Varázslatos realitás 118.

Mostanában el-elmaradozott a Varázslatos realitás, mert hol idő-, hol ihlethiány tört mindkettőnkre Esztivel, de megbeszéltük, hogy a vasárnapot és a hétfőt azzal töltjük, hogy behozzuk önmagunkat, írunk egy csomó szösszt, és így remélhetőleg megint beindul majd a történet. :)

- Igen, ide jössz? Jó. Rendben. Lemegyek eléd.

Peter hallotta Charlotte hangján, hogy valami nincs rendben, és amúgy is túl hamar végzett, de nem akart rákérdezni. Vannak dolgok, amik nem egy készülékre tartoznak, hanem a személyes találkozásra. A szemek játékára, egy bíztató kézfogásra. Valamire, amiből a másik érti és érzi, hogy nincs egyedül. Mivel mindezeket abban a percben Peter nem tudta megadni a lánynak, így csak annyit tehetett, hogy elé sétált a buszmegállóba.

Egy öleléssel és néhány szóval megbeszélték a történteket. Lassan sétáltak vissza Katék lakására a hóesésben, mintha a világ minden ideje az övék lenne. Egy szót sem szóltak, csak fogták egymás kezét.

Az előszobában hatalmas hangzavar fogadta őket. Kat szokás szerint Bennel üvöltött Liz a konyhában rámolt, és úgy tett, mintha nem is hallana semmit. Mikor meglátta a két átfagyott hóembert, összecsapta a kezét, mint egy jó anya. Az alapvetően rosszabb állapotban lévő Charlotte-ot, akinek időközben átázott a csizmája is, beterelte a hálószobájukba, és addig erősködött, míg a lány el nem vette tőle a vastag sí zoknit és át nem vette.

Időközben Ben odasomfordált, és minden előzetes bemutatás nélkül tréfálkozni kezdett Charlotte-tal, aki először nem is értette a helyzetet. Félve pillantott Peterre, aki éppen indult volna megmenteni a lányt, de Kat karon ragadta.

- Na, hogy van a rossz érzésed? – A fiú Charlotte-ra nézett, aki éppen akkor értette meg, mit akar tőle Ben és felnevetett. Vidáman, szomorú felhang nélkül.

- Múlóban – mosolygott a lányra, és csak magában tette hozzá, hogy „talán”.