Varázslatos realitás 131.

Charlotte mély lélegzettel ült le az ágya szélére. A lábai még mindig remegtek. Kicsit megkönnyebbült, hogy Peter elhagyta a szobát, és egy rövid időre egyedül maradhat, amíg megnyugszik. Vajon a fiú is ugyanazt érezte, ezért menekült ki? Vagy tényleg csak ennyire fontosnak találta behozni azokat a mézeskalácsokat? Ez elég furcsa kifogásnak tűnt…

Néhány perc után a női kéz bekúszott a párna alá és előhúzott egy becsomagolt ajándékot. Most még jobban izgult, hogy vajon Peter mit fog szólni hozzá. Annyira szép volt az a medál – érintette meg szívdobogva -, az ő meglepetése pedig annyira béna. Talán neki is vennie kellett volna valamit, nem készíteni. Felsóhajtott. Most már úgyis késő.

- Itt vannak a mézeskalácsok – vette észre Petert az ajtóban, ahogy esetlenül lóbálja maga előtt a szatyrot. Charlotte tétovázva állt fel, aztán elé sétált.

- Én is… én is adnék valamit… - motyogta. – Boldog karácsonyt! – nyújtotta oda a csomagot. Peter arcán érdeklődést és kíváncsiságot látott. Csak remélni tudta, hogy miután eltűnik a csomagolás, nem vált át ez csalódottságba. – Ez… ez egy emlékkönyvszerűség… - magyarázta, mikor Peter megszabadult a színes, karácsonyi fedőpapírtól, és meglátta a zöld könyvecskét. Charlotte közelebb lépett hozzá, mikor kinyitotta. – Ez itt egy papírdarabka a vizsgajegyzeteimből. Itt van rajta Seton professzor lábnyoma – kuncogott fel idegesen.- Ez pedig… – mutatott a másik oldalon lévő foltra.

- …a zöld festék. Palack zöld – mondta ki helyette Peter.

- Igen. A rajz nagyon csúnya lett, ne haragudj! – harapta be a száját, ahogy Peter lapozott. Egy férfi állt a havas utca közepén a kutyájával, előtte egy kipirult arcú lány és egy zöld sálat viselő fiú. – Nagyon igyekeztem, de olyan béna vagyok… - szégyenkezett, miközben a mellette álló arcát fürkészte. Fogalma sem volt arról, hogy vajon mit gondolhat a fiú. – Mondj valamit… - kérte, mikor már nem bírta tovább elviselni a csendet. – Nem baj, ha nem tetszik. Tényleg.