Utó-húsvéti ajándék - Kígyók sziszegése 1. 2. fejezet

Meghoztam az utó-húsvéti ajándékot. :) A Könyvfesztiválon résztvevő olvasóim és barátaim egy része már hallhatta, de most ti is elolvashatjátok az Árnyékvilág - Kígyók sziszegése 2. fejezetét is (az 1. fejezetet is felteszem még egyszer, hátha valaki még nem olvasta...). :) A véleményeket örömmel várom. :)

 

1. fejezet

A Sors fintora

Peter:

Ahogy lenyomtam a kis templom hátsó ajtaján a kilincset, elkezdtem szédülni, és úgy éreztem, a folyosóról valaki kiszippantotta a levegőt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor legutóbb meghoztam ezt a döntést, annak tragédia lett a vége. Mély lélegzetet vettem, aztán egy megkezdett tétova lépés után kifordultam az ajtón. Egyszerűen képtelen voltam rá…

Szerencsére, mindenki el volt foglalva – ki a menyasszonnyal, ki egyéb előkészületekkel, így senkinek nem tűnt fel, hogy bevágtam magam a kocsimba, és a gázra tapostam. Nem gondoltam át, mit is teszek, egyszerűen csak úgy éreztem, el kell tűnnöm innen most azonnal.

Nem a felelősségtől féltem vagy az elkötelezettségtől, hanem attól, hogy hiába szeretem Julie-t, tönkre fogom tenni az életét. Sokkal többet érdemel, mint amennyit én nyújtani tudok neki.

A városba érve leparkoltam valahol, aztán kiszálltam az autóból és gyalog indultam tovább. A nyakkendőmet egy ideges mozdulattal lazítottam meg, mert úgy éreztem, megfojt. Az emberek furcsa tekintettel mértek végig – valószínűleg, úgy nézhettem ki, mint egy díszruhába öltöztetett felbőszített rinocérosz -, ezért kietlenebb városrész felé igyekeztem. Végigsiettem pár utcán, hogy végül egy sikátorban kössek ki.

Dühösen csaptam az öklömet a téglafalba, majd lehunyt szemmel nekidőltem.

Szerettem Julie-t. Tiszta szívből. Másképp, mint Marie-t, mert mikor őt megismertem még fiatal voltam, szenvedéllyel teli és heves. Lenni akartam valaki, le akartam tenni valamit az asztalra, hogy büszke legyen rám és arra, hogy a nevemet viseli.

Akkoriban kezdtem a menedzserkedést, és a munkát sokszor előbbre helyeztem, mint a feleségemet. Utólag persze, szörnyen bántam ezt. De azóta minden megváltozott. Én is.

A Julie iránt érzett szerelmem érett volt, valóságos, mély, igazi. Ő volt az első a fontossági listámon. Éppen ezért pontosan tudtam, hogy mire vágyik – hogy mi az, amit érdemel. Mégis képtelen voltam megtenni.

Egy idióta, vén marha vagyok… Hogyan hihettem, hogy ez működni fog? Hogy gondolhattam ezt az egészet? Csak tönkre teszem őt, ellopom a legszebb éveit, mert egy önző szemétláda vagyok!

A zsebembe nyúltam, és előhúztam onnan azt a kitépett újságcikket, ami a ma reggeli egyik bulvármagazinban jelent meg. A főcímtől vicsorba torzult az arcom.

Szerelem vagy érdekérzelmek? – A fiatal énekesnőt Adam Swanson középkorú menedzsere nyomta be a válogatásra.

Legszívesebben megfojtottam volna azt a firkászt, aki mindenféle mocskos dolgot összehordott a cikkben rólunk. Az nem is zavart volna, ha engem szidnak, de Julie-t… Ő nem ezt érdemelte. Annyira tehetséges és kitartó, mégsem fogják soha elismerni, csak azért, mert engem szeret.

Ez a gondolat amennyire felmelegítette a mellkasomat, éppen annyira el is keserített.

Nem értettem, hogy lehet az emberekben ennyi rosszindulat. Miért élvezik kéjesen, hogy egy ismeretlen, érző lényt bántanak a szavaikkal és tetteikkel… Amikor leírják a méregtől fröcsögő szavakat, valószínűleg, bele sem gondolnak, hogy hegyes tőröket vágnak velük mások mellkasába – a legtöbbször teljesen indokolatlanul.

Én pedig képtelen vagyok megvédeni Őt ezektől a tőröktől. Ha valódi kések repülnének felé, legalább eléjük tudnám vetni magamat – és boldogan meg is tenném -, de a szavak élétől hogyan menthetném meg? Egy gyűrű és egy papír nem fog semmit sem megoldani…

Tisztában voltam azzal, hogy bár Julie igazán szeret, a zene az élete. Én pedig annyi lehetőséget vettem már el tőle, hogy megvalósíthassa az álmait. Ez az utolsó eset pedig… A nagy esély – ahogyan mindig emlegette. Ez is miattam szállt el. Az én hibám.

Csak egyetlen okos döntés létezett, de annak a gondolatától is olyan pánik fogott el, amilyet eddig egész életemben csak kétszer éreztem. Először, mikor Marie-t elvesztettem az autóbalesetben, aztán pedig, mikor úgy hittem, Adam sosem bocsát meg nekem, amiért miattam kellett apa nélkül felnőnie. Életem két legfájdalmasabb élménye volt, és egy harmadikat nem biztos, hogy túléltem volna.

- Hé, öreg! – A durva hangra felemeltem a fejemet. Egy huszonéves kis suhanc állt velem szemben. Fekete ujjnélküli pólót és farmert viselt, a fején pedig kék kendő volt. A tekintetéből láttam, hogy nem egy baráti csevegés miatt szólított meg.

- Előre szólok, jobb, ha még most eltakarodsz – morogtam rá. Inkább voltam amiatt bosszús, hogy megzavart a gondolataimban, minthogy valószínűleg, amiatt tette, hogy kiraboljon.

- Igazán? – röhögött fel. – Miért, ha nem teszem, mi lesz? – csillant meg a jobb kezében valami.

- Szétrúgom a seggedet! Egyébként, más semmi… - néztem a szemébe.

A legtöbb piti kis tolvaj, ha szembeszálltak vele, nem merte használni a kését, hanem egyszerűen csak elszelelt. A kés pusztán egyfajta erődemonstrálásként kellett, mert az áldozatok többsége már a látványától is azonnal megadta magát. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a pisztolynál is hatásosabb, mert lőfegyver esetén hajlamosabb az átlagember az ellenállásra gondolni, mint egy éles pengét látva.

- Add ide a tárcádat és az órádat, és akkor nem lesz baj! – intett felém a férfi, de a hangja megremegett az idegességtől. Ő is csak egy nagypofájú senkiházi…

- Vedd el, ha akarod! – nevettem fel, miközben az adrenalin elöntötte a testeimet. Ahogy a támadóm előre lendült, oldalra kitértem előle, és a jobbommal akkorát adtam a képébe, amekkorát csak tudtam. Sosem hittem volna, hogy egyszer élvezni fogom, ha valakit megüthetek, de most így volt – a nyomás enyhült a mellkasomban, ahogy kiadhattam a dühömet és elkeseredettségemet.

Fiatalabb koromban bokszoltam, és Adam mellett is sokat tanultam a harcművészetekről. A filmjeiben volt pár harcjelenete, én pedig összeismerkedtem az edzőjével, és azóta is lejártam hetente egyszer hozzá a termébe. Julie mellett muszáj volt valahogyan fitten tartanom magamat, bár még így sem értem el azt az eredményt, amit szerettem volna.

- Na, feladod? – kérdeztem a harmadik pofon után, mert már kezdett sajogni az öklöm.

- Oké, oké, haver… - emelte fel védekezően a kezét. Az orrából csorgott a vér, azt hiszem, sikerült betörnöm. Megforgatva a szemeimet sóhajtottam fel. Tudtam, hogy ez lesz…

Ha a hülyéje előbb beismerte volna, hogy gyáva, megúszhatta volna sérülés nélkül és nekem sem fájna a kezem. Megvártam, ahogy elhátrál, aztán rohanni kezd, majd ismét a falnak dőltem. Hát, ez nem az én napom…

Ahogy hirtelen rezegni kezdett a zsebem, meglepetten rándultam össze. Előkotortam a mobilomat, és ránézve összeszorult a gyomrom. Adam keresett.

Julie valószínűleg, most már az idegösszeomlás szélén áll. Vár rám az oltár előtt, én pedig cserben hagyom őt. De ez csak pillanatnyi fájdalom… Később rájön majd, hogy jobb neki nélkülem.

Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy idáig elhúztam az egészet. Már az elején megálljt kellett volna parancsolnom a vágyaimnak és az érzéseimnek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Julie az életkedvévével, a vidámságával visszahozta a boldogságot a napjaimba. Hogyan is tudtam volna önként lemondani róla… Ugyanolyan lehetetlenség volt, mint megfosztani a tüdőmet a friss oxigéntől.

