A jövő reménysége - 9. fejezet

9. BESZÉLGETÉSEK



NAGYOT NYÚJTÓZKODVA ébredtem fel az esőkopogás hangjára a tetőn. Félhomály volt, így nem tudtam eldönteni, hogy még éjszaka van-e, vagy pedig csak a felhőréteg túl vastag, hogy átengedje a napsugarakat. Felültem a kanapén, és az első pillantásom rögtön a bölcső felé irányult, amiben az öcsém aludt – Edwardra mostanában annyit vigyázott Juliette, hogy beszereztek egy kisebb bölcsőt neki.

Halkan kimásztam a pokróc alól, amit fogalmam sem volt, ki terített rám – valószínűleg Juliette -, majd az ablakhoz mentem, és a fény felé fordítva megnéztem az órámat. Reggel hat óra volt. Sóhajtva néztem ki az esőbe, és a tekintetem megakadt a sötét körvonalon. Megdöbbenve kerekedtek el a szemeim. Még mindig odakint áll, és rám vár?

Még egyszer ránéztem az öcsémre, hogy alszik-e, aztán felkaptam a pokrócot, és az önzőségemet félretéve kirohantam az esőbe. Tudtam, hogy Jonathan nem fázhat meg egy kis esőtől, a testhőnk szerencsére, megmentett az ilyesmitől, de valószínűleg már elég fáradt lehetett. Előző nap járőrözött, aztán… Aztán kora este felébresztettem – pirultam el az emléktől. Most meg egész éjszaka itt álldogált.

- Megőrültél? Mi a fenét álldogálsz itt kint az esőben? Egész éjszaka itt voltál? – ömlött belőlem az ezernyi aggódó kérdés, miközben Jonathan felé közeledtem. Fürkésző tekintettel állt még mindig egyhelyben, teljesen szótlanul. – Gyerünk, befelé! – kezdtem el a háza felé tolni a mellkasánál fogva, mikor odaértem hozzá. Hagyta, hogy betereljem a száraz helyre, de még mindig egy mukkot sem szólt. – Esküszöm, nem vagy normális… - ráztam a fejemet, miközben a félig szétázott pokrócot Nate fejére terítettem, és kicsit lábujjhegyre állva dörzsölni kezdtem a haját.

Magamban morgolódva próbáltam meg ázott farkasból emberi külsőt varázsolni neki – szerencsére a mi fajtánk gyorsan száradt -, miközben rájöttem, hogy a szemei alatt tényleg mély karikák vannak a kialvatlanságtól, ahogy sejtettem. Hirtelen rám tört a bűntudat. Egy egész éjszakát hagytam szenvedni a gyerekes viselkedésem miatt, ahelyett, hogy érett felnőtt módjára – ahogyan ő is akarta -, esélyt adtam volna neki arra, hogy megbeszéljük a dolgokat.

- Sajnálom… - hallottam meg végül Jonathan hangját. A nyakába akasztottam a pokrócot, és leeresztettem a karjaimat.

- Én is sajnálom – vallottam be, mire egy értetlen pillantást kaptam válaszul. – Hogy nem hallgattalak meg este… - magyaráztam meg.

- Érthető… - sóhajtott fel Nate, aztán a kanapé felé pillantott. – Leülhetnénk és beszélhetnénk most?

- Persze – bólintottam. Éreztem, hogy az arcomba kúszik a melegség, de próbáltam természetesen viselkedni. Leültem a mutatott helyre, és hálás voltam Jonathannak, amikor helyet foglalva egy kis távolságot tartott tőlem. Most zavart volna a túlzott közelsége.

- Nézd… Mondhatnám, hogy ez nem fog megtörténni többet, és hogy sosem gondolok rád másképp, csak mint a falka vezetője és a barátod, de… Ha ezt mondanám, hazudnék – kezdte Jonathan és nyíltan a szemeimbe nézett. Tudtam, hogy most teljesen őszinte lesz velem, bármi is legyen az igazság. Egyfelől örültem ennek, másfelől féltem a következményeitől. – Nem tudom irányítani az álmaimat, és igen, gyönyörű nő vagy, vonzódom hozzád… Eddig ez nem volt tudatos, de így van. Férfi vagyok, van szemem, és működnek az ösztöneim.

