A jövő reménysége - 13. fejezet

13. OLTÁS




JONATHAN VISSZAKÜLDÖTT a házhoz, miután megbizonyosodtunk róla, hogy Aidan testi épsége nincs veszélyben. Megértettem, hogy most férfiak közötti beszélgetésre van szükség, de nem tudtam megnyugodni, amíg mindketten vissza nem értek a házhoz. Még mindig láttam a szemeim előtt Aidant, aki a haboktól alig pár centire a földön térdelt, és olyan fájdalommal teli üvöltést hallatott, amitől az ember szemei megteltek könnyel. Még most is mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne sírjam el magam.

A ház kanapéján ültem, és bár minden csendes volt, Saorén kívül senki sem aludt. Egyszerűen csak ültünk egymás mellett, és vártuk, hogy elmúljon ez a szörnyű nap, hátha a virradat valami jobbal kecsegtet majd. Miután Aidan megnyugodott – már amennyire meg lehet egy ilyen helyzetben -, visszament az emeleti hálószobába. Jonathan fáradt sóhajjal ült le az egyik szabad fotelbe, és a pillantásával azonnal engem keresett. Nem akartam most vitatkozni, ahhoz túl kimerült és szomorú voltam, de azt sem akartam, hogy Nate azt higgye, rendben van, amit tett. Elfordítottam a fejem, és merően a falat kezdtem bámulni.

Így találtak minket a nap első sugarai, mint valami furcsa szoborcsoportot. Esther volt az, aki megtörte a csendet, amikor felállt, és kiment a konyhába reggelit készíteni. Nem bírtam tovább, és utána mentem. Rám maradt a pirítós elkészítése, míg Esther a tojással foglalatoskodott. Alig tíz percre rá Juliette is csatlakozott hozzánk – ő lett a pohár és innivaló-felelős.

Több turnusban vonultunk az asztalhoz végül – én a lányokkal az utolsó körre maradtam. A maradékból úgy tűnt, hogy farkasétvágy ide vagy oda, másnak sem igen akart lemenni az étel a torkán. Én is csak alig pár falatot ettem, hogy ne kerülgessen az ájulás egész nap, aztán inkább mosogatni kezdtem.

A tányér hangosan csörömpölve esett a földre, ahogy az éles sikoltozás felhangzott az emeletről. Remegő kezekkel kapaszkodtam a mosogató szélébe, és legszívesebben befogtam volna a fülemet, hogy ne halljam. Aztán a sikolyok zokogássá halkultak, de a hallásom túl jó volt ahhoz, hogy még ezt is érzékeljem. Anélkül, hogy felszedtem volna a cserepeket, gyors léptekkel kivágtattam a ház elé. Mélyeket lélegezve próbáltam kitisztítani a fejemet, és elmulasztani az émelygésemet.

- Isabella… - Carlisle hangja meglepett, de jó érzéssel öntött el. Valamiért már a jelenléte is olyan nyugalmat árasztott, amire most nagy szükségem volt. Mint mikor gyerekként féltem valamitől, és tudtam, hogy apa megvéd majd. Ahogy megfordultam, a szemeim megint nedvesek lettek. Tétova, bizonytalan lépésekkel mentem közelebb hozzá, és óvatosan öleltem meg. Az illata kellemetlenül marta az orromat, de nem törődtem vele. Csak belebújtam az ölelésébe, és élveztem, hogy egy pillanatra ismét gyerek lehetek.

A hideg ujjak finoman simogatták a hajamat és a hátamat, és hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Carlisle halk hangja kellemes susogásként töltötte meg az elmémet. Igazából, fel sem fogtam, mit mond, de mégis tudtam, hogy most már biztonságban vagyok, és bármennyire is másképp tűnik jelenleg, az élet menni fog tovább, mint eddig.

