A jövő reménysége - 15. fejezet

15. GYAKORLÁS



NATE ÉS ÉN IS feszülten haladtunk a tisztás felé. Bár nem voltunk farkas alakban, pontosan tudtam, hogy Jonathan gondolatai merre járhatnak. Azóta a tévedés óta most először lesz ő és Edward egy légtérben. Szükségem volt Jonathanra az edzéshez, de fogalmam sem volt, hogy fogom elérni azt, hogy ezalatt a pár óra alatt ő és Edward ne öljék meg egymást. Megértettem Edward haragját, de azt is tudtam, hogy Nate még a „megbocsátható” kategóriába tartozó hibát követett el. És ami a legfontosabb volt, mindkettejüket szerettem. Persze, nem ugyanúgy…

A széljárásnak köszönhetően már messziről megéreztem Alice szagát – mostanra egészen hozzászoktam, és csak egy tüsszentésnyi bosszúságként fogtam fel. Aztán az orrom a levegőbe szimatolva magába szívhatta a mézes illatot is.

Amint kiértünk az utolsó fa takarásából is, a szívem gyorsabban kezdett el dobogni – mind Edward látványától, mind a várakozás félelmétől. Alice már messziről integetett nekünk, és felénk szökdelt, mint egy vidám kis gazella. Nem tudtam, mennyit tud a történtekről, de Edward vagy nem mondott neki semmit, vagy Alice csak próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, úgy vélve, ezzel oldhat a helyzet feszültségén.

Ahogy oldalra pillantottam Nate-re, láttam, hogy Alice terve nem jött be. Pillantásában valami furcsa fény lobogott, és egyenesen Edward szemeibe nézett. Edward sem volt a nyugalom szobra. Bár az arcvonásai békésnek tűntek, a teste feszültebb volt, mint valaha, és a kezei ökölbe szorultak.

Gyorsan beelőztem Jonathant, egy futó ölelést adtam Alice-nek köszönésképpen, aztán Edwardhoz siettem, hogy néhány szóval lenyugtassam, mielőtt Nate karnyújtásnyi távolságba ér.

- Szia! – köszöntem neki. Egy lépéssel közelebb jött hozzám, merev tartással lehajolt, és egy csókot nyomott az ajkaimra. Kissé kábultan néztem magam elé.

- Sajnálom… - hallottam meg a halk kis szót, amint Edward hűvös lehelete végigsimogatta az arcomat.

- Mit? – nyögtem ki értetlenül. Edward egy másodperc törtrésze alatt tűnt el a látószögemből, és mielőtt észbe kaphattam volna, már hallottam a csattanást és a súrlódó hangot. A szívem az általam hallatott sikollyal együtt akart kitörni a torkomból. Nate jó pár métert csúszott hátrafelé az ütéstől kifordult fűcsomókat és sárdarabkákat hagyva maga után, az orrából pedig ömlött a vér. Egy pillanatig csak álltam döbbenten rá bámulva, aztán a sokkhatás helyét átvette a düh és az aggodalom. – Megőrültél? Teljesen elment az eszed? – ordítottam Edwardnak, miközben Nate-hez sietve letérdeltem mellé a fűbe. – Jól vagy? Mindjárt… Mindjárt szerzek valami zsebkendőt, vagy… - néztem rá aggódva, miközben szétszórtan kapkodtam a ruhám zsebei felé.

- Sebbi bajob… - jött orrhangon a válasz, mikor végre megtaláltam a keresett zsebkendőt, és arrébb akartam tolni a nagy férfikezet az útból, hogy óvatosan rányomjam a betört testrészre. – Hagyjál... – ellenkezett Nate, és átvette tőlem az anyagdarabot. Bosszúsan álltam fel mellőle, azt figyelve, hogy tényleg minden rendben van-e vele, vagy csak játssza a keményet. Alig fél perc kellett csak, hogy elálljon a vérzés, de a vékony anyag teljesen szétázott. Gyorsan kerestem egy másikat, majd Nate felé nyújtottam. Csak azután adtam át magam a haragnak, miután láttam, hogy jól van.

- Mi a jófene volt ez? – fordultam Edward felé, aki Jonathan felé pislantott, majd összeszorítva a száját lehajtotta a fejét.