Próbáltam tartani a szemkontaktust, de valahányszor úgy próbáltam nézni Nate-re, mint egy férfire, az előttem lévő kép, mintha darabjaira esett volna. Mint egy bizarr Picasso festmény. Meg akartam szólalni, hogy elmondjam, én mit érzek, de Nate nem hagyta, hogy közbe vágjak.

- Viszont, tudnod kell, hogy ettől függetlenül, tisztában vagyok a helyzettel. Tudom, hogy bevésődésed van, tudom, hogy ez mit jelent. És hidd el, vissza tudom fogni az ösztöneimet. Nem akarom elveszíteni a barátságodat… - hajtotta le a fejét. Hirtelen fontosnak éreztem, hogy két dolgot is tisztázzak vele.

- Én sem akarnám ezt… - ismertem be az első dolgot. – Viszont, nem pusztán a bevésődésem tart vissza attól, hogy viszonozzam a vonzalmadat. Mármint… - kezdtem gyorsan, mert láttam, hogy Jonathan arcvonásai bizonytalanná válnak. Megpróbáltam magam előtt felidézni férfiként őt, úgy, ahogy a bevésődésem előtt láttam, de csak homályosan sikerült. Viszont, arra tisztán emlékeztem, hogy vonzó férfi. – …igazán jóképű vagy, és kedves, és bármelyik nő összetenné a két kezét, ha megajándékoznád a szíveddel, de… Én szerelmes vagyok Edwardba.

- Én is ezt mondtam – értetlenkedett még mindig Nate. Elmosolyodtam.

- Nem. Én nem a bevésődés miatt szeretem Edwardot. Már a bevésődés előtt is szerettem. Annyira szerettem, hogy még a bennem lévő farkas is őt választotta első látásra – fejtettem ki neki, én hogy látom a dolgokat. Tudtam, hogy a többi farkas számára úgy tűnhet a bevésődésem, mintha valami átok egy vámpírhoz kötött volna, de nem így volt. Az emberi érzéseim legalább olyan erősek voltak Edward iránt, mint a bevésődésem okozta érzelmek.

- A bevésődés miatt túlmisztifikálod a dolgot. – Nem tetszett a Nate arcán felvillanó mosoly. Hasonlított arra, amit egy kisgyerek felé szoktak küldeni, mikor valami butaságot mond.

- Tudom, mit éreztem és mit érzek – makacskodtam. – Tudom, hogy azt hiszitek, hogy ez egy átok nekem, mert Edward vámpír. Tudom, hogy utáljátok őt. De ez nem átok. Már akkor sem találtam annak, mikor még ember voltam. Edwardot szeretem, csak őt akarom, senki mást. Bevésődéssel vagy anélkül – jelentettem ki határozottan.

- Nekem más a véleményem erről… - vonta meg a vállát bosszantóan nyugodt arccal Jonathan.

- Akkor jobb, ha megyek! – pattantam fel a kanapéról, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, egy kar megperdített, és magához húzott. Az arcom belepréselődött a forró mellkasba.

- Ne, várj! Ne haragudj… - Nate hangja halk volt. – Egyszerűen csak bosszant, hogy egy… Edward Cullen miatt nincs semmi esélyem – morogta a fejem búbjának.

- Sajnálom – motyogtam. Jöhettem volna olyan közhellyel, minthogy hamarosan úgyis megtalálod azt, akit neked rendelt az ég, de tudtam, hogy ez szörnyen semmit mondó lenne. – Szeretlek… Mintha a bátyám lennél… - Éreztem, hogy Nate mellkasa rezegni kezd az elfojtott nevetéstől.

- Muszáj úgy, mint a bátyádat? A legjobb barát státusz még mindig jobban hangzik a tegnapiak után… - Elpirulva húzódtam ki a karok öleléséből. – Bocsánat, nem akartalak zavarba hozni… - emelte fel mentegetőzve a kezeit.

- Semmi gond… - ráztam aprót a fejemen. – Ó, majdnem elfelejtettem! – csaptam gondolatban a fejemre. A tegnap este történtek után minden egyéb dolog mintha elvesztette volna a jelentőségét egy időre. – Carlisle üzent neked.

- A doki? Mit akart? – vonta össze a szemöldökét meglepetten Nate.

- Talált valamit azzal kapcsolatban, hogy miért éltem túl a vámpírmérget… Majd ő elmagyarázza, én nem értek hozzá. De nagyon fontos felfedezésnek tűnt, ahogy elmondta. Immunitást adhat másoknak is.

