A jelen boldogsága - 33. fejezet

A nyári olvasói találkozóról az összefoglalókat és a képeket hamarosan fel fogom tenni, csak kicsit összesűrűsödtek az elmaradt feladataim, de ígyekszem. :)

És még valami... A taliról maradt pár Árnyékvilág könyvjelzőm. Aki helyesen megtippeli, hogy mi lesz a harc végkimenetele (kik győznek, mindenki túléli-e Isáék oldaláról, vagy ha meghal valaki, akkor ki vagy kik lesznek azok), az kap egy dedikált könyvjelzőt. A tippeket hsz-ként írjátok meg itt. :)



33. ELKEZDŐDÖTT



RUSSEL SZÁLLÍTÁSA OKOZTA számunkra a legnagyobb problémát. Nem vállalhattuk a kockázatot, hogy emberek közé vigyük őt, ezért Jasper lefoglalt egy kis magángépet a szállításához. Ő, Alice, Daniel és Aidan kísérték akár a foglyokat, míg mi úgy tettünk, mintha nyaralni indulnánk, és egy turistajáratra foglaltunk jegyet.

A reptéren igencsak nagy feltűnést keltett, mikor megjelentünk – több okból is. Edwardék szépsége is elég lett volna ahhoz, hogy mindenki figyelmét felénk fordítsa, de erre még rátett egy lapáttal Jonathanék jelenléte is – szerintem, az emberek sosem láttak még ennyi indiánt együtt ezen a helyen.

Isis és Edan izgatottan nézelődött, miközben Edward elintézte az útleveleket, én viszont úgy éreztem, mintha éppen a vesztőhelyünk felé sétálnánk. Legszívesebben a karomba kaptam volna Isist, a fogaim közé vettem volna Edant az ingecskéjénél fogva, aztán megragadtam volna Edward kezét, és pucolás. Ehelyett görccsel a gyomromban haladtam át az ellenőrző kapun a kicsikkel.

A repülőút kivételesen cseppet sem tűnt hosszúnak. Mintha az idő direkt felgyorsult volna, csak hogy még kevesebb maradjon nekünk így együtt. Edward kezét szorongattam, és igyekeztem visszafojtani a pánikrohamot, ami iszonyatos erővel ki akart törni a mellkasomból.

Ahogy hallgattam a velünk utazók izgatott beszélgetésének zaját, csak még inkább tudatosult bennem, hogy mi nem nyaralni megyünk, de még csak nem is üzleti útra. Valószínűleg a többiek is érezték a hatalmas súlyt a mellkasukon, mert mindenki csendben ült a helyén. A farkasok közül volt, aki a gondolataiba merülve nézett ki az ablakon, vagy csukott szemmel úgy tett, mint aki alszik, míg a Cullen párok leginkább azzal töltötték az időt, amivel én és Edward is – egymást nézték.

A kicsik szerencsére elszenderedtek a mellettünk lévő székekre rögzített gyerekülésekben, így nem érezték azt a fesztültséget, ami belőlünk áradt. Nem tudtam, hogy bírnak ilyen nyugodtan aludni, de irigyeltem őket. Az érettségük ellenére talán nem tudták még úgy felfogni a veszély nagyságát, mint mi.

Az egyetlen gondolat, amitől egy hajszálnyit könnyebbnek éreztem a lelkemet, hogy legalább az öcsémet jó helyen tudhattam. Ha velünk történik valami… Nem. Amíg vissza nem érünk - javítottam ki önmagamat. -, addig Saore és Juliette vigyáznak rá. Egy szerettem biztonságban van.

- Kérem, kapcsolják be az öveiket, a leszállást nem sokára megkezdjük! – A recsegő hang olyan volt, mintha a halálos ítéletünket mondta volna ki valaki. Az ujjaim önkéntelenül szorosabban fonódtak Edward kezére, miközben zihálva kapkodni kezdtem a levegőt.

- Mindjárt lent leszünk, nem kell félnie – szólt oda nekem az egyik stewardess, ahogy elhaladt mellettünk. Az arcán együttérző mosoly volt, ezért én is magamra próbáltam kényszeríteni egyet, de csak egy szájrándulásra futotta a lelki erőmből.