- Megmondtam neki a múltkor, hogy ha hozzád ér, megbánja – motyogta Edward lesütött szemmel, szinte anélkül, hogy az ajkai megmozdultak volna.

- Nem érdekel, mit mondtál neki! Hogy képzelted, hogy csak úgy megütöd, és betöröd az orrát? Hogy a…? – kiabáltam magamból kikelve.

- Én kértem. – Hirtelen elakadt a szavam, és döbbenten fordultam Jonathan felé, aki épp akkor tápászkodott fel a földről. Az arca még pirosas színű volt a letörölt vér miatt, és az orra is be volt lilulva, de ettől függetlenül úgy tűnt, semmi baja.

- Te kérted? – ismételtem meg kérdésként, amit mondott.

- Igen.

- Azt kérted, hogy üssön meg? – Azt hiszem, elég hülyén nézhettem ki tátott szájjal, de jelen pillanatban ez egyáltalán nem foglalkoztatott.

- Igen – jött az újabb egyszerű felelet, nekem meg kényszerem támadt arra, hogy újra betörjem Jonathan orrát.

- Miért kérted volna meg, hogy törje be az orrodat? Hirtelen mazochista lettél? – A hangom kezdett magasabb lenni a bennem felhalmozódott sok kavargó érzéstől.

- Egyszerűen csak lezártuk a dolgot. Ennyi – jelentette ki Nate, és mintha mi sem történt volna ellépett mellettem, és a mező közepe felé sétált. A levegőt kapkodva néztem utána, aztán megráztam a fejemet.

- Ti nem vagytok normálisak – hitetlenkedtem.

- Férfiak… Hagyd rájuk. Ha nekik az a jó, hogy laposra verik egymást - lépett hozzám Alice kissé megkönnyebbült arcot vágva, majd a karomat megragadva a mező széle felé kezdett húzni.

- Hé, mit csi… - próbáltam tiltakozni.

- Biztonságosabb hátrébb, amíg bemutatót tartanak – felelte meg a ki nem mondott kérdésemet.

- Bemutatót? – Már el is felejtkeztem róla, mi miatt vagyunk itt, de valahogy lehetetlennek tűnt, hogy a történtek után ép bőrrel megúszhatna bárki is egy ilyesfajta szemléltető előadást. – Na nem, nem hagyom, hogy ezek ketten most egymásnak menjenek! – húztam ki a karomat Alice ujjai közül.

- Nyugi, nem lesz gond – mosolygott rám Alice teljesen nyugodtan.

- Honnan tudhatnád? – utaltam a jelen helyzetben fennálló akadályokra, amik miatt Alice se az előbbi pofont nem láthatta előre, se az ezután következőket.

- Ilyenek a férfiak. Ha tudnád, hogy Edward, Emmett és Jasper hányszor mentek már egymásnak – legyintett. – Jól képen törlik egymást, és ezzel el van felejtve az egész. Kiadják a dühüket, és lenyugszanak. Higgy nekem! – paskolta meg a kezemet, aztán lehuppant a fűbe. Nagyot sóhajtva követtem a példáját. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen könnyen vegyem az ilyesmit. Persze, tudtam, hogy a farkasok és a vámpírok is szinte sérthetetlenek, és La Push-ban is hallottam róla, hogy a fiúk néha egymásnak ugrottak, sőt, az emlékeikben láttam is néhány esetet, de emlékként látni valamit, és a valóságban átélni két teljesen különböző dolog volt.

- És ez téged ennyire nem zavar? – kérdeztem meg fél percnyi szünet után, miközben pillantásomat Nate-en tartottam, aki épp most vette fel a farkas alakját. Egy másodpercre elkaptam Edward pillantását is – úgy nézett rám, mint egy kölyökkutya, ami épp az előbb tépte szét a papucsomat.

- Persze, hogy zavar – húzta végig párszor a kezét a fűszálak között elgondolkozva Alice. – Én is nő vagyok, és mint ilyen, inkább az eszemmel szeretem megoldani a dolgokat, nem az erőmmel. De a férfiak mások. Szeretik fitogtatni az erejüket, mert önbizalomhiánnyal küszködve azt hiszik, hogy ettől lesznek férfiak. Ez van. Vagy megszokod, vagy megszöksz. – Felsóhajtva fordítottam ismét a figyelmemet a fiúk felé. Edward épp feltűrte az ingujját. Biztos voltam benne, hogy direkt lassabban készülődnek a harchoz, csak hogy Alice megnyugtathasson.