A telefonom ismét rezegni kezdett, ezúttal Julie számát kiírva. Gyűlölni fog. Azt hiszi majd, átvertem, kihasználtam… - remegett meg a kezem, aztán összepréselt szájjal vágtam zsebre a mobilt.

Tökéletes.

Minél jobban utál, annál könnyebben felejt el. Pár hónap és már csak egy rossz emlék leszek neki. Pár év és a nevemre sem emlékszik majd. Csak úgy fog emlegetni, hogy „a szemétláda, aki elhagyott az oltár előtt”.

És Adam? Adam vajon mit fog gondolni? Hiszen Camilla Julie legjobb barátnője…

A pánik hullámokban öntött el, és úgy éreztem, fuldoklom.

Zihálva hagytam el a sikátort, aztán egy bár felé indultam, amelynek a neontáblája az út túloldalán vörösen villogott. Csak azután néztem körül a helyiségben, hogy lehuppantam a pult mellé. Még majdnem üres volt, csak két férfi üldögélt a sarokban.

- Hozhatok valamit? – sétált oda elém a pultos. Alacsony, kövér férfi volt, de a hangja barátságosnak tűnt.

- Valami erőset… - hagytam rá a döntést. Teljesen mindegy volt, mit kapok, csak segítsen. Nem akarom érezni ezt a hideg ürességet!

- Nincs ahhoz még túl korán? – érdeklődött.

- Italt kértem, nem tanácsot! – mordultam fel. Minek kotnyeleskedik, mikor csak az a dolga, hogy kiszolgáljon?

Anélkül, hogy a pohárra néztem volna, felhajtottam az italt, amit végül elém tett. A lángok azonnal végigmarták a torkomat, én pedig felsóhajtva adtam meg magam nekik.

- Még egy ilyet! – intettem a poharam felé. Nem voltam egy alkoholista típus, de ez most kellett. Nagyon kellett…

- Rossz nap? – érdeklődött a pultos.

- Annál is rosszabb.

- Pedig úgy néz ki ebben az öltönyben, mint aki esküvőre készül… - mért végig, mire megfeszült az arcom. Idegesen vettem le magamról a fekete öltöny kabátomat, a mellettem lévő bárszékre hajítottam, aztán felhajtottam egy újabb pohár whisky-t.

Egy idő után kezdett elnehezedni a fejem, és már csak tompán emlékeztem arra, hogy valamiért rosszul kéne éreznem magam. Automatikusan emeltem a számhoz a poharat, és mikor nem jött egy csepp ital sem a számba, mérgesen mordultam fel.

- ’ég… - követeltem.

- Jobb lenne, barátom, ha mára befejezné – csóválta meg a fejét a pultos. Halkan felröhögtem, mert hármat láttam belőle, és így mókás volt az összemosódott mozgása. – Inkább menjen haza, az asszony már biztosan várja…

Az asszony… Igen, várt rám. Várt, de én nem mentem el. Egy szörnyeteg vagyok!

- Hívok egy taxit. Hol tartja az iratait? Kéne a címe… – Éreztem, ahogy egy kéz a ruháimat tapogatja, aztán elveszi a pénztárcámat, de nem érdekelt. Ha akar raboljon ki, mit számít… - Csak annyi pénzt veszek ki, amennyit leivott, plusz a taxira egy keveset. Tessék! – jött az újabb tapogatás, és a tárca visszakerült a helyére.

- Kösz’öm… - próbáltam valami hálafélét motyogni, de a nyelvem nem akart engedelmeskedni.

Mire legközelebb magamhoz tértem kissé, már a taxi hátsó ülésén ültem, és a világ sötét-fényes csíkként suhant el mellettem.

- Nehogy összehányja nekem a kocsit! – hallottam a figyelmeztetést a vezetőülés felől, aztán újabb filmszakadás következett.

A menyasszonyi ruha olyan gyönyörű volt Julie-n – lágy, fehér hullámokban omlott a földre az uszály. A haja kontyba volt fogva, az alakja tökéletes, királynői. Magamhoz akartam húzni egy csókra, de féltem megérinteni. Mi van, ha összetöröm? Ha elrontom? Mint egy kifinomult játékot, amivel ha nem bánsz elég óvatosan, akkor vége…

- Jöjjön már az istenért! – Az erős rángatásra nyűgös morgással válaszoltam. Vissza akartam térni az álomképhez, de valami nem hagyta. Vagy valaki… – Ébresztő, itthon van! – A hang elég dühösnek tűnt. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, aztán mikor nagyjából sikerült, kikászálódtam az autóból. Még a házfalig sem értem el, mikor az autó gázt adott és elhúzott. A fószer valószínűleg hálát adott az égnek, hogy nem koszoltam össze a hátsó ülést. Ami tényleg csodaszámba ment, mert a gyomromat, mintha centrifugába tették volna.

- A fan… frac… Fenébe! – nyögtem fel bosszankodva, mikor a zsebemet tapogatva nem találtam a kulcsaimat. Mély levegőt vettem, aztán újrakezdtem a keresést. Kellett vagy két perc, mire rájöttem, hogy hiába kutatok. A dzsekimben hagytam őket, ami a kocsimban maradt, mert nem akartam magammal vinni a templomba.

Dühös morgással szálltam be a liftbe és nyomtam meg a megfelelő gombot, aztán nekidőlve a fémfalnak lehunytam a szemem. Arra készültem, hogy majd a küszöbön töltöm az éjszakát, míg reggel nyolckor be nem enged a takarítónő, de ez a tervem megdőlt, mikor az ajtómat nyitva találtam.

- Adam, semmi ked… vem most besz’lni… - motyogtam, miközben belöktem az ajtót és bebotorkáltam. Biztos voltam benne, hogy ő az, és képtelen lettem volna most elviselni a szemrehányásait.

A hangos dörrenést először nem is tudatosult bennem – a fájdalom csak egy pár másodperccel később jött. Döbbenten néztem le magamra, és mikor megláttam az ingemen átterjedő vörös foltot, elkerekedtek a szemeim.

Az erő hirtelen futott ki a lábamból. Még szinte fel sem fogtam, mi történt, máris térdre rogytam. A sötét sarokból egy alak lépett elő, a kezében még mindig ott volt a füstölgő pisztoly.

Először nem láttam az arcát, de ahogy közelebb jött, a szétcsúszott kép, ha homályosan is, de összeállt végül.

- Te? – nyögtem döbbenten. – M… miért? – Hitetlenkedve meredtem a gyilkosomra, de a választ már nem kaptam meg. A világ elhomályosult előttem, én pedig erőtlenül dőltem a padlóra.

Julie…

Julie:

Az izgatottságtól alig bírtam lélegezni. Csak forogtam a tükör előtt, és próbáltam felfogni a látványt. Menyasszony vagyok. Peter menyasszonya. Alig pár óra, és végre a felesége leszek. A szemem megtelt könnyekkel, de még időben észbe kaptam. A plafon felé fordítottam a tekintetemet, és legyezgetni kezdtem az arcomat. Most nem sírhatok! Nem tehetem tönkre a sminkemet! Ma tökéletesen kell kinéznem!

Fel-alá masíroztam a terebélyes ruhát felfogva a kezeimmel, miközben arra vártam, hogy Camilla visszaérjen. Adam olyan idegesen hívta ki, hogy biztos voltam benne, valami gond van, de nem érdekelt.

Kit izgat, ha nem érkeznek meg időben a virágok, vagy időközben szülni kezdett a hárfás lány, esetleg elkeveredett a nászéjszaka-bugyi. Felkuncogtam, mikor beugrottak a kedvenc sorozatom képei. Ott ment tönkre így minden, de végül olyan romantikus esküvőt tartott a két főszereplő, hogy elhasználtam jó pár zsepit. Velünk is így lesz, bármi is a probléma.

Ahogy kinyílt az ajtó, és Camilla elfehéredett arccal belépett, majdnem újra felnevettem. Úgy nézett ki, mint egy szellem. Vagy mint aki azonnal elájul.

- Na, mondd… Mi történt? Anyám sírógörcsöt kapott és odakint árvíz van, ezért csónakokban kell megtartanunk az esküvőt? – próbáltam poénnal feloldani, de nem igazán jártam sikerrel.

- Julie… - sóhajtott fel, nekem pedig hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Ajaj, mi lehet ennyire rossz? – Gyere, ülj le! – húzott az fésülködőasztal széke felé. Nagy nehezen rávettem a ruhámat, hogy engedjen helyet foglalni, aztán vártam a rosszhírt. Camilla lehajtott fejjel állt előttem, nekem pedig kezdett nyomtalanul eltűnni a jókedvem.

