A múlt árnyai - 2. fejezet

2. ZONGORASZÓ



- SZÓVAL, AKKOR AZ ÉN GONDOLATAIMAT IS… - néztem fel riadt szemekkel Alice-re, aki elvigyorodott.

- Csak nincsenek sötét kis titkaid, amikről nem akarod, hogy kiderüljenek? – kérdezte viccelődve.

Megpróbáltam olyan könnyedén felelni, amilyen könnyedén csak tudtam: - Mindenkinek vannak titkai… - A tokromban lévő gombóc nem akart enyhülni. Óvatosan Jasperre néztem, aki elgondolkodva vizsgálgatta az arcvonásaimat.

- Megtarthatod őket magadnak. Szerencsédre, különleges vagy, mint a nagymamád – mosolygott Alice.

- Különleges? – Kezdett frusztrálni, hogy idegenek többet tudtak a családomról, mint én magam.

- Edward eddig egyedül a nagymamád gondolatait nem látta – magyarázta Alice. Feltűnt, hogy eddig még egyszer sem mondta ki Bella nagyi nevét – folyton csak a nagymamámként emlegette.

- Akkor… az én fejemben sem tud olvasni? – El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Ám a mellkasomat szorító érzés azonnal visszatért, amint ismét Jasperre pillantottam. Ha a gondolataimban nem is tudnak olvasni, az érzéseim által következtethetnek dolgokra. A francba! – Van még esetleg valamilyen különleges képesség a családotokban, amiről tudnom kéne?

- Háááát… - kezdte Alice. – Rosalie különlegesen… - Rémülten tartottam vissza a levegőt. - …hiú – nevette el magát. Elfintorodtam, majd kinyújtottam rá a nyelvem, de ettől csak még inkább nevetett. Edward nyüszögő hangot adott ki, mire Alice a szája elé kapta a kezét. – Ó, bocsánat… Nem akartam felébreszteni!

- Semmi gond. Egy kis álomszuszék. Fél perc múlva megint aludni fog. Szerencsére, nem egy túl zajos kisbaba – fordultam hátra, és mutatóujjammal megsimogattam az apró kezecskét.

Alice felkapta a fejét, és hirtelen fülelni kezdett – olyan volt, mint a szomszédunk házőrzőkutyája…

- Megjött Esme és Rosalie – közölte, és egy könnyed mozdulattal felpattant a földről – elpirultam, miközben esetlenül én is talpra tornáztam magam.

- Hol voltak? – érdeklődtem.

- Hoztak pár dolgot a városból, amire szükségetek lehet… Tudod, a házban nincs semmi emberi étel, és egy kisbabának is gondolom, sok minden kell… Gyere! – fogta meg a kezemet Alice.

- Várj! Edward! – próbáltam lefékezni, sikertelenül.

- Jasper itt marad vele… - próbált megnyugtatni, ám a naplóban olvasottak alapján ez nem igazán sikerült neki. – Nyugi, most már jól kezeli a vegetáriánusságot. Vigyáz rá! – mondta, mintha csak tudta volna, mire gondolok. Mire észbe kaptam volna, már lent voltunk a földszinten.

„Hoztak pár dolgot…” – visszhangzott a fejemben Alice hangja, mikor beléptem a nappaliba, és megláttam a hatalmas szatyor- és dobozhalmot. Rosalie nem törődött velem, de Alice hangosan kinevetett, és még Esme is megmosolygott, mikor a döbbenettől tátott szájjal bámultam rájuk.

- Ezt… nem kellett volna… - dadogtam elvörösödve. – Egy vagyon lehetett… - Figyeltem, ahogy Esme és Rosalie csillogó szemekkel csomagolják ki a sok babaholmit – ruhákat, játékokat és az ellátáshoz szükséges dolgokat. Ezzel szemben Alice rögtön a nekem vett holmikra vetett rá magát. Zavaromban azonnal elhatároztam, hogy ha részletekben is, de visszafizetem ennek a sok mindennek az árát – igaz, valószínűleg, ehhez szükségem lesz körülbelül ötven-hatvan évre.

- Nézd csak, Isabella! – emelt fel egy kis kék rugdalózót Esme lelkesen. – Hát, nem aranyos?

- De, igen, az – feleltem kicsit késve. Nem voltam hozzászokva, hogy a teljes nevemen szólítsanak, de inkább nem szóltam. Úgy tűnt, Cullenéknak nem esne jól kimondani a Bella nevet. Ennyit igazán kibírok, ha már az életüket – vagyis inkább létüket – kockáztatják miattam.