- Felhívom – bólintott.

- Rendben – gondolkoztam el egy pillanatra, aztán döntöttem. – Nate…

- Hajaj, ha ilyen hangon kezdesz valamit, abból nem sülhet ki jó – nevetett fel, aztán mikor látta, hogy én nem mosolyodom el, elkomolyodott. – Mi az?

- Beszélnünk kéne még valamiről – sóhajtottam fel. – Néhány… levélről lenne szó.

- Miféle levelek? – ült vissza a kanapéra Jonathan. Követtem a példáját.

- A házam padlójában találtam őket, és… A dédnagyapámnak szólnak, Billynek. A nagyapám barátjának, Embrynek az anyja írta mindegyiket. Ők… Nekik… viszonyuk volt… - vörösödtem el, mintha csak én léptem volna félre. – Embry valójában Black volt. És ez azt jelenti, hogy…

- Hogy Joshua is Black – bólintott komoly arccal Jonathan. Csak egy kicsit volt meglepett, valószínűleg azért, mert már ismerte a pletykákat Embry lehetséges származásáról. – Hol vannak most azok a levelek?

- Elrejtettem őket – vallottam be zavartan, aztán rögtön mentegetőzni kezdtem. – Nem akartam eltitkolni őket, csak át kellett gondolnom, hogy mihez kezdjek velük.

- És miért nekem szóltál róluk? – Megzavarodva pislogtam magam elé.

- Mert… Mert megbízom benned. És mert úgy gondolom, te majd tudod, hogy mit kell tennünk – próbáltam meg magyarázatot adni.

- Joshuának joga van megtudni – jelentette ki határozottan Nate.

- És ha követeli magának az alfaságot? – haraptam be a szájam szélét.

- Ahhoz is megvan minden joga – feszültek meg Jonathan arcizmai. – De nem hinném, hogy Josh vágyna a hatalomra – mosolygott rám végül. – Ha már itt tartunk… - köszörülte meg a torkát. – Már rég meg akartam kérdezni, de úgy gondoltam, még nem jött el az ideje. Most viszont, azt hiszem, épp aktuális. Te is Black vagy… - nézett a szemeimbe.

- Te vagy a legjobb ember az alfaszerepre – feleltem magabiztosan. – Nekem elég, hogy követhetlek.

- Biztosan?

- Teljesen biztosan.

- Rendben. A leveleket át tudnád hozni? És ne aggódj miattuk. Majd én lerendezem Joshuával – mosolygott rám.

- Persze, áthozom őket. Akkor megyek, lehet, hogy az öcsém már felébredt – léptem az ajtóhoz. A küszöbről egy pillanatra hátrafordultam, és rámosolyogtam Jonathanra. Megkönnyebbülten viszonozta a gesztusomat.

Visszarohantam Danielék házához, de még mindenki aludt. Írtam gyorsan egy cetlit nekik, hogy köszönöm a vendéglátást éjszakára, aztán óvatosan a karomba vettem Edwardot – a kis álomszuszék észre sem vette, hogy megmozdítottam -, aztán a takarójával védve az esőtől őt, hazasiettem.

Ahogy beléptem az ajtón már éreztem a tojás és a pirítós illatát. A nappaliban álló hordozható kiságyba betettem az öcsémet, az ajtókilincsre akasztottam a vizes takarót, aztán ujjaimmal vizes hajamat fésülgetve a konyhába mentem. Jade a tűzhely előtt állt – ez volt az utolsó hely, ahol el tudtam volna képzelni, mivel nem nézett ki egy konyhatündérnek -, és a serpenyőben a rántottát kavargatta.

- Csináltam reggelit – öntötte egy az asztalon lévő tányérba a kész tojást végül. – Ülj le, egyél! – húzta ki nekem a széket. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, és idiótának éreztem magam, amiért az ugrott be elsőre, hogy vajon milyen mérget kevert az ételembe.

- Te nem eszel? – érdeklődtem, miközben leültem az asztalhoz.

- Nyugi, nem tettem bele ciánt – nevetett fel, mire elpirultam. – Egyszerűen csak nem vagyok éhes – huppant le mellém. Óvatosan beleszúrtam a villámat a tojásba, és a számhoz emeltem. – Nem aludtál ma este itthon. – Ez inkább kijelentés volt Jade részéről, mint kérdés. – Miattam?

