A jövő reménysége - 10. fejezet

10. HÍVÁS



JÓ PÁR PERCIG CSAK ültünk egymás mellett ujjainkat és tekintetünket egymásba fonva. A légzésem el-elakadt, miközben az agyamból minden épeszű gondolat kiköltözött. Edward a bűvöletébe vont teljesen – ha nem lett volna vegetáriánus, és nem szeretett volna annyira, hogy sosem akarna bántani, akkor most a rózsaszín köd miatt önként hagytam volna neki, hogy belém harapjon.

- Meg akarlak csókolni… - Edward rekedtes hangja csak egy kis idő után állt össze értelmes mondattá a fejemben. Szárazon nyeltem egyet.

- Nem lenne szabad – motyogtam. A bizsergő érzés szétáradt az egész testemben, de az ajkaimban volt a legerősebb. Tudtam, hogy vagy ezer oka van annak, hogy miért nem kéne megtennünk, de hirtelen egy sem akart beugrani. Aztán az agyam egyik leghátsó zugából mégis csak a felszínre bukkant az egyik indok. – Alice… Alice figyel.

- Mit érzel most? – jött a kérdés felém, mire halkan felnyögtem. Edward arcára kiült a szokásos félmosoly. – Azt hiszem, rosszul tettem fel a kérdést… Mit érez most a farkas?

- Semmit… - susogtam. – Semmit. A farkas alszik.

- Akkor óvatos leszek, hogy ne ébresszem fel. – Éreztem meg Edward szabad kezének simítását az arcomon. Elakadó lélegzettel hagytam, hogy végighúzza az ujjait egészen a nyakamig, aztán lassan előre hajoljon, és a szájával végigcirógassa az enyémet. Szédelegve kóstolgattam az édes ízt, miközben próbáltam az öntudatomnál maradni. Halk torokköszörülésre riadtam, majd Edward felmordult, és elhúzódott tőlem. Csalódott nyöszörgés hagyta el a torkomat. - Alice túl jól végzi a munkáját… - Bár még mindig csukva voltak a szemeim, kihallottam Edward hangjából a halvány dühöt.

- Máskor örülnék ennek, de most… - sóhajtottam. Csak jó pár perc múlva néztem fel. Edward még mindig átható pillantással bámult rám – ami nem igazán segített az önuralmam fenntartásában -, aztán hirtelen felkapta a fejét. Én is meghallottam azt, amit ő, és kissé feszült mosolyt varázsoltam az arcomra, mert tudtam, hogy nem sokára poénáradatot kapok a nyakamba.

- Szép napot, húgocskám! – lépett elő a fák közül vigyorogva Emmett, és már messziről integetett. Visszaintettem neki, és felálltam a lépcsőről – Edward velem együtt emelkedett fel, hogy ne kelljen elengednie a kezemet.

- Szia, Emmett!

- Meguntad a bolhákat a túloldalon, és hazajöttél? – nevetett fel mély hangon. Éreztem, hogy Edward ujjai megfeszülnek – valószínűleg tartott tőle, hogy mérges leszek az új családom sértegetésétől.

- Á, nem, arra már beszereztem pár bolhanyakörvet – szólaltam meg vigyorogva. – Most csak azért ugrottam át, hogy beadjak néhány légfrissítőt arra az esetre, ha több időt terveznék itt tölteni. Tudod, kell a szag miatt… - legyezgettem meg a levegőt az orrom előtt. Emmett egy pillanatig csak bámult rám, aztán kacagni kezdett. Edward szorítása enyhült a kezemen.

- Örülök, hogy itt vagy, húgocskám! Hiányzott már a humorérzéked – kacsintott rám.

- Nekem meg hiányoztak a csipkelődéseid – vallottam be. Ha az ember hozzájuk szokott, és megértette, hogy nem gonoszságból fakadnak, akkor tényleg egész jókat lehetett röhögni Emmett beszólásain. Edward köhintett halkan egyet, és merev tekintettel nézett Emmettre.