Rövid idő múlva Carlisle válla felett láttam, ahogy Joshua és Jade kisétálnak a házból. Josh arca megfeszült egy pillanatra, de próbálta elrejteni az érzéseit, hogy ne bántson meg, viszont Jade vonásain tisztán kivehető volt az iszonyat, és még valami, ami meglepett. Mintha valamiféle kíváncsi csodálattal figyelte volna Carlisle-t. Lehunytam inkább a szemeimet, mert nem akartam gondolkozni semmin sem. Csak egy kis békét akartam.

- Köszönöm – húzódtam hátrébb pár perc múlva, mert éreztem, hogy ha továbbra is az ölelésben maradok, állva fogok elaludni.

- Jobban vagy? – simított végig gyengéd féltéssel az arcomon Carlisle.

- Igen, minden rendben – bólintottam.

- Sajnálom… Sajnálom, hogy nem segíthettem – Carlisle hangja bűntudattal teli volt, pedig nem hibázott semmiben sem.

- Tudom, hogy mindent megtettél – mosolyogtam rá szomorúan. – Saore? Hogy van?

- Aidan alig pár perce mondta el neki, mi történt. Be kellett adnom neki még egy nyugtató-injekciót. – Alig láthatóan megremegtem az információ okozta érzésektől. Carlisle óvatosan közelebb hajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Minden rendben lesz – mondta, és én hittem neki.

A következő pár nap ugyanúgy telt. Saore ágyban maradt, és nem szólt senkihez. Juliette-tel egyszer bementünk hozzá, de csak az ablakon át bámulta az eget, és észre sem vett minket. Aidan, mikor épp nem volt mellette – ez általában akkor fordult csak elő, mikor Saore elaludt -, úgy járkált a házak között, mint valami szellem. Mi többiek csendes hallgatásba burkolózva tettük a dolgunkat, mint eddig.

Minden nap beszéltem Edwarddal telefonon, de nem akartam most magára hagyni a falkámat, bármennyire is vágytam a közelségére, ő pedig valamiért nem kérte újra, hogy menjek át hozzá. Jonathan viselkedését nem említettem neki, tartottam tőle, hogy túlságosan elvesztené a fejét, és jelenleg nem hiányzott még több probléma senkinek sem. Ettől függetlenül, azóta a csók óta egyetlen szót sem szóltam Nate-hez azon kívül, amit kénytelen voltam – ebbe a köszönés, a falkamegbeszélésekhez tartozó dolgok és néhány más apróság tartozott csak. Egyik reggel megpróbált beszélni velem, de mikor megállított volna a lépcsőfordulóban, kirántottam a karomat a kezéből, és gyorsan lemenekültem a többiekhez.

Megbíztam benne, de kihasználta a helyzetet, és bár az, hogy ki volt épp borulva, enyhe felmentő körülménynek számított, mégsem tudtam egykönnyen elfelejteni a dolgot. Elhatároztam, hogy egy héten belül megbocsátok majd neki, de addig csak érezze át a tette súlyát.

Az ötödik nap volt a fordulópont. Amikor már nem bírtam tovább a La Push minden szegletéből áradó szomorúságot, és úgy éreztem, ha nem láthatom akár csak pár pillanatra is Edwardot, akkor megőrülök. Benji és Daniel járőrözni voltak, a többiek pedig még mélyen aludtak, ezért úgy döntöttem, senkinek sem fogok hiányozni, ha most eltűnök egy rövid időre. Egy szoknyát és egy felsőt a lábamra kötözve változtam át farkassá, hogy minél hamarabb átléphessem a határt. Úgy terveztem, hogy majd a Cullen háztól tisztes távolságban változom vissza, és felöltözve, emberként megyek tovább.

A több napos bezártság érzés után jó volt végre szabadon rohanni a fák között. Élveztem az illatokat, a szelet, és a tudatot, hogy nem sokára megint Edward közelében lehetek. A gondolataim elkalandoztak egy kissé a rám törő – és már jó ideje nem érzett – pozitív érzésektől, valószínűleg, ezért is észleltem későn a veszélyt.

