Gyógyító pilleszárnyak - 22. fejezet

22. SZERETŐ GYŰLÖLET

A KÖVETKEZŐ PÁR HÉT teljesen lefoglalta minden szabadidőmet. Visszatértem az alapokhoz, és az igazi orvoslás mellett ágyneműt cseréltem, betegeket etettem, lázat mértem – és ha kellett hűtőfürdőt készítettem -, kiütéseket ecseteltem, a gyerekeknek pedig még mesét is olvastam. Nokomis is ugyanennyit dolgozott, ha nem többet, de szüksége volt a segítségemre. Ennek ellenére és mert tényleg erején felül végezte a munkáját, minden nap vagy százszor megdicsértem, hogy érezze, teljesen elégedett vagyok vele.

Néha-néha visszavonultam a szobámba a látszat kedvéért, de alvás helyett a régi-új kincsemet olvasgattam. Még mindig nem adtam oda Isisnek a könyvet, pedig már vagy ezerszer elterveztem. Edwarddal beszéltem telefonon és azt mondta, hogy Dave és ő még mindig nem igazán jönnek ki, de Isis nem hagyja magát.

A fiú már egész jól volt, de Edward úgy gondolta, még nem készült fel arra, hogy hazamenjen. Valószínűleg volt valami a háttérben, amit nem mondott el nekem és a többieknek, mert ok nélkül nem akarta volna a házunkban tartani őt. Főleg a viszályok mellett. Szinte láttam a szemem előtt a történetet, amit elmesélt…

- Dave a magasba emelte a távirányítót, hogy Isis ne érje el, erre a lányom olyat rúgott a bokájába, hogy vagy tíz percig fél lábon ugrált és káromkodott – kuncogott a telefon másik oldalán. – Tudom, hogy nem szép dolog, amit tett, de valahogy mégis büszke vagyok rá… Szerinted ez baj? – kérte ki a véleményemet. – Persze utána leszidtam, amiért erőszakkal akarta megoldani a helyzetet, de nem hiszem, hogy komolyan tudott venni. Egyszerűen képtelen voltam rá igazán haragudni…

- Bár láthattam volna… - somolyogtam az asztalomnál ülve. Kezem a könyv borítóját simogatta, miközben Isis megjelent a szemem előtt. A kezei csípőre vágva, az arca kipirulva a dühtől, a szemei szikráznak. Halk sóhaj hagyta el a számat és remegni kezdett a kezemben a mobiltelefon.

- Hiányzol ám neki… - hallottam meg Edward hangját. Izgatottan ültem feljebb a székemben.

- Mondott rólam valamit?

- Nem. De sokat gondol rád. – Ez a pár szó, mintha újraindította volna a szívemet. Néhány pillanatig csend volt, én pedig későn jöttem rá, hogy kapkodom a levegőt. Szégyenkezve fojtottam vissza a lélegzetemet.

- Mennem kell… - mondtam gyorsan.

- Carlisle! – tartott vissza Edward, mielőtt kinyomhattam volna a hívást.

- Igen?

- Megmondom neki, hogy te is hiányolod őt… - felelte halkan. A hangjától minden izmom megmerevedett. Olyan furcsa volt az, ahogyan kimondta ezt a mondatot. Vagy csak én képzelem bele? Mit jelenthet ez?

- Rendben – feleltem végül, aztán köszönés nélkül letettem a telefont. Feldúltan pattantam fel a székemről, hogy aztán fel-le járkáljak a szobám padlóját koptatva. Végül felkaptam a kabátomat meg az ajándékkönyvet, és a betegszoba felé vágtattam.

Nokomis éppen a betegek hőmérsékletét ellenőrizte, mikor benyitottam. Felnézett rám, azt elmosolyodott.

- Egyiküknek sincs láza. Nyugodtan menjen! – mondta anélkül, hogy megszólaltam volna. Tudtam, hogy lehetetlenség, de néha úgy éreztem, hogy ő is a fejembe lát, akárcsak Edward.

- Köszönöm – bólintottam felé hálásan. – Ha bármi van…

- …elérem telefonon – fejezte be helyettem a mondatot. Nevetve csóváltam meg a fejem, aztán halkan betettem magam után az ajtót, és elindultam.