- Mi az? – vonta fel a szemöldökét Emmett értetlenül, aztán hirtelen kiült az arcára a felismerés. – Ó, persze… Akkor én megyek is, ti meg… Beszélgessetek vagy, amihez épp kedvetek van – kaptam egy újabb vigyort, majd Emmett felsétált a lépcsőkön az ajtóig – visszafojtottam a lélegzetemet, és a korláthoz passzírozódva próbáltam a legtávolabb húzódni tőle -, és eltűnt a házban.

- Ne haragudj az érzéketlensége miatt – szabadkozott Edward, miközben ujjai simogatni kezdték a kézfejemet.

- Ugyan – vontam meg a vállam. – Ő Emmett. Attól még, hogy most farkas vagyok, értem a viccet – mosolyogtam fel rá.

- Ó, hát ilyen nincs… - mordult fel hirtelen.

- Mi az?

- Carlisle és az Alfád el akarnak orozni tőlem – húzta el a száját. A következő óráim azzal teltek, hogy ismét vért adtam – mostanában többször csapoltak le, mint egész életemben összesen -, aztán végighallgathattam Carlisle újabb elméleti fejtegetését, amiből csak annyit fogtam fel, hogy ha netalántán, észrevesszük, hogy új farkas van átváltozóban, akkor szólunk neki, és megvizsgálhatja – szigorúan Jonathan felügyelete alatt. Egyikük sem akart kísérletezni senkin, nehogy véletlenül ártsanak bárkinek is, de egy átalakulóban lévő farkastól szerzett vér- és DNS-minta Carlisle szerint, sokat lendíthetett a kutatásain.

Már kora délutánra járt az idő, mire végre elszabadulhattam a dolgozószobából. Edward megint ugyanott várt rám, ahol elváltunk egymástól. Automatikusan nyújtottam felé a kezemet, hogy legalább ennyivel közelebb lehessek hozzá, aztán magam után vontam a nappali felé az öcsémékhez. Carlisle kivételével, akit magával ragadott a kísérletezési láz, az egész Cullen család kiélvezte, hogy végre megint együtt vagyunk mind.

- Emmett, azonnal tedd le! – Hallottam meg Rosalie hangját, ahogy beléptünk a helyiségbe. Emmett a magasba emelte a testvéremet, és mindkettejük élvezetére repülőset játszott vele – az első alkalom óta, amikor kézbe vette, sokkal bátrabban nyúlt már Edwardhoz -, Rose pedig rettegő tekintettel próbálta meg visszaszerezni őt. Nem mert erőszakosabban fellépni, nehogy véletlenül baja essen a kicsinek, így csak verbálisan fenyegetőzött. – Emmett Cullen, tedd le, nem hallod?

- Nyugalom, te is látod, hogy élvezi… - Az öcsém hangos kacagása betöltötte az egész szobát.

- Ha nem adod ide fél másodpercen belül, én esküszöm… Esküszöm… - szorultak ökölbe Rose kezei. Én is kissé megszeppenve figyeltem a jelenetet, bár hittem, hogy Emmett tudja, mit csinál, és sosem ártana még véletlenül sem az öcsémnek.

- Mi lesz akkor? – vonta fel a szemöldökét Emmett kihívóan, miközben karját a magasba nyújtva az öcsémmel együtt, megállt egy pillanatra. Edward lábaival és kezeivel a levegőben kapálózva próbálta meg rávenni őt, hogy folytassák a játékot.

- Akkor… - Rosalie összepréselt ajkakkal meredt Emmettre. – Akkor nem szexelek veled egy hónapig! – A szobában hirtelen megfagyott a levegő, majd egyszerre tört ki mindenkiből a visszafojtott kuncogás. Rosalie gyilkos pillantást vetett felénk, majd újra Emmett és az öcsém párosára koncentrált.

- Úgysem bírnád ki… - nézett rá Emmett bizonytalanul.

- Úgy véled? – tette csípőre a kezeit Rose. – Jól gondold meg, most egy kisbabáról van szó… - Mind ismertük Rosalie legnagyobb álmát, ami sosem válhatott valóra, és tudtuk, hogy milyen érzékeny, ha egy gyerekről van szó. Edwardot pedig, a vele töltött sok idő miatt úgy szerette, mintha a saját vére lett volna. Emmett egy másodpercig csak bámult rá, aztán elfintorodott, és átnyújtotta a testvéremet Rosalie-nak.