- Gyerünk, mondd már, mielőtt a stressztől pisilnem kell megint. Tudod, milyen nehéz egy ilyen ruhában rendesen pisilni? – érdeklődtem tőle halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Semmi reakció. – Camilla…

- Peter… - kezdte.

- Mi van vele? – szorultak össze az ujjaim a hófehér anyagon.

- Peter nem jött el – emelte rám Camilla a tekintetét.

- Nem… nem jött el? – Az agyam pár pillanatig fel sem fogta a szavakat, de aztán a rémület kiült az arcomra. – Hol van a telefonom? Biztosan valami baj van! Mi van, ha elütötte egy autó vagy rosszul lett… A szíve már nem az igazi, és… - idegesen pattantam fel, és beszéd közben a kanapén heverő táskámban kezdtem kutatni.

- Julie, Adam nem hiszi, hogy Peternek baja esett – hallottam meg Camillát. A kezem megállt keresgélés közben, aztán a dühtől eltorzult arccal fordultam hátra.

- Nem érdekel, mit hisz Adam! Peter sosem hagyna cserben! Soha! – kiabáltam hisztérikus hangon. – Szeret engem, érted? Szeret engem… - halkult el a hangom, és kitört belőlem a zokogás. – Nem hagyna cserben… - sírtam Cam nyakába, ahogy magához ölelt.

- Csss… Nem lesz semmi baj… - A puha kéz kedveskedve simogatta a hátamat.

Peter nem hagyott el. Peter feleségül fog venni.

- Próbáltátok már hívni? – toltam el magamtól végül Camillát, és megtöröltem a kézfejemmel az arcomat. Újra a táskámra fordítottam a figyelmemet, és mikor végre ráleltem a mobilomra, benyomtam a gyorshívót.

Egészen a hangposta bekapcsolásáig hagytam kicsengeni a készüléket, de semmi. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne bőgjem el magam újra.

- Most meg hová mész? – kérdezte Camilla, miután az ajtó felé indultam.

- Peter lakására. Aztán az enyémre. És azokra a helyekre, ahol még lehet. Ha nem esett baja, én esküszöm, hogy megölöm! – dühöngtem. Így sokkal könnyebb volt. Amíg haragudtam rá, nem gondoltam arra, mennyire megbántott és mennyire fáj.

- Biztos jó ötlet…? - kezdett volna bele Camilla, de nem foglalkoztam vele. Ahogyan a vendégek furcsálló pillantásaival sem, mikor beszáguldottam a házasságkötő terembe. Odaintettem anyának, hogy ne aggódjon, aztán körbenéztem. Adam idegesen járkált fel-alá az utolsó széksor mögött telefonját a füléhez szorítva.

- Cam… Julie… - eresztette le a mobilt, mikor észrevett, és úgy pislogott rám, mint aki vagy attól fél, hogy vagy azonnal elájulok, vagy őt hibáztatom valami miatt, és orron vágom.

- Add ide a kocsikulcsodat! – nyújtottam ki felé a kezemet ellentmondást nem tűrően.

- Miért? – motyogta maga elé, miközben segélykérő pillantást vetett Camre.

- Valami baj van? Történt valami? – Margareth és Sophie kíváncsiskodva sétált oda hozzánk. Egyébként sem kedveltem valami nagyon őket – még annak ellenére sem, hogy Sophie megmentette az életemet -, de most végképp nem volt kedvem hozzájuk.

- Nos, mi lesz? – követeltem a kulcsot Adamtől figyelmen kívül hagyva a két nőt. Camilla hátrapillantott a székek felé, ahol Susan ült Jossie-val és Fawnnal, aztán visszafordult hozzánk.

- Megyünk mi is, ilyen állapotban nem vezethetsz. – Más esetben vitatkoztam volna, de most inkább nem tettem. A kezeim remegtek, és bármennyire is nem akartam beismerni, tényleg nem lett volna jó ötlet kormány mögé ülni.

- Rendben, de akkor induljunk már! – markoltam bele a ruhámba, aztán kirohantam az épületből. Egyenesen Adam kocsija felé tartottam, és mikor odaértem, a hátsó ajtót feltépve beszuszakoltam magam az ülésre.

Elég kényelmetlen volt a menyasszonyi ruhában, de ez volt most a legkisebb gondom. Nyűgösen rángattam le a fehér kesztyűt a kezemről és csak úgy odahajítottam magam mellé.

- Gyerünk, taposs már bele a gázba! – mordultam Adamre, mikor lefékezett. Előttünk egy hosszú sornyi kocsi állt – valami hülye baleset történhetett, amitől teljesen beállt a forgalom.

- Julie, nyugalom… - fordult hátra hozzám Camilla. – Csak vegyél két mély levegőt.

- Nincs kedvem ilyen hülyeségekhez, és itt toporogni sem – túrtam bele a hajamba. Türelmetlenül topogtam a lábammal, aztán végül nem bírtam tovább. Feltéptem az ajtót, és kimásztam a kocsiból.

- Julie, mi a fenét… - rángatta Camilla a biztonsági övét, de mielőtt még kiszállhatott volna az autóból, rohanni kezdtem. Peter lakása csak három metrómegállónyira van – úgy hamarabb odaérek, mintha megvárom a dugó végét.

Nem tudtam, hogy Camék gyalog jönnek-e utánam vagy majd autóval, de én hátra sem fordulva futottam a metrólejáró felé. Néhányszor megbotlottam a magas sarkú és a hosszú ruha összeférhetetlenségének köszöngetően, aztán a lépcsőknél, megunva a bénázást, egyszerűen lerúgtam magamról a cipőmet és ott hagytam a korlát mellett.

Az emberek furcsállva fordultak utánam, el tudtam képzelni, mit gondolhatnak… Egy újabb szerencsétlen menyasszony, akit elhagytak az oltár előtt. A ziláltságom, a szétfolyt sminkem és a feldúltságom csak erre utalhatott.

Hogy tehette ezt Peter? Hiszen ő kérte meg a kezemet! Én már beletörődtem, hogy ő nem akar újra megházasodni, nem szeretne gyerekeket, és így is vele akartam élni. De mégis letérdelt elém, átadta nekem a gyűrűt, és feltette a nagy kérdést. Ha nem is akart elvenni, miért csinálta?

Tudnom kellett! A szemébe kellett néznem, hogy a saját szájából halljam az igazságot.

Csak játszott velem? Kihasznált? Szórakozott?

Ennyire vak nem lehetek! Nem téveszthetett meg ennyi időn át!

A biztonsági korláton anélkül bújtam át, hogy érvényesítettem volna a jegyemet. Szerencsém volt, mert éppen akkor állt be a metró, amikor odaértem. Az emberek lökdösődve szálltak be a kocsiba, én pedig követtem őket.

Beálltam az ajtó mellé, és igyekeztem senkire sem nézni. Éreztem, hogy mindenki engem bámul. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy törődjenek a saját dolgukkal, de féltem, hogy ha megszólalok, a torkomat szorító sírás a felszínre tör.

Mikor végre leszállhattam, megkönnyebbültem egy kicsit. Már csak pár saroknyira voltam a célomtól.

A gyomrom összeszorult, mikor beléptem a házba, és reszkető kézzel nyomtam meg liftgombot.

- Nyugalom, kislány, nyugalom… - mormoltam magam elé mantraként, miközben mély levegőket vettem, ahogyan az előbb Camilla is tanácsolta a kocsiban.

Miután kinyílt a liftajtó és kiléptem belőle, tétován néztem a folyosón arrafelé, ahol Peter lakásának ajtaja volt. Amennyire siettem idefelé, most annyira rettegtem megtenni az utolsó pár lépést.

Mi lesz, ha elküld? Ha azt mondja, hogy sem feleségnek, sem barátnőnek nem kellek? Ha közli velem, hogy csak egy tévedés voltam és már nem szeret? – A gondolattól is könnyel teltek meg a szemeim.

Végül megrázkódtam, majd elindultam az ajtó felé. Odabentről halk motozás hallatszott, ami kissé megnyugtatott. Akkor Peter mégiscsak jól van, és itthon van.

Felemeltem a kezem, és a kopogtatásra hirtelen csend lett odabent.

- Peter… Julie vagyok – szólaltam meg halkan, aztán vártam. Semmi. – Csak beszéljük meg… Szörnyen dühös vagyok rád, de ha elmagyarázod, miért tetted ezt… Kérlek… - próbálkoztam egy újabb kopogással, de hiába. Az ujjaim csalódottan tapadtak rá az ajtóra.

Miért nem enged be? Nem lehet ennyire gyáva!