Hirtelen torpantam meg, ahogy a szél iránya megváltozott, és az orromba fújta az ismeretlen-ismerős szagot. Az érzékeim azonnal kiélesedtek, a fülem az ég felé meredt, orrom szimatolva vett mintát, izmaim ösztönösen megfeszültek, mutatva, hogy bármikor készen állok a harcra. Az elmém automatikusan megnyílt az izgalomtól a veszély szót sugározva a többieknek, anélkül, hogy átgondoltam volna.

Az ismeretlen vámpír egy pillanatra megtorpant jó pár méternyire tőlem, de a farkas-képességeimnek köszönhetően jól meg tudtam figyelni ilyen távolságról is. Alacsony, sötét hajú nő volt, valószínűleg mexikói felmenőkkel a vonásai alapján, és a szemei vörösen csillogtak. Ahogy meglátott, az arcát egy pillanatra elcsúfította a félelem és a gyűlölet, aztán hátat fordított nekem, és rohanni kezdett egyenesen a Cullen ház felé.

Azonnal utána vetettem magam – olyan gyorsan rohantam, ahogyan csak bírtam. A bennem lévő farkas nem tétovázott egy percig sem, egyszerűen csak el akarta kapni a prédáját, hogy aztán végezhessen vele. Az elmém, mintha egy rossz horrorfilm szereplője szállta volna meg, szavakat kiabált a világba – ölni, tépni, szétszaggatni.

Kéjes elégedettséggel töltött el, mikor rájöttem, hogy gyorsabb vagyok, mint a vámpír, és hamarosan utolérem. Valószínűleg, ő is rájött erre, mivel hirtelen taktikát váltva lefékezett, és támadó állást felvéve bevárt engem. Megtorpantam nem messze tőle, és morogva hajlítottam be a mellső lábaimat, hogy bármikor rávethessem magam. Felhúzva a felső ajkát jelezte, hogy készen áll a harcra, bár az arcán láttam, hogy nincs ínyére a dolog.

Lassú léptekkel indultam el felé, mire ő is megindult az ellenkező irányba. Bizarr körtáncot jártunk egymás ritmusát tartva, miközben felmértük a másik erejét és gyengeségeit. A kör egyre szűkebb és szűkebb lett, én pedig remegve vártam, hogy végre bezáruljon, és elkezdhessük az igazi harcot.

Az elmém egy hátsó része hallotta a közeledőket, de mivel barátként azonosította őket az emberi énem, így továbbra is csak a női vámpír kötötte le a figyelmemet. Eljött az utolsó másodperc, az izmaim készen álltak az ugrásra. Ellöktem magam a talajtól, és a levegőbe emelkedve készültem az idegen torkának esni. Az oldalról jövő támadás váratlanul ért. Mielőtt a fogaim elérhették volna a vámpírnőt, valami erőteljesen a bordáimnak csapódott, és elsodorva a földre rántott. Egy fájdalmas nyüszítés után dühösen ugrottam talpra, és vicsorogva néztem az ismerős aranybarna szempárba. Egyszerre voltam értetlen és mérges. Jasper kissé meggörnyedve, előrenyújtott karokkal várta a támadásomat.

- Elég volt! – Edward hangja térített magamhoz annyira, hogy pár lépésnyit hátráljak, mutatva, hogy nem akarom bántani Jaspert. Ő is azonnal felegyenesedett, és bocsánatkérően nézett rám.

- Semmi baj, Isabella… – Alice közelebb lépett – ekkor vettem csak észre, hogy ő is jelen van -, és felém nyújtott kézzel próbált megnyugtatni. Tekintetem újra az idegen, embervért ivó vámpírra vetődött, és a morgásom felerősödött. Nem hagyhatom elmenni! Ez egy gyilkos! – üvöltötte túl az elmémben a farkas az emberi énemet.