- Helyes döntés – ölelte magához a kicsit Rose.

- Tudom, hogy nem tetted volna meg – lépett mögé Emmett, és miközben Rosalie nyakába csókolt, kezével belemarkolt a fenekébe is. Elpirulva fordítottam a tekintetemet a padló felé.

- Esme, megfognád egy kicsit? – kérdezte Rosalie, majd mielőtt észbe kaphattam volna, már le is passzolta az öcsémet a kérdezettnek. Emmett lassú léptekkel hátrálni kezdett, aztán a másodperc egy töredéke alatt elsuhant mellettünk, Rose pedig követte.

- Hajaj, most megkapja a magáét – kuncogott fel Alice. Eddig a kanapén ülve figyelte a jelenetet Jasper mellkasához bújva, most viszont felkelt, és elénk lépett. Az ő illatát már egész megszoktam, de a szobában töményen kavargó vámpírszag, mintha maró hatású lett volna.

- Látom, nem haltál bele az unalomba odafent – mosolygott rám szélesen. – Már arra készültem, hogy mentőakciót szervezek a számodra – kacarászott csilingelő hangon.

- Bocsáss meg, drágám! – szólalt meg Esme is tapintatosan tartva a távolságot tőlem. – Ha Carlisle egyszer fellelkesül, akkor hajlamos elragadtatni magát.

- Semmi gond… - legyintettem. – Megbocsátotok egy pillanatra? – kértem, aztán elengedve Edward kezét kifordultam a nappaliból, és a bejárati ajtót feltépve kisiettem a verandára.

- Jól vagy? – hallottam meg Edward hangját a hátam mögött.

- Persze, semmi baj – támaszkodtam neki a fakorlátnak, és mélyeket szippantottam a friss levegőből, hogy megtisztítsam az orromat a kellemetlen szagtól. – Nekik is ilyen nehéz? – intettem a fejemmel a ház felé.

- Elviselni az illatodat? – kérdezte Edward, és mellém sétált, de most nem ért hozzám. Hirtelen nyilallt belém a felismerés. Én már elmondtam Edwardnak, hogy az ő illata kellemes maradt a számomra, de valahogy az sosem jutott eszembe, hogy fordítva vajon, mi a helyzet. Rá nincs hatással a bevésődés, ami vonzóvá tehetné számára a szagomat. Vajon büdösnek érez? Olyan nehéz elviselnie a szagomat, mint ahogy nekem a többiekét? Hirtelen kellemetlen szégyenérzés öntött el, és igyekeztem magam kicsire összehúzni, mintha attól a szagom intenzitása is csökkenne. – Alice azt mondta, hogy már egész megszokta, a többiek… Hát, egy kissé kellemetlen nekik, de minél többet vagy itt, annál hamarabb változik ez majd.

- És… te? – csúszott ki a számon.

- Mit én? – fordult felém értetlen arcot vágva.

- Te hogy viseled? – Úgy ejtettem ki a kérdést, mintha csak valami semmiségről lenne szó, és nem is érdekelne a válasz, holott, a szívem a torkomban dobogott. Nem tudom, mire volt jó ez a megjátszás, hiszen, Edward úgyis hallotta az izgatottságom tam-tamját, egyszerűen csak ösztönös, önvédelmi reakció volt.

- Az illatodat? – Az, hogy Edward nem a szag szót használta, némi reménykedésre adott okot, bár nem mertem előre megkönnyebbülni. Előbb hallanom kellett a válaszát.

- Igen, azt. Számomra jó az illatod, de engem köt a bevésődés. Számodra milyen az enyém?

- Csacsi Isabellám… - sóhajtott fel Edward. Óvatos mozdulattal kinyújtotta felém a kezét, és figyelve minden rezdülésemre, végigsimított az arcomon. – Azt mondtad nekem, hogy bevésődés nélkül is szeretsz, és azt hiszed, hogy csak mert engem nem köt, más hatással vagy rám, mint eddig?

