Varázslatos realitás 121.

- Vigyázz, még forró! – kapta el Charlotte Ben csuklóját, mikor az rá akarta vetni magát a süteményekre, amiket éppen az előbb vettek ki a sütőből. Nem is értette, hogy nem gondolt erre a fiú…

- Ó, kösz… - húzta vissza Ben a kezét, és csak vágyakozó pillantással méregette a mézeskalács fenyőfákat és hóembereket.

- Ebből vegyél! – tett Charlotte a korábban sült adagból kettőt egy tányérra, aztán odanyújtotta neki.

- Hé, ő miért falhatja fel a süteményeket előre? – háborodott fel Kat és számon kérő pillantást vetett a párjára. Liz felsóhajtott, aztán követve a példát egy mézeskalács szívet adott a követelőzőnek. – Na, így már más! – vigyorodott el a lány, egy csókot nyomott Liz szájára, aztán beleharapott a finomságba. Charlotte kissé elpirult. Egyáltalán nem zavarta Kat és Liz kapcsolata, csak még sosem látott együtt egy női párt. Hozzá kellett szoknia.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy nem szabad még adni belőle… - motyogta oda Liznek, mikor a lány ismét mellé lépett.

- Á, nem történt semmi – legyintett. – Mindig ez van. És én sem bírom ki, hogy ne adjak nekik – kuncogott fel. – Olyanok, mint a rosszcsont gyerekek… Kivéve Petert – pislantott hátra a válla fölött. Charlotte is követte a pillantását. Peter a konyha másik végében állt a falnak dőlve. A kezében egy bögre forralt bor volt, és egyenesen őket nézte. Mikor a két lány felé fordult, elmosolyodott, de nem fordította el a tekintetét.

- Keresve sem találhattál volna jobbat – suttogta Liz visszafordulva a süteményekhez. – Igaz, hogy türelem kell ahhoz, hogy tényleg beengedjen a szívébe, de ha már ott vagy, biztonságban érezheted magad.

- Tudom – felelte Charlotte halkan, miközben még mindig összekapcsolódott a tekintete Peterével. Úgy érezte, ott toporog a képzeletbeli kapu előtt, és már közel az idő, mikor tényleg eldől, hogy kinyílik-e előtte vagy sem. Izgatottan rándult össze a gyomra.