- Ha már nem akarsz, nyisd ki ezt a hülye ajtót, és mondd a szemembe! Hallod, Peter? – Az érzések pillanatról pillanatra változtak bennem. A korábbi könyörgő hangnemem szégyenkezéssel öntött el és haragba váltott át. – Nyisd már ki, te szemét! Hogy teheted ezt velem? Tudom, hogy bent vagy, nyisd ki! – püföltem az ökleimmel a tömör fát, és bele is rúgtam párat, ami nem tett túl jót az ujjaimnak. – Tudod, mit? Menj a pokolba! Azt hittem, hogy te más vagy! Azt hittem, hogy… - A hangom hirtelen elfulladt a sírástól. – Kérlek… - csúsztam le a küszöbre. – Kérlek…

Fogalmam sincs, meddig ültem ott sírva és reménykedve. Nem értettem, Peter hogy képes hagyni, hogy itt kint szenvedjek… Talán…

Összeráncolt homlokkal tapasztottam a fülemet az ajtóra, de semmit sem hallottam. Lehetséges, hogy csak hallucináltam? Annyira beszélni akartam Peterrel, hogy csak képzeltem a motozást a lakásban?

Mély levegőket vettem és próbáltam megnyugtatni magam. Igen, biztos, hogy nincs itthon. Ha odabent lenne, már rég ajtót nyitott volna nekem. Peternek sok hibája volt, de az érzéketlenség nem tartozott közéjük.

Szipogva tápászkodtam fel a padlóról, hogy aztán a lift felé vegyem az irányt.

- Áu! – Az éles fájdalomtól felszisszentem. A lift és a folyosópadló közötti résnél lévő fémdarab bordós színt vett fel a véremnek köszönhetően. – A francba! – sírtam, miközben bebotladoztam a liftbe. Cipőben teljesen veszélytelen lett volna a fém az emberek testi épségére, de a tervezők nem gondoltak arra, hogy valaki majd mezítláb akar liftezni.

Nekidőltem a hátsó fémfalnak, és a bal lábam felemelve próbáltam megvizsgálni a sebemet, de a ruhám folyton útban volt. Csak összekentem a kezemet és a fehér anyagot is. Csodás… Ez életem legszörnyűbb napja!

Ahogy kinyílt a liftajtó, hirtelen összerezzentem.

- Julie! – Camilla zaklatottan toporgott előttem Adam kíséretében. – Majdnem megőrültem, annyira aggódtam… Te… Te jó ég! Mi történt veled? – kiáltott fel, mikor észrevette a vért.

- Meg… megvágtam magam – próbáltam elmagyarázni akadozó hangon.

- Gyere, visszamegyünk a kocsihoz – fogta meg a karomat Camilla, és kitámogatott a liftből. Igyekeztem nem ránehezedni a sebesült lábamra.

- Peter fent van? – kérdezte Adam, miközben a másik oldalamra lépve ő is támaszt nyújtott.

- Azt hiszem, nem – ráztam meg a fejem.

- Azt hiszed?

- Kopogtam, de nem kaptam választ – feleltem. Adam felsóhajtott.

- Hazaviszlek titeket, aztán visszajövök megnézni – mondta el a terveit.

- Lehet, hogy inkább kórházba kéne mennünk – pillantott hátra Camilla a véres lábnyomokra, miután beültetett a hátsó ülésre.

- Igaz – bólintott Adam.

Túl fáradt voltam tiltakozni, és abban is biztos voltam, hogy hiába. Camilla túl anyáskodó volt ahhoz, hogy ezt orvosi közreműködés nélkül megússzam.

A kórházig csak bámultam ki az ablakon, miközben a fásultság erőt vett rajtam. Nem akartam gondolkozni, nem akartam érezni. Az túlságosan fájt. Jobban, mint a lábam.

Hagytam, hogy egy orvos ellássa és bekötözze a sebemet, aztán szó nélkül ültem vissza az autóba. Camilla úgy döntött, hogy hozzájuk megyünk. Nem akart egyedül hagyni a lakásomban.

Miután hozzáment Adamhez, megszűntünk lakótársak lenni, de barátok nem. Sokszor hiányzott, hogy reggel ő legyen az első, akinek az arcát meglátom a konyhában, és este a halk dudorászásra aludjak el, miközben még festeget. Kicsit olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár – ismertük és toleráltuk egymás szokásait. De persze, ez nem tarthatott örökké.

- Jól van, pihenj csak – ült le mellém az ágyra Camilla, miután hazaértünk és átöltöztem. A vendégszobában kaptam helyet, ahol akkor is töltöttem az éjszakát, amikor Peterrel összevesztünk Sophie miatt. Akkor még sikerült helyrehoznunk a dolgokat, de most…

A jobb lábam felhúztam és átkaroltam, miközben a zokogás rázni kezdett.

- Jaj, szívem… - húzott magához Camilla.

- Hogy tehette ezt velem? – suttogtam a kérdést, miután elfogytak a könnyeim.

- Nem tudom, talán megijedt.

- Ennyire ijesztő velem élni? – remegett meg a szám. Tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és eddig csak Camillának sikerült elviselnie hosszú távon, de azt hittem, hogy Peterrel működni fog.

- Jaj, dehogy is! – tiltakozott azonnal Cam. – Nem így értettem… Csak tudod, sokáig volt egyedül, megszokta a magányt.

- De olyan jó volt minden… Én nem is vártam el tőle, hogy elvegyen – szipogtam. – Beletörődtem, hogy másképp látja az életet. Ő volt az, aki mégis megkérte a kezemet. Nem értem… - túrtam bele a hajamba elkeseredve. Hogyan romolhatott el minden egyetlen délután alatt?

- Adam elment megkeresni, beszél vele, és minden rendbe jön. Persze, először szétrúgom a hátsóját, amiért megbántott téged, de utána minden jó lesz megint – mosolygott rám Cam. Halványan visszamosolyogtam, és próbáltam elhinni, hogy így lesz.

Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet Peter nélkül. Ha nem akar, hát ne vegyen feleségül. Lemondok arról, hogy Mrs. Summers legyek. Az sem baj, ha nem szeretne gyereket, majd levezetem Fawnon az anyai ösztöneimet. De őt nem veszíthetem el! Egyszerűen nem lehet!

- Gyere, ezt vedd be, és aludj egyet! – nyomott a kezembe valami fehér bogyót Camilla, aztán az éjjeliszekrényről odaadott egy pohár vizet is. Engedelmesen tettem, amit kért tőlem, aztán végigdőltem az ágyon. – Itt maradok veled! – mászott be mellém, és magához ölelt. Jól esett, hogy nem vagyok egyedül, mintha lett volna mellettem egy testvér, aki vigyáz rám és őrzi az álmomat.

Már világos volt, mikor legközelebb felébredtem. A sírástól fájtak a szemeim – biztos voltam benne, hogy vörösek és fel vannak dagadva, de nem mertem belenézni a tükörbe. Camilla már korábban felkelt, mivel egyedül voltam. Szédelegve tápászkodtam fel az ágyról, aztán bicegve mentem le a földszintre.

A nappaliban fogadó képtől megdermedtem. Camilla a kanapén ült, és sápadtabb volt, mint általában. Az arca még mindig könnyes volt, de mikor észrevett, gyorsan megtörölte. Mellette egy ismeretlen nő ült, vele szemben pedig egy férfi. Civil ruhában voltak, de ránézésre is biztos voltam abban, hogy rendőrök.

- Mi… mi történt? – léptem beljebb bizonytalanul, miközben a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Soha életemben nem féltem még ennyire egy választól.

- Adam megtalálta Petert. – Camilla hangja reszketett. Felállt a kanapéról, és eltámogatott engem a korábbi helyéig, hogy le tudjak ülni.

- Hol vannak most? – markoltam meg a térdem.

- Julie, történt valami… - A torkom összeszorult, és a könnyfátyol elhomályosította a látásomat.

- Baleset? – suttogtam magam elé.

- Adam tegnap este visszament Peter lakására, és… Ő ott feküdt a földön…

- A szíve? Kórházban van? – kérdeztem rá, miközben szédülni kezdtem.

- Nem, nem a szíve. Nagyon úgy néz ki, hogy valaki betört hozzá és rálőtt – emelkedtek rám a barna szemek. Meglepetten akadt a levegő a tüdőmben.

- Rálőtt… De jól van, igaz? Azonnal be kell mennünk hozzá a kórházba! – pattantam fel, de rögtön fel is szisszentem a lábamba nyilalló fájdalomtól.

- Üljön vissza, kisasszony! – A rendőrnő most először szólalt meg.

- De látnom kell! Mi történt? Camilla! – kapaszkodtam bele a vállába, miközben a tekintetem az arcára szegeződött. A lábaim megremegtek, és ha nincs a hátam mögött a kanapé, akkor a földre rogyok. – Nem… Nem, nem, nem, nem, nem! – A kezeimet az arcomra szorítottam. Ez csak egy rémálom, amiből mindjárt felébredek.