- Hát… - bizonytalanodtam el. – Nem tudom… Más hatással vagyok? – haraptam be az alsó ajkamat. Edward felnevetett, én pedig elvörösödtem.

- Szeretlek téged. Szeretem a hajadat, a tekinteted, ahogy elpirulsz, a bőröd, és az illatodat is. Nincs olyan dolog, amit ne szeretnék benned. Még a makacsságodat is szeretem – vigyorodott el. – És ha igaz, amit mondtál, te sem a bevésődés miatt érzed kellemesnek az illatomat, hanem mert egyszerűen szeretsz engem. Vagy nem így van? – nézett a szemeimbe, miközben a keze még mindig a nyakamon nyugodott, és az ujjai önálló életre kelve, lágyan cirógattak.

- De, így van – fújtam ki szaggatottan a levegőt, miközben apró borzongás futott végig rajtam.

- Helyes – biccentett, aztán közelebb hajolt a nyakamhoz – egész testemben megfeszültem -, és vett egy mély lélegzetet. – Imádom az illatodat.

- Hé, gyerekek, még mindig figyelek – kocogtatta meg az ablaküveget Alice. – Gyertek, Edy baba éppen beszélni tanul.

- Edy baba? – fintorodott el Edward.

- Hé, én találtam ki ezt a becenevet neki, szóval, ha nem akarod, hogy téged is így hívjalak nyilvános helyen, akkor jobb, ha nem cikizel – ráncolta össze az orrát Alice.

- Rendben, rendben, egy szót sem szóltam – emelte fel a kezeit megadóan Edward, aztán hátat fordított az ablaknak, és rám fintorgott. Nem bírtam elfojtani egy kuncogást. Jó volt megint itthon lenni.

Rose és Emmett már újra a nappaliban voltak, mire visszamentünk. Esme tartotta most az ölében az öcsémet, Alice pedig előttük ült, és különböző játékállatokat mutogatott neki. Muszáj volt mosolyognom azon, hogy több száz éves vámpírok legalább annyira élvezik a játékot néhány plüssállattal, mint egy alig nyolc hónapos csecsemő.

- Ez itt a maci – rázta meg az egyik játékot Alice Edward orra előtt. – Mit mond a maci? – gügyögte magasabb hangon, mint ahogy általában beszélt. Edward halk brümmögő hangot hallatott. – Igen, brumm, azt mondja! – sikkantott fel Alice boldogan.

A kezébe vett egy macska formájú plüsst, engem pedig már előre rázott a röhögés, mert sejtettem, hogy mi fog kisülni az egészből. Edward kérdőn pillantott rám, de én csak megráztam a fejem, és Alice-ék felé intettem, hogy figyeljen.

- Ez itt a cica – kezdődött előröl a procedúra pont ugyanúgy, mint az előbb. – Mit mond a cica, Edy baba? – várta a választ Alice úgy bámulva az öcsémre, mintha a rák ellenszerének a nevét szedhetné ki belőle.

- Brrrrrrrr… - Úgy tört ki belőlem a röhögés, mint szénsavas ásványvíz a palackból egy rázós út után. A könnyeimet törölgetve próbáltam meg erőt venni magamon, miközben Alice morcos arccal nézett rám.

- Csak… Csak annyit tud mondani, hogy brrrr… - magyaráztam levegő után kapkodva. – A maci… a maci csak véletlen volt.

- Ó… - Alice elszontyolodva tette le a cicát.

- Hé, de attól még mutogathatod neki az állatokat – próbáltam meg jobb kedvre deríteni. – Sokat tanul belőle. Először is, ha nem is mondja még, megjegyezheti a szavakat. Másodszor, fejleszted vele a beszédkészségét, mert látja és hallja, hogyan formálod a hangokat – soroltam.

- Tényleg? - Alice elgondolkozva vette újra a kezébe a plüssállatot.

- Esküszöm – tettem a szívemre a jobb kezemet.

