A jelen boldogsága - 32. fejezet

Nos, van egy rossz hírem... Mivel jövő hétvégén 3 napos olvasói találkozó lesz, azért A jelen boldogságából jövő héten nem lesz frissítés. Viszont, augusztus 23-án, hétfőn, ha nem leszek túl fáradt, akkor megpróbálom megírni az új fejezetet, hogy ne kelljen hétvégéig várnotok. :) Ezen kívül jövő hét elején szerintem, nagy lesz a készülődés, de még megpróbálok összehozni egy Leah-s fejezetet, arra talán, még futni fogja az időmből. :)
Egyébként, már tényleg nem sokára itt a vége, ez ma tudatosult bennem, mikor megírtam ezt a fejezetet. Ezután már csak a főjelenet van hátra és a befejezés. Másfél évig írtam ezt a trilógiát, és hamarosan vége... Furcsa érzés... Igaz, hogy ezután nekiállok a Carlisle-os ficnek, ami A múlt árnyai világában játszódik majd, de az akkor is valami új lesz. Remélem, hogy azt is legalább annyira fogjátok szeretni, mint a trilógiát. :)
Most kicsit nehéz a szívem. Másfél év azért mégis csak hosszú idő, és ezalatt szinte minden nap együtt töltöttem pár órát Isabellával, Edwarddal, Cullenékkel, Nate falkájával és a többiekkel. Nehéz lesz megírni a végét, szóval, küldjétek nekem a pozitív energiákat, hogy kevésbé viseljen meg az elválás. Azt hiszem, szükségem lesz rá... *sóhajt*




32. MINDEN VÉGET ÉR EGYSZER…




- NEM LEHETNE MEGÁLLÍTANI AZ IDŐT? – sóhajtottam fel, miközben Edward mellkasának dőlve figyeltem a kicsiket. Isis és Edan egy loch ness-i szörnyet formázó vízipisztollyal rohangált fel-alá a kertben, míg az öcsém nagyra nyílt szemekkel figyelte őket, és hol négykézláb mászva, hol két lábon botladozva megpróbálta utolérni őket. A gyerekzsivaj betöltötte a levegőt és boldogsággal járta át a lelkemet.

- Bár megtehetném… - nyomott egy csókot Edward a halántékomra. Az előző két nap olyan tökéletes volt, mintha tényleg csak egy normális család lettünk volna. Carlisle-ék ingatlanokba is fektették a családi vagyon egy részét, így a ház, amiben most voltunk, az ő tulajdonukat képezte. Nem volt túl nagy, csak olyan otthonos, amelyben a nők általában elképzelik az életüket egy szerető férj és pár imádni valóan rosszcsont gyerek mellett. Még a kerítés is fehér volt, akár a filmekben és a szomszédban sülő almáspite illata átszivárgott hozzánk is.

Mikor megérkeztünk, először igazán meglepett, hogy a ház nem egy elhagyatott erdő közepén vagy mondjuk a hegyekben állt, hanem egy apró kertvárosi utcácskában emberi szomszédokkal körülvéve. Edward csak rám vigyorgott, mikor eltátottam a számat, aztán kiemelte a kicsiket az autóból, és ráintegetett az öreg nénire, aki a saját kertjében állva sokkos csodálattal az arcán figyelt minket.

- Azt gondolja magában, hogy mi vagyunk a leggyönyörűbb család, akit csak valaha látott – suttogta Edward a fülembe, mikor elhaladt mellettem a csomagokkal.

- Vagyis, hogy ti… Sajnos, Edynek és nekem nem jutott ki a vámpírvarázsból… - rándult meg a szám. Bevezettem Edward után a gyerekeket a házba, aztán körbenéztem.

- Tévedsz, ti önmagatoktól vagytok varázslatosan gyönyörűek – termett előttem Edward immár üres kezekkel, és mire észbe kaphattam volna, a derekamnál fogva magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Zavartan húzódtam hátrébb néhány pillanat után, de az ikrek már szétszéledtek megnézni a ház többi helyiségét, a testvérem pedig még nem értette, mit is csináltunk az előbb.

Kicsit szédelegve mentem fel az emeletre Edward kíséretében, hogy megnézzem a hálószobát, de ahogy benyitottam, gondterhelten ráncoltam össze a homlokomat.