- Hát, a második lehetetlen – nyugodtam bele nagyjából. A gondolat, hogy bármi miatt is elhagyjam Edwardot abszurdnak tűnt. – De akkor is mérges vagyok!

- Szíved joga – kuncogott fel Alice. – És néha nem árt a fiúknak egy kis büntetés a részünkről… - nézett rám cinkos pillantással.

- Kezdhetjük? – hallottam meg Edward hangját. Felnéztem rá, és a büntetést elkezdve faarccal bólintottam. Láttam, ahogy megfeszülnek a vonásai egy pillanatra, de aztán a hatalmas, sötétbarna farkas felé fordulva koncentrálni kezdett. Még akartam valamit kérdezni Alice-től, de mikor meghallottam Nate morgását, inkább a tisztás közepén folyó eseményekre figyeltem. Nagyon reméltem, hogy Alice-nek igaza van, és a bemutató nem fordul át valami másba.

- Farkasként a legfontosabb, hogy mindig mozgásban maradj – szólalt meg hirtelen Edward. A karjait maga elé nyújtotta, a lábait enyhén berogyasztotta, hogy bármikor előrevethesse magát. – Nagyok vagytok és erősek, de mi éppúgy, és ha közelharcra kerül a sor egy az egyhez arány esetében elég kétes az esély. A lényeg, hogy ne kapjunk el addig, amíg nem mehetsz torokra. – Megborzongtam egy pillanatra, miközben felgyorsultak az események. Egyszerű emberként valószínűleg semmit sem láthattam volna a bemutatóból csak egy villámgyors fehér és barna foltot, de így szinte minden részletet megfigyelhettem.

Jonathan csaholva kezdett rohanni cikk-cakk alakban, miközben Edward utána vetette magát – egy idő után már nem voltam biztos benne, hogy ki kerget kit. Az egyik félfordulatnál Nate kitért előle, és hirtelen ellökve magát a talajtól oldalról vetette rá magát Edwardra. Éreztem, hogy egy pillanatra kihagy a szívem, és mintha lassítva láttam volna az ugrást és a csattogó fogakat, amik vészesen közeledtek a hófehér nyak felé.

Aztán halk nyüszkölő hang hatolt a füleimbe, ahogy a két kemény marok megragadta a barna bundát. Edward a farkas nyaka felé kapott a fogaival, de Nate néhány csomó szőrt nem sajnálva kifordult a kezeiből, és a hátára zuhanva bukfencezett egyet. Ijedten fel akartam ugrani, de mire megtehettem volna, a farkas azonnal talpra is ugrott.

- Ha mégis egy vámpír markába kerülsz – folytatta Edward teljesen nyugodt hangon, miközben nem vette le a szemét az ellenfeléről. –, az első és legfontosabb cél, hogy elkerüld a fogait bármi áron! – nyitotta szét a markát, amelyből néhány szőrcsomó hullott a fűbe. Miközben beszélt, mindketten csak lassan köröztek egymás körül. – A második, hogy próbálj szabaddá válni, marj a kezébe vagy az arcába, a lényeg, hogy elengedjen, és amint a földre értél, akkor is, ha megsérültél, kezdj mozogni. Semmiképpen sem maradhatsz egyhelyben! Soha! – Edward meglepetésszerűen előre vetette magát.

Karjai Nate felé voltak nyújtva, mintha csak magához akarta volna ölelni, de ez egy halálos ölelés lett volna, ha véresen komolyan folyik a harc. A farkas kitért az ugrás elől, így nem kapta telibe a vetődés, de Edward ujjai még meg tudták ragadni a hátsó lábát, amitől hasra esett. Fejét azonnal hátravetve próbálta megmarni az őt szorító kezet, így az végül eleresztette. Mindketten rögtön felpattantak nem hagyva időt a másiknak arra, hogy kihasználja a lehetőséget.

- Nem, még nem! – Egy pillanatig összezavarodva néztem Edwardra, majd rájöttem, hogy most nem hozzám, hanem Jonathanhoz beszél.

- Mit mondott? – kérdeztem normális hangerővel, úgyis tudtam, hogy Edward meghallja.

