Gyógyító pilleszárnyak - 23. fejezet

23. BÉKÜLÉS

ISIS GYORSABB VOLT, mint emlékeztem rá. Már a folyónál jártunk, mikor végre beértem. Csak pár lépéssel futott előttem, így tudta, hogy mögötte vagyok, de esze ágában sem volt megállni. Mintha nem csak előlem, hanem a világból is ki akart volna rohanni. Éreztem a könnyei illatát, elárulták a fájdalmát, csalódottságát, én pedig legszívesebben visszaforgattam volna az időt, hogy meg nem történtté tegyem, ami Vania és köztem történt.

- Állj meg! Kérlek! – kiáltottam Isisnek, de csak onnan tudtam, hogy meghallotta a hangomat, hogy még gyorsabb iramra váltott. Ösztönösen cselekedtem. Én is sebesebben kezdtem futni, és amint végre újra beértem az apró lányt, kinyúltam felé és a karjaim közé zártam. A kezemből kiestek az ajándékkönyvek, de szinte fel sem fogtam. Éreztem Isis csapkodását, hallottam a szidalmait és fenyegetéseit, mégsem eresztettem.

A földre zuhanva hempergőztünk a fűben. Kívülről nézve biztosan komikus jelenet lehetett. Egy felnőtt férfi és egy lányka összeolvadva, karok és lábak mindenütt, akár egy groteszk szobor, ami életre kelt. Néha-néha enyhe fájdalom hasított az oldalamba, ahogy az apró kéz teljes erejéből püfölt. Isis nem csak gyorsabb, hanem erősebb is lett. Néha elfelejtettem, hogy már nem kisgyerek.

- Eressz el! Undorító vagy! Bűzlesz! – jutottak el a haragos-kétségbeesett szavak a tudatomig, és bár fájtak, igyekeztem nem törődni velük. A dühös harc alig pár percig tartott, aztán átfordult valami sokkal rosszabba. Isis hangja halkabb lett és el-elcsuklott, miközben a teste ernyedtté vált az ölelésemben. – En… engedj… Nem akarom… Nem… - Fogalmam sem volt, miről beszél pontosan. A közelségemet nem akarja jelen pillanatban vagy engem nem akar soha többé?

Nem teljesíthettem a kérését. Még képtelen lettem volna elengedni. Túlságosan féltem attól, hogy akkor örökre megszökik előlem. Nem a szó tényleges értelmében, hiszen itt volt az otthona, a családja. A lelke bujdokolt volna el előlem, hogy soha többé ne kelljen érintkeznie az enyémmel.

- Cssss… - simogattam a hátát, a karját és az arcát, miközben nyugtató szavakat susogtam neki. Bocsánatot kértem, elmondtam, hogy mennyire szeretem, milyen nagyon szükségem van rá. Kitört belőlem minden, amit eddig elfojtottam. A visszautasítása okozta keserűség, a sok-sok hét magány, amikor a székemben ülve azon gondolkoztam, mit árthattam neki, amiért eltaszít magától.

- Olyan szörnyen fájt… Annyira, hogy elképzelni sem tudod… - motyogtam bele a hajába – friss rózsaillata volt. Megnyugodva feküdtünk a fűben, a karom még mindig körülötte volt, nehogy elmeneküljön, de csak feküdt félig alattam, félig mellettem, és az eget bámulta, miközben beszéltem hozzá. – Nincs mentségem. Megmagyarázni sem tudom, mert én sem értem. De kellett valaki… Hogy… Hogy én ne… - Mély levegőt vettem.

Hogy mondhatnám el egy gyereknek, milyen erős bennem néha az öngyilkosság gondolata? Hogyan értethetném meg vele, hogy minden szalmaszálba bele kell kapaszkodnom, mert tudom, hogy még dolgom van ezen a világon, mielőtt Esmével újra egyesülhetnék?

- Én is elég lettem volna? – A vékony, rekedt hang végigborzongatott. Isis mindig ragyogott, tele volt élettel, de most mintha lefedték volna egy kendővel, ami csak tompán engedi át a fényét.