- Nem tetszik? – kérdezte Edward fojtott hangon, és csalódottnak tűnt.

- De, igazán szép kis szoba, csak… Hogy fogunk elférni öten azon az egy ágyon? – mértem végig a kis kétszemélyes fekhelyet, mire Edward elnevette magát. Megfogta a kezemet, aztán egy másik ajtó elé húzott, és kitárta előttem.

- Íme a gyerekszoba! – tárta szét a karját.

- Saját szobánk lesz? – lepődtem meg. Amióta az ikrek megszülettek, mindig egy helyiségben aludtunk, és úgy megszoktam már a szuszogásukat és a tudatot, hogy a közelemben vannak.

- Úgy bizony, Mrs. Cullen. Saját, vastag falú szobánk. – Edward hófehér fogsora rám villant egy széles mosoly kíséretében, én pedig rádöbbentem, hogy talán, a külön szobának is megvannak az előnyei.

- Anyuuuuuuuu! – Isis hangja riasztott fel az emlékezésből.

Riadtan kaptam fel a fejemet, és a pillantásom azonnal a gyerekeket kereste. Csak akkor nyugodtan meg, mikor Edward nevetgélve állt fel mellőlem. Isis a kerítés melletti bokor előtt térdelt, és érdeklődve meredt valamire, a testvére pedig ott toporgott mellette.

- Mi történt? – keltem fel én is, és odasétáltam Edwarddal együtt melléjük.

- Nézd… - halkított Isis a hangján, és szinte áhítattal suttogva mutatott a bokorra. Kérdőn pillantottam Edwardra, de ő csak intett egy „majd megtudod, csak nézd meg” kifejezéssel az arcán. Óvatosan guggoltam le, aztán finoman félrehajtottam az ágakat.

- Ó! – kerekedtek el a szemeim. Isis befurakodott a bal karom alá, hogy lássa a fészket benne az apró tojásokkal amelyek közül kettő már kezdett repedezni és mozgolódni.

- Kismadarak lesznek belőle – mondta Isis úgy, mintha valami hatalmas titkot osztott volna meg velem.

- Tudom – suttogtam vissza mosolyogva. Vicces volt, hogy Isis és Edan néhány dologban úgy viselkedtek, akárcsak egy felnőtt, de a világnak voltak még olyan részei, amelyekre ismeret és tapasztalat hiányában pont úgy reagáltak, ahogyan akármelyik gyerek.

- Mikor? – érdeklődött. Hátrafordultam, de Edward megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs, kicsim – vallottam be. – Amikor úgy érzik, hogy eljött az ideje.

- Akkor itt maradok és kivárom – bújt ki az ölelésemből Isis, majd törökülésben lehuppant a fűbe. Edan sóhajtva nézett a kezében lévő vízipisztolyra – ő valószínűleg, szívesebben játszott volna tovább -, de aztán követte a húga példáját. – Majd szólok, ha megszülettek – ígérte nekem Isis, mikor felegyenesedtem, aztán széles kézmozdulatokkal magyarázni kezdett Edynek a nem sokára megszülető madárkákról. A testvérem valószínűleg, egy szavát sem fogta fel a hallottaknak, mégis elbűvölt arccal figyelt rá.

- Azt hiszem, ezzel ellesznek egész délután – húzott be a hátsó ajtón a konyhába Edward, hogy aztán a mosogatónak nyomva a száját az enyémre nyomja.

- Mmm… - fúrtam az ujjaimat a hajába a tarkójánál. – Figyelni kell rájuk… Nem hagyhatjuk őket… egyedül… kint… - sóhajtoztam, ahogy a hűvös ajkak a nyakamra vándoroltak. – Edward… - csúsztattam a tenyerem a mellkasára, hogy finom nyomást gyakoroljak rá, bár elég nagy erőfeszítésembe telt visszautasítani. Pontosan tudtam, hogy milyen kevés időnk van, és legszívesebben kihasználtam volna minden másodpercet Edwarddal, de elsősorban anya voltam, és csak aztán szerelmes feleség és nő.

- Rendben, rendben, jófiú leszek – hajtotta a homlokát a vállamra, aztán mély levegőt vett, és hátrébb lépett. A tekintete olyan perzselő volt, hogy beleborzongtam.

- Majd este lehetsz rossz is – mosolyogtam rá kihívóan, mire feltört az a halk, érzéki morgás a torkából, ami mindig izgatóan hatott rám.