- Nyugalom, kedves, lélegezz mélyeket – suttogta Edward, miközben bekapcsolta az övemet. Hálásan pislogtam rá, mert nem voltam biztos benne, hogy az ujjaim remegésétől én képes lettem volna-e erre.

A repülőtér úgy zsongott a sok embertől, hogy beleszédültem. Az olasz nyelv érthetetlen susmorgása csak még egy lapáttal rátett erre az érzésre. Carlisle, Nate, Joshua és Edward elmentek kocsikat bérelni, miközben mi lehuppantunk a váró székeire. Éreztem, hogy kiver a víz és kezdett hányingerem is lenni.

- Ki kell mennem a mosdóba – álltam fel végül szédelegve.

- Vigyázok a gyerekekre – ajánlotta Esme. Bólintottam egyet, aztán elsiettem a kék tábla felé, amelyen az állt: TOILETTE. Gyorsan feltéptem az ajtót, aztán a legelső kabinba lépve előre hajoltam, hogy kiadjam magamból, amit Edward még otthon belém erőltetett – merthogy üres gyomorral nem lehet kibírni egy hosszú repülőutat.

Mélyeket lélegezve egyenesedtem fel, aztán a mosdóhoz akartam menni, de megtorpantam.

- Jól vagy? – Rosalie a fal mellett állt maga előtt összefont karokkal, és engem figyelt.

- Igen, minden rendben – bólintottam, aztán megnyitottam a csapot, és kiöblítettem a számat. – Sajnálom, hogy ilyen… gyenge vagyok – sóhajtottam fel, mikor egy kéztörlő jelent meg az orrom előtt. Elvettem Rose-tól, és letöröltem magamról a vízcseppeket.

- Hidd el, ha képesek lennénk ilyen emberi dolgokra, mind itt állnánk sorban a mosdó előtt – szólalt meg, mire meglepetten néztem fel rá. – Azt hiszed, hogy csak te vagy halálra rémülve? – nevetett fel keserűen.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Csak ti annyira jól kezelitek ezt az egészet, én meg… - néztem a tükörbe. Az arcom elkínzottnak tűnt, a bőröm majdnem olyan sápadt volt, mintha vámpír lettem volna, a kezeim pedig még mindig remegtek.

- Jobb színészek vagyunk, ennyi – vonta meg a vállát Rosalie. – A Volturival szembenézni… Azt hiszem, ez minden vámpír rémálma. De a gondolat, hogy annak is eléjük kell járulnia, akit szeretünk, még ennél is sokkal ijesztőbb.

- Emmettel nem lesz semmi gond, ő nagyon erős – próbáltam gyorsan megnyugtatni.

- Igen… Igen, tudom – sóhajtott fel. – De mégis… - Rosalie tekintete hirtelen olyan nyílttá vált, amilyennek még sosem láttam azelőtt – mintha levetette volna az álarcát előttem, most először. – Rettegek – ismerte be a szemeimbe nézve, miközben az aranyszemekben ezernyi érzés kezdett kavarogni.

Élesen szívtam be a levegőt, hogy aztán felé induljak, de egyetlen lépés után előttem termett, és mielőtt még én ölelhettem volna meg őt, a hideg, fehér karok körém fonódtak.

- Tudom, hogy néha szörnyű vagyok, és ha ezt túléljük, én letagadom mindenki előtt, ezt az egészet, de úgy félek – suttogta a fülembe. – Olyan hideget érzek a mellkasomban, hidegebbet, mint én magam vagyok. – Éreztem, ahogy Rose ujjai megmarkolják az ingemet a hátamon.

- Nem lesz semmi baj. Jasper terve sikerülni fog, elintézzük őket, aztán hazamegyünk. Mind. – Bár egyetlen szavamban sem voltam biztos, igyekeztem meggyőző lenni. Pár pillanatig csak csendben öleltük egymást, aztán Rosalie elhúzódott tőlem.