- Tényleg az – szólalt meg Edward. Meglepődve fordítottam felé a fejemet. – Tényleg gyilkos – bólintott. Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől, és egy pillanatra még az ellenséges vámpírról is megfeledkeztem.

Te… hallod, amit gondolok?

- Igen – bólintott Edward megerősítve a feltevésemet. Izgatottan léptem közelebb hozzá, és csak a szemem sarkából láttam, hogy Jasper teste várakozóan megfeszül.

Hogyan? – néztem fel Edwardra. A tekintete lelkesen csillogva fúródott az enyémbe. Tudtam, hogy mindig is erre vágyott – belém látni és megismerni minden gondolatomat -, én viszont tartottam ettől az újfajta kapcsolattól. Nem véletlenül. Az elmémben önkéntelenül végigpörgött néhány dolog, amit nem akartam, hogy Edward valaha megtudjon, és mire le tudtam állítani magam, már késő volt. Láttam, hogy az arcvonásai megfeszülnek az emléktől, de nem volt lehetősége reagálni.

Mindannyian felkaptuk a fejünket, de csak én és Edward hallhattuk az elménkbe behatoló hangokat.

Itt vagyunk! Mindjárt odaérünk! – Daniel hangja túl hangos volt az idegességtől. Tudták, hogy a harcot félbeszakították, és így nem vagyok már veszélyben, de ők sem értették, hogy miért védenek Cullenék egy nomád vámpírt.

- A francba! – mordult fel Edward. Alice és Jasper kérdőn néztek rá. – Jön a többi farkas.

Mi a fene folyik itt? – csattantam fel. Túl ideges voltam ahhoz, hogy kitalálósdit játsszunk – nem elég, hogy itt ez a vámpír, most még Edwarddal is beszélnem kell majd az emlékekről. Legszívesebben visszaváltoztam volna emberré, mert elegem volt már most a hangtalan kommunikációból, de a szégyenérzetem nem hagyta, hogy mások előtt meztelenül mutatkozzak. Az pedig, hogy egyedül hagyjam akár csak egy másodpercre is a nomádot Cullenékkal, amíg felöltözöm, meg sem fordult a fejemben.

- Ő az a vámpír, akiről beszéltünk. Aki telefonált – magyarázta Edward. Hirtelen káromkodások futottak végig az agyamban, aztán a farkamat a hátsó lábaim közé húzva szégyelltem el magam, mikor rájöttem, hogy ezt most nem csak én hallottam. Idióta módon elszúrtam mindent. Edward megkért, hogy hadd intézzék el ezt a dolgot egymás között, mire én összecsődítettem a fél falkát.

Sajnálom… - motyogtam gondolatban. Tudtam, hogy csak azt tettem, amit egy egészséges ösztönökkel rendelkező farkas tett volna, mégis bántott a gondolat, hogy bármiféle problémát okoztam Edwardéknak. – Menjetek! Majd én beszélek velük – ajánlottam fel. Az énem egy része még mindig iszonyodott attól, hogy futni hagyjam az ismeretlent, de nem cselekedhettem Edward kérése ellenére.

- Nem hagyjuk, hogy bárkinek is ártson, ezt mondd meg a többieknek! – Bólintottam, hogy megértettem, és átadom, amit mondott. – Beszélünk még ma? – Edward hangja, ami eddig határozott volt, hirtelen bizonytalanná vált. Bár én nem láttam a fejébe, sejtettem, hogy mire is gondolhat most.

Amint lerendeztem ezt, átmegyek – ígértem, de csak egy heves fejrázást kaptam válaszként. – De… - próbáltam ellenkezni.

- Nem akarom, hogy most a ház közelébe gyere! – tért vissza Edward ellentmondást nem tűrő hangneme. Bosszúsan rándult meg az orrom. – Neked is könnyebb lesz így… - mosolyodott el halványan. Szusszantva forgattam meg a szemeimet, mikor rájöttem, hogy igaza van. – A mezőn várlak majd.

