Varázslatos realitás 130.

A facebookosok tudják már, hogy odavagyok mostanság a Vizet az elefántnak című könyvért, ami egy cirkusz világát mutatja be. Képzeljétek, ma voltam cirkuszban, és olyan volt teljesen, mint a könyvben. :D Imádtam, elvarázsolt, bár örökké tartott volna az előadás... Akinek a városában jár a Medrano cirkusz, annak csak ajánlani tudom, hogy menjen el, mert örök élmény! Csodás emberek, művészek, állatok, műsorszámok... :)

Minden pillanat egy órának tűnt. Mintha belefagytak volna az időbe, de Peter nem is akart mozdulni. Csönd volt, a kellemes fajtából. A keze leengedve a teste mellett és csak egy levegővételnyi távolságra állt Charlotte-tól.

Ben mindig azt mondta, hogy nem érti, ha két ember szereti egymást, miért nem beszélnek állandóan, miért nem érintik egymást állandóan. Ha szeretsz valakit, jó vele beszélni, nem pedig jó vele hallgatni. Alapvetően Peter is egyet értett ezzel a logikával, de most élvezte ezt a csöndet. Súlyos volt, vibrált benne valami kellemes.

- A mézeskalács! – szólalt meg, mikor már úgy érezte, talán mégis túlzás ez az egész és csak ő érzi másnak ezt a csöndet, mint amilyen lenni szokott. – Kinn hagytam a szatyrot az előszobában! – tette még hozzá és menekülőre fogta a dolgot.

Mikor három lépéssel az előszobában találta magát és kézbe vette a szatyrot, akkor állt csak meg egy pillanatra. Idiótának érezte magát, a mézeskalács helyett azt kellett volna mondania, hogy elmegy kezet mosni. Vagy mosdóba. Vagy akármi. A fejét csóválta. Csak azt nem értette, miért fuccsol be a magabiztossága és nyugodtsága Charlotte közelében minden egyes alkalommal.