A nap nagy része csendesen telt, mikor elkészült az ebéd, bevittem Edyt a konyhába, de Isist sehogyan sem tudtam becsábítani, ezért csak felmelegítettem neki egy üvegnyi AB-negatív vért, hogy megfigyelés közben meg tudja inni, és megkértem Edwardot, hogy amíg eszünk, figyeljen rá odakint.

Edan az asztal mellett merengve kortyolgatta a saját véradagját egy műanyagpohárból, miközben a lábát lóbálva figyelte, ahogyan az unokabátyját megetetem.

- Téged nem érdekelnek a madárkák? – érdeklődtem tőle, csak hogy ne unatkozzon, miközben a kanál szélével megpróbáltam felfogni a babaszájból kicsorduló pürét.

- Isis úgyis jelzi majd, ha megszületnek – vonta meg a vállát, és túl komoly arcot vágott még saját magához képest is. Tartottam tőle, hogy őt is a holnapi hazaút aggasztja – és főleg az, ami azután következik majd.

- Tudod, a születés csodaszép dolog – magyaráztam neki olyan hangon, amilyenen anyu is mindig mesélt nekem az élet nagy eseményeiről, mikor még kisgyerek voltam. – Amikor ti megszülettetek, az volt életem legeslegszebb napja. Olyan picikék voltatok… - mutattam meg a kezemmel a hosszukat. – Hihetetlen, hogy csak pár hete volt – sóhajtottam fel.

- Sajnálom, hogy nem választhattál – hajtotta le a fejét Edan, mire zavartan néztem rá.

- Választani?

- Hogy minket szeretnél-e vagy normális kisbabákat – magyarázta elcsukló hangon, mire összerándult a szívem. Letettem az asztalra az almapürés tálat, aztán odasétáltam és leguggoltam hozzá.

- Jaj, szívem… Én ezernyi normális kisbabára sem cserélnélek el titeket! – simítottam végig a fején, mire a nagy barna szemek rám szegeződtek. – Ti vagytok a mindeneim! Ha visszamehetnék az időben, és megadatna nekem a választás lehetősége, titeket akarnálak. Isist és téged. – Edan oldalra hajolva belefészkelte magát a karjaimba, én pedig olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak képes voltam rá anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki. – Csak egy valamit sajnálok… - mosolyodtam el szomorúan.

- Mit, mami?

- Hogy olyan gyorsan felnőttök, és olyan kevés időm lesz így babusgatni titeket – simítottam végig a vékonyka háton. – Pár hét még, és azt sem engeditek majd, hogy puszit adjak nektek – nevettem fel.

- Miért ne hagynánk? – Edan hangja értetlennek és döbbentnek tűnt, mire felkuncogtam.

- Hát, a gyerekek már csak ilyenek… Amint nagyobbak lesznek, függetlenedni akarnak a szüleiktől – sajnos, túl korán -, és úgy érzik, ha ilyen öleléseket és puszikat kapnak, az… zavaró – kerestem meg a megfelelő szót. Én is ilyen elutasító voltam tinédzserként, és bár ez volt a természetes viselkedés egy korombelitől, anyuék halála után ezerszer megbántam, hogy nem öleltem meg őket többször, vagy nem mondtam nekik el minden nap, hogy mennyire szeretem őket.

- Nekem sosem lesz az, mami. Ígérem! – kaptam puha, cuppanós puszit az arcomra. – Én téged szeretlek a világon a legjobban, és örökre veled maradok.

- Az ám jó hosszú idő – nevettem fel, miközben megsimogattam a vörös tincseket.

- Nem baj, így lesz – erősködött Edan harciasan.

- Rendben, kincsem – egyeztem bele abba, amire a világon úgyis a legjobban vágytam.

- Anyu! Edan! Anyuuuu! – A kert felől jövő izgatott kiáltásra mind a hátsó ajtó felé fordultunk.

- Azt hiszem, itt a jel! – mosolyodtam el, aztán segítettem Edannek lekászálódni a székről, majd Edyt a karomba véve kisétáltam az udvarra.