Peter…

2. fejezet

Bűntudat

Peter:

Legszívesebben felkötöttem volna magam a nyakkendőmmel, semmint hogy még egy percig az asztal mellett üljek, de nem volt választásom. Marie kedvéért muszáj volt kibírnom a megjegyzéseket és piszkálódásokat. Tényleg azt hiszed, hogy igazi sztárok menedzsere lehetsz? Szállj már le a földre, édes fiam! Hogy fogod így eltartani a lányunkat? Vagy talán én öltöztessem és etessem továbbra is a feleségedet? Férfi vagy az istenért, vagy mifene, szedd már össze magad, az álmaidtól éhen haltok!

Ökölbe szoruló kezekkel meredtem a tányéromra, miközben az apósom mondatai késként forogtak a szívemben. Igen, tényleg nem jött össze még semmi komoly munka, de ha egyszer ezt szeretem csinálni… És még soha, egyetlen egyszer sem kértem ételt, ruhát vagy pénzt. Mindent megadtam Marie-nak, amire csak szüksége volt. Mindent.

- Késő van, jobb, ha megyünk… - álltam fel a sokadik sértés után.

- Nem lenne jobb, ha itt aludnátok? Nem szeretem, ha éjszaka úton vagytok – sopánkodott Margareth, az anyósom.

- Igen, Pete, maradjatok… - mosolygott rám Sophie. Ő volt az egyetlen, akin sosem éreztem, hogy lenézne. Marie ikerhúga. Pont úgy nézett ki, mint a feleségem, és olyan kedves is volt. Az egyetlen, ami megkülönböztette őket, hogy míg Marie elég visszahúzódó volt, addig Sophie sokkal nyitottabb és vadabb.

- Az sem lenne jó, ha a lányom megfagyna a fűtetlen házatokban – morogta oda Thomas végszóként eldöntve a kérdést számomra.

- Nem, jobb, ha megyünk – segítettem fel Marie-t az asztaltól. Bocsánatkérően rám mosolygott, aztán elindult velem az előtér felé. – Nagyon köszönjük a vacsorát, Marg, igazán finom volt!

- Mikor jöttök legközelebb? Itt laktok fél órányira, és olyan ritkán látogattok meg… - panaszkodott.

- Hamarosan, anyuka, hamarosan – nyomott puszit Marie az édesanyja arcára. – Jaj, fent hagytam a könyvet, amit magammal akartam vinni – kapott a fejéhez.

- A kocsinál várlak – szóltam utána, miközben felrohant az emeletre.

- Kikísérlek – karolt belém Sophie vigyorogva.

- Viszlát, Margareth! Thomas… - biccentettem feléjük, aztán kivezettem Sophie-t.

- Ne foglalkozz apával! – szólalt meg, mikor már az autó mellett ácsorogtunk. – Én tudom, hogy össze fog jönni és valóra váltod az álmaidat – fektette a kezét a karomra.

- Köszönöm – bólintottam hálásan. – Néha… néha már én is azt gondolom, hogy jobb lenne feladni – vallottam be.

- Dehogyis! – rázta meg a fejét. A barna tincsek úgy lebbentek az arca körül, mint azok a puhának és selymesnek látszó szalagok a tornagyakorlatok közben, amiket Marie nézett a tévében a múltkor. – Szerintem olyan bátor vagy! – emelkedett rám az ismerős csillogó tekintet.

- Bátor? – vontam össze a szemöldökömet.

- Igen. Tudod… Az emberek többsége feladja az álmait és hagyja, hogy az élet malomkereke bedarálja. Elvállal egy unalmas állást, hogy biztos keresete legyen, egy olyan nő mellett éli le az életét, akihez csak a megszokás köti. De te… Mersz álmodni és ki mersz állni az álmaid mellett! – magyarázott lelkesen, miközben kipirult az arca. – Csodálatos férfi vagy! – remegett meg a hangja. Zavartan köszörültem meg a torkom.

- Hát… Tényleg köszönöm.

- A nővérem igazán szerencsés. Ha aznap én is vele megyek a színházi próbára, és velem futsz össze először… - nevetett fel halkan, miközben végigsimított a karomon. – Ne mondd el neki, de irigylem őt – fúródott a pillantása az enyémbe.

- Nem mondom el – húztam ki magam az érintése alól, és hátrébb léptem. Egy pillanatra mintha szomorúságot láttam volna a vonásain, és ettől kezdtem kellemetlenül érezni magam. Persze, mindig is éreztem, hogy Sophie kedvel, talán túlságosan is, de ez amennyire jól esett, annyira meg is rémisztett. Rendes lány volt, nem akartam, hogy szenvedjen. Azt pedig főleg nem akartam, hogy Marie boldogtalan legyen.

- Meg is van – nyílt ki az ajtó, és Marie felénk integetett a könyvvel. Valószínűleg semmit sem vett észre az előbbi kínos jelenetből. Bízott bennünk, és én ki akartam érdemelni a bizalmát.

- Akkor, viszlát, Sophie! – köszöntem el. Sophie lábujjhegyre állt, és két puszit nyomott az arcomra. Egy leheletnyivel hosszabb ideig tartotta a száját rajtam, mint az elvárható lett volna, de Marie ezt sem tette szóvá. Behajolt az anyósülés felől az autóba, és a hátsó ülésre tette a könyvet, aztán a testvéréhez sétált, és megölelte búcsúzóul.

- Jó légy… - motyogta, aztán beült a kocsiba. Ahogy elindultunk, még integetett egyet a ház felé, aztán előre fordult. – Ne haragudj, apára…

- Nem haragszom rá. Csak… Fáj az igazság – meredtem az útra, miközben az ujjaim a kormányt szorították.

- Mindenki életében vannak völgyek és dombok. Apa már elfelejtette, hogy milyen is volt, mikor kislánykoromban egy évig munkanélküli volt – simogatta meg az arcomat. Halványan elmosolyodtam.

- Hideg a kezed, gyere, felmelegítem – engedtem el az egyik kezemmel a kormányt. Az apró ujjakat teljesen elfedte a tenyerem, átadva a saját testhőmet nekik.

- Szeretlek – nézett rám a gyengéd, barna tekintet.

- Én is szeretlek téged – húztam a számhoz a kezét, és egy csókot nyomtam rá. Mikor megcsörrent a telefonom, meglepetten rezzentem össze. Azért vettem, mert úgy véltem, ha beindul a munka, jól fog jönni, de általában csak én kulcsoltam a filmstúdióknál és producereknél, és senki nem hívott engem.

Elengedtem Marie-t, és előhúztam a zsebemből a mobilt. Elég ormótlan volt, de a célnak megfelelt.

- Igen? – szóltam bele.

- Peter Summers? – érdeklődött egy ismeretlen férfihang a másik oldalon.

- Igen, én vagyok – vettem be egy kanyart, aztán ráhajtottam a bekötőútra.

- A nevem Samuel Evans, lehet, hogy már hallott rólam… - mutatkozott be, mire elakadt a lélegzetem és a pulzusom megugrott. A New Records Filmstúdió vezetője? Ez most komoly? Ilyen nincs!

- Igen, igen, hallottam. Miben segíthetek? – remegett meg a hangom, de reméltem, hogy nem hallotta.

- Egy pár napja válogatáson volt az egyik ügyfele nálunk. Daniel Rass…

- Igen, így volt – helyeseltem. Az egyik mellékszerepre jelentkezett a srác, pont ezért nem értettem a telefonhívást. Még ha meg is kapta a szerepet, akkor is, miért a stúdió vezetője szól erről nekem? Általában egy személyi asszisztensre szokták bízni ezt a feladatot…

- Nos, a szerepet, amit szeretett volna, nem kapta meg, de lenne egy másik ajánlatom a számára. Egy elég komoly ajánlatom.

- Természetesen hallgatom – próbáltam határozottnak tűnni, de a gyomrom öklömnyire szorult össze. Egy pillanatra eleresztettem a kormányt, és bekapcsoltam az ablaktörlőt, mert esni kezdett az eső.

- Kérlek, nem lehetne ezt otthon? – tátogta oda nekem aggodalmaskodva Marie, miközben a biztonsági övét szorongatta.

- Csak fél perc… - feleltem neki némán. Mindenképpen tudnom kellett, mi is a másik ajánlat, és egy ilyen fontos embernek nem mondhattam azt, hogy hívjon vissza később. Marie kedvéért azért lassítottam egy kicsit, bár rajtunk kívül az ég egy adta világon senki sem volt az úton.

- Egy mozifilmről lenne szó, amibe a támogatóink hajlandóak nagy pénzeket befektetni. Eredetileg egy ismertebb színészt szerettek volna a főszerepre, de rábeszéltem őket, hogy több lehetőség van egy kezdő, de tehetséges fiatalban, akit mi futtathatunk be, mi alakíthatjuk ki az imázsát – magyarázta Mr. Evans.