- Igen. Igen, így lesz – bólogatott. – Gyere, menjünk! – intett a fejével az ajtó felé kelletlenül. Mély levegőt véve indultam el, de mielőtt még kiléphettem volna a váróba, Rosalie a fülemhez hajolt. – Ha ezt elmondod valakinek, hiába vagy a húgom, megbánod – suttogta, mire őszinte vigyor ült ki az arcomra. Nem a fenyegetés, hanem a megnevezés miatt. Rose csak ritkán éreztette velem, hogy a rokonaként szeret, de így ezerszer többet jelentett, mikor kimondta, mintha minden nap hallhattam volna.

- Nyugalom, nővérkém, hallgatni fogok – nevettem fel rá.

- Minden rendben? – mért végig minket Edward. Rosalie büszkén a magasba emelt fejjel sietett oda Emmetthez, aztán az ujjait belecsúsztatta a hatalmas tenyérbe.

- Igen – feleltem.

Amíg a mosdóban voltam, Emmett, Edward és Carlisle baseball sapkát húztak – ami elég furcsa összképet biztosított a sállal és a kesztyűvel együtt, főleg, hogy odakint volt vagy negyven fok – Esme pedig kendőt kötött a fejére, napszemüveget húzott, és amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy rajta is van kesztyű, csak bőrszínű. Rose követte az anyja példáját, és gyorsan bebugyolálta magát.

- Akkor indulhatunk – lépett közelebb hozzánk Carlisle, majd Esmét kézen fogva elindult a kijárat felé. Jonathan és Joshua közvetlenül az épület elé parkolt le minden járművet, így amint kiléptünk az ajtón, Cullenék azonnal be is szállhattak a fedett helyre.

- Először összeszedjük Jasperéket a magánreptéren, aztán külön válunk – magyarázta Edward, miután elindultunk a nekünk kijelölt autóval a Carlisle vezette kocsikaraván után. – Végül pedig Volterrától nem messze ott hagyjuk az autókat, és gyalog közelítjük meg a várost.

- Értem – bólintottam. Isis izgatottan markolta a gyerekülés szélét, szemei ide-oda rebbenve fürkészték az ablakon át az utat. – Benji - szóltam az anyósülésen helyet foglalóhoz. -, ideadnád kérlek, a szatyrot a lábad mellől? – mutattam a kért dologra, aztán mikor megkaptam, kutatni kezdtem benne. – Tessék, kincsem! – adtam oda Isisnek a kedvenc takaróját, amit mindig szorongatott, ha félt valamitől. A nagy barna szemek hálásan néztek rám, az apró ujjak pedig megragadták a vékony anyagot.

- Veszünk neked egy kiskutyát – csúszott ki pár perc múlva a számon. Egyszerűen képtelen voltam elnézni, ahogy a gyerekeim csendben rettegnek. – Már persze, ha szeretnél… - tettem hozzá.

- Igazi kiskutyát? – tátotta el Isis a száját.

- Persze, igazit – kuncogtam fel tettetve a fesztelenséget.

- Én választhatom ki? – csúszott előrébb izgatottan. Örültem, hogy sikerült kicsit elterelnem a figyelmét.

- Te – egyeztem bele.

- Nevet is választhatok neki? – jött az újabb kérdés.

- Persze – bólintottam rá. Az apró mutatóujj elmélkedve a pici cseresznyeajkakra simult.

- Hmmm… Rendben, gondolkozom – hajtotta vissza a fejét a gyermekülésre, és láttam az arcán, hogy most már nem a ránk váró dolgokon, hanem egy kutyusnéven töri a fejét. Edward rám hunyorgott a visszapillantó-tükörből – most már értettem, miért mondta azt, hogy Isiséknek szükségük lesz rám akkor is, ha már a világ összes tudása a fejükben lesz.

Az ablakon kibámulva igyekeztem megfeledkezni arról, hová is tartunk, de a táj szépsége sajnos, nem tudta elterelni a figyelmemet. Isis és Edan sutyorogva próbáltak rájönni, milyen név illene egy vámpírcsalád kutyájához, de még nem jutottak dűlőre. Szerettem volna ismét gyerek lenni, hogy egy kutya gondolata lefoglaljon annyira, hogy megfeledkezzem a veszélyekről is, de sajnos, ez egy lehetetlen kívánság volt.