Isis izgatottan integetett nekünk. Láttam rajta, hogy legszívesebben elénk rohanna, és gyorsabb iramra késztetve, úgy vonszolna oda minket a bokorhoz, mégsem mozdult, nehogy lemaradjon a nagy pillanatról. Kipirult arccal kapkodta a levegőt, miközben az egyik tojást figyelte, amelyiknek a tetején apró repedés keletkezett már, és egy kis sárga csőr mozgolódva igyekezett kitágítani a rést.

- Mindjárt… mindjárt… - mondogatta magában Isis az ujjait tördelve, aztán halkan felsikkantott, mikor a tojás tetejéből letört még egy darabka, és az összeragadt tollú, ronda kis madárfej előbukkant. A hangos csipogás szinte fülsértő volt, Isis mégis elbűvölten figyelte a születés csodáját. – Ó! – sóhajtott fel, mikor a fióka teljesen kiszabadult, és csivitelve szemlélte meg a világot. Isis kezei kinyúltak, hogy megfogják őt, de Edward finoman megállította.

- Nem szabad hozzáérni, mert akkor az anyukája idegen illatot érez majd rajta, és nem fogja etetni – magyarázta.

- Én etetem helyette – csillant fel a gyermeki tekintet, mire Edwarddal egymásra pillantottunk.

- Gyere ide! – Edward letérdelt a fűbe, és az ölébe húzta a lányát. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó mamája lennél a kismadaraknak, de… Képzeld el, milyen lenne, ha a mami helyett valaki más nevelne téged. Mondjuk, Esme… Szereted Esmét, igaz? Ő is szeret téged. De az mégsem ugyanaz lenne… - Isis hátrafordulva felnézett rám, aztán bólintott.

- Ez igaz. Akkor nem fogom meg – ígérte. Ahogy a nem messze lévő fa felől felhangzott a csipogás, Edward felfelé pislantott.

- Menjünk egy kicsit hátrébb, hadd menjen oda hozzájuk a madármama – pattant fel, aztán Isist felkapva elhátrált pár métert, mi pedig követtük. Pár perc múlva egy barnás tollú madár szállt le a fészekre.

- Úgy szeretnék én lenni a mamája – sóhajtott fel Isis keserűen. Edward riadtan nézett a mogyoróbarna szemekbe.

- Még bőven ráérsz arra, hogy anyuka legyen belőled. Van még rá sok-sok-sok-sok időd, hallgass rám! – fejtette ki a nézeteit, mire elfojtottam egy kuncogást. Úgy látszik, nem csak én szerettem volna lelassítani az időt, hogy Isist és Edant minél tovább gyereknek tudhassam.

- Szerinted, mit szólnának a többiek, ha vennénk Isisnek egy kiskutyát? – kérdeztem, miután elaltattuk a kicsiket. Isis egész délután figyelte a fészket, és arról csacsogott, hogy mennyire jó lehet a madármamának, hogy vannak fiókái. Nagyon beleélte magát a dologba, hogy egyszer majd ő is vigyázhat a saját kisbabájára, de valahányszor ezt hangosan ki is fejtette, Edward olyan arcot vágott, mint aki beleharapott a világ legsavanyúbb citromába.

- Rosalie biztosan kiakadna – nevetett fel Edward. – Tele lesz szőrrel az egész lakás, én ugyan nem fogok takarítani egy bolhás dög után! – figurázta ki a nővérét vigyorogva.

- Igen, ő valószínűleg, nem díjazná az ötletet – kuncogtam fel, miközben kinyitottam az ablakot, hogy a kellemes tavaszi szellő besodorja a virágok illatát a hálószobánkba. – De talán, ha kapna valami szép ajándékot bocsánatkérésként… - simítottam végig Edward mellkasán, mikor mellém lépett. – Te úgyis tudod, mit szeretne – mosolyogtam rá kérlelőn.

Jól esett valami olyan tervezgetése, ami hosszú távra szólt – mintha elűzte volna a ránk váró feladat felhőit azt bizonyítva, hogy még az után is lesz lehetőségünk olyan dolgokra vállalkozni, mint egy háziállat gondozása.

- Hát inkább egy kutya, minthogy ideje korán legyünk nagyszülők – fintorodott el. – Csak az a kérdés, hol találunk olyan kutyát, aki nem rémül halálra ösztönösen a közelünkben? – vonta fel a szemöldökét Edward.

- Biztosan találunk majd egy bátor, vállalkozó szellemű ebet, aki megfelel a célra – vontam meg a vállamat. Edward szemében huncut fény csillant. – Na mondd! – sóhajtottam fel.