- Semmit.

- Edward! – fortyantam fel.

- Azt mondta, hogy próbáld ki te is, de még nem állsz rá készen. Előbb még mutatunk pár fogást, és… - próbált meggyőzni.

- Nem! Meg akarom próbálni – álltam fel, és lesöpörtem a rám ragadt fűszálakat.

- De… - tiltakozott erőtlenül Edward, mire morcos pillantást vetettem felé belefojtva ezzel a szót.

- Mindjárt jövök – futottam az erdő felé. Szemérmesen körbepislogva gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat az egyik fatörzs mögé bújva, aztán az átváltozásra koncentrálva felöltöttem a másik alakomat. Kellemes kocogótempóban tértem vissza a többiek közé, miközben igyekeztem teljesen lezárni az elmémet. Tétován megálltam Edward előtt, és a szemeibe néztem. Aztán rájöttem, hogy nem gondoltam át az egészet rendesen. Ez így nem fog menni. Fejemet a földre hajtva tettem az orromra a mancsaimat, miközben szűkölő hangot hallattam. Egyszerűen képtelen voltam még csak játékból is nekimenni Edwardnak.

- Valami baj van? – Edward ijedten nézett az Alfámra. Hallottam, ahogy Nate gondolatban egy „nem tudom”-mal felel neki, aztán megéreztem a gyengéd ujjakat a bundámban. – Ha félsz, nem kell még kipróbálnod – motyogta nekem Edward. Kissé sértődötten ráztam meg a fejemet, aztán tétova pillantást vetettem a kezére, ami még mindig engem simogatott. Figyeltem a bennem lévő ösztönlényt, ami eddig Edward közelében nyugtalanná vált, de mintha mostanra megértette volna, hogy a bizarr helyzet ellenére biztonságban van. Furcsa, nyugodt érzés szállt meg hirtelen, de megkönnyebbült nevetés helyett csak vakkantani tudtam. Edward félreérthette, mert visszahúzta a kezét.

Felpattantam, mire ő is felállt, és tett hátrafelé pár óvatos lépést – a testtartása védekező volt, és észrevettem, hogy Nate és Alice is úgy figyelnek engem, mintha attól tartanának, bármelyik pillanatban Edward torkának ugorhatnék ténylegesen támadó szándékkal. Szusszantottam egyet, és lassú mozdulatokkal Edwardhoz sétáltam.

Nem bántalak. – Akartam közölni vele, de csak akkor lettem biztos benne, hogy ez sikerült is, mikor ismét leguggolt elém.

- Edward… - Alice hangja egy kissé ijedt volt.

- Nem lesz gond – felelte Edward halk hangon, majd ismét felém nyújtotta a kezét, de mielőtt elérhetett volna, oldalra fordítottam a fejemet, és kidugva a nyelvemet, végignyaltam a tenyerén újra és újra. Tudtam, hogy ezzel megszegem a magamnak tett ígéretet, miszerint a történtek miatt most igenis kemény leszek Edwarddal, de nem bírtam visszafogni az örömömet. Ahogy láttam Edward arcán felragyogni a mosolyt, a farkam önkéntelenül heves csóválásba kezdett.

Mindjárt hányok, ez undorító… - hatolt az elmémbe Nate gondolata. Tudtam, hogy nem nekem szánta, és nem megbántani akart vele – egyszerűen csak így érzett -, mégis rosszul esett. Abbahagytam a nyalogatást, de Edward ujjai ahelyett, hogy visszahúzódtak volna, megint simogatni kezdtek.

- Mi a baj? – kérdezte most már tőlem.

Nem tudlak bántani… - nevettem fel gondolatban. Egész eddig az volt a gond, hogy féltettem magamtól Edward testi épségét, most pedig, mikor harcolnom kéne vele, a bennem lévő farkas feleszmélve az igazságra, nyugovóra tér. Edward is halkan felkuncogott a helyzet ironikusságán.

- Én sem tudnálak téged, te kis buta – Edward keze az állam alá csúszott, és megemelve a fejemet egy puszit nyomott a hozzám tartozó fekete, nedves orra. Jonathan gondolatban már öklendezett, de próbáltam kizárni a gondolatait. – Erre van Alice, vele fogsz gyakorolni, nem velem – nevetett fel.