Mikor lefékeztünk a magán-repülőtéren, a kocsiban maradtam a kicsikkel. Edward és Benjamin kiszálltak, hogy ha kell, segítsenek, de Jasper úgy tűnt, eléggé kordában tudja tartani Russelt. Beültette őt az egyik kocsi hátsó ülésére, aztán maga is beszállt mellé. Egészen addig ő nyugtatja, amíg Volterrába nem érünk, hogy Isis pihenhessen az akció kezdetéig.

- Minden rendben ment? – kérdeztem hátrapillantva Jasperék autójára, mikor Edward visszaült a vezetőülésbe.

- Igen. Nem volt semmi gond – fordította el a slusszkulcsot, miközben Benji is elhelyezkedett.

Az út további része csendben telt. Eddig bíztathattuk magunkat azzal, hogy még van egy kevés időnk, de most már nagyon a vége felé közeledtünk. Kezdett lemenni a nap, mikor nem messze Volterrától leparkolt a kis karavánunk. A szívem olyan gyorsan kezdett el dobogni, hogy attól féltem, kiugrik a torkomon. Kiemeltem a kicsiket a gyerekülésből, aztán leguggoltam eléjük.

- Nem mozdultok mellőlem, és amíg én nem adok rá engedélyt, addig nem engeded le a burkot a húgod és magad körül, érthető voltam? – néztem Isisre és Edanre aggodalmasan.

- Igen, mami – válaszoltak azonnal kórusban.

- Rendben – húztam magamhoz őket, hogy utoljára összepuszilhassam az arcukat, még mielőtt a pajzs megakadályozhatná ezt. Vettem egy mély levegőt, hogy magamba szívjam az illatukat, aztán Edan felhúzta a védőburkot.

A gyerekekkel az autó mellé húzódva figyeltem, ahogy Rosalie elbúcsúzik Emmettől. A csók, amit váltottak, egyszerre volt szenvedélyes, aggódó és gyengéd, nekem pedig a látványtól összeszorult a gyomrom.

- Megyek utánad, angyalom! – ígérte Emmett, miközben a tekintetük összefonódott.

- Várni foglak – bólintott Rose. Egy utolsó, apró csókot nyomott Emmett szájára, aztán eleresztette őt, és Carlisle-ék mellé lépett. Esme gyorsan végigölelt mindenkit, és csak aztán fogta meg a férje kezét.

- Nem sokára találkozunk – ígérte Carlisle miközben végignézett mindnyájunkon. A tekintete végül Isisen állapodott meg, aki azonnal Russel felé fordult. Edward és Emmett megragadták Russel karjait, hogy Jasper átadhassa az irányítást a kislányomnak. Némi őrjöngés után Russel engedelmesen sétált Carlisle-ékhoz, ahogyan Isis parancsolta neki.

- Vigyázzatok magatokra! – biccentett Edward a szülei felé feszült arccal, aztán utoljára megölelte Esmét.

Ahogy az első csoport elrohant Volterra irányába, a szorító érzés a torkomig kúszott fel.

- Pár perc, és mi is indulunk – lépett hozzánk Jasper. Néhány pillanatig egymás arcát fürkésztük, aztán kinyúlt felém, és magához ölelt. – Ne aggódj, és vigyázz Alice-re és magatokra! – motyogta a hajamba.

- Inkább te vigyázz magadra nagyon! – motyogtam. Mi az erdőben hátvédként, nagyobb biztonságban voltunk, mint ő és az első két csoport tagjai, akik közvetlenül bemerészkedtek a sárkány barlangjába.

- Úgy lesz – mosolygott rám, és egy pillanatra elöntött a testvéri szeretet érzése, amit Jasper irántam érzett. – Legyetek jók, és hallgassatok a mamátokra – pillantott le a gyerekekre, aztán mély levegőt vett.

- Nem sokára… - szorítottam meg a kezét.

- Nem sokára – helyeselt, majd egy halvány mosollyal az arcán Alice-hez sietett, hogy elbúcsúzhasson tőle is.

- Nos… Farkashúgocskám… - lépett elém Emmett.

- Vámpírbátyó – nevettem fel, miközben elöntötték a könnyek a szememet.