- Akkor jó – vigyorodott el, és újra megrázta a cicát Edward előtt. – A cica azt mondja, miáu – magyarázta. – Miiiiáááuuu – nyomott meg minden hangot, miközben olyan erőteljes szájmozgással formálta meg őket, hogy ha ember lett volna, biztosan kiugrik az állkapcsa. Lehuppantam a kanapé elé a földre, és onnan figyeltem fél szemmel őket. A figyelmem felét viszont a nagyobbik Edward kötötte le, aki leült nem messze mellém, és ahelyett, hogy Alice-ék játékát nézte volna, le sem vette rólam a szemét.

Zavartan kapirgáltam a szőnyeget a körmömmel, miközben próbáltam az arcomba felkúszó forróságot megzabolázni – hasztalan. Végül Esme mentett meg, aki pár pillanatra lemondva az öcsémről, kiment a konyhába, hogy hozzon nekem pár szendvicset. Ezek után már teljesen a tányéromba süllyeszthettem a tekintetemet, mintha észre sem venném, hogy figyelnek. Persze, a zavarom ettől még nem múlt el, így sikeresen leettem magam paradicsomszósszal, és úgy folyt a szám mellett ki a narancslé egy túl nagy korty után, mintha szökőkút lettem volna.

- Azt hiszem, neked sem ártana egy előke… - röhögött rajtam Emmett, miközben Rose egyik szőke hajtincsével játszadozott. – Születésnapodra azt kapsz tőlem – ígérte, majd felszisszent Rosalie könyökétől, ami hirtelen az oldalába szaladt.

Gyanakodva néztem végig a család összes tagján, de mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Hirtelen még Edward is érdekesebbnek találta az öcsémet, mint engem. Már épp fel akartam szólalni az ügyben, hogy nem szeretnék nagy születésnapi felhajtást, mikor megjelent Jonathan és Carlisle a lépcsőkön.

- Végeztünk – állt meg Nate a nappali bejáratában, míg Carlisle Esméhez sétált, és leült mellé. – Én most hazamegyek, te nem jössz?

- Én még maradnék, ha nem gond… - néztem rá kérlelőn.

- Rendben, ahogy gondolod – bólintott.

- Elnézést… Jonathan… - állt fel Esme hirtelen. – Nem éhes esetleg? Készítettem némi ételt Isabellának, és még maradt belőle, szívesen…

- Nem, köszönöm! – Jonathan hangja elég kemény volt ahhoz, hogy Esme ne erőltesse tovább a dolgot. A mellkasom összeszorult ettől. A gondolat, hogy a két családom utálja egymást, fájdalmasabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. – Sötétedésre azért gyere haza – pillantott rám Nate ismét, majd köszönés nélkül kisietett a házból. Edward olyan gyorsan pattant fel mellőlem, hogy időm sem volt utánakapni, vagy megkérdezni, hová megy. Idegesen pillantottam a többiekre, miközben azon gondolkoztam, hogy kimenjek-e a két fiú után megnézni, hogy még élnek-e, vagy bízzak a józan eszükben.

- Nem lesz gond – mosolygott rám Alice biztatóan, így maradtam a helyemen, de a gyomrom egészen addig diónyi méretű volt, míg Edward újra fel nem tűnt.

- Csak egy kérdés… - néztem Edwardra, mikor visszaült mellém. – Él és sértetlen?

- Igen és igen – felelte, miközben a szája sarka megrándult. Nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől, vagy inkább egy mosolyt nyomott el.

Ezután szerepcsere történt. Most Edward volt az, aki mindenre figyelt, csak rám nem, és én voltam, aki fürkésző tekintettel bámultam őt. Tudni akartam, mit mondott Jonathannak! A tegnap estéről volt szó? Vagy valami másról? Normálisan beszélgettek, esetleg összevesztek? Vajon, Nate még szóba áll velem, miután hazamegyek? Bosszúsan sóhajtottam fel. Most már értettem, milyen zavaró is lehet Edwardnak, hogy nem képes olvasni a gondolataimban.

Arra kaptam fel a fejemet, hogy Esme és Carlisle előttem állnak.