A házunkat kikerülve is eljuthattam volna a Port Angelesbe vezető útra, de valahogy úgy éreztem, muszáj útba ejtenem. Amikor a közelbe értem, lelassítottam. Gyerekek játszottak az udvarunkon. A pillantásom azonnal Isist kereste, és mikor megtalálta, meglepetten ráncolódott össze a homlokom.

Hogy nőhetett ekkorát, mióta nem láttam? Hiszen csak négy és fél hét volt. Alig több, mint egy hónap. Persze, reális volt ez a növekedés, hiszen egy nap alatt vagy két hetet öregedett ő és a testvére is, de a szemem nehezen emésztette meg a látványt.

Most az apró kislány helyett egy gyönyörű, tizenkét-tizenhárom éves lányka futkározott a fűben. A megszokott rózsaszín vagy fehér szalag már nem volt a hajában. A bronzvörös tincsek szabadon omlottak a vállára. A szél néha bele-belekapott egyikbe másikba, mintha nem bírná ki, hogy ne érjen hozzájuk. A fodros szoknyácska is eltűnt, helyette most rövid sortot és egy egyszerű inget viselt.

Ahogy megálltam a ház előtt, a gyerekfejek felém fordultak. Az övé is. Mozdulatlanul meredt az autóra kezében egy labdával.

- Nagypapa! – Edan volt az, aki odafutott hozzám és behajolt a lehúzott ablakon. Ő is igazán sokat nőtt, mióta nem láttam. Megnyúlt és a karjain már ott voltak a tinédzserekre jellemző izmok.

- Szia! – mosolyogtam rá. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megkérem, adja át a könyvet Isisnek, de végül mégsem tettem. Eszembe jutott, hogy neki semmit sem hoztam. Miféle nagyapa az olyan, aki csak az egyik unokájának ad ajándékot… Gondterhelten simogattam meg Edan fejét. Először neki is veszek valami apróságot, utána ráérek odaadni a könyvet.

- Itt maradsz? Hazajöttél? – érdeklődött lelkesen. Zavartan ráztam meg a fejemet.

- Nem, be kell menjek a városba, én csak… gondoltam hazaugrom és megnézem, hogy vagytok. Minden rendben? – kérdeztem elpillantva a válla felett Isis felé. Csak állt pár méternyire a kocsimtól és engem figyelt.

- Hát igen… Nagyjából… - rántotta meg a vállát.

- Nagyjából? – kérdeztem rá aggódva.

- Isis nem igazán jön ki a vendégünkkel. Mondjuk nem csodálom, elég… kellemetlen alak – fintorgott, miután megtalálta a megfelelő szót.

- Sajnálom, hogy a nyakatokba varrtam. Amint elvonult a betegség, azonnal visszaköltözik a kórházba – ígértem.

- Oké – jött a nem túl lelkes felelet.

- Van még valami? – Edan hátrafordította a fejét, és pont elkapta a testvére pillantását. Isis szigorúan meredt rá.

- Nem, semmi – felelte gyorsan.

- Mennem kell, de mondd meg Isisnek, hogy szeretem. És téged is! – ütögettem meg a vállát. Lassan kihúzódott az autóból és párat hátrébblépett.

Ahogy ismét beindítottam a motort, Isis megmozdult. Először azt hittem, hogy talán idejön hozzám, de aztán mégis ott maradt, ahol állt. A tekintete fogva tartotta az enyémet. Meg akartam érteni, mi kavarog benne, de képtelen voltam arra, hogy olvassak benne. A fejemet elfordítva addig tartottam a szemkontaktust, amíg csak túlságosan el nem távolodtam az autóval a háztól, aztán ismét előre fordultam és beletapostam a gázba.

Nem sokkal később már Vania lakásának az ajtaja előtt ácsorogtam kezemben egy szatyorral. Idefelé jövet beugrottam a pizzázóba, hogy – igaz, kicsit megkésve, de – beváltsam, amit megígértem. Ahogy felemeltem a kezem és bekopogtam, idegesen összerándult a gyomrom. Nem csodáltam volna, ha mérges rám, amiért hetekig nem látogattam meg, miután együtt töltöttük az éjszakát, de mikor meglátott a küszöbön, megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.