- Tessék? – emeltem fel a fejem a nyaka hajlatából és visszafojtottam a lélegzetemet.

- Ha veled vagyok, és nem zárkózom el, akkor is… szükséged lenne Rá? – hunyta le a szemét egy pillanatra.

- Azt hiszem, nem. – Isis közelsége elég lett volna ahhoz, hogy boldog legyek – már amennyire még boldog tudok lenni. Nem szexre volt szükségem, ez csak másodlagos dologként funkcionált az életemben. Vania így tudott segíteni rajtam. Így tudtunk igazán egymásra hangolódni. Isistől elég volt egy pillantás, hogy megnyugodjak. Nem kellett hozzá testiség. Hogy is kellhetett volna, hiszen még csak egy gyerek… És persze, Edward lánya.

Zavartan húzódtam hátrébb, mintha csak most döbbennék rá, agyonnyomom őt. A légzése gyors volt, az arca pedig kipirult, biztosan túl nehéz voltam neki. Felültem és a lábaimat átkarolva bámultam a fákat. Nem szaladt el, továbbra is csak feküdt mellettem mozdulatlanul.

- Vania… Rendes lány. Nagyon… kedvel engem – szólaltam meg pár percnyi csend után. Isis lehunyta a szemét és megremegett a szája. Az arcát fürkésztem, hogy lássam, mit érezhet. – Jaj, istenem, hogy magyarázzam ezt el neked! – túrtam a hajamba kissé kétségbeesve.

- Szereted őt? – Isis szeme lehunyva maradt, mintha direkt meg akarná nehezíteni, hogy olvassak benne. Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam, mit érzek.

- Kedvelem, de ez nem szerelem. Köze sincsen ahhoz, amit Esme iránt érzek. Ahogyan annak sem érhet a nyomába, ahogyan téged szeretlek – próbáltam megértetni vele. – Szükségem van rá, hogy… könnyebb legyen – sóhajtottam fel. A szeme felnyílt és felém fordította a fejét.

- Gyűlölöm őt! – Az íriszében szikrák pattogtak, amik aztán beleolvadtak az ellágyuló barna kavargásba. – De téged szeretlek. – A mellkasomban forró bizsergés keletkezett. Kinyúltam és megérintettem az arcát. Éreztem, hogy megremeg, de nem húzódott el. - Ha… kell neked… Ha tényleg… kell… - nyelt nagyot. - …legyen. Ha ő az, aki… - csordult végig egy könnycsepp az arcán.

- Megmondom neki, hogy vége – döntöttem el azonnal. Fogalmam sem volt még róla, hogyan közlöm majd Vaniával, de ez volt a helyes lépés. El sem lett volna szabad kezdenem. Tévedtem, gyenge voltam.

- Mi? – Isis felült és döbbenten nézett rám. A pillantása izgatottan pásztázta az arcomat.

- Megmondom Vaniának, hogy vége. Nem akarom, hogy szenvedj! Hogy azt hidd, elfelejtettem a nagymamádat, téged, a családomat – térdeltem fel és közelebb másztam hozzá. – Lehet, hogy nem fogod elhinni, de te vagy a legfontosabb számomra! Ha te szenvedsz amiatt, hogy… Akkor én soha többé! Elég a munka és a tudat, hogy boldog vagy – hadartam feldúltan. Tudnia kellett, hogy mennyire fontos számomra. Mindennél és mindenkinél fontosabb. Önmagamnál is fontosabb.

Összerezzentem és megfeszült minden izmom, mikor felpattant mellőlem. Azt hittem, itt akar hagyni, de csak tett két lépést az egyik fa felé, aztán újra felém fordult. A vonásai teljesen megváltoztak. Elmosolyodott, én pedig ismét felismertem benne a gyermeket, aki pár hónapja volt. Mégis… Furcsa volt. Mintha a korábbi arca csak egy maszk lenne, amit most felvett. A múlt lenyúzott maszkja a jelen arcán.