- Mit? – kérdezte ártatlan arcot vágva.

- A poént a fajtámról… - forgattam meg a szemeimet.

- Honnan veszed, hogy poénkodni akartam? – ráncolta össze a homlokát meglepetten, mintha fogalma sem volna, miről beszélek.

- Mert pont úgy néztél rám, ahogyan Emmett szokott, mielőtt azt mondja például, hogy: Minek költsünk pénzt kutyára? Csak változzon át az egyik farkaskoma, és máris megvan a háziállat. – Edward egy másodpercig komoly arccal nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés. – Hé, nem ér kiröhögni! – csaptam rá a vállára.

- Azt hiszem, sürgősen el kell beszélgetnem Emmettel! – túrt bele a hajába szórakozottan, miközben még mindig rázkódott a válla az elfojtott kacagástól.

- Miért is? – értetlenkedtem.

- Mert az előbb, mikor olyan arcot vágtam szerinted, amilyet ő szokott, éppen arra gondoltam, hogy milyen izgató is vagy ebben a hálóingben, és hogy milyen paradox, hogy mégis mennyire meg szeretnélek már szabadítani tőle – mért végig azzal a félmosollyal az arcán, amitől megremegett a lábam és libabőr szaladt végig a karomon.

- Ó! – nyögtem fel, és jelenleg ez volt tőlem a legértelmesebb válasz, amire képes voltam.

- Szóval, ha Emmett tényleg így szokott rád nézni, akkor kénytelen leszek darabokra tépni őt – hajolt hozzám, hogy megkapjam tőle életem legérzékibb csókját.

Remegő lábakkal próbáltam talpon maradni, miközben a keze lassú mozdulatokkal csúsztatta le a hálóingem pántjait a vállaimról. Ahogy a vékony anyag suhogva lehullott a földre, halk, elégedett mormogást hallatott. – Gyönyörű vagy! – hajolt rá a kulcscsontomra, hogy aztán nem sokkal később lejjebb merészkedhessen a mellemhez. Az elmúlt két éjszaka is szeretkeztünk, de ez most valahogy más volt. Sokkal gyengédebb, sokkal érzékibb…

Edward a csípőmnél fogva megemelt és a falhoz támasztott, miközben a lábaim köré fonódtak. Ahogy belém hatolt, a tekintetünk is összeolvadt, a porcikáimat pedig elektromos bizsergés járta át. Igyekeztem visszafogni magam, de akaratlanul is újra és újra felnyögtem, ahogyan Edward kínzóan lassú mozdulatokkal a magáévá tett.

- Istenem… Istenem… - Az ujjaim begörbülve kapaszkodtak bele a márványhátba, miközben a gyönyör végigszáguldott a sejtjeimen megremegtetve az egész testemet. Éreztem, ahogy Edward is megfeszül mozdulat közben, aztán mély nyögés hagyja el a száját. – Ó, istenem, ez… - sóhajtottam fel lehunyt szemekkel.

- Tökéletes volt – fejezte be Edward a mondatomat.

- Igen, az – helyeseltem az ajkaimat nyújtva egy csókra, amit azonnal meg is kaptam. Egymásba forrva jutottunk el végül ágyig, hogy aztán ott kényelmesebben folytathassuk egymás szeretgetését még hosszú órákon át.

A másnap reggel túl korán jött el – ijesztően korán. Valamikor hajnalban már felriadtam az álmomban tudatosuló gondolatra, hogy ennyi volt. Pár óra, és elindulunk hazafelé, aztán pedig olyasmi vár ránk, ami még a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlja.

Azonnal olyan éber lettem annak ellenére, hogy csak későn aludtam el, mintha megittam volna egy hordónyi kávét, és képtelen voltam visszaszenderedni. Edward gyengéden simogatta a hátamat, de nem szólalt meg – valószínűleg, pontosan tudta, hogy mi aggaszt, és úgy gondolta, még nem állok készen arra, hogy beszéljünk róla.

Igaza volt – legszívesebben elfelejtettem volna az egészet. Persze, nem tehettem… Nem hagyhattuk cserben a többieket, és bárhová is bújtunk volna, a Volturi előbb vagy utóbb, úgyis ránk talál. Le kellett zárnunk ezt az ügyet egyszer és mindenkorra, hogy ha nem is teljesen normális, de legalább békés életet élhessünk mindannyian.

A reggel nagyon csendesen telt, még Isis is elég szótlan volt, csak akkor élénkült fel egy kicsit, mikor megengedtem neki, hogy kimenjen a hátsó kertbe elbúcsúzni a már kikelt fiókáktól. Kirángatta magával Edant is, miközben én lezártam az utolsó összepakolt bőröndünket is.

- Kiviszem őket – jelent meg Edward az ajtóban. Arrébbléptem a csomagoktól, de ahelyett, hogy azokkal foglalkozott volna, hozzám sietett, és szorosan magához ölelt. Belemarkoltam az ingébe, és mély levegőket véve igyekeztem nem sírni.

- Jól vagyok – mondtam végül pár perc után, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Edward még egyszer végigsimított a hátamon, aztán eleresztett. Az ő arca is gondterhelt volt, mikor lementünk az emeltről, de mielőtt kiléptünk volna az ajtón, a vonásai hirtelen ellágyultak – nem értettem, hogy miért, egészen addig, míg Mrs. Modesta háza felé nem intett a fejével. Én is megpróbáltam összeszedni magam a látszat kedvéért, bár úgy éreztem, a világ legpocsékabb színésznője vagyok.

- Már mennek is? – Mrs. Modesta éppen akkor lépett ki az udvarára, mikor Edward betette a bőröndjeinket a csomagtartóba.

Az öreg hölgy még az első napon, a kezdeti csodálat után, gyorsan sütött nekünk egy almatortát, aztán áthozta, csak hogy megismerhessen minket. Igazán kedves nő volt, csak folyton azon aggódtam, hogy a gyerekek valamivel elszólják magukat előtte vagy olyasmit tesznek, amit a korukbeliek nem igazán szoktak. De szerencsére, Isis és Edan nagyon ügyesek voltak. Legalább olyan ügyesek, mint az apjuk…

- Igen, haza kell mennünk. Tudja, a munka… Örül az ember, ha egy kis szabadságot kap, hogy együtt lehessen a családjával – sóhajtott fel Edward. Ha nem tudtam volna az igazat, én is elhittem volna neki, amit mond – hihetetlenül meggyőzően tudta játszani a szerepét.

- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy már a húszas éveik közepén járnak… - mért végig minket a szemüvege mögül Mrs. Modesta. Edward azt mesélte neki, hogy kivett pár napot a munkahelyén, és eljöttünk egy kis családi kikapcsolódásra. Valamint, hogy mindketten huszonhat évesek vagyunk. – Annyira fiatalnak néznek ki. És már három gyerek meg munka… Hihetetlen – csóválta meg a fejét.

- A szerelem fiatalon tart – mosolyodott el Edward, aztán elsietve mellettem egy puszit nyomott az arcomra.

- Igazán szerencsés, angyalom, hogy ilyen férjet fogott ki – fordult hozzám a nő. – Szinte lángol a tekintetében a szerelem. Ritkán látni ilyet.

- Igen, tudom – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, miközben Isis és Edan kezét szorongattam. Edy már bent ült a kocsiba, és szundikálva tudomást sem vett a világról.

- És ezek a kis angyalkák is… Istenem, sosem láttam még ilyen gyönyörű gyerekeket – simogatta meg a gömbölyded babaarcocskákat csillogó szemekkel. – Sajnálom, hogy máris menniük kell. Talán, egyszer ideköltözhetnének véglegesen is… - nézett a ház felé. – Igazán takaros kis otthon egy ilyen szép családnak – hümmögött maga elé.

- Igen, talán… Majd egyszer… - szorult össze a torkom a gondolat lehetetlenségétől. – Viszontlátásra, Mrs. Modesta! – köszöntem el, mikor Edward ismét megjelent, és felkapva Isist beültette a gyerekülésbe. Megfogtam Edant, és őt is beültettem a másik oldalról a helyére. Még egy utolsót intettem az öreg hölgynek, amit viszonzott, aztán beszálltam én is az anyósülésre.

- Indulhatunk? – nézett rám Edward gyengéden. Mély levegőt vettem, aztán bólintottam.

- Igen, mehetünk. – Ahogy a motor halkan felberregett, rá kellett harapnom az alsó ajkamra, hogy ne sírjam el magam. Miért kell minden tökéletes dolognak véget érnie?