Arra számítottam, hogy majd mentegetőznöm és magyarázkodnom kell, ehelyett, ahogy beléptem és kettesben maradtunk az ajtó tömör fájának köszönhetően, azonnal megcsókolt. Már ösztönösen tudtam, hogyan vegyem birtokba az ajkai mögött található édes-zamatos üreget.

- Vége a járványnak? – szakadt el tőlem végül. A homlokát az enyémnek döntötte, így nézett közelről a szemembe.

- Még nem teljesen. De most már volt egy kis időm… És látni akartalak…

- Látni akartál? – simított végig a keze az arcomon, hogy aztán megpihenjen a vállamon.

- Igen. Nem akartam, hogy azt hidd, nem akarok jönni… És rosszat gondolj rólam – próbáltam megmagyarázni. A tekintete elszakadt az enyémtől, és elhúzódott tőlem.

- Ez mi? – pislantott a szatyor felé, aztán beleszagolt a levegőbe, és elmosolyodott. – Csak nem hoztál tényleg pizzát?

- Megígértem. Tudom, hogy nem mára, de reméltem, hogy megbocsátasz az elmúlt napokért… - húztam elő a pizzás dobozt. Lábujjhegyre állva kaptam egy puszit az arcomra, aztán elvette tőlem az ételt, és a konyha felé indult sajt és pepperoni illatot hagyva maga után.

- Mmm… Ez isteni… - dorombolta, miután leült az asztalhoz és beleharapott az egyik szeletbe. Az élvezettel teli hang izgató kisülést eredményezett az ágyékomban. Figyeltem, ahogy a szája mozog rágás közben. A szemét mindig lehunyta, valahányszor újabb falatot harapott le. Egyáltalán nem akart érzéki lenni, és pont ettől a természetességtől lett az. – Mi az? – nyelte le a falatot és zavartan elpirult, amint észrevette, hogy figyelem.

- Nagyon éhes vagy? – hajoltam közelebb. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán megrázta a fejét.

A konyha padlója nem lehetett túl kényelmes, de Vania olyan vad és szenvedélyes volt. Nem akartam kizökkenteni magunkat azzal, hogy megkérdezem, nem lenne-e jobb inkább az ágyban.

- Nem fázol? – érdeklődtem, miután kimerülten hozzám bújt.

- Nem akarok megmozdulni, most olyan jó így… - motyogta. Kinyújtottam a kezem, és megpróbáltam elérni a ruháinkat. Mikor sikerült megszereznem az ingemet, Vaniára terítettem, aki hálásan vonta maga köré a vékony anyagot. – Mesélj valamit… - kérte.

- Mit meséljek? – simítottam végig a karján.

- Nehéz heteid voltak? Hogy vannak a betegek? – támasztotta az állát a mellkasomra. A nagy zöld szemek várakozva csillogtak rám – igazi érdeklődést láttam bennük.

- A többség már sokkal jobb állapotban van. Van egy kislány, akinek még fel szokott szökni a láza, de ő is rendbe jön – nyugtattam meg. – Az egyik beteget pedig át kellett szállítani a mi házunkba – meséltem tovább. Nem tudom, miért kezdtem el pont Dave-ről beszélni, csak hirtelen ez jutott eszembe. – Ő… megsérült, és nem akartam, hogy elkapja a fertőzést. Viszont Isis nem igazán jön ki a fiúval. Edward azt mondta, hogy folyton marják egymást, akár a kutya meg a macska.

- Talán Isisnek tetszik a srác – kuncogott fel Vania. A kezem megmerevedett cirógatás közben. - Egy fiú és egy lány, akkor piszkálják így egymást, ha odavannak a másikért.

- Ez ostobaság – jelentettem ki. A női arcról hirtelen leolvadt a jókedv és megbántottság ült ki rá. – Mármint… Ha ismernéd a kölyköt, te is tudnád. Egyszerűen elviselhetetlen. Olyan… igazi rosszfiú szomorú múlttal és nagyon sötét oldallal. Egyáltalán nem Isishez való.