- Igen, értem. És ha jól vettem ki a szavaiból, akkor Danielt alkalmasnak tartaná a munkára…

- Jól vette ki a szavaimból, barátom. Úgyhogy remélem, hogy holnapután délelőtt tizenegykor fogadhatom mindkettejüket, és megbeszélhetjük a részleteket.

- Persze, természetesen, ott leszünk – bólintottam azonnal.

- Akkor mondom a címet… - szólalt meg, engem pedig elöntött a pánik. Kell egy papír és egy toll! A kesztyűtartó!

A mobilt a fülem és a vállam közé szorítva megragadtam a bal kezemmel a kormányt, majd oldalra hajolva veszettül kutatni kezdtem valami írószer után, hogy leírhassam a hallott címet, még mielőtt elfelejteném.

- Peter, kérlek… - Marie hangja csak tompán jutott el a tudatomig.

Mikor a kezembe akadt egy filctoll, megkönnyebbülve fellélegeztem. Megmutatom Thomasnak, hogy igenis lesz belőlem valaki, és hogy megérdemlem a lányát!

- Akkor holnapután! Viszontlátásra! – motyogtam a telefonba, mikor rájöttem, hogy Mr. Evans már elköszönt. Gyorsan az ölembe hajítottam a telefont, aztán a fogammal lehúztam a filc kupakját, és zavartan körbepillantottam. Végül a kormányon nyugvó kezemre sikerült felfirkantanom a címet.

Izgatottan vettem mély levegőt, hogy beszámoljak a csodás hírekről Marie-nak, mikor a szemem sarkából megláttam az előttünk átsuhanó autót. Azonnal a fékbe tapostam, de tudtam, hogy hiába.

Ösztönösen behunytam a szemem és az arcom elé kaptam a karjaimat. Minden alig pár pillanat alatt történt, mégis az idő, mintha lelassult volna. A csattanás után üvegszilánkok csapódtak felém felsebezve a bőrömet, a biztonsági öv pedig akkorát rántott rajtam, hogy képtelen voltam lélegezni.

Miután az autó megállt, csend lett – csak az esőcseppek kopogása hallatszott a tetőn és a saját légzésem zaja. Olyan nyugodtnak tűnt minden, annyira békésnek. Nem volt erőm felnyitni a szemem, csak aludni akartam.

Már kezdett volna elnyelni az áldott sötétség, mikor bevillant a női arc. Akár egy elektromos szikra az agyamban. Összerándult tőle a testem és nem hagyta, hogy belemerüljek az édes álomba. Az tudatom egyetlen másodperc alatt teljesen kitisztult. Fájó és ijesztő érzés volt.

- Marie… - pattantak fel a szemeim. Óvatosan megmozdultam, mire ezernyi apró szilánk hullott le rólam. Marie feje előre csuklott, így nem láttam az arcát, és nem reagált a szólongatásomra. – Marie! – Kikapcsoltam a biztonsági övemet, hogy könnyebben mozoghassak, és a vágások okozta fájdalommal nem törődve hajoltam a feleségemhez. Még jó, hogy be voltunk kötve…

Finoman Maria tarkójára csúsztattam a tenyeremet, és hátradöntöttem a fejét. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, aztán pánikba estem.

- Nem. Nem, nem, nem! Marie, kérlek… - Tétovázva emeltem fel a kezemet, de fogalmam sem volt, hogy mit is tegyek. Az üvegszilánk csillogva meredt ki a kecses nyakból, amelyet vörösre festett a vér. Ez nem lehet…

Önkívületi állapotban ragadtam meg a törékeny vállakat, hogy megrázzam őket.

- Ébredj! Ébredj már fel! – A könyörgésem hasztalan volt. Ujjaim még mindig a női testet szorították, miközben a szemem lecsukódott, hogy ne kelljen látnom az élettelen tekintetet. Az ég rám szakadt, én pedig összeomlottam a súlya alatt.

Zokogó gyászomból egy tompán puffanó hang szakított ki. Meglepetten néztem fel. Az úton keresztbe fordult másik autó ajtaja félig kinyílt, és egy alak mocorgott a vezetőülésen.

- Visszajövök… Mindjárt visszajövök érted, szerelmem. – A szám a hófehér arcon pecsétként zárta le az ígéretemet.

Igyekeztem úgy kimászni a kocsiból, hogy az üvegszilánkok ne vagdossanak még jobban össze, de végül sikerült beszereznem pár újabb sebet. Ahogy kitántorogtam a betonra a világ forogni kezdett velem. Kellett néhány pillanat, mire összeszedtem magam, és képes voltam elindulni a másik autó felé anélkül, hogy elájulnék.

Az a pár méter, amit megtettem, mintha végtelen hosszú út lett volna. A mai nap, mint egy rossz film pergett le a szemeim előtt ezernyi őrjítő kérdéssel kínozva. Hogy jutottunk idáig? Miért kellett így történnie? Miért nem tettem le azt a hülye telefont korábban? Miért ő és miért nem én? Miért nem én?

A rettegés attól, hogy mit találok majd a másik kocsiban, végigborzongatott. Minden egyes porcikám megfeszült, és legszívesebben elrohantam volna. Jó messzire. Ki az országból, ki a világból, ki ebből az életből. Úgysincs már semmi értelme…

Gépies mozdulatokkal tártam ki még jobban az ajtót, aztán behajoltam az utastérbe.

- Segít… segítsen… - A szürkéskék szempárban lévő rettegés kötélként tekeredett a nyakamra, hogy megfosszon a maradék levegőtől is. Megrázkódtam, mintha egy álomból ébrednék, aztán fel akartam egyenesedni. – Ne! – A férfikéz a csuklómra fonódott és visszahúzott.

- A kocsimban van a telefonom, hívok segítséget – magyaráztam. – Mindjárt visszajövök…

- Nem… Ne… Ne hagyjon itt… - hörögte a férfi, miközben vér tört elő a szájából.

- Muszáj segítséget…

- Van egy fiam… - A halk suttogás miatt kénytelen voltam közelebb hajolni hozzá, hogy rendesen halljam. – Adam. Mondja… mondja meg neki, hogy szeretem. És a feleségemnek is… Lisbeth… És majd meséljen rólam a kicsinek…

- Adamnek? – szorítottam meg a kezembe csúszó ujjakat.

- Nem… A kisbabánknak… Jossie-nak… Most fog megszületni. Hamarosan… - A gyomromba mintha egy hatalmas tömbnyi jeget varrt volna valaki. Istenem, elvettem két gyerek apját! Valaki férjét! És egy csodálatos nő életét… - Ígérje meg, hogy elmondja nekik! Ígérje… meg! – préselte ki magából a szavakat. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak és minden hang, amit kiad, lefárasztja.

- Megígérem! – néztem a szemébe. Mély sóhaj hagyta el a száját. – Ki kéne hívnom a mentőket… - fordultam kétségbeesve a saját autóm roncsai felé, de biztos voltam abban, hogy már késő. Láttam a rettegő íriszben a halál közeledését. Mire kiérnek éjszaka a csúszós utakon ide, a semmi közepére, már úgyis mindegy lesz.

- Adam, most kilenc éves. Olyan kicsi még, de… okos és erős.

- Biztosan nem lesz vele semmi gond – próbáltam meg valamiféle végső nyugalmat adni, de úgy éreztem, minden szó, amit kimondok, üres.

- Mi lesz Lisbeth-tel? – ült ki hirtelen az aggodalom az arcvonásokra.

- Ő is jól lesz. Én… Én majd vigyázok rájuk, rendben? – Nem tudtam, honnan jött ez a gondolat, de egy kicsit megnyugtatott. – Jóvá teszem. Gondoskodom arról, hogy ne legyen bajuk. Esküszöm, hogy így lesz! – A nyugalom ellágyította a kék tekintetet, aztán hirtelen tompává vált, és a szorítás a kezemen elengedett.

Kopp, kopp, kopp…

Csipp, csepp, csepeg, de ne remegj, odabent vár rád a meleg. Csipp, csepp, csepeg, de ne remegj, odabent vár rád a meleg. Csipp, csepp, csepeg, de…

- Uramisten, jól van? – Az érintés a vállamon meglepett. Lassan elfordítottam a pillantásomat a férfiarcról, és egy másikkal találtam magam szemközt. A buta kis mondóka, amit anya mondogatott nekem gyerekkoromban, még mindig szólt a fejemben, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. – Jól van? Kihívtam a mentőket… - közölte az idegen, miközben az arcomat fürkészte. Zavartan vettem észre a tőlünk nem messze álló kamiont – nem is hallottam a hangját.

- Meghaltak… - motyogtam magam elé, miközben az egyik pocsolyában az esőcseppek okozta fodrozódást figyeltem.

Csipp, csepp, csepeg…

Julie:

Kényelmetlenül éreztem magam a ruhában, amit viseltem. Ronda, béna, rút, ocsmány, borzalmas, szörnyű, ízléstelen, förtelmes, undorító… Szinonimák tömkelege jutott az eszembe még inkább felforralva az agyvizemet. Utáltam magam, amiért egyáltalán eszembe jutott felvenni ezeket a rongyokat. Bosszankodva mértem végig a tükörképemet, aztán lerángattam a kosztümkabátot, és a szekrényem előtt heverő ruhahalomra hajítottam. Mint egy szigorú könyvtáros…

- Hű, hát ez… igazán csinos… - tűnt fel Camilla az ajtóban. Kicsit korábban érkeztek, mint gondoltam – vagy tovább tartott a ruhapróba. A karjában ott ficánkolt Faunia, aki éppen a falon lévő villanykapcsolót próbálta elérni. Mikor a barátnőm elhúzta onnan nyűgös hangot hallatott. Annyira el voltam keseredve, hogy még ez sem tudott mosolygásra késztetni, pedig máskor le sem lehetett vakarni az arcomról a vigyort a keresztlányom jelenlétében.

- Csinos? Egyszerűen hányingerkeltő! – törtem ki.

- Hát, ha már így kimondtad… - kuncogott fel Cam feszültségoldásképpen, de mikor látta, hogy ez most nem fog bejönni, elkomolyodott. – De akkor miért is van rajtad?

- Peter az új film producereivel és a feleségeikkel vacsorázik szombaton, és megkért, hogy kísérjem el.

- És úgy gondoltad, hogy…? – szökött a magasba Camilla hangja a szemöldökével egyetemben, miközben kérdőn pislogott rám.

- Hogy a feleségek vannak vagy ötven évesek, és megbotránkoznának, ha mondjuk a piros koktélruhámat venném fel az alkalomra. Nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mint egy szőke libát, aki ráakaszkodott valami pénzes pasira, csak hogy megkopassza – törtek ki belőlem az elfojtott félelmek. Lehet, hogy nem mondták a szemembe, de pontosan tudtam, hogy miket suttognak az emberek.

Jó párszor futottam bele a fellépéseken olyan társaságokba, akik azonnal elhallgattak, amint a közelükbe értem. Petert vén élvhajhásznak tartották, aki csak a szex miatt van velem, engem pedig egy olcsó – vagy pont hogy nagyon is drága – lotyónak. Az valamiért meg sem fordult a rosszindulatú gondolataik között, hogy szerelmesek vagyunk.

Még a saját unokatestvérem is megkérdőjelezte, hogy vajon a tehetségemnek köszönhetően léphettünk-e fel a Muse előzenekaraként vagy Peter protekciójának köszönhetően. Pedig még hátrányt is jelentett sokszor, hogy mindenki tudta, ki vagyok. Háromszor olyan elszántan kellett küzdenem csak azért, hogy egyáltalán meghallgassanak minket, és tízszer olyan jónak kellett lennünk, mint bárki más, hogy meg is kapjuk a lehetőséget.

- Ettől a ruhától nem leszel öregebb, csak hülyén nézel ki benne.

- Köszi az együttérzést – fintorodtam el. Néhány sziszegő hang kíséretében kiráncigáltam a tincseim közül a hajtűket, majd az ujjaimmal megigazgattam a hajam.

- Na, gyere… - intett Camilla, aztán leült az ágy szélére. Letette maga mellé Fawnt, aki azonnal kilőtt, mint egy rakéta, és mászni kezdett a párnák felé. – Mióta törődsz mások véleményével? – kérdezte, miután én is helyet foglaltam mellette. – Ki volt az, aki elsőként mert csillámos rúzst és szemfestéket használni az iskolában, mikor az még nem is volt divat Kanadában? Először összekuncogtak a többiek, de nem foglalkoztál velük. Aztán pár hét múlva már mindenki úgy csillogott, mint egy Twilight-vámpír. – Felfelé rándult a szám. Amióta Jossie látta abban a cukrászdában Robert Pattinsont, azóta teljesen megszállott lett. Megnézette velünk a filmeket, elolvastatta a könyveket, és szép lassan a mindennapi beszédünkbe is beszivárogtak neki köszönhetően a vámpírkifejezések. Mostanában, ha ki kellett mennünk a mosdóba, egyszerűen csak „emberi percekként” emlegettük a dolgot.

- Engem most sem érdekel mások véleménye – morzsolgattam az ujjaim között az bézs színű ágytakaró szélét zavartan. Nem gyakran éreztem magam bizonytalannak, és furcsa volt még magam előtt is beismerni, hogy most rettegek.

- Akkor?

- Az érdekel, hogy mások véleménye milyen hatással lesz Peterre – vallottam be. – Mi van, ha rádöbben, hogy nem illek a köreikbe? Teljesen más világban nőttem fel, ahol a nőknek nem feltétlenül kell tudniuk főzni, és a fekete-fehér filmek helyett a 3D a menő.

- És ezek a különbségek okoztak valaha gondot köztetek? – jött az újabb kérdés. Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam a választ.

- Nem, eddig még soha. – Peter és én teljesen egy hullámhosszon voltunk az első perctől kezdve. Eddig fel sem merült bennem, hogy a korom miatt lenézne vagy unatkozna mellettem. – De mindig kettesben vagy veletek voltunk. Most először visz magával a saját világába. Mi van, ha Peter ismerősei és barátai nem kedvelnek majd? Ha Peter rájön, hogy nem illek a köreibe? – harapdáltam a számat idegesen.

- A baráti köre mi vagyunk. Azok a munkatársai – emelkedtek rám a mogyoróbarna szemek, amik mindig meg tudtak nyugtatni. Fawn hozzám mászott, és megpróbált felkapaszkodni a lábamon az ölembe. Mikor nem járt sikerrel, segítettem neki. Jól esett magamhoz ölelni. Mikor a közelemben volt, minden gondom olyan apróságnak tűnt.

- Igen, igazad van… Nem is tudom, miért félek. Olyan hisztis lettem, mint azokban a szappanoperákban a nők, brrr… - borzongtam meg. A hanghatástól Fawn hangos nevetést hallatott. Mivel tetszett neki, viccelődve megismételtem.

- Azért félsz, mert szerelmes vagy. – Camilla arcára elnéző mosoly ült ki. – Ha tudnád, én mennyire rettegtem, sőt, néha még most is rettegek, hogy elveszítem Adamet. Egy nap felébred, és rájön, hogy a világ legátlagosabb lánya vagyok, és nincs bennem semmi különleges, ami miatt szerethetne.

- Te tényleg ettől tartasz? – esett le az állam. Sosem láttam még annyira tökéletes párt, mint Adam és ő. Az a gyengédség, amivel egymásra néztek, hitet adott mindenkinek, aki az igaz szerelemben valaha kételkedett. A gondolat, hogy Adam otthagyhatja Camillát valami miatt, egyszerűen képtelenség volt.

- Benned a jóság különleges – fogtam meg az ágyon nyugvó kezét. – És Adam sosem fog elhagyni, mert nem találhat nálad jobbat. Szerencsés, amiért igent mondtál neki.

- Elfogult – pirult el Cam.

- Hidd el, nem vagyok az – ráztam meg a fejem, aztán azonnal fel is jajdultam. Az ide-oda libbenő tincseim megtetszettek Fauniának, és az apró ujjaival beléjük kapaszkodott.

- Várj segítek… - kuncogott Camilla, miközben megpróbált kiszabadítani. Nem sok sikerrel.

- Egy percre hagyjuk őket egyedül, és máris egymást tépik – hallottam meg a vidám férfihangot az ajtó felől. – Mit gondolsz, Adam, ki lesz a győztes?

- Szerintem a lányom. Kicsi, fürge és okos. Elég nagy előnyök – hümmögött komolykodva.

- Igen, én is rá tippelek – helyeselt Peter, mire felháborodott pillantást kapott tőlem.

- Ellenem fogadsz? – Megkönnyebbülten fellélegeztem, ahogy Camilla végre kiszabadított és átvette Fawnt, aztán Peter elé sétáltam csípőre tett kézzel. – Én vagyok a szerelmed, mellettem kéne állnod!

- Te hallottál már ilyen szabályról? – fordult pimaszul Adam felé.

- Én ugyan nem! – rázta a fejét vigyorogva a kérdezett.

- Na szép! – dohogtam, de végül úgy tettem, mint aki annyiban hagyja a dolgot. Végül is a nők egyik fegyvere a megfelelő pillanat kivárása.

Peter kinyúlt a derekam felé, és magához húzva egy csókot nyomott a számra. Amióta az ujjamon viseltem a gyűrűjét, sokszor viselkedett úgy velem, mintha már az asszonykája lennék. Korábban sosem volt ennyire közvetlen mások előtt, sőt, megrótt, ha ráakaszkodtam.