- Nem kell, nagypapa – rázta meg a fejét. – Erre semmi szükség. Én… Sajnálom, hogy hisztiztem – harapta be a száját, miközben lesütötte a tekintetét. – Csak attól féltem, hogy már nem fogsz szeretni, ha… - fonta össze a háta mögött a karjait, és a sarkán előre-hátra hintázott.

- Isis – álltam fel a földről. Tiltakozva kinyújtotta maga elé a karját.

- Nem, ne! Néha túl önző vagyok. Tudom. Azt akarom, hogy mindenki csak engem szeressen, velem foglalkozzon. És ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzeltem, akkor… De nem vagyok rossz! – nézett rám könyörögve, hogy higgyem el neki, amivel egyébként is tisztában voltam. – Ha ez boldoggá tesz… Én elfogadom.

- Isis… - próbáltam újra elmondani a véleményemet, de nem hagyta. Lehajolt a fűbe, hogy felvegye a meglepetéseimet.

- Elviszem ezt Edannek, és köszönöm a verseskötetet! – szorította magához mindkét ajándékot. – Most megyek… És kérlek, bocsáss meg nekem! – perdült meg, hogy aztán eltűnjön a fák között. Meglepetten álltam teljesen mozdulatlanul, miközben a hűlt helyét bámultam.

Ez a hirtelen hangulatváltás nem volt természetes. Persze, Isis mindig kicsit szeszélyes volt, de ez most másnak tűnt. Kiborult, aztán pedig engedélyt adott nekem a Vaniával való viszonyra. Miért? Tényleg csak egy pillanatnyi kedélyállapot volt a féltékenysége?

Lehunytam a szemem és visszaidéztem minden egyes rezdülését, de nem tudtam rájönni, mi játszódhatott le benne. Az egyetlen, aminek örültem, hogy ez a beszélgetés azt jelentette, érdeklem még. Talán azt is, hogy ismét a kegyeibe fogad és nem kell távol tartanom magam tőle. A többi pedig… Remélhetőleg elrendeződik majd magától.

Másnap délután mentem csak haza. Segítenem kellett a kórházban, és a gondolataimat is össze akartam szedni. Mikor a ház közelébe értem, már hallottam a halk zongorajátékot. Négykezes volt a kottából, amit Edannek vettem. A két felső dallam gördülékenyen siklott be az ember fülébe. Felismertem a stílust, Edwardé volt. Az alsó szólamokról sem mondta volna meg senki – legalább is, ami a halandókat illeti -, hogy egy kezdőtől származnak, csak én vettem észre a hangok közötti pár tizedmásodpercnyi tétovázásokat.

Amint megállapítottam, hogy jó ötlet volt az egyik ajándékom, izgatottság szállt meg. Vajon Isis mit szólt a versekhez? Tetszett neki? Számára is megfelelő meglepetést választottam?

- Carlisle! – emelte fel a kezét a billentyűkről Edward, ahogy meglátott. Aggódva fürkészte a vonásaimat – valószínűleg olvasott Isis gondolataiban, és látta a tegnapi történéseket.

- Játszatok csak tovább! – mosolyodtam el, hogy megmutassam, jól vagyok.

- Na végre! – ugrált le Alice a lépcsőről nyomában Jasperrel. – Azt hittük, már a kórházba költöztél – nézett rám úgy, hogy bűntudatom támadt. Nem Isis volt az önző, aki teljesen jogosan hiányolta a nagyapját – még ha korábban meg is akarta tartani a távolságot tőlem -, hanem én, aki hetekig haza sem dugta az orrát. Az Isisszel való kapcsolatom pillanatnyi állapotától függetlenül kötelességem lett volna, hogy a családom mellett legyek.

- Hagyd békén! – mordult fel Edward. Alice összevont szemöldökkel meredt rá, aztán a tekintete hirtelen elhomályosult és a szája csodálkozó „Ó”-ba kerekedett. Jasper odalépett mellé és megérintette a karját. Pár másodperc múlva Alice megrázta a fejét, de a meglepettség még mindig nem tűnt el az arcáról. Úgy bámult rám, mintha kinőtt volna még egy fejem vagy hirtelen szivárványszínűvé váltam volna.