Alice közelebb libbent hozzám, meghajolt, mintha most találkoztunk volna először, és bemutatkozott.

- Itt vagyok, ragyogok. Alice, a bokszzsák. – Gondolatban felkuncogtam a lelkesedésén, aztán bólintottam.

Ha… nem tudnék uralkodni magamon, vagy túl messzire mennék… - kezdtem tétován.

- Megállítunk, mielőtt szétcincálnád Alice-t – nevetett fel Edward.

De tényleg! Ez nem vicc! – kértem komolyan.

- Nem lesz baj – simított végig még egyszer a fejemen, aztán felállt, és Jonathannal együtt arrébb sétált. – Vegyétek fel a kezdőpozíciót! – utasított minket.

Kitámasztottam a hátsó lábamat, lehajtottam a fejemet, de a szemeimet kitartóan Alice-re szegeztem, miközben ő a bal lábát előrébb tette, hogy a testsúlyát áthelyezhesse rá, a kezeit pedig védekezően felemelte.

- Rendben… Isabella, próbáld meg elkapni Alice-t. – Hallottam meg az újabb kérést. Morogva akartam ellökni magam a földtől, hogy rávessem magam a prédámra, de Edward hangja félbeszakított. – Nem, nem, nem! Nem figyeltél az előbb? Mozogj, zavard össze, és csak utána támadj! – foglalta össze mindazt, amit már egyszer elmondott.

Igyekeztem megfogadni a tanácsait, folyton mozgásban maradtam, és ha Alice-nek sikerült elkapnia, akkor addig mozgolódtam és vicsorogtam, amíg nem sikerült kiszabadítanom magamat. A végén már egyre ritkábban kerültem a kezei közé, és kétszer sikerült a torka közelébe érnem. Edward, valahányszor valami nem ment, bemutatta Nate-tel, de ha valami fejlődést mutattam, azonnal megdicsért. A nap végén észrevettem, hogy túlságosan is élvezem a harcot – legalább is, ha nem életre-halálra megy, akkor mindenképpen.

Elégedetten bújtam elő a fák közül, miután ismét emberi alakot öltöttem, és felvettem a ruháimat. Nate, bár megvárta, amíg visszajövök, azonnal közölte, hogy előre megy La Push-ba, így meg sem kellett kérnem rá, hogy hadd búcsúzzak el Edwardéktól.

- Még mindig nagyon haragszol? – motyogta Edward, miután Alice egy ölelés után eltűnt a Cullen ház felé vezető irányban – valószínűleg, direkt hagyott minket egyedül.

- Minden okom megvan rá, vagy nem? – vontam fel a szemöldökömet.

- De – bólintott.

- Néha olyan vagy, mint egy lökött tinédzser – ráztam meg a fejem, aztán megöleltem, és a mellkasába fúrtam a fejemet. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét. – Miért is nem tudok mérges lenni rád… - suttogtam bele az inge anyagába. Éreztem, ahogy egy pillanatra megfeszül a keze a hátamon.

- Menned kéne, hamarosan sötétedik – tolt el magától végül. Értetlenül pislogtam fel rá.

- Valami gond van?

- Nincs – felelte, de az arcáról lerítt, hogy füllent. – Csak nem akarom, hogy bajod essen hazafelé, és biztosan jól esne a mai nap után egy kis pihenés is – mosolygott rám, de mintha csak magára erőltetett volna valami boldogság-maszkot.

- Már meg tudom védeni magam – jelentettem ki enyhén eltúlozva a ma tanultakat.

- Azt hiszem, azért még nem ártana pár lecke.

- Holnap? – kérdeztem rá. Nem tudtam, mi lehet Edward baja, de libabőrös lett a karom a kellemetlen érzéstől, ami elöntötte a mellkasomat.

- Rendben, holnap – egyezett bele. Kissé megnyugtatott, hogy másnap is látni fogom, bármi is a gond. – De most tényleg menj! – kaptam még egy utolsó csókot, aztán egy óvatos tolómozdulattal elindított a megfelelő irányba.

Tétován tettem meg az első lépéseket, aztán felgyorsítottam. Biztosan csak beképzelem az egészet, és valójában semmi probléma – győzködtem magam. Visszafordultam, hogy egