A jövő reménysége - 12. fejezet

12. VESZTESÉG



OLYAN GYORSAN ROHANTUNK vissza a házakhoz, hogy ha még ember lettem volna, akkor biztosan kiszakadt volna a tüdőm. A szívem így is dörömbölt a mellkasomban, bár ez inkább a rémületnek volt betudható, semmint a megterheltségnek. Már Aidanék verandáján hallani lehetett a fájdalmas sikolyokat, és ahogy beléptünk az előszobába, azonnal megéreztem a vér fémes illatát. A konyha előtt a padlón még élénkvörös volt a tócsa, ami csak még inkább megijesztett. Mielőtt elérhettük volna a lépcsőt, Juliette jött le az emeletről. Az arca teljesen elfehéredett, mintha csak neki lett volna vérvesztesége.

- Aidan és Esther fent vannak vele, hívtuk Dr. Cullent, mindjárt itt lesz – nyögte ki, miközben elsietett mellettünk. – Le… leküldtek pár törölközőért, én… - kinyitotta az egyik szekrényt, és remegő kezekkel kutatni kezdett benne. – Nem… nem találom őket – lehajtotta a fejét, és észrevettem, hogy megrázkódik a válla.

- Gyere, majd én megkeresem őket… - húztam arrébb, és intettem Nate-nek, hogy vegye át a támogató szerepét. Juliette azonnal belékapaszkodott, és hangosan sírni kezdett. Idegesen kerestem elő pár törölközőt, aztán az emeletre indultam. Mielőtt beléptem volna a hálóba, vettem pár mély lélegzetet, és elhatároztam, hogy bármit is találok odabent, erős leszek.

Az elhatározásom már akkor megingott, mikor az ajtót kinyitva egy újabb éles sikoly hatolt a fülembe. Saore az izzadtságtól csatakosan vonaglott az ágyban, az arca eltorzult a fájdalomtól. Aidan mellette ült, és hagyta, hogy a hosszú, vékony ujjak az övéibe kapaszkodjanak. Szabad kezével a párnába markolt, és a tehetetlenségtől kétségbeesve figyelte a szeretett nő vergődését.

- A törölközők. – Mutattam fel őket, mert nem voltam képes többet kinyögni. Esther odasietett elém, és átvette őket. Szerettem volna megkérdezni, hogy segíthetek-e valamiben, de csak lefagyva figyeltem, ahogy Esther megpróbálja a törölközőket Saore alá erőszakolni. Mikor odalentről meghallottam az ismerős hangot, halvány megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Carlisle majd tudja, mit kell tenni, ő majd segít…

Arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedjem őt a szobába. Egy apró pillantást vetett felém, de azonnal az ágyhoz sietett. Letette a táskáját az ágy szélére, aztán óvatos mozdulatokkal felhúzta Saore lábait. Zavartan pillantottam Aidanre.

- Kérem, doki, segítsen… - A hangja megtört volt. Tétován toporogtam egyik lábamról a másikra - a tehetetlenség érzése őrjítő volt.

- Mindent megteszek, amit tudok. – A fekete táska csatjainak hangjától összerezzentem – mintha felerősödve hallottam volna őket. Carlisle felnézett rám ismét csak egy másodperc erejéig, és a tekintetétől összerándult a gyomrom. Tudtam, hogy mit kér tőlem némán.

- Aidan… - Csak pár másodperc múlva találtam meg a hangomat, és akkor is elég haloványan szólt. – Szerintem, jobb lenne, ha most kimennénk, és nem zavarnánk. – Aidan úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

- Nem hagyom egyedül… - kulcsolta a másik kezét is a Saoréval már összefonódott ujjaik köré, bár valószínűleg Saore ezt már meg sem érezte. A kimerültségtől félájultan feküdt a párnák között. A szemei még nyitva voltak, de látszott rajta, hogy már nem ebben a világban jár. Talán, így volt a legjobb neki…

- Csak útban vagyunk, Saore érdeke is az, hogy… - próbálkoztam ismét.

- Nem! – Aidan hangja határozott volt. Bocsánatkérően néztem Carlisle-ra, de ő csak megrázta a fejét.

- Szükségem lenne a fiamra – szólalt meg végül halkan, miközben teleszívott egy fecskendőt valamivel.