Vagy három órán keresztül mutogatták nekem a különböző holmikat lelkesen. Mindig is utáltam vásárolni, fogalmam sem volt, mit élvezhettek ennyire ezen… Próbáltam mosolyogva kibírni az egészet, és szó szerint megkönnyebbültem, amikor meghallottam odafentről a hangos sírást – nagyjából már képes voltam megkülönböztetni a sírások miértjét; ez most az „éhes vagyok” sírás volt.

Amíg a többiek elpakoltak, én elkészítettem a tápszert Edwardnak, majd kisurrantam a konyhából, és felmentem az emeletre.

Jasper az ágy mellett térdelt, és kétségbeesett arccal nézett az öcsémre.

- Nem csináltam vele semmit! – bizonygatta, én pedig majdnem hangosan felkuncogtam. – Nem értem, miért sír… Az előbb még aludt…

- Nyugi, csak éhes – mutattam fel a cumisüveget, mire Jasper arcán kisimultak a vonások.

- Ó! De hát, az előbb evett…

- A kisbabákat körülbelül három óránként kell megetetni. Kis bélpoklos! – léptem közelebb, mire Jasper felpattant, és a szoba legtávolabbi falához húzódott. Nem igazán értettem a reakcióját… Alice azt mondta, hogy már jól viseli az emberi vér hiányát.

A karomba emeltem a még mindig síró babát, és a szájához tettem a cumisüveget. Azonnal rákapott. Kis rózsaszín szája édesen cuppogott, ahogy elkezdte szívni a tápszert. Jasper érdeklődve figyelt minket – ettől kicsit zavarba jöttem.

Edward hamar jól lakott, így visszatettem a kis vacokba, amit neki csináltam, majd tétován körbepillantottam. Az utóbbi napok megerőltető stressze után szokatlan volt, hogy semmit sem kellett csinálnom.

- Unatkozol – közölte Jasper tényként a dolgot. Bólintottam.

- Nem igazán szoktam meg a tétlenséget. Otthon ilyenkor mindig már a vacsorát készítettem… - Ahogy ezt kimondtam, szívtam is volna vissza. A szívembe markoló szomorú érzéstől benn szorult egy pillanatra a levegő a tüdőmben. Anyuék körülbelül ilyenkor érnének haza a munkából… Ha nincs az az este… Vagy ha nem vagyok én…

Aztán a fájó érzés egy pillanat alatt elmúlt. – Ez te voltál? – kérdeztem. Most Jasperen volt a bólintás sora.

- Miért vádolod önmagad? – Halk kérdésére megmerevedtem.

- Nem tudom, miről beszélsz… - próbáltam ártatlan arcot vágni.

- Először a szüleid elvesztése miatti fájdalmat éreztem, aztán pedig lelkiismeret furdalást – magyarázta. – Még sosem éreztem, ilyen tisztán és erősen senki érzéseit – az arca elmélkedővé vált. – Elég… zavaró.

- Sajnálom – érkezett tőlem az automatikus bocsánatkérés.

- Nem hiszem, hogy tehetnél róla… - vonta meg a vállát. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Nem akarok erről beszélni – komorult el az arcom. Nem mondhatom el senkinek, hogyan és miért választotta az a vámpír pont az én családomat célpontként. Talán… ha tudnák, akkor is megvédenének, mert az öcsém semmiről sem tehet, de… nem tudnám elviselni a vádló és megvető pillantásokat.

- Rendben.

- Rendben? – tátott szájjal bámultam Jasperre. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek ilyen könnyen feladják a kutakodást, ha titkokról vagy szaftos pletykákról van szó.

- Rendben. Majd elmondod, ha el akarod. – Elindult az ajtó felé, jó nagy ívben kikerülve engem, majd a küszöbről visszanézett rám. – Vacsoráznod kéne… Hozzunk valamit, vagy inkább te mennél le a konyhába?

- Szívesebben mennék én. – Úgy gondoltam, talán a főzés eltereli majd a figyelmemet.

- Esme – mondta ki Jasper normális hangerővel a nevelőanyja nevét, aki azonnal megjelent a szoba előtt. Gyorsan váltottak egymással pár szót, amire nem igazán figyeltem oda, majd Esme biztosított róla, hogy vigyázni fog az öcsémre.