- Még kisgyerek, úgysem kell komolyan venni az ilyen szerelmeket – legyintett Vania. A szerelem szótól keserű íz öntötte el a torkomat. – Tizenhárom évesen odavoltam az egyik kidobó fiúért, akit Harlan alkalmazott. Ő sem az a típus volt, akit egy nagyapa az unokájának szánna. Aztán ahogy jött az érzés, úgy el is múlt. Alig pár hétig tartott. Ezek csak butácska gyerekérzelmek…

- Itt akkor sem erről van szó – tiltakoztam.

- Rendben, te tudod… - adta meg magát. Sóhajtva toltam őt arrébb, hogy fel tudjak ülni, aztán a nadrágom után néztem.

- Máris mész? – Vania elszontyolodva figyelte, ahogy felöltözöm.

- Vissza kell mennem a kórházba – füllentettem. Mikor megpróbáltam visszaszerezni tőle az ingemet, megállított az érintésével.

- Haragszol rám? – A tekintetéből olyan aggodalom sütött, hogy hirtelen elszégyelltem magam.

- Nem – biztosítottam róla egy sóhaj kíséretében.

- Akkor? – húzta feljebb a kezemet a válláról az arcára. Úgy bújt bele az érintésembe, akár egy kiscica. Halvány mosolyt varázsoltam magamra, aztán csókot leheltem a szájára. Megkönnyebbülve lazultak el a tagjai.

- Csak aggódom Isis miatt. A nagyapja vagyok, és ha az a suhanc a közelébe megy, én… - vicsorodtam el.

- Sajnálom, nem akartam butaságokat ültetni a fejedbe – szabadkozott. – Valóban nem ismerem a fiút, úgyhogy ne is figyelj rám – kérte, aztán megfogta az ingem szélét. – Biztos, hogy már menned kell? – húzta összébb magán, mintha nem akarná visszaadni.

- Na jó, megvárom, amíg megeszed a pizzádat – adtam meg magam, hogy a kedvére tegyek.

Visszaültem a székre, miközben ő elégedett vigyorgással az ölembe fészkelte magát. Ha nem ismertem volna az érzéseimet, kicsit olyan lett volna az egész, mint egy kedves, szerelmes jelenet. Az odaadó férfi – jelen esetben én – magához ölelve kedvesét – Vaniát – finom falatokkal eteti, akár egy kis galambot.

Az ujjaim óvatosan adták a csókjaimtól kipirult ajkak közé a tésztadarabokat, és valahányszor a nedves bőr hozzájuk ért, megremegtek. A kémia tökéletesen működött. Olyan tökéletesen, hogy ha a lélek is működésbe lépett volna, valóban egy eszményi szerelmi légyottban éreztem volna magam. Nem mintha így nem élveztem volna az egészet…

Jó volt egy meleg testet magamhoz ölelni. Látni, hogy a test nekem köszönhetően mindenféle szempontból kielégül. Érezni, hogy a benne lakó lélek számára is kellemes a jelenlétem. Több, mint kellemes…

Vania pillantása pont annyira ijesztett meg, amennyire jól esett. Nem tudtam nem észrevenni benne a ragaszkodást, a szeretetet és – azok ellenére, amiben megegyeztünk nemrég – talán… talán a szerelmet is. Nem voltam biztos abba, hogy tényleg ott van, de a tűz, ami a zöld íriszben lobogott, több volt, mint puszta testi szenvedély.

Megpróbáltam a lehető legkedvesebb lenni hozzá. Mosolyogva kóstoltam meg a pizza számomra nem túl kellemes ízét a csókja által, és a kezem nem szűnt meg egy pillanatra sem simogatni. Hol az arcából söpörtem ki egy tincset, hol a karját libabőröztem végig. Nem hagyhattam, hogy meglássa a bennem lévő ürességet. Nem bánthattam újra őt semmilyen módon.

Lehet, hogy el kellett volna futnom jó messzire, még mielőtt nem túl késő. Most még talán nem törtem volna össze a szívét. Mégis képtelen voltam megtenni. Túl jó volt tartozni valakihez. Az önzőség újra előjött belőlem, akárcsak mikor Esmét vámpírrá tettem. Hagyhattam volna elszállni a lelkét egy jobb világba, mégsem tudtam elengedni. Túl magányos voltam, túlságosan szerettem. Önző szerelemmel, de isten látja lelkemet, hogy mégis tiszta és erős volt, amit éreztem.

- Carlisle? – rezzentem össze a gyengéd simítástól az arcomon. – Minden rendben? – Elmosolyodtam.

- Igen. Csak arra gondoltam, hogy milyen jó is most így… - húzták a karjaim közelebb, hogy még jobban érezzem a perzselő hőt, melyet a teste sugároz felém. A szeme elkerekedett a boldog döbbenettől, aztán olyan csókot kaptam tőle, amely csak megerősítette a megérzéseimet. Pusztán remélni tudtam, hogy nem döntök rosszul és nem taszítom gyötrelmes szakadékba végül kioltva a benne élő lángot.

- Tényleg mennem kell – sóhajtottam fel egy órával később.

Leemeltem Vaniát az ölemből, aztán megszabadítottam az ingemtől egy puszit nyomva a nyakába. Gyorsan felöltözött ő is, és kikísért az ajtóig. A búcsúcsókunk elég hosszúra sikeredett, de nem bántam. A női arc elégedettsége engem is elégedetté tett.

Hazafelé ismét megálltam a könyvárusnál. Emlékeztem rá, hogy láttam egy zongoradarabokat tartalmazó füzetecskét is valahol a felső sorban a múltkor. Bár Edan korábban nem mutatott érdeklődést a zongorázás iránt, talán szívesen tanulna az apjától zenét. Szerencsére megtaláltam a könyvecskét, így Edan számára is volt már ajándékom.

Ahogy begurultam a kórház elé, minden olyan csendesnek tűnt. Elmosolyodtam, mert már messziről hallottam Nokomis halk hortyogását a betegszobából. Egyenesen oda mentem, hogy megnézzem, minden rendben van-e.

Ahogy benyitottam, Olaathe vigyorogva illesztette a szájához a mutatóujját. Idős ápolónőnk az ágya mellett ült egy széken, és a feje oldalra billent álmában. Szegény valószínűleg nagyon elfáradt az utóbbi napok hajtásában. Körbejártam az ágyak között, hogy lássam a betegeink semmiben sem szenvednek hiányt, aztán elhagytam a kórtermet.

A dolgozószobám felé indulva megmerevedtem. Igaz, az illatát nem éreztem a csukott ajtón keresztül, de a szívverését ezer közül is felismertem volna. Isis odakint volt. Anélkül gyorsítottam fel a lépteimet, hogy gondolkoztam volna. Ha nekem is lett volna szívverésem, biztos hogy a fejemben ismétlődő két szó ritmusára kalimpált volna: Itt van, itt van, itt van…

Ahogy kiléptem az épületből, a tekintetem körülpásztázta a környéket arra, amerről a hangot hallottam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy tényleg fizikailag érzem magamon Isis pillantását. A szemem sarkából láttam, ahogyan behúzódik az egyik fa mögé. Tettem pár lépést előre, de végül megtorpantam. Ha látni akarna, ha beszélni akarna velem, nem bujdosna.

Az autóhoz siettem, kivettem belőle a könyvet és a kottafüzetet, majd tétován megálltam az épület előtt. Talán, ha elég türelmesen és kitartóan várok, idejön hozzám. A torkom kiszáradt az izgatottságtól. Tudtam, hogy még itt van, de a fa törzse miatt nem láthattam. Mintha egy éhezőnek bekötötték volna a szemét, hogy a friss kenyérnek csak az illatát érezhesse. Gyönyörűséges kínzás…

Már kezdtem volna feladni a reményt, mikor hirtelen előbújt. A tenyere a fatörzsre simult, és tétován kukkantott ki rám. Vagy egy percig csak néztük egymást – olyan izgatottságot éreztem, amit eddigi létem során csak nagyon ritkán -, aztán lassan elindult felém.

Olyan volt az egész, mintha egy vadász éppen egy vad becserkészésre készülne óvatosan megfontolva minden egyes mozdulatát, nehogy elijessze az állatot. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk a vad. A várakozás édes izgalma mellett ugyanolyan rettegést éreztem, amilyet egy őz érezhet, mielőtt rávetjük magunkat, hogy táplálkozzunk belőle. Fogalmam sem volt, mitől is félek, teljesen önkéntelen érzés volt. Kényszerítenem kellett magam az egyenletes légzésre. Tényleg olyan sokat változott pár hét alatt, annyira gyönyörű lett.

- Szia! – állt meg előttem végül az ujjait tördelve. A fejébe akartam látni, akár az apja, hogy tudjam, mi változtatta meg a véleményét. Miért jött pont most el hozzám… Talán a rövidke látogatásom emlékeztette arra, hogy hiányzom neki, és most be akarja pótolni az elvesztegetett időt, amit a nagyapja nélkül töltött.

- Szia! – préseltem ki nagy nehezen ezt a rövidke szót. Olyan ostobán éreztem magam. Hirtelen minden gondolat kiürült a fejemből és csak az én Isisemet láttam magam előtt. Az ujjam megrándult a könyvön, amit szorítottam, ez adott elég erőt ahhoz, hogy ismét megszólaljak. – Vettem ajándékot neked. És Edannek is. Neki egy kottát, hátha lenne kedve megtanulni zongorázni. Ez pedig… Egy verseskönyv. Az egyik kedvencem – hadartam, miközben közelebb léptem hozzá. Nagy barna szemekkel nézett rám, de nem mozdult. Megtartottam tőle a távolságot, de felé nyújtottam a két könyvet. Ahogy átvette őket, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt a tüdőmből.

- Köszönöm – motyogta végigsimítva a borítót. Az izgatottságtól kipirult az arca, én pedig olyan földöntúli boldogságot éreztem, amit már régen. Sikerült örömet okoznom neki.

- Nem akarsz bejönni egy kicsit? Beszélgethetnénk… - ajánlottam fel neki a kórház felé intve. Az a pár pillanat, amíg átgondolta a meghívásomat egy egész örökkévalóságnak tűnt. Mikor végül bólintott, nem tudtam elfojtani a mosolyomat. – Annyi mindent akarok neked mesélni – tört ki belőlem túl lelkesen, mikor elindult felém, de azonnal fejbe is tudtam volna vágni magamat miatta. Megtorpant és összeráncolta a homlokát. Biztosan megijesztettem ezzel a túlzott szenvedélyességgel. – Mi… mi a baj? – kérdeztem rá. Az orra az ég felé emelkedett és beleszimatolt a levegőbe. Jaj, ne… - Isis, én… Én megyek és megfürdök, addig megvárhatnál az irodában, és… - próbálkoztam, mikor rádöbbentem, mi történt. Hogy lehetek ennyire ostoba! Idióta! Hülye! – Isis, kérlek…

- Hogy tehetted? – A morgás, ami elhagyta a torkát, megijesztett. Annyi düh és harag volt benne, hogy biztos voltam abban, pusztán az irritáló illat nem okozhatta ezt. Vagy legalább is a parfümillat. Tisztában voltam vele, hogy a testem egyéb szagokat is áraszt most magából. A szeretkezését. De… Isis ezt nem ismerheti fel. Ugye? Az képtelenség. Nem tudhatja…

- Isis… - Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A tekintete vádló volt.

- Ezért nem jöttél haza? – A könyvek a porba hullottak, miközben ökölbe szorultak a kezei.

- Nem, én dolgoztam, és… - kezdtem mentegetőzni. Hiba volt, így még bűnösebbnek látszottam és éreztem magam.

- Hazudsz! – csattant fel. – Elfelejtetted a nagymamát és engem is! – törtek elő belőle a szavak néhány könnycsepp kíséretében. – Gyűlöllek téged! – fordított hátat, hogy aztán elrohanjon. Pár pillanatig csak álltam megfagyott tagokkal, aztán felkaptam a földről az ajándékaimat és utána iramodtam. Bármit el tudtam volna viselni, kivéve a gyűlöletét. Valahogy meg kell magyaráznom…