- Miért? – vonta össze a szemöldökét Aidan.

- Mert segítség kell. Nem vihetjük már be a kórházba, úgyhogy itt kell elvégeznünk a műtétet. Edward képzett orvos, kell a segítsége! – dörzsölgette meg Saore bal karjának hajlatán az ereket Carlisle, aztán a vénába szúrta a tűt. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy ne ájuljak el szégyenszemre – és még több gondot okozva.

- Milyen műtét? Miért kell megműteni? – Aidan szája megremegett.

- Sajnálom, de a magzat már nem él. – A csattanástól ijedten sikoltottam fel. Aidan széke hátradőlt, ő mintha egyetlen ugrással kerülte volna meg az ágyat, és mire észbe kaptam Carlisle már a falnál állt, Aidan hatalmas keze pedig a torkára feszült.

- Mit csinált vele? – Aidan őrjöngő tekintettel bámult az aranyszín szemekbe, miközben Carlisle olyan nyugodtan állt a szorongató marok fogságában, mintha csak a reggeli időjárásról beszélgetnének. Ahelyett, hogy rátámadt volna Aidanra védekezésképpen, egyszerűen felemelte a jobb kezét, és gyengéden a nyakán lévő ujjakra fektette.

- Szörnyen sajnálom. Nem tehettem már semmit. – Éreztem, hogy valaki arrébb tol az ajtóból, de csak azután jöttem rá, hogy Nate volt az, miután meghallottam a hangját. Igyekeztem kipislogni a szememből a könnyeket, de nem sok sikerrel. A következő pár perc homályosan összefolyt a szemeim előtt és a tudatomban is.

Először nem értettem, hogy mit is keres Jade a szobában, hiszen Saoréval még csak nem is kedvelik egymást, ezért megpróbáltam jobban odafigyelni a többiekre. Carlisle már ismét az ágy mellett tevékenykedett – Jonathannak sikerült meggyőznie róla Aidant, hogy Carlisle semmi rosszat nem tett, és ha nem ereszti el az egyetlen orvost a közelben, akkor Saorénak is baja eshet.

- Biztos, hogy ért hozzá? – Fogalmam sem volt, kihez szólt Carlisle kérdése, míg Jade nem felelt rá.

- Még régen sok szülést levezettem, és volt részem néhány komplikáltabb esetben is. És a vándorlásaim során is segítettem, ahol tudtam.

- Mégis csak jobb lenne, ha Edward… - próbálkozott ismét Carlisle az ötlettel, de a farkasok arcát elnézve inkább feladta. Tudtam, hogy a bizalmukat kizárólag Carlisle élvezi, és ő is csak szoros feltételek mellett. Az, hogy még egy vámpírnak engedélyt adjanak arra, hogy La Push határait átlépje, nonszensz volt a számukra. – Rendben, remélem, hogy tényleg tudja, mit csinál… - bólintott végül Carlisle Jade felé. Egy üveget vett elő a táskájából, és a benne lévő folyadékot először az ágyra, majd a kezére dörzsölte, aztán átadta Jade-nek. Láttam, amint előkerül egy pár orvosi gumikesztyű is, amit Jade undorral az arcán segített felvenni Carlisle-nak, hogy a lehetőségekhez képest betartsák a higiénia szabályait.

- Gyerünk, menjünk ki! – tehetetlenül tűrtem, hogy Esther a vállamat átkarolva kifelé irányítson a szobából, míg Nate Aidant bírta valahogyan távozásra. Ahogy az ajtó becsukódott a hátunk mögött, a gyomrom feladta a küzdelmet, és háborogva tiltakozott a mai nap során evett ételek benntartása ellen.

Sokáig ültem a mosdó padlóján a vécécsésze mellett, mert egyszerűen úgy éreztem, nem bírnám elviselni Aidan szenvedésének a látványát. Halkan nyílt ki az ajtó, és Juliette surrant be hozzám. Nem tudom, miért engem választott szenvedőtársnak, hiszen a fiúkat sokkal régebb óta ismerte – talán, mert én is nő voltam, és pontosan tudtam, mit érezhet -, de leült mellém a hideg csempére. A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy sírva kapaszkodunk egymásba.

A gondolattól, hogy Saore élete veszélyben van, hogy elveszítette a kisbabát, akinek annyira örült, felváltva áramlott végig az ereimen a folyékony, hideg rémület és a forrón lángoló fájdalom. Elképzeltem, mit éreznék, ha az én gyerekem halt volna meg. Aztán eszembe jutott Aidan, és szinte láttam magam előtt Edwardot, amint halott tekintettel mered a semmibe. A torkom összeszorult, és bugyborékoló, elfojtott zokogás tört elő belőle.

Nem tudom, mennyi ideig vigasztaltuk egymást Juliette-tel pusztán azzal, hogy egy szó nélkül öleltük a másikat. Arra sem emlékeztem később, hogy ki nyugodott meg hamarabb. Végül már csak ültünk a fürdőkád oldalának dőlve vörös szemekkel, és vártuk, hogy valaki meghozza a híreket.

Mikor megmozdult a kilincs mindketten összerezzentünk, és Juliette önkéntelen mozdulattal ragadta meg a kezemet. Joshua arca most egyáltalán nem volt olyan kemény, mint általában, és a hangja is sokkal lágyabbnak tűnt, mikor megszólalt.

- A doki most szólt ki. Saore rendben van. – A megkönnyebbüléstől hangosan fújtam ki a levegőt. Juliette letörölte a szeméből kicsurranó könnycseppet, és elengedve engem feltápászkodott a földről.

- Láthatjuk? – kérdezte azonnal.

- Aidan bent van nála. A doki őt is csak azért engedte be, mert nem lehetett visszatartani. Nem hiszem, hogy bemehetnénk. Talán, majd ha pihent egy kicsit… - Josh közelebb lépett Juliette-hez, és esetlenül végigdörzsölte a karját, hogy egy kicsit megnyugtassa.

- Megkeresem Danielt – indult az ajtó felé Juliette. Lassú mozdulatokkal álltam lábra, hogy én is kövessem, de Joshua keze megállított. Döbbenten és kissé bosszúsan néztem rá – nem lehet olyan érzéketlen, hogy most folytassa a délutáni veszekedésünket!

- Te jól vagy? – A kérdése váratlanul ért, és hirtelen elszégyelltem magam.

- Persze. Minden oké – füllentettem.

- Ha kérsz, csinálhatok egy teát, vagy valami… - ajánlotta, miközben az arcszíne szederjessé változott. Nem értettem, mi ütött belé.

- Nem, köszönöm – motyogtam. – Elengednél, kérlek – pillantottam le a karomra, mire Joshua még vörösebbé válva rántotta vissza a kezét.

- Ne haragudj!

- Semmi gond – léptem egyet újra az ajtó felé, de Josh hangja megállított.

- Isabella… Én csak… Szeretnék bocsánatot kérni a délutániért. Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint valami állat. – Ahogy visszapillantottam Joshuára, láttam az arcán a szégyenkezést. – Én csak… Annyira fel tud bosszantani Nate hozzáállása, és… a vámpírok – borzongott meg. – Nem értem, mi ez az egész, és… félek. Mármint, ne értsd félre – tette hozzá gyorsan, miközben még inkább zavarba jött. – Nem a saját bőrömet féltem, bármikor kiállok akármelyik vámpírral. Attól félek, hogy nektek valami bajotok esik. A falkának, a lányoknak, a la push-iaknak. Nekem ti vagytok a családom, ha…

- Nem fogsz elveszíteni minket. – Nem tudom, hogy Josh bűnbánata volt-e az ok, vagy a történtek miatt láttam más fényben mindent, de a megbocsátásom teljes és igazi volt. Joshua elé léptem, és felnéztem a fekete szemekbe. – Az én családom is ti vagytok, és sosem hagynám, hogy bármi bajotok essen. Higgy nekem! Cullenék nem akarnak rosszat. Csak segíteni akarnak nekünk. – Joshua sóhaja keserű volt. Egy pillanatra a kád felé fordította a fejét, aztán visszaemelte a tekintetét rám.

- Elhiszem, hogy te hiszel bennük – jelentette ki. Szomorúan léptem hátrébb egyet. Nem ez volt az, amit hallani akartam. – Hidd el, én próbálok hinni bennük, de…

- De nem megy – fejeztem be a mondatát.

- Sajnálom – túrt bele a hajába. – Bár igazad lenne… Akarom, hogy igazad legyen! De… Ha mégis tévednél, én megvédelek majd téged és a többieket is. Ezt megígérem! – olyan harcias tűz lobogott a sötét tekintetben, ami egyszerre ijesztett meg, és töltött el valamiféle büszkeséggel.

- Tudom, hogy számíthatunk rád. Csak hagyd, hogy bebizonyítsam az igazamat. Majd idővel meglátod, hogy tévedsz. – A hangom elég magabiztos volt ahhoz, hogy Josh arcára halvány mosoly üljön ki.

- Meglátjuk – bólintott. – Gyere, hátha szükség van ránk – nyújtotta felém a kezét. Tétovázás nélkül fogadtam el, mint egy báty kezét, akivel összeveszett majd kibékült az ember.

A nappali tele volt emberekkel, mégis olyan csendesnek tűnt minden. A fertőtlenítő szaga betöltött mindent, és oldalra pillantva láttam, hogy valaki felmosta a vért. Nate, Benji, Daniel és Juliette a kisasztalka körül ültek, és néha-néha váltottak egymással egy pár szót. Esther épp a konyhából sietett be, hogy egy pohár vizet és pár gyógyszert nyomjon Seth nagypapa kezébe, aki az ablak mellett lévő karosszékben ült. Még Edward is csendesen feküdt a kiságyában, mintha tudná, hogy valami baj történt. Először fel sem tűnt, hogy Jade is jelen van – kívülállóként egyedül álldogált a fal mellett. Ahogy észrevett minket, furcsa tekintettel nézett rám és Joshuára. Éreztem, ahogy Josh ujjai hirtelen kicsúsznak az enyémek közül.

- Hogy ment? – léptem azonnal Jade-hez. Bármennyire is nem akaródzott beszélgetnem vele, ő volt a leghitelesebb információforrás jelenleg.

- Kiszedtük a… magzatot – felelte. – A méhlepény levált, de végül sikerült megszüntetni a vérzést. Adtunk fájdalomcsillapítót és nyugtatót, szóval, még kába lesz egy ideig.

- De minden rendben lesz vele, ugye? Mármint, fizikailag… - Biztos voltam benne, hogy lelkileg borzasztóan nehéz lesz kiheverni Saorénak a történteket. Valahányszor csak tehette, a keze ott volt a pocakján, mintha már most minden szeretetét át akarta volna adni a kisbabájának. Próbáltam visszanyelni a könnyeket, amik fojtogatták a torkomat.

- Remélhetőleg, igen. Bármikor felléphetnek komplikációk, de most úgy tűnik, hogy rendben lesz. Viszont… - Jade beharapta a száját, és mintha az együttérzés szikráit láttam volna felcsillanni a szemeiben.

- Viszont? – szorult össze a gyomrom.

- Ezek után elég nehéz lesz teherbe esnie – már ha, sikerül neki -, és akkor is félő, hogy ki tudja-e hordani a magzatot.

- Ó… - nyögtem ki. – És tudja már…? Hogy a baba… És hogy… - próbáltam meg összehozni egy értelmes kérdést, nem sok sikerrel, de szerencsére, Jade így is megértett.

- Még nincs magánál annyira, hogy felfogja. – Nem akartam belegondolni, mi lesz akkor, ha kitisztul a szervezetéből a nyugtató, és megtudja, hogy mi történt. A karomat magam köré fonva biccentettem egyet Jade és Josh felé, aztán odamentem a kanapéhoz.

- Megkaphatom a telefonodat? – hajoltam Nate füléhez, és olyan halkan suttogtam, ahogy csak tudtam, mert megzavarni a csendet olyan szentségtelen dolognak tűnt. Jonathan egy szó nélkül nyújtotta át a készüléket, annak ellenére, hogy láttam a szemében, tudja, mire kell nekem.

Kikerülve Jade-et és Joshuát, akik akár intimnek is mondható távolságra álltak egymástól, és beszélgettek, elhagytam a házat. A vágy, hogy beszélhessek Edwarddal, hogy legalább a hangját halljam, erősebb volt most bennem, mint bármi más. Éreztem, hogy ha csak meghallom őt, ha tudom, hogy lélekben velem van, már attól jobban fogom érezni magam.

Ahogy benyomkodtam a számokat, és a fülemhez emeltem a telefont, éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd dobogni. Alig hallottam meg az első csörgést, és Edward máris beleszólt a vonal végén.

- Isabella?

- Igen, én vagyok – a hangom remegett az erőfeszítéstől, hogy ne sírjam el magam. Elindultam a házak között lassú léptekkel, hátha a séta segít egy kicsit. Az ablakok már fényárban úsztak a felkapcsolt lámpáktól. Valahogy fel sem tűnt eddig, hogy már besötétedett, talán, mert a telihold fénye elég erősen világított ma este.

- Mi történt? Carlisle még nem hívott…

- Saore elvesztette a babát – mondtam ki. A levegő hirtelen a tüdőmben rekedt, mintha attól, hogy hangosan elhagyták a szavak a számat, még valóságosabbá váltak volna a történtek.

- Sajnálom – Edward hangja halk volt. - És ő?

- Saore jól van. – Pár mondatban összefoglaltam, mi is történt, és mit mondott alig pár perce Jade a műtétről. Közben elértem a házig, amiben délután Jonathan járt. Olyan messzinek tűnt az egész. Mintha már hetekkel ezelőtt történt volna. Fáradt sóhajjal fordultam vissza, és indultam újra Aidanék háza felé.

- És te? Hogy érzed magad? – Edward hanglejtése féltő és gyengéd volt. Olyan, amilyentől azonnal melegebbnek éreztem a mellkasomat.

- Pocsékul – nevettem fel keserűen. – De majd elmúlik…

- Ha gondolod… - Hallottam egy halk, zavart torokköszörülést. - …átjöhetnél éjszakára. Jasper szívesen átadja a szobáját megint, és… Velem alhatnál. – Ennél vonzóbb ajánlatot nem igazán kaphattam volna akkor sem, ha valaki a lottóötössel kecsegtet. Mély levegőt vettem, miközben próbáltam elnyomni az ösztöneimet.

- Nem biztos, hogy ez a megfelelő pillanat. Lehet, hogy szükség lesz még rám itt… - A hangom nem is lehetett volna bizonytalanabb.

- Ha meggondolnád magad, én várlak…

- Köszönöm. – Élveztem, ahogy a tenger felől jövő hűvös szél végigsimít a forróságtól kipirult arcomon, és lehűt egy kissé. Nem tudtam, mit mondhatnék még Edwardnak, de elköszönni sem volt kedvem tőle. Legszívesebben tényleg csak szótlanul mellébújtam volna, hogy érezzem a karjait a derekam körül és a lélegzetétől keletkező borzongató érzést a tarkómnál.

- Akarod, hogy énekeljek neked? – szólalt meg Edward fél percnyi hallgatás után, mintha csak tudta volna, hogy min elmélkedem. Hálásan mondtam neki igent, miközben lekuporodtam a verandán álló hintaágyra.

Oldalra dőlve felhúztam a lábaimat, és a fülem és a vékony húzat közé szorítottam a telefont, hogy biztosan ne csússzon félre. Lehunytam a szemeimet, és hallgattam a dallamot, amit Edward dúdolni kezdett. Ez a melódia még új volt, eddig még nem énekelte nekem, de kellemesen megnyugtatott. Egy ideig még figyeltem a csillagokat a horizonton, aztán szép lassan lecsukódtak a szemeim.

A tenger vize kellemesen ringatott, ahogy a hátamon fekve lebegtem rajta. Nem éreztem semmi mást, csak végtelen nyugalmat. Mintha ezernyi tündér csilingelő hangja vett volna körül, és bár látni nem láttam őket, tudtam, hogy ott vannak körülöttem, és vigyáznak rám. Legszívesebben örökre itt maradtam volna. Lebegni a semmiben most annyira csábító volt… Magam mögött hagyni a gondokat, a fájdalmat. Igazából azt sem tudtam, mi miatt éreztem ilyesmiket, egyszerűen csak biztos voltam benne, hogy ha most a tenger kivetne magából, újra visszatérnének. Szorosan behunytam a szememet, hogy csak a tündérek és a hullámok hangjára tudjak koncentrálni, és semmi más ne zavarhasson meg.