A vacsora készítés tényleg segített. Alice és Jasper körülöttem serénykedett, és mindent megcsináltak, amit csak mondtam nekik – így szerencsére megúsztam a hagymavágással járó könnypotyogtatást. Olyan volt az egész, mint régen otthon… A barátaim sokszor átjöttek, hogy főzőcskézzünk. Sokat nevettünk, és utána mindig degeszre ettük magunkat – na jó, talán mégsem teljesen olyan volt, mint akkor…

Alice és Jasper csendesen dolgoztak, én is csak akkor szólaltam meg, ha valami utasítást adtam nekik, mégis ugyanazt a nyugalmat éreztem, mint a barátaim körében. Fürkészve figyeltem Jaspert, de nem vettem észre, hogy megint manipulálta volna az érzéseimet…

Finom illatok szálltak a levegőben – ananászos csirkét készítettem hagymakarikákkal és rizzsel. Csak mikor betoltam a sütőbe a tepsit, akkor gondoltam bele, hogy talán egy kicsit túlzásba vittem a mennyiséget. Sosem főztem csak magamnak. Na mindegy, legfeljebb majd három napig ezt eszem!

Mivel jó háromnegyed óra kellett a húsnak, neki akartam állni mosogatni, de Alice kivette a kezemből a szivacsot, és közölte, hogy még sosem mosogatott – vagy legalább is, mióta vámpír, az emberi létére pedig nem emlékszik -, így ki akarja próbálni a dolgot.

Jasper mellé állt, hogy segédkezzen neki a törölgetésben – gondoltam, nem zavarom őket… Valójában persze, én voltam zavarban attól, ahogyan egymásra néztek. Az összes Cullen olyan átható pillantással tudott a párjára nézni, amilyet még sosem láttam emberi pároknál. Kicsit irigyeltem őket…

- Khm… Srácok… Addig sétálnék egyet, ha nem gond – köszörültem meg a torkomat.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kimenni. Már sötétedik – közölte Alice.

- Nem – ráztam meg a fejem. – A házat járnám körbe… Persze, a hálószobákba nem megyek be! – tettem hozzá, nehogy azt higgyék, hogy kutakodni akarok. – Meg, ha van még valami szoba, ahová nem szeretnétek…

- Nyugodtan megnézheted a többi szobát – mosolygott rám Alice.

- Oké, kösz. Akkor mire ki kell venni a húst, visszajövök – ígértem meg.

A Cullen-ház tényleg gyönyörű volt. Meglepően tágas és napközben világos. A falak, a padló és szinte minden más is fehér volt benne. A filmek alapján, amiket eddig életem során láttam, biztos, hogy nem így képzeltem volna el egy vámpírtanyát. Az előtéren átsétálva rögtön megakadt a szemem a hangversenyzongorán, ami egy emelvényen állt. Annyira gyönyörű és szembetűnő volt, hogy nem is tudtam, hogy nem vettem észre eddig – talán, mert mindig épphogy csak elrohantam mellette, hol az öcsémet keresve, hol azon aggodalmaskodva, hogy mit szólnak a megjelenésemhez Cullenék.

Gyerekkoromban hat évig tanultam zongorázni, de sosem szerettem – a zongoratanárnőm nem igazán értett a gyerekek nyelvén, és csak elvette a kedvem tőle. Persze, magát a zenét mindig imádtam! Már nagyon régen nem ültem a billentyűk előtt…

Elgondolkozva léptem oda a zongorához, és végigsimítottam a fedelén. Végül is, senki sem mondta, hogy nem játszhatok rajta… Mi gond lehetne belőle?

Leültem a hangszer előtti padocskára, majd felnyitottam a zongorafedelet. A fejemben próbáltam valami olyan darab után kutatni, amit még el tudnék játszani, de csak egyetlen dallamocska jutott az eszembe. Az ujjaim önkéntelenül játszani kezdték a gyönyörű dallamot – igaz, kicsit akadozva, és néha-néha félre is ütöttem, de hát, nem vagyok egy Mozart…

A nagyi dúdolta mindig ezt a dalocskát, mikor gyerekkoromban el akart altatni. Azt mondta, hogy egy angyal írta neki. Mikor megtanultam zongorázni, az volt az első dolgom, hogy hallás alapján lekottáztam. Persze, nem lett tökéletes, hiszen a nagyi csak a felső szólamot dúdolgatta, de ahol hiányosnak éreztem a dallamot, hozzáírtam pár hangot.

- Hagyd abba!

Majdnem leestem a padról ijedtemben.