- Hé, hé, csak nem fogsz pityeregni? – A mély brummogó nevetés melegséggel töltötte el a mellkasomat. – Nyugalom, nem fogom hagyni, hogy egy is elfusson. Biztonságban lesztek – kacsintott rám.

- Úgy legyen – bólogattam hevesen. Ahogy Emmett magához húzott, szinte teljesen elvesztem a karjai között. Mormogva ütögette meg a hátamat finoman, aztán eleresztett. – Pár óra, és elmegyünk medvére vadászni - nyomott egy puszit végül az arcomra, aztán eleresztett. – Vigyázz rájuk, öcsi! – csapott bele Edward tenyerébe, aki miután elköszönt Jaspertől, mellénk sétált.

- Még szép – ütögette meg a bátyja vállát Edward. – Csak óvatosan… - komolyodott meg a hangja végül. – Kapj el minél többet, de vigyázz a saját bőrödre is.

- Kemény a bőröm – kopogtatta meg magát Emmett vigyorral az arcán, aztán Jasper hívására egy biccentés után otthagyott minket. Edward a karjába húzott, és egy csókot nyomott a halántékomra.

- Azt hiszem, valakik még el szeretnének köszönni – nézett fel, mire követtem a pillantását. Jonathan meghúzódott a többi farkassal az egyik fa mellett arra várva, hogy mikor búcsúzhatnak el tőlem.

- Megbocsátasz, ha egy pillanatra… - néztem fel Edwardra.

- Menj csak – mosolygott rám. Ahogy elindultam a fák felé, Edward halkan felnevetett. Meglepetten fordultam hátra – annyira nem illett ez a fesztelen nevetés a búcsúzkodás hangulatához, de mikor megláttam, hogy az ikrek tipegve követnek engem, ahogyan azt kértem tőlük, én is felnevettem. Egy röpke, meghatott pillantást váltottunk Edwarddal, aztán továbbmentem Nate-ékhez a gyerekekkel együtt.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna hosszú férfikarok fontak át és az arcomhoz forró, sima, kemény mellkas szorult.

- Vigyázz magadra, gyönyörűm. – Jonathan lehelete megbizsergette a fülemet, ahogy lehajolt hozzám. – Szeretlek – suttogta alig hallhatóan a szót, ami máskor zavarba hozott volna, de a mostani helyzetben, ha Edward dührohamot kap, akkor sem szidtam volna le miatta Nate-et.

- Vigyázz te is nagyon magadra! Szükségem van az én farkas bátyámra – fordítottam felfelé az arcomat, hogy adhassak egy puszit Nate karakteres állára. – És rátok is szükségem van, úgyhogy csak óvatosan! – fordultam Aidan és Benjamin felé. Ők is megölelgettek, és elköszöntek Isistől és Edantől, majd eligazították a velük tartó fiatal farkasokat és átváltozva Jasperék után iramodtak.

- Akkor most én jövök… - sóhajtottam fel. Edward egy pillanat alatt mellettem termett, és még mielőtt átváltozhattam volna, magához húzott egy csókra. Hallottam Alice, Isis és Edan halk kuncogását, ezért zavartan pirultam el, mikor Edward eleresztett. Szédelegve pislogtam magam elé pár másodpercig, aztán aprót ráztam a fejemen.

- A létemnél is jobban szeretem, Mrs. Cullen, úgyhogy csak ügyesen! – simított végig az arcomon a hűvös kéz.

- Én is szeretlek – néztem fel a kavargó aranyba. Pár pillanatig élveztem a lelkeink összekapcsolódását, aztán mikor Edward eleresztett, hátrébb léptem. Mire átváltoztam, a többiek is felvették a farkas alakot, és a csapatunk elindulhatott a számunkra kijelölt hely felé.

- Mondd meg Nate-nek, hogy kerüljenek kelet felé – hallottam meg Edward hangját magam mellől futás közben. Figyelte a város körül járőröző Volturi őrök gondolatait, nehogy valamelyik csapatunk belefusson egybe. Gyorsan átadtam a kapott információt, aztán oldalra pillantottam, hogy leellenőrizzem Edan és Isis bírják-e az iramot. Kézen fogva rohantak mellettünk a menetszél miatt kipirult arcocskával – Isis szemeiben láttam, hogy erősen koncentrál, és az irányváltásokkal kapcsolatban inkább a testvérére támaszkodik.