A dörrenő hangtól mégis összerezzentem, és a hullámok a hirtelen mozdulattól összecsaptak a fejem felett. Levegő után kapkodva ültem fel, aminek az lett a következménye, hogy majdnem leestem az alattam megmozduló hintaágyról – mintha tényleg hullámzott volna egyet velem.

- Isabella? – A telefonba szóló halk hangot csak a farkashallásomnak köszönhetően hallottam meg. Gyorsan megragadtam a készüléket, és a fülemhez emeltem.

- Bocsánat… Csak elaludtam… - vallottam be, miközben megdörzsöltem a szemeimet. Az újabb dörgéstől megborzongtam. Még nem esett az eső, de a távolban már látni lehetett a le-lecsapó villámok fényét, ahogy éles pengeként kettéhasítják az eget, és az utánuk következő robaj is elég rémisztően hangzott.

- Nyugodtan aludj tovább… - lágyult el Edward hangja. Épp ismét elhelyezkedtem volna kényelmesen, mikor kinyílt az ajtó, és Jonathan kilépett a verandára.

- Sajnálom, de most mennem kell – feleltem. – Köszönöm az altatót. – Reméltem, hogy a hangomon is hallatszik, hogy tényleg mennyire hálás vagyok érte. Legalább egy kis ideig elfelejtkezhettem mindenről… - Holnap megpróbálok átmenni – ígértem. Jonathan a veranda másik oldalára sétált, és rákönyökölve a korlátra, bámulni kezdte a tájat.

- Rendben. Isabella… - Már éppen készültem elköszönni, de Edward hangja belém fojtotta a szót. Elmosolyodtam, és bár Nate nem nézett felém, lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a zavaromat.

- Én is szeretlek – feleltem suttogva a mondatra, ami el sem hangzott.

- Akkor jó. Vigyázz magadra! – Ahogy a vonal megszakadt, felkeltem, és Nate mellé sétáltam.

- Sajnálom. Jó sokat telefonáltam – pillantottam a készülék kijelzőjére, amely megmutatta az időt is. – Edward biztosan állja majd a számlát.

- Nincs szükségem a pénzére! – csattant fel Jonathan felém fordulva. Kissé meghökkenve nyújtottam felé a telefont.

- Persze, tudom… - motyogtam. Nagyot sóhajtott, és visszakönyökölt a korlátra. – Jól vagy? – kérdeztem. Nem szoktam meg Jonathantól a hirtelen kirohanásokat.

- Nem igazán. Saore teljesen ki fog borulni, és Aidan… Miért ilyen igazságtalan a sors? Ők annyira megérdemelték volna, hogy boldogok legyenek – szorult ökölbe a keze. Óvatosan megérintettem a vállát, épp csak egy leheletnyire, hogy érezze az együttérzésemet. Ezután minden olyan gyorsan történt. A derekamra fonódó kar hatására a mellkasához csapódtam, és még mielőtt elhúzódhattam volna, a szája az enyémre nyomódott. Megkövülve álltam az ölelésében, mintha tényleg szoborrá változtam volna. Az ajka forró volt és puha – teljesen más, mint Edwardé -, de nem éreztem semmit. Aztán hirtelen belémnyilallt a felismerés, hogy mit is teszünk éppen, és két kezemet a kemény mellkasra feszítve próbáltam meg ellökni magamtól Jonathant.

- Mi a fenét csinálsz? – Hirtelen jött dühvel töröltem végig a kézfejemmel a számat, de nem volt időm se jól felképelni, se elküldeni melegebb éghajlatra, mert kivágódott a bejárati ajtó, és Aidan úgy robogott rajta ki, mint egy gyorsvonat. Észre sem vett minket, és amint leért a verandáról rohanni kezdett a tengerpart felé. – Utána kéne menni – indultam a lépcsők felé. Aidan arcának a látványától a haragom elpárolgott egy időre – csak arra tudtam gondolni, nehogy baja essen.

Jonathannal a part felé indultunk, miközben az esőcseppek hirtelen ömleni kezdtek az égből. A hajam az arcomba tapadt, ezért próbáltam kiseperni belőle, nehogy hasra essek valamiben. Már csak egyetlen dombon kellett volna átvágnunk, mikor hirtelen egy villám megvilágította az egész égboltot. A hangos dörgést, ami követte, elnyomta a fájdalommal teli üvöltés hangja, ami a partról jött.