- Hogy mered? – Edward hangja halk volt, de annál fenyegetőbb.

Felpattantam és védekezően felemeltem a kezemet.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy nem nyúlhatok hozzá… Csak nem bírtam megállni… - Közelebb lépett hozzám, én pedig megint nyárfalevélként kezdtem remegni. Sötét tekintete fájdalommal és dühvel volt tele, a mellkasából ijesztő morgás tört fel.

- Direkt kínozni akarsz? – A kezei ökölbe szorultak, és még közelebb lépett hozzám.

- Nem, dehogy is! Ha tudtam volna, hogy tilos a zongorához nyúlni, én soha… - motyogtam, miközben segítségkérően körbepillantottam.

- A zongorához? Én a dalról beszéltem! Ne játszd a hülyét! – a zongorának támaszkodott, közrefogva engem – ettől csak még inkább nehezemre esett a gondolkozás. Az illatától elkábulva próbáltam összeszedni magam.

- Te… te vagy az angyal… - motyogtam inkább magamnak, mint neki, mikor végre rájöttem, mi is az, ami miatt méregbe gurult. – Te írtad ezt a dalt? – néztem fel rá. – Én nem tudtam. Sajnálom!

- Edward! – zendült fel Alice hangja határozottan a küszöbről. Jasper egy másodperc alatt Edward mögött termett - kezét a feszült vállra helyezte.

Edward hátrébblépett, majd megfordult, és elrohant.

- Jól vagy? – sietett hozzám Alice.

- Aha – bólogattam. Csak most vettem észre, hogy az arcom nedves a könnyektől – a stressztől a legtöbbször sírva fakadtam.

- Nem akart bántani – próbált megnyugtatni.

- Tudom. Inkább én bántottam őt… - haraptam be a számat. – Esküszöm, hogy nem tudtam, hogy azt a dalt ő írta. Esküszöm!

- Elhiszem. Na, gyere, nézzük meg azt a csirkét… - ragadott karon, és maga után vonszolt a konyhába. Hálás voltam neki, amiért úgy tett, mintha mi sem történt volna – féltem, hogy majd a többiek is távolságtartóak lesznek velem, amiért a testvérük miattam szenved.

Miután megvacsoráztam, jutott csak eszembe, hogy fogalmam sincs, hol fogok aludni – pedig a szemhéjaimat kezdtem egyre nehezebbnek érezni. Mielőtt még rákérdezhettem volna, Alice megelőzött. Visszavezetett a szobájába, ahol legnagyobb meglepetésemre a már látott kanapé helyett egy normális ágy volt megvetve.

- Hát ezt meg, hogyan és mikor? – tátottam el a számat.

- Esme és Rosalie vették délután, Emmett pedig felhozta, miközben főztünk – vonta meg a vállát Alice. – A kicsit pedig oda fektetheted – mutatott egy a sarokban álló bölcsőszerűségre.

- És te? Hol fogsz aludni? – kérdeztem rá, mire kuncogni kezdett.

- Én nem alszom… Soha. A mi fajtánknak nincs szüksége alvásra.

- Ó! De akkor sem túrhatlak ki a szobádból.

- Nyugi, majd átmegyek Jasperhez. Hidd el, jobb programom lesz, mint az alvás – kacsintott rám, mire fülig vörösödtem. Ezen megint nevetett.

Az ágyon már ott várt rám egy törölköző, egy pizsama. A legdrágább selyemből - azt hittem, elájulok, mikor megláttam, hát még mikor hozzáértem! Alice a kezembe nyomott egy a tisztálkodáshoz szükséges holmikat tartalmazó pakkot, majd megmutatta a fürdőszobát – amire már igencsak szükségem volt több szempontból is.

Soha nem esett még ilyen jól egy forró fürdő. Ahogy körülnéztem a fürdőszobában, rájöttem arra, hogy ha a vámpírok tisztálkodás céljából nem is, de lazítás céljából szokták használni ezt a helyiséget - a legfinomabb illatú és legdrágább habfürdők, masszázsolajak és fürdősók sorakoztak a polcokon.

Tisztán és rózsaillattal körbevéve vonultam vissza a számomra kijelölt szobába. Szerencsére, Edward hamar álomba merült, így én is korán bebújhattam a takaró alá. Az ágy kifejezetten kényelmesnek bizonyult. Nem volt se túl puha, se túl kemény. Elhelyezkedtem – az oldalamon feküdtem, karom a fejem alá húzva, lábaim átvetve a takarón -, majd lehunytam a szemem.