Rendben. Igyekszem gyorsan elszabadulni. Menjetek! – utasítottam őket, mikor meghallottam a fejemben Daniel ellenkező hangját – azt akarta, hogy tartsam ott a nomádot, mert bármit is mondanak Cullenék, rá nem vonatkozik az egyezség. Tudtam, hogy alig pár percünk van már csak, amíg ideérnek, és szívesebben beszéltem volna velük hatszemközt. Úgy talán, könnyebben és kevesebb feszültséggel el tudom nekik magyarázni, hogy miről is van szó – vagy legalább is, annyit, amennyit én tudok a történtekből.

Megmerevedtem, mikor Edward odalépett hozzám, és leguggolt. A félelem legkisebb jele nélkül kinyújtotta a kezét, és az ujjait a bundámba fúrva végigsimított a fejemen. Csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem lélegezni, mikor elengedett, és hátrébbment. Intett a fejével, hogy induljanak, a többiek pedig azonnal követték. Rá pár pillanatra, hogy Edwardék eltűntek a fák között, meghallottam a hátam mögött a bokrok zizegését. Még mindig döbbenten meredtem magam elé, mikor Daniel és Benjamin megjelentek.

Hé, mi a fenét csináltál? – zökkentett ki a gondolataimból Dan. A hangjától behúztam a farkamat a lábaim közé, és lesunytam a fejemet. – Az egy idegen vámpír volt! Ehhez nincs joguk Cullenéknak! – dühöngött.

Edward megígérte, hogy senkit sem fog bántani. Kérlek… Hadd oldják meg ők – Próbáltam meggyőzni Danielt.

Mit kell egyáltalán megoldaniuk? Mi a fene folyik itt? És ki ez a vámpír? – pörögtek a kérdések a fejében, én pedig rájöttem, hogy egyikre sem tudom a választ. – Ezt nem hiszem el… - nyögött fel gondolatban. – Fogalmad sincs semmiről, és mégis elengedted őket? – mordult fel.

Edward azt mondta, hogy… - kezdtem volna.

Kit érdekel, hogy mit mondott! Teljesen elvette az eszedet a bevésődés, vagy mi? – Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy Daniel dühös rám, ezért egy pillanatig megilletődve pislogtam csak. Benji a háttérben szintén elég félszegen nézett a testvérére.

Bízom Edwardban! – közöltem végül, mire Daniel gondolatai által képek villantak fel a fejemben – Edward a szemeimbe néz, kinyújtja felém a kezét, én pedig mozdulatlanul meredek rá, miközben az agyam teljesen kiürül, és csak az érintése okozta örömre tudok gondolni.

Nem tudsz józanul gondolkodni! – csattant fel.

Ez nem igaz! – feleltem sértődötten. Nem hittem volna, hogy pont Daniel lesz az, aki felhasználja ellenem a fejemben látottakat. Bevésődöttként értenie kellett volna, hogy el tudok vonatkoztatni az érzéseimtől, ha szükség van rá.

Nem, nem tudsz, én sem tudnék… - nézett a szemembe. Éreztem, hogy a haragja kezd elpárologni, viszont a csalódottság megmaradt. – Menjünk vissza, és beszéljünk Jonathannal, majd meglátjuk, hogy ő mit mond.

Rendben – egyeztem bele, majd a többieket követve rohanni kezdtem La Push felé. Útközben igyekeztem semmire sem gondolni, pedig annyi minden igyekezett az elmém felszínére tolulni. Sok minden volt, amit meg kellett volna rágnom és emésztenem, de ezt mindenképpen egyedül akartam megtenni.

Fellélegeztem, mikor végre ismét emberi alakot ölthettem. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, aztán a fiúk után indultam Nate házához. Mire odaértem – Danielnek és Benjinek könnyű volt, mivel csak egy alsónadrágot kellett magukra rángatniuk -, már mind az asztal körül ülve vártak a konyhában. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Joshua is jelen van – valószínűleg, már korábban is Jonathannál lehetett, mert ennyire gyorsak azért még Benjiék sem lehettek -, és nem úgy nézett ki, mint aki túl boldog.