- Mit láttál? – érdeklődött Jasper, mielőtt még én megtehettem volna. Alice Edwardra kapta a tekintetét, aki aprót rázott a fején.

- Semmit, nem fontos. – Pár pillanatig kínos csend szállta meg a szobát, aztán Edward felállt a zongorapadról, miközben megsimogatta Edan fejét.

- Holnap folytatjuk, rendben? – ígérte. – Gyere, Alice! Menjünk vadászni! – intett az ajtó felé, amelyen alig pár perce beléptem.

- Maradjak? – érdeklődött Jasper. Ahogyan én, ő is érezte, hogy az előbbi látomás miatt akar Alice és Edward kettesben maradni. Történt valami, amit nem akartak megosztani velünk. Vagy csak velem…

- Igen, kérlek! Reggelre itthon vagyunk – állt lábujjhegyre, hogy puszit nyomjon a sebhelyes arcra, aztán kisietett Edward után a házból.

- Megyek, segítek anyának megetetni Edyt – pattant fel Edan a helyéről, és elsietett a konyha felé. Jasper is visszatért a szobájába, Rosalie és Emmett pedig az emeleten beszélgettek, de nem akartam zavarni őket. Végre úgy tűnt, képesek értelmesen kommunikálni egymással.

A hátsó kertben lévő kisház felé vettem az utamat. Ha dobogott volna a szívem, biztos, hogy a torkomba ugrik. Hallottam, hogy Isis odafent motoz, de amint ő is meghallott engem, csend lett.

Visszafojtott lélegzettel másztam fel a létrán, aztán bekukkantottam az ajtón.

- Bejöhetek? – érdeklődtem fesztelennek tűnő hangon, de valójában aggódva vártam a választ. Vagy fél perc telt el kínszenvedések közepette, mire végül megjött.

- Igen. – Isis halk volt, de határozottnak tűnt.

- Látom, berendezkedtél… - néztem körbe. Az általam feltett polcon könyvek sorakoztak és valaki behozott egy kisasztalt és néhány ülőpárnát is.

- Apa azt mondta, hogy megköszönte a nevemben, de… Köszönöm a házat, igazán szép lett! – hálálkodott, miközben visszaült az egyik párnára. Tétován léptem beljebb, és azon gondolkoztam, mit is kéne csinálnom vagy mondanom. Annyira furcsa érzés volt. Régebben elég volt csak leülni Isis mellé, és máris földöntúli nyugalom szállt meg. Most pont az ellenkezőjét éreztem. Izgatottságot. – Ülj le nyugodtan! – döntötte el Isis végül a kérdést. Leültem kissé távolabb tőle, aztán megláttam az asztalon a verseskötetet.

- Elolvastad a könyvet? – érdeklődtem, csak hogy megtörjem a kínos hallgatást.

- Igen, még tegnap este. De azóta már vagy százszor újraolvastam minden verset – érintette meg gyengéden a borítót. – Nagyon szépek, köszönöm.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el halványan. Figyeltem az apró ujjak cirógatását, amint körbejárják a sárga, domború betűket a címlapon, mintha valami kegytárgyat érintenének.

Esme elkeseredett sóhaját még a dolgozószobámból is hallottam. Felálltam a székemből és a nyitott ablakhoz sétáltam. A kertben felállított egy festőállványt – pár hónapja elkezdett érdeklődni a festészet iránt. Egy ideig félrehajtott fejjel nézte a vásznon lévő képet, aztán az ecset ketté tört az ujjai között. Nem gyakran láttam őt idegesnek vagy türelmetlennek, de most szinte vibrált körülötte a levegő.

Az asztalomon lévő orvosi aktákkal nem törődve sétáltam le hozzá. A háta mögé suhantam, és átöleltem. Most már ráláttam a képére. A virágoskertjét festette meg. Igazán gyönyörű és pontos lett – minden egyes szirom, fűszál és földdarabka a helyén volt. Aprólékos munka lehetett.

- Mi a baj? – érdeklődtem tőle.

- Nem sikerül – döntötte a mellkasomnak a fejét, és a hangja igazán szomorúnak tűnt.

- Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat.

- A festményem – mutatott a képre, amit még a nagy festők egy része is megirigyelt volna.

- Szerintem gyönyörű – értetlenkedtem, és próbáltam rájönni, mi lehet a gondja vele.

- Hát pont ez az! – csattant fel, aztán elhúzódva tőlem széles kézmozdulatokkal magyarázni kezdett.

- Szimplán csak szép. Ennyi. Nincs benne semmi különleges. Pedig ez… - mutatott szét a kertjén. – Olyan csodálatos. Annyira… élő. De a képem halott, akár csak én. És hiába próbálkozom, nem tudok életet lehelni belé – remegett meg a szája. Elszoruló torokkal néztem a képre, aztán pedig a kertre, és megértettem.

Talán még Esme sem tudta, hogy miért fáj neki ez az egész. De én igen. Nem a festmény volt a probléma. Még csak nem is a kert. Az fájt az én drága kedvesemnek, hogy képtelen valami élő megalkotására. Nem tud gyermeket szülni. A kert volt a vágya szimbóluma, míg a festmény a meddő valóság.

Tenyerembe vettem a festékes ujjakat és gyengéd, bocsánatkérő csókokat leheltem rájuk. Én tettem ezt vele. Az én hibám.

- Carlisle… - Esme suttogása vágyakozó volt. Majdnem teljesen eltűnt belőle az alig pár pillanattal korábbi szomorúság. Az ajkaira tapasztottam a számat, hogy kiszippanthassam belőle a maradékot. Keze gyengéden az arcomra simult, megremegtem az érintésétől. Olyan finom volt, akárha egy pillangó szárnya cirógatott volna végig.

Aztán a kéz egyszer csak felemelkedett és lengeni kezdett a szemem előtt.

- Carlisle… - nézett rám Isis várakozóan. Kérdezett volna valamit? – köszörültem meg a torkomat, és megpróbáltam visszaemlékezni, de nem ment. – Melyik a kedvenced? – ismételte meg végül, mikor észrevette a zavaromat. – A versek közül…

- Az elveszett kislány. Azt hiszem… - feleltem. Elgondolkozó arcot vágott, aztán elmosolyodott.

- Az nekem is tetszik.

- Nem kérdezed meg, hogy melyik a kettő közül? – Blake két verset is írt ezzel a címmel, mindkettőt A tapasztalás dalai ciklusba.

- Tudom, hogy melyik – szaladt fülig a szája, aztán a kezébe vette a kötetet és hagyta, hogy szétnyíljon. Annál Az elveszett kislány című versnél nyílt ki, amelyet vagy ezerszer elolvastam az elmúlt napokban. Onnan tudta, melyik a kedvenc versem, hogy ott törtem meg a könyvet.

Fogalmam sincs, hogyan, de ezután megolvadt a hetek óta tartó jégpáncél. Elképedve hallgattam Isis véleményét egy-egy versről és magáról Blake-ről is. Aztán áttértünk más témákra. Kiderült, hogy a könyveim felét már elolvasta, így szinte mindenhez hozzá tudott szólni, amihez pedig nem, arra kíváncsi volt, és el kellett magyaráznom neki. A kislány, aki a közelségével békét hozott nekem, teljesen megváltozott.

Persze, jó volt az is, mikor kiskorában csak ült az ölemben csendesen, és a kezét az arcomra fektetve elmulasztotta a fájdalmam egy részét, de a jelenlegi helyzet is nagyon tetszett. Mintha egy felnőttel beszélgettem volna. Egy igazán művelt ifjú hölggyel. Olyan gondolatok és elméletek bukkantak elő a fiatal elméből, amelyek tényleg szórakoztattak.

Annyira belemerültünk egy filozófiai vitába, hogy csak akkor vettük észre – vagy legalább is én – Isabella közeledtét, mikor már a fánk alatt állt.

- Isis, lefekvés! – közölte velünk az ítéletet. A szópárbajtól kipirult arcra fintor ült ki, és kivételesen én sem örültem ennek a parancsnak. Isis az ajtóhoz mászott és kihajolt rajta.

- Csak még öt perc és megyek… Kérlek… - Mivel Isis háttal volt nekem, nem láttam őt, de nagyon meggyőző lehetett az arckifejezése, mert végül megkapta az engedélyt.

- Rendben, de csak öt perc!

- Oké! – húzódott vissza a faházba. Csak akkor szólalt meg újra, mikor Isabella lépései eltávolodtak. – Holnap folytathatnánk… - ült vissza mellém, és a tekintete szinte könyörgött a beleegyező válaszért, én pedig örömmel megadtam neki, amire vágyott.

- Rendben. De most menj aludni, mielőtt anyád dühbe gurul… - Mély sóhaj szakadt fel az ajkairól.

- Ez most jó volt… - emelte rám a tekintetét. – Sajnálom, hogy olyan gonosz voltam veled és elkergettelek magamtól. Nem is tudom már, miért tettem… - tördelte a kezét.

- A lényeg, hogy elmúlt. – Egy cseppnyi haragot vagy sértettséget sem éreztem Isis iránt, bármi miatt is taszított el. Tényleg csak boldog voltam, hogy már vége van. Ismét a közelében lenni… Kimondhatatlanul jó érzés volt.

- Hiányoztál. – Ebbe az egyetlen szóba beleremegtem. Kinyúltam Isis felé, mire tétovázva elém sétált.

- Te is szörnyen hiányoztál nekem! – vallottam be, miután a karjaim közé zártam. A szíve dörömbölni kezdett a mellkasában, és éreztem, hogy az ujjai belemarkolnak a pulóverembe.

- Soha többé nem akarom, hogy távol legyél tőlem… - hallottam meg a halk motyogást. Isis elhúzódott tőlem, az arca olyan közel volt az enyémhez. A tekintetében ezernyi megfejthetetlen érzés kavargott. Zavartan eresztettem el őt. – Jó éjt… nagypapa! – lépett hátrébb, aztán magamra hagyott. Egy pillanatig ledermedve meredtem magam elé, aztán felpattanva az ajtóhoz rohantam.

- Jó éjt! – kiáltottam utána a megkésett viszonzást, miközben a faház megrecsegett. Meglepetten vettem észre, hogy túl szorosan kapaszkodom az ajtófélfába. Gyorsan ellazítottam az ujjaimat, nehogy kárt tegyek a kis házban.

Bár teljesen boldognak kellett volna lennem mégis nyugtalan bódultsággal ültem vissza a párnára. A fagerendának döntöttem a fejemet, és megpróbáltam rájönni, mi is okozhatja ezt, de nem jártam sikerrel. Isis megbocsátotta nekem az összes általam ismert és ismeretlen bűnömet, így mostantól bármikor újra láthatom őt. Bármikor beszélhetek vele. Megérinthetem.

Lehunytam a szemem és élvezettel szívtam be a nyitott ajtón beáramló hűvös levegőt, aztán mozdulatlanul vártam, hogy az éjszakát felváltsa a nappal, és újra Isisszel lehessek. Most, hogy már megtehettem, illetlennek tűnt volna bemásznom hozzá, hogy alvás közben figyeljem, bár alig bírtam visszafogni magam.

Kora hajnalban egy rigó fütyülését hallgattam, mikor hirtelen összerezzentem a sikoltásra. Halálra váltan pattantam fel, miközben arra gondoltam, biztosan csak hallucináltam – hiszen Isis a szobájában van, biztonságban – de a következő segítségkérő sikoly megcáfolt.

- Anya! Anya! – Bár nem engem hívtak, leugrottam a fáról és beszáguldottam a házba. Isabellát és Edwardot – akik már a gyerekszoba felé tartottak – megelőzve csaptam ki az ajtót, hogy aztán szembetaláljam magam Isis rémült pillantásával. Először nem értettem, mi is történt, mígnem az orromat megütötte a vér illata.