- Nem ég oda a ragu? – szimatolt bele a levegőbe Camilla.

- Nem, már kész van. Pont azért jöttünk, hogy szóljunk – mosolyodott el Adam, aztán beljebb lépett a szobába, és átvette a lányát Camillától. Fawnia visongó hangot hallatott, ahogy az apja kezébe került, majd az apró tenyér megpaskolta a kissé borostás állat.

Családias hangulatban vonultunk át a konyhába. Szerettem az ilyen estéket. Csak Peter, a barátaim, a kis prücsök és én. Tökéletes volt. Pont az ellentéte annak, amilyennek a szombatot képzeltem…

- Hmmm… Ez egész jó lett – nyeltem le a fűszeres gombaragut.

- Mintha máskor rosszat főztem volna – horkant fel Peter. Nagyon odavolt a szakácsművészetével, és sajnos el kellett ismernem, hogy nem ok nélkül. Fel is szedtem pár kilót, amióta úgymond bevackolt hozzám. Még mindig fenntartotta a saját lakását, hogy ha épp magányra vágyik vagy dolgoznia kell, akkor legyen hová visszavonulnia, de a cuccai nagy része már nálam volt, és a legtöbb időt is nálam töltöttük.

- És hogy megy a munka? Megoldódott az a dolog? – kaptam el Adam kérdéseit, miközben Camillával arról susmorogtunk, hogy mit is vegyek fel végül a szombati vacsorára.

- Milyen dolog? – fordultam Peter felé a homlokomat ráncolva.

- Semmiség. Csak Sammel nehezebb, mint Adammel volt. De megoldom – mosolygott rám, aztán visszafordult korábbi beszélgetőtársához. Az étel hirtelen kemény golyóvá vált a gyomromban. Jókedvet erőltettem magamra, de elkaptam Cam pillantását. Mint a legtöbbször, most is pontosan tudta, mire gondolok.

- Ne vedd magadra… - lépett mögém, mikor vacsora után mosogatni kezdtem. A fiúk a nappaliban ültek a tévé előtt, de ahelyett, hogy a meccset nézték volna, inkább Fauniával játszottak. Peter annyira természetesen viselkedett a kicsi közelébe, hogy néha eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha…

- Mit? – mostam le a habot az egyik tányérról.

- Tudod… - vette a kezében Camilla a törlőrongyot, hogy szárazzá varázsolja. – Adam is van, hogy megtartja magának a színházi dolgokat, de nem azért, mert úgy gondolja, nem érteném meg őket vagy nem rám tartoznak. Egyszerűen csak emésztgetnie kell vagy meg akar kímélni az olyan gondoktól, amiket maga is meg tud oldani. A férfiak már csak ilyenek…

- Ezzel tisztában vagyok. Csak zavar, hogy Adam tud dolgokat, amiket én nem – ismertem be. – Féltékeny vagyok a férjedre – nevettem fel kínomban.

- Én meg a lányomra – kuncogott Cam, miközben hátra sandított. Adam éppen egy mackóval hadonászott Fawn orra előtt, és olyan csodálattal teli tekintettel figyelte kacagó kislányát, mintha valamiféle földöntúli lényt látna.

- Szexhiány? – vigyorogtam Camillára, aki elpirult.

- Hát, tény, hogy kevesebbszer van időnk és energiánk rá. Fauniának nő a foga, és az éjszaka nagy részét végigordítja – sóhajtott fel.

- Na, ilyenkor örülök, hogy még nincs gyerekem. Nekem kell a heti minimum öt alkalom, különben nyűgös vagyok – kezdtem húzni a barátnőmet. Sikerült zavarba hoznom, mert erőteljes mozdulatokkal törölgette a már rég száraz tálat. – Szerencsére Peter is elég nagy étvágyú… Ha hazamegy dolgozni, akkor is átszalad pár órára, hogy…

- Julie! – harsant fel a már jól ismert, felháborodott hang, mire kuncogni kezdtem.

- Jól van, jól van, megtartom magamnak a részleteket. Pedig micsoda részletek… - sóhajtottam fel vágyakozóan. A törlőrongy gyengéd ostorként csapódott a fenekemnek. – Naaa!

- Megérdemelted! – dugta ki rám a nyelvét Camilla. – A meghívókat kiküldtétek már? – törte meg a csendet végül pár percnyi néma mosogatás után.

- Hát, én odaadtam a nektek és az együttesnek, elküldtem anyuéknak is, szóval letudtam a részemet. A többit Peter intézi. Szerintem a jelenlévők nagy részét egyáltalán nem fogom ismerni – vontam meg a vállam. – Jobb lett volna, ha csak egy ici-pici esküvőt tartunk, de Peter olyan lelkes volt. Tudod, hogy megy ez… Jön valami gyerekkori barátja is, akit már ezer éve nem látott, de ha őt meghívja, akkor a régi szomszédokat is muszáj, akiknek viszont az unokaöccsét is, mert együtt töltöttek egy nyarat valami nyaralóban. Aztán mire észbe kap az ember, már a postás is fent van a listán.

- Igen, ismerős – bólogatott. Az ő esküvőjükön is ott volt a fél világ, pedig eredetileg csak szűk, családi körben akartak ünnepelni. Akkoriban még nem csengett le a Sunrise második filmjének sikere, így képtelenség volt titokban megszervezni az eseményt.

- És mi lesz Joellel, meghívod? – sandított rám. Joel Bridger volt a basszusgitárosunk, nem mellesleg az egyik legjobb barátom a főiskolán, aki két hónapja teljesen megbolondult és szerelmet vallott nekem az egyik fellépésünk után.

- Az együttes tagja és a barátom.

- Peter mit szólt hozzá?

- Rám hagyja. Bízik bennem. Végül is, együtt dolgozom Joellel, és az sem zavarja – vontam meg a vállam.

- Hát, nem semmi, hogy így elnézi…

- Merthogy? Azt hiszed, hogy összejönnék Joellel? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Nem, dehogyis! Tudom, hogy nem tennéd – érintette meg bizalmasan a vállamat. – De Adam valószínűleg agyvérzést kapna hasonló helyzetben – kuncogott fel. – A múltkor az egyik díszlettervező megjegyezte, hogy jól néz ki az új frizurám, mire egész nap olyan savanyú arccal járt-kelt, mintha citromba harapott volna.

- Én megőrülnék, ha Peter féltékenykedne – zártam el a csapot, és Camilla felé nyújtottam az utolsó tányért.

- Engem nem zavar – rántotta meg a vállát. – Igazából még jól is esik – somolygott.

- Rosszkislány vagy! Direkt húzod szegény férjedet? – lengettem meg előtte a mutatóujjamat, mire szendén lesütötte a pillantását. Elkerekedett a szemem. Tényleg direkt csinálta… - Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nő tudsz lenni. Még képes vagy meglepni – bólogattam elismerően.

- Csak szeretem érezni, hogy kellek Adamnek – motyogta.

- Kellesz neki – biztosítottam róla, miközben a nappali felé tereltem.

- Kinek kell? – kapta fel a fejét Adam azonnal, és izgatott pillantással fürkészte az arcunkat. Majdnem önkéntelenül felnevettem, de végül komolyságot erőltettem magamra.

- Ó, csak arról a helyes díszlettervezőről beszéltünk a színházból – legyintettem. – Hogy is hívják, Cam?

- Julie, fogd be! – A felháborodott pillantás, amit kaptam, igazán mókás volt.

- Megint próbálkozott nálad? – jelentek meg ráncok Adam homlokán.

- Nem. Nem történt semmi, csak Julie ostobaságokat beszél össze-vissza. Mint mindig – tette hozzá gonoszkodóan. Lehuppantam a kanapéra Peter mellé, és kuncogva figyeltem a kis féltékenységi jelenetet. Végül is, csak hozzájárultam ahhoz, hogy Camilla érezze, Adam szereti.

Peter fejcsóválva húzott magához, csak hogy fél másodperccel később összerezzenjek az öve felől jövő bizsergést érezve.

- Ki az? – érdeklődtem tőle, mikor elővette a nadrágjára akasztott tartóból a mobilját. Rápillantott a kijelzőre, aztán vállat vont.

- Nem tudom, ismeretlen szám – emelte a füléhez a készüléket. – Peter Summers – szólt bele, aztán az arcára, mintha ezer éves viharfelhők ültek volna. Olyan komorrá vált, amilyennek még sosem láttam azelőtt. Nem hallottam, hogy a vonal másik végén lévő, mit mond, de azt igen, hogy egy nőről van szó. Peter anélkül, hogy bármit mondott volna, felállt és a hálószoba felé sietett.

- Hát ezt meg, mi lelte? – hagyta abba Adam és Camilla is a szerelmes-féltékeny évődést.

- Fogalmam sincs róla – ráztam meg a fejem, miközben egy kellemetlen érzés összeszorította a mellkasomat.