Bármilyen fáradt is voltam, hosszú órákig nem tudtam elaludni. A szüleim üres, halott tekintete mellett most már egy mélyfekete, dühös és keserű szempár is kísértett. Tudtam, hogy valószínűleg felkavaró érzés lehet velem egy fedél alatt lenni minden Cullennak – főleg Edwardnak -, de nem értettem, hogy mi az a mély fájdalom a fekete szempárban. Hiszen már eltelt hatvan év azóta, és különben is ő volt az, aki elhagyta a nagyit. Azóta is ennyire szégyellné, hogy képes volt egy emberlánnyal kezdeni?

Nagyot sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra. Majdnem felsikoltottam ijedtemben. Az ajtó félig nyitva volt - egy magas, sötét alak állt a küszöbön, és egy mézarany szempár fürkészett engem. Fogalmam sem volt, mióta figyelhet…

Mikor észrevette, hogy megláttam, kijjebb nyitotta az ajtót.

- Bejöhetek? – Edward hangja bársonyos volt – most először, mióta megismertem, nem éreztem benne dühöt.

Felültem az ágyban, és bólintottam. Egyszerre voltam kíváncsi, izgatott és riadt. Mit akarhat?

- Sajnálom, hogy rád ijesztettem. – Közelebb lépett, de azért tisztes távolságra megállt tőlem.

- Nem ijedtem meg! – próbáltam bátornak tűnni, de a szívem a torkomban dobogott még mindig. A kintről beszűrődő fényben láttam, ahogy halványan elmosolyodott.

- Nem most. Odalent.

- Ó! – nyögtem ki nagyon elmésen. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre – túlságosan összezavart az a borostyánszín tekintet. Jó pár kínos percig csak állt és nézett engem – én pedig a levegőt kapkodva hagytam, hogy fogva tartson a tekintete.

- Akkor… Jó éjt! – Megszakította a szemkontaktust, és elindult az ajtó felé. Még időben észbe kaptam.

- Várj! – kiáltottam fel kicsit túl nagy hangerővel – az öcsém hangosan szusszantott egyet, de szerencsére, pár pillanat múlva már aludt is tovább. Edward kíváncsian fordult vissza felém. – Én is sajnálom.

- Mit? – a hangja meglepettnek hangzott.

- Hogy fájdalmat okoztam azzal a dallal. – A szája egyetlen vonallá préselődött össze.

- Nem tudhattad – biccentett végül. – Jó éjt! – Legszívesebben megint utána szóltam volna, de csak csendben hagytam, hogy elhagyja a szobát, és becsukja maga mögött az ajtót.

Sokáig csak ültem az ágyban – biztos voltam benne, hogy hacsak nem vágnak fejbe egy bunkósbottal, képtelen leszek elaludni. Edward olyan volt, mint egy rejtvény – fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat vagy mit érezhet pontosan, és ez idegesített. Szerettem volna megérteni, hogy mi is történt a múltban közte és a nagymamám között, és hogy most miért viselkedik ilyen kiszámíthatatlanul. Az egyik pillanatban közömbös, a másikban olyan, mintha fájdalmai lennének, aztán leharapja majdnem a fejem, végül bocsánatot kér. És még a nőkre mondják, hogy szeszélyesek… - fújtattam magamban bosszúsan.

Az idegességemet csak fokozta a saját viselkedésem. Melegem lett már attól, ha csak Edwardra gondoltam – a hiperventillálásról és a mellkasomat áttörni készülő szívemről nem is beszélve… Eddig próbáltam elhitetni magammal, hogy csak félek tőle. Azok a fekete szemek olyan dühösen tudtak rám nézni… Mégis tudtam, hogy úgysem bántana. Bármennyire is mérgesnek tűnt, fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy lecsap majd a torkomra, vagy egyéb módon bánthat.

Ilyenkor inkább sajnáltam őt. Annyi keserűség volt a vonásaiban, a pillantásában, hogy legszívesebben megöleltem volna. Ez nálam mindig is egy kényszer volt - ha valakit szomorúnak és elhagyatottnak láttam, akkor meg akartam vigasztalni. De ez most sokkal erősebb volt, mint máskor. És egy másik érzés is keveredett bele, amit nem értettem...

Mérgesen megráztam a fejemet, hogy kiürítsem a zavaró gondolatoktól, aztán mégis csak ledőltem a párnára.