- A fiúk nagyjából összefoglalták, hogy mi történt, de most szeretném hallani a te verziódat – szólalt meg Nate, miután leültem én is.

- Pár nappal ezelőtt valaki felhívta Cullenékat. Edward elmondta, hogy egy nomád vámpír volt, és majd ők elintézik a dolgot. Én...

- Te meg elfelejtettél szólni róla nekünk, mert a vérszívód megparancsolta, mi? – vágott közbe Josh sértett hangon.

- Egyáltalán nem így volt! – tiltakoztam. – El akartam mondani Nate-nek, de aztán… - elakadt a hangom. – Lent a parton... Mikor beszélgettünk. Csak nem volt időm befejezni – szorult össze a mellkasom, ahogy Saoréra, és arra az estére gondoltam. Bólintott, hogy emlékszik, mire megnyugodva kifújtam a levegőt.

- Hát persze. Jó kifogás, sosem rossz… Értem én, hogy elvakít a bevésődés, de nem hagyhatjuk, hogy ez a vesztünket okozza! – Joshua az utolsó mondatait, bár úgy tűnt, nekem szánta, valójában Nate-nek címezte. Láttam rajta, hogy várja az Alfánk döntését, és tartottam tőle, hogy most az egyszer Jonathan tényleg neki ad igazat.

- Cullen tényleg azt mondta, hogy nem fog senkinek bántódása esni? – kérdezte Nate.

- Igen, megígérte. És be is fogja tartani – tettem hozzá teljes meggyőződéssel. Tiszta szívvel hittem Edward szavában. Hogy a bevésődés, a szerelmem vagy egyéb dolog miatt, az nem volt fontos. A lényeg annyi volt, hogy tudtam, sosem hazudna nekem, vagy szegné meg egy nekem tett ígéretét.

- Akkor nincs okunk arra, hogy viszályt kezdjünk – jelentette ki Jonathan, mire Joshua felugrott a székről, és az ökle pörölyként csapott le az asztalra – a recsegésből ítélve egy pillanatig azt hittem, hogy az egész össze fog rogyni.

- Mi az, hogy nincs okunk? Lehet, hogy amíg az a vérszívó itt van, addig nem bánt majd senkit, de utána? Mi lesz azokkal, akiket azután öl meg, hogy már elment innen? Vagy talán, az már nem a mi dolgunk? Azt hittem, mindenkit meg kell védenünk! Minden egyes embert! – hangsúlyozta ki az utolsó három szót erőteljesen. Láttam rajta, hogy próbálja visszafojtani a dühét, de egész testében remegett.

- Joshua, csillapodj… - Nate hangja nyugodt volt, bár tartottam tőle, hogy ez csak a látszat.

- Én ezt egyszerűen nem értem… - kezdett Josh ideges járkálásba, miközben a hajába túrt. – Talán, el tudnám fogadni, hogy nem öljük meg azokat a vámpírokat, akik csak állatvéren élnek, bár ez is nehezemre esik – torzult az arca egy fintorba. – De hogy már az embereket gyilkoló pokolfajzatokat is megkíméljük… Ez egyszerűen lehetetlen! – állt meg Jonathan előtt. – Szerintem, nem tudod már mit csinálsz... Isabella elvette az eszedet teljesen. Így nem lehet egy falkát vezetni.

- Te talán jobban csinálnád? – pattant fel Nate is, és kihívóan nézett Josh szemébe. – Bármikor megpróbálhatod… - Hirtelen elakadt a lélegzetem. Szóval, Joshua már tud a levelekről? A gondolat, hogy esetleg átveszi a falkát, és Cullenék ellen indul, jéghideg rettegéssel töltött el. Az agyam sebesen pörögni kezdett, hogy mivel akadályozhatnám meg ennek a vitának a szörnyű végkimenetelét, és mikor beugrott a megoldás, majdnem halkan felsikkantottam.