- Nem, dehogy is – ráztam meg a fejem. Tényleg az volt az igazság, hogy tegnap este óta eszembe sem jutott Jade ittléte.

- Figyelj… - szólalt meg fél percnyi csend után. – Én nem akarom feldúlni az életeteket. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy honnan származom, és… Olyan régóta vándoroltam már. Jó lett volna megpihenni egy kicsit – sóhajtott fel. – De látom, hogy nem szívesen látsz itt se te, se a lányok. Szóval, elmegyek. – Megállt a villa a számban, és a tojás, mintha méreg nélkül is megkeseredett volna.

- Elmész? – nyeltem le a falatot erőszakkal. Lehetséges lenne, hogy mégis csak tévedtem? Hogy a féltékenység beszélt belőlem? Talán, Jade nem is olyan rossz… Talán, csak magányos. Mint amilyen én is voltam, amikor Forksba keveredtem. Akkor Cullenék befogadtak, és segítettek rajtam, én pedig csak úgy elkergetnék valakit, akinek családra van szüksége…

- Igen, így lesz a legjobb. – Két érzés kezdett harcot bennem, és fogalmam sem volt, melyik is fog győzni. Az egyik énem ujjongott, amiért Jade elmegy, hiszen a megérzéseim azt mondták, ha marad, valami rossz fog történni – féltettem Jaspert és a többi Cullent. A másik viszont, még mindig látta maga előtt azt a magányos nőt, aki elveszítette a szerelmét, és aki most lehet, hogy csak azért jött, hogy családra leljen.

- Nem kell elmenned. – A terv összeállt a fejemben. Ahogy letettem az evőeszközt, fémes koppanást hallatott a tányér szélén. – Tudom, hogy kissé… Elutasító voltam. De… Ismerd be, hogy te sem kezdtél nálam túl fényesen – húztam el a számat.

- Egy vámpír a bevésődésed… - borzongott meg Jade. Vettem pár mély levegőt. Tudtam, hogy teljesen normális a hozzáállása – legalább is, egy farkas csak szélsőséges esetekben viszonyulhat másképp a vámpírokhoz, mint amilyen az enyém is volt.

- Cullenék mások. Ha megismernéd őket… - vetettem fel az ötletet, és kíváncsian vártam, hogy reagál rá. Ha mégis Jasper miatt jött ide, akkor igyekezne a közelébe kerülni…

- Megismerni? – Jade úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Egyre biztosabb voltam abban, hogy tényleg nem Jasper miatt jött. Viszont attól még felismerheti, kivéve, ha távol tartom őket egymástól. Ez pedig menni fog, ha Jade és Jasper is a határ nekik való oldalán marad. – Figyelj, nem okozok gondot nektek, és nem támadok rájuk, de hidd el, jobb, ha nem hozod őket a közelembe – torzult el az arca egy pillanatra. – Ha el tudod fogadni, hogy én nem tudom ezt megérteni, és nem akarok a közelükben lenni, akkor maradok, ha nem… Akkor tényleg jobb, ha elmegyek. Sajnálom, de az elveimen nem tudok változtatni.

- Nem kell elmenned – ismételtem meg magam. – Ennyi erővel az összes társamat száműzhetném La Push-ból. Ti ezt nem érthetitek, mert túl… - két kezemet nyújtott ujjakkal elhúztam a fejem két oldalán a szemellenzőt jelezve. A farkasok nem ismerték Cullenékat, csak általánosítottak. És a csőlátásuk miatt nem is vették a fáradtságot arra, hogy megpróbáljanak változtatni a látásmódjukon. – Attól még, hogy nem értesz meg engem, nem muszáj haragban lennünk. Ha nem sértegetsz többé…

- Igyekszem – mosolyodott el Jade.

- És… Ha megesküszöl nekem, hogy magadra is kötelező érvényűnek veszed az egyezséget, amit a farkasok kötöttek Cullenékkal. Amíg nem bántanak senkit a jövőben – hangsúlyoztam ki a szót, hogy a múltbeli események ne befolyásolhassák az ígéretet. -, addig te sem bánthatod őket! – néztem Jade szemébe. – Esküdj meg, hogy betartod ezt, bármi is történik! – Elgondolkozva nézett vissza rám egy fél percig, aztán bólintott.

