehetetlen helyzet volt. Ha csak egy kicsivel közelebb lennénk a Cullen házhoz, talán, tudnánk segítséget hívni, de Jade valószínűleg pontosan kitervelte, hogy hol is kell megállítania minket.

- Megadjuk magunkat – felelte Carlisle mindkettőnknek – nekem és Jade-nek is. – Minden rendben, Isabella, csak tedd, amit mond – szólt hátra nekem, aztán kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. A farkasok azonnal morogni kezdtek, de valószínűleg, Jade parancsot adhatott nekik előzőleg, hogy ne támadjanak ránk. Én is megfogtam az ajtónyitó kilincset, de Jade hangja megállított.

- A kicsit is hozd! – utasított. Tétovázva fordultam Edward felé, aztán reszkető kezekkel kikapcsoltam az őt tartó övet, a karomba emeltem, és elhagytam az autót.