- Mondd el neki az oltást! Mondd el, hogy Carlisle mennyit segít! Kérlek! – néztem könyörgő szemekkel Jonathanra. Reméltem, hogy így majd Joshua megérti, hogy Cullenék nem ellenünk vannak, hanem mellettünk.

- Miről beszél? – Joshua testtartása épphogy csak egy hajszálnyit lazult el, de ezt jó előjelnek vettem. Jonathan vett egy mély levegőt, aztán kifújva azt hátrébb lépett.

- A doki rájött, hogy miért nem hal bele Isabella a vámpírméregbe, és úgy gondolja, hogy talán másokat is be tud oltani ellene – fejtette ki röviden Nate. – Ezért beszéltem a fiatalokkal, és kértem tőlük vért. Ha tényleg működne a dolog, óriási előnyt szereznénk.

- Miért segítene egy vámpír nekünk ebben? – Joshua szavai tele voltak gyanakvással. – Honnan tudjuk, hogy nem mérgez meg minket, vagy valamilyen módon nem tesz gyengébbé?

- Mert felügyelni fogjuk a kutatásait – jelentette ki Jonathan. – Ott leszek végig mellette. Csak itt kutathat, csak itt vizsgálhat meg közülünk bárkit is, és csak azt teheti, amit megengedünk neki – mondta el a szabályait, miközben mindegyik után a mutatóujjával megérintette az asztallapot.

- És ha véletlenül mégis csak gyanús lesz valami, majd kimagyarázza magát. Vagy kimagyaráztatja Isabellával, te meg megeszed az egészet – horkantott fel Josh gúnyosan.

- Sosem tennék olyasmit, amivel árthatnék bárkinek is La Push-ból – szóltam közbe felháborodva. A gondolat, hogy Carlisle valami rosszat akar, én pedig támogatom benne, felháborított több szempontból is. Egyfelől Carlisle miatt bántott a feltételezés, mert tudtam, hogy milyen fontos neki minden egyes emberélet, másfelől rosszul esett, hogy úgy tűnt, Joshua még mindig nem bízik bennem.

- Hidd el, ezt tudom – nézett rám Josh, és egy pillanatra mintha megenyhült volna a tekintete. – De annyira naiv vagy… És elvakult. Nálad könnyebb prédát azok a vérszívók keresve sem találtak volna. Önként és őket védve mész az áldozati oltárra.

- Ez hülyeség! – mordultam fel. Cseppet sem tetszett, hogy Joshua úgy beszél rólam, mintha kisgyerek vagy értelmi fogyatékos lennék.

- Ha nem bízol az ítélőképességemben, te is jelen lehetsz a folyamatnál – szólt közbe Jonathan. – Ha bármit észreveszel, ha a doki akármivel ártani akar nekünk, itt és most mindenki előtt megesküszöm, hogy felbontom velük az egyezséget. Edwardot – fintorodott el, ahogy kimondta a nevét. – nem bánthatjuk, de a többiekre akkor nem vonatkozik a védelem. – Bár tudtam, hogy ez úgysem következhet be, mert Carlisle tisztességes vámpír, a gyomrom mégis összeszorult a gondolattól. – Így megfelel? – nyújtotta a kezét Nate Joshua felé.

- Nem. – Mind meglepetten néztünk Joshuára. – Nem, mert nem értek ezekhez az orvosi dolgokhoz. De Jade ért hozzá! Azt akarom, hogy ő felügyelje a vámpírdoktort! – A kellemetlen érzés, ami eddig csak a gyomromat kínozta, egyszerre elöntötte az egész testemet. Egy vészvillogó azt jelezte, hogy ez nem lesz így jó, de mielőtt még beszélhettem volna Jonathannal a dologról, bólintott egyet.

- Rendben. – Joshua megfogta Nate még mindig felé nyújtott kezét, és megrázta.