- Rendben – állt fel sóhajtva, és felém nyújtotta a kezét. – Megesküszöm neked a becsületemre, hogy betartom a quileute-ok szerződését a vámpírcsaláddal. – A szemébe nézve hittem, hogy komolyan gondolja, viszont csak remélni tudtam, hogy nem tévedek hatalmasat azzal, hogy bízom a szavában. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy le kell ülnöm Jonathannal ismét, hogy megbeszéljünk pár óvintézkedést, amely Cullenék biztonságát szavatolja majd. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és biccentettem.- Akkor jó étvágyat! Én kimegyek sétálni egy kicsit…

- Esik az eső – közöltem Jade-del a nyilvánvaló tényt.

- Az nem baj – vonta meg a vállát. – Nem vagyok cukorból – felelte, aztán kisétált a házból. Az ablakon át figyeltem, ahogy elindult a Joshua háza felé vezető ösvényen. Gyorsan belapátoltam a tojást, aztán elmostam a tányért, és a szárítóra helyeztem.

Rápillantottam Edwardra, aztán felmentem az emeletre, lezuhanyoztam és átöltöztem. Még mindig nedves hajjal léptem be a szobámba, hogy magamhoz vegyem a leveleket. Edward párnáján lehúztam a zipzárt, elővettem a borítékkupacot, aztán becsúsztattam a nadrágom derékrészébe félig.

Mire végeztem, az öcsém már ébredezett, és gügyögve próbálta meg felkelteni a figyelmemet. Apró kezeivel négykézlábra küzdötte magát, és hatalmas barna szemeivel figyelte, ahogy közeledek felé.

- Szép reggelt, prücsök! – köszöntöttem, mire vigyorra húzódott a szája. – Megéheztél? – érdeklődtem. Kiemeltem Edwardot a kiságyból, tisztába tettem, aztán kivittem magammal a konyhába. Az etetés most már rutinmunkának számított, így gyorsan végeztünk vele. – Tudod mit? Átmegyünk, odaadunk valamit Jonathannak, aztán meglátogatjuk Esmét és Rosalie-t, rendben? – mondtam el az aznapi terveimet. Biztos voltam benne, hogy Esméék nagyon hiányolják az öcsém társaságát, és ha már én úgyis minden nap átjárok, miért ne vihetném magammal a testvéremet is, hogy boldoggá tegyem őket.

Az egyik kezemben Edwarddal, a másikban egy ernyővel visszasiettem Nate-hez, de ahelyett, hogy csak úgy átadtam volna a leveleket, aztán tovább mentem volna a Cullen házba, ahogy terveztem, végül úgy alakult, hogy meg kellett várnom Jonathant, aki Carlisle meghívására velünk tartott.

Kissé idegesen lépkedtem a határ felé – miközben legalább az eső elállt. Az én gondolataim le voltak zárva Edward előtt, de Jonathan fejéből simán kiolvashat mindent, ami tegnap este és ma reggel történt. Nem akartam, hogy a két fiú egymásnak essen, és esetleg még az egyezség is felbomoljon. Főleg most nem, hogy itt volt a Jade-probléma. Az egyezség volt az egyetlen, amivel visszatarthattam őt a bosszútól, remélve, hogy farkasként legalább olyan szavatartó, mint bármelyikünk. Úgy döntöttem, hogy a kérdést Nate-nek majd csak később vetem fel, nem akartam még jobban felzaklatni magam az Edwarddal való találkozás előtt, nehogy valami gond legyen. A gyomrom már fájt egy kissé, mire elértük a tornácot. Cseppet sem lepődtem meg azon, hogy Edward már ott várt rám – valószínűleg messziről hallotta, hogy közeledünk a házhoz. Az arca elsötétült, ahogy Nate-re nézett, de nem szólt egy szót sem.

- Felmegyek a dokihoz – közölte Jonathan köszönés nélkül, majd meg sem várva Edward beleegyezését, benyitott a házba.

- Hol van Alice? – néztem körbe. Az egyezségünk szerint a közelben kellett lennie.

- Itt vagyok – hallottam meg a csilingelő hangot valahonnan a fejem fölül. Alice a szobája ablakában lógott félig kihajolva, és vigyorogva integetett felém.

- Szia! – intettem vissza neki. – Szólnál Esmének és Rose-nak, hogy hoztam egy kis meglepetést? – emeltem feljebb a karomban az öcsémet.