- Igen? – néztem fel rájuk, ami így a földön ülve elég kényelmetlen testtartást eredményezett.

- Tudod, azon gondolkoztunk Carlisle-lal, hogy vajon mit tervezel a tanulmányaidat illetően… - szólalt meg Esme.

- A tanulmányaim… - elég bamba fejet vághattam, mert mindketten elmosolyodtak.

- Iskolába kéne még járnod – segített ki Carlisle.

- Öhm… Igen, persze – feleltem. Az igazság az volt, hogy mióta eljöttem Tucsonból eszembe sem jutott a gimnázium. Olyan volt, mintha egy előző életben kellett volna csak foglalkoznom a tanulással.

- A La Push-beliekkel beszéltél már erről? A rezervátum iskolájába fogsz járni? – érdeklődött Esme.

- Én… Nekem még nem jutott eszembe ez a téma eddig – ismertem be.

- Pedig le kéne érettségizned. Az érettségi fontos – szólt közbe Edward is.

- Mi már csak tudjuk – kuncogott fel Alice, aztán újra az öcsémnek való magyarázásra fordította a figyelmét.

- A lényeg, hogy folytatnod kéne az iskolát – nézett rám Edward komolyan.

- Ha ez ennyire fontos neked… - egyeztem bele. Engem nem igazán érdekelt az iskola. Szerettem tanulni, tapasztalatokat szerezni, de az új életemben annyi mindent meg kellett még ismernem, hogy a gimnázium folytatása és az érettségi teljesen lényegtelennek tűntek.

- Nem, ez neked fontos – komorult el Edward arca.

- Oké – vontam meg a vállam, de a kemény vonások csak nem akartak lágyulni, ezért inkább zavartan néztem vissza Carlisle-ékra. Nem értettem, hogy mi baja lehet Edwardnak. – Megbeszélem majd a dolgot Jonathannal – ígértem. Carlisle éppen mondani akart még valamit, mikor felhangzott a halk csörgés.

- Elnézést, egy pillanat – vette elő a mobilját, aztán a füléhez emelte. – Dr. Cullen – szólt bele. Mikor meghallotta a választ, az arca meglepettséget tükrözött, ahogyan a többieké is. Valószínűleg, ők is hallották, hogy ki van a vonal másik végén. Én is koncentrálni kezdtem, de csak annyit tudtam kivenni, hogy egy női hang Jaspert követeli a telefonhoz, így nem igazán értettem, hogy mi is folyik itt. – Beszélni akar veled, azt mondja élet-halál kérdése – nyújtotta a készüléket Jasper felé végül Carlisle. Alice kezében ropogó hangot adott a műanyagcsibe, de nem szólt egy szót sem.

- Mondd! – szólt a telefonba Jasper, majd faarccal kisietett a nappaliból. Megrökönyödve pillantottam körbe. Mintha mindenkiben megfagyott volna a levegő. Alice üveges tekintettel meredt maga elé, miközben a csirke feje leesett a szőnyegre. Kellett pár másodperc, mire egyáltalán meg mertem szólalni, de akkor is önkéntelenül suttogóra vettem a hangomat, bár tudtam, hogy felesleges.

- Mi folyik itt? – kérdeztem Edwardtól. Kifújta a tüdejéből a levegőt, aztán felpattant a földről.

- Gyere, most hazakísérlek – húzott fel a földről. Rose adott egy puszit az öcsém fejére, majd kérés nélkül átadta. Valami gond volt. Valami olyasmi, ami az egész családra kihatással lehetett – és az arcukból ítélve, negatív kihatással. Ahogy kiléptünk a nappaliból, Alice még csak el sem köszönt tőlem. Ez még jobban megerősítette bennem a rossz érzést.

- Mi történt? – álltam meg az erdő szélén, miután Edward majdnem szó szerint kitoloncolt a házból.

- Semmi – rázta meg a fejét.

- Nem vagyok hülye! – csattantam fel idegesen. – Valami gond van. Tudni akarom!

Edward úgy tett, mintha nem is hallana. Elindult a fák közé, én pedig kénytelen-kelletlen követtem.