Mikor Edward lelassított, majd megállt, mi is követtük a példáját. Még bőven a fák között voltunk, de a szemeink elég élesek voltak ahhoz, hogy lássuk Volterra vörösesbarna falait és a mögöttük lenyugvó nap utolsó sugarait.

Egy pillanatra csodálat öntött el – a város gyönyörű, régi és méltóságteljes volt még így kívülről is. Amennyire nem illett a Cullen házra a vámpírtanya kifejezés, annyira el tudtam képzelni, hogy Volterra ősi falai között több száz éves vámpírok rejtőznek.

- Nos? - Alice idegesen pislantott a testvére felé.

- Jaspernek igaza volt – feszült meg Edward arca. – Aro mindenképpen ki akar irtani minket. A megbeszéléshez összehívta a Volturi minden tagját és jó pár szemtanút is. Most, hogy Giannától megtudta, Russel már vámpír, azzal akar megvádolni minket, hogy lázadásra készülünk. A vádak között szerepel a farkasokkal való barátkozás, a házasságom az egyikükkel – vetett felém egy röpke pillantást -, és egy új hibrid, korcs faj létrehozása – vicsorodott el, amiből tudtam, hogy Aro a gyerekeinket illette a fenti jelzőkkel. Átadtam a megtudottakat Nate-nek, miközben azon elmélkedtem, hogyan végeznék azzal a mocskos fő-vérszívóval.

- Aro mindig is értett az igazság más színben való feltüntetéséhez – sóhajtott fel Alice. – De így legalább a mi malmunkra hajtja a vizet. Mások előtt nem végezhet azonnal Carlisle-ékkal, ezért ő húzni tudja majd az időt, amíg kell.

- Így van – értett egyet Edward. – Hamarosan odaérnek a városkapuhoz – tolmácsolta.

Nate-ék is mindjárt a várakozóponton lesznek – lestem bele Jonathan gondolataiba.

Isis feszülten huppant le a földre, valószínűleg a képessége használatától dupla annyira kifáradt, mint a testvére. Edan valahogy sokkal könnyebben használta már a pajzsát – olyan volt, mintha figyelnie sem kéne arra, hogy fel legyen húzva. Ezzel szemben Isis képessége csak fókuszálással együtt működött.

Aggódva fürkésztem a környéket, miközben nyomon követtem, hol tart a második csapat. Mikor ők is megálltak – kissé közelebb Volterrához, mint mi -, Edwardra pillantottam. Az arca feszült volt – tudtam, hogy figyeli a mieink és a Volturi gondolatait is –, ezért nem akartam túlságosan zavarni. Leültem én is a fűbe, és mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megérezzem, ha valaki közeledne felénk.

- Carlisle-ék a városban vannak – szólalt meg pár perc után Edward. – Nem sokára értük mennek. Aro már utasította Demetrit és Felixet. Amint Gianna visszakapja az emlékeit, Jonathanék indulhatnak. Majd szólok…

Rendben.

- Még mindig nem látsz semmit? – kérdezte Edward a húgát, aki bosszankodó fejrázással válaszolt.

- Túl sokan hozhatnak döntést ebben a harcban, és túl sok az alternatív következmény ezáltal. Csak annyit tudok, hogy Carlisle-ék elhaladnak amellett az üzlet mellett, semmi mást – préselődtek össze az apró ajkak.

Idegesen kaparásztam magam előtt a földet, miközben hol a fák között fürkésztem a városfalakat, hol a gyerekeket ellenőriztem. Ez a várakozás rosszabb volt, mint bármi más. A gyomrom kezdett teljesen kikészülni, és úgy éreztem, megőrülök. Ahogy Edward hirtelen megmoccant, felkaptam a fejemet.

- Arónál vannak – mondta ki hangosan, amit megtudott, mire a szívverésem a háromszorosára gyorsult. – Elkezdődött.