- Már nem kell szólni nekik… - nevetett fel Alice.

A bejárati ajtó kinyílt, és Esméék siettek ki rajta. Pár lépésnyire megtorpantak tőlem, mivel ösztönösen hátrálni kezdtem előlük.

- Sziasztok! – köszöntem próbálva minél kevesebbszer levegőt venni, bár az, hogy odakint voltunk, és nem bent a házban, egy kicsit könnyebbé tette a helyzetet.

- Örülünk, hogy látunk titeket – mosolygott rám kedvesen Esme. Rosalie is bólogatott, de nem vette le a szemét a testvéremről.

- Megkaphatjuk? – nyújtotta ki felém a karjait mohón. Edward odalépett hozzám, gyorsan átvette a kicsit a kezemből, és átadta Rose-nak.

- Köszönöm – tátogtam oda Edwardnak. Esme és Rosalie szagához is éppúgy hozzá kellett még szoknom, mint Jasperéhez. Egyikük sem volt még annyi ideig a közelemben, mint Alice, Carlisle vagy Edward, így velük még nehezebben ment az egy légtérben való tartózkodás.

- Hálásak vagyunk, amiért elhoztad – szólalt meg Esme, majd adott egy puszit az öcsém homlokára, aki önfeledten rugdalózva vigyorgott, mintha érezte volna, hogy haza érkezett. – Akkor… magatokra hagyunk titeket – mosolygott Edwardra, majd mindhárman bementek a házba.

- Én azért még itt vagyok, szóval, legyetek jók! – hallottam megint Alice hangját odafentről. Akár egy őrangyal… Edward morcos pillantást vetett rá, mire visszahúzódott kissé, nagyobb magánéleti teret hagyva nekünk.

- Leülünk? – mutatott a lépcső felé Edward. Bólintottam, majd helyet foglaltam az egyik fokon. Edward tétovázva pillantott rám, majd végül leült ugyanannak a lépcsőfoknak a másik oldalára.

- Milyen éjszakád volt? – Bárki más egyszerű kérdésként értelmezte volna a mondatot, de én kiéreztem belőle azt a kis felhangot, amitől az idefelé úton tartottam.

- Valószínűleg úgyis tudod, nem igaz? – hunyorogtam rá. Az éppen oszlani kezdő felhőréteg mögül egy pillanatra előtűnt egy napsugár, ami egyenesen a szemembe világított.

- Csak azt, hogy mi történt. Azt nem, hogy te hogy érzed magad tőle…

- Ó… - nyögtem fel. – Igazából… Nem tudom. Mármint, most már azt hiszem, minden oké.

- Nem fog próbálkozni – pillantott a ház felé Edward Jonathanra utalva. – Kivéve persze, ha te is úgy akarnád…

- Dehogy is akarom! – csattantam fel.

- Mert nincs más választásod? – Edward kérdése tele volt bizonytalansággal. Hát ezt is tudja már…

Mély levegőt vettem, aztán ismét ránéztem. A napsugár végigsimogatta a hófehér bőrt a lépcsőn támaszkodó alkarján, vakító gyémántokat varázsolva alá. Egy pillanatra elakadt lélegzettel, megbabonázva néztem az izmok fényjátékát, aztán óvatosan kinyújtottam a kezemet. Edward megmerevedett mellettem, és csak akkor hallottam egy halk sóhajt, mikor az ujjaim elérték őt. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból, és magamban azon rimánkodtam, hogy Alice adjon még pár percet, mielőtt leállít.

- Ha nem lennék bevésődve, akkor is téged akarnálak csak… - feleltem, miközben végigcsúsztattam a mutatóujjamat a karján egészen a tenyeréig. A forróság az ujjbegyemből felfutott a vállamig, hogy ott szétválva egyszerre melegítse fel az arcomat, dobogtassa még gyorsabban a szívemet, és okozzon fájó szorítást az alhasamban. – Elmondtam Jonathannak is, ahogy láthattad. Annyira erősek voltak az érzelmeim, hogy még a farkas is téged választott – néztem fel a kezeinkről a most épp sötétarany tekintetbe. Az ujjaink egymásba fonódtak, és most először éreztem úgy, hogy a bennem lévő farkas erőfeszítés nélkül mászott vissza az általam kreált ketrecbe, hogy kiélvezhessem Edward közelségét.