Varázslatos realitás 132.

Peter szóhoz sem jutott. A lány magyarázata nélkül is tökéletesen értette, mi az, amit a kezében tart. A kezdetük. Valami olyasmi, ami most még a közöttük vibráló jelen, de egy kis idő múlva már valami, amire jó lesz visszaemlékezni.

A jegyzetlap a lábnyommal, egy folt, ha nem rakta volna össze a lány így egybe, eltűntek volna, akár el is felejtik, de így örökké meg fog maradni az a pillanat, amikor először találkoztak. Minden részletével.

Ahogy a fiú tovább lapozott, találkozott egy rajzzal arról a pillanatról, amikor újra láthatta. Nem volt rossz kép, talán kicsit esetlen, de látszott rajta az eltökéltség, a sok munka és a szeretet, amivel Charlotte elkészítette. Nem egy művész munkája volt, hanem egy érzelmekkel és lelkesedéssel teli emberé. Peter boldognak érezte magát, mert még sohasem kapott ilyen képet. Persze Ben és Kat munkái közül akadt pár, amit ő kapott, de mindegyik bántóan jó volt. Sehol sem szerepelt bennük egy elmaszatolódott faág, az, amitől emberi lett a művészet.

- Gyönyörű! A legszebb kép, amit valaha láttam! – mondta végül Peter rekedt hangon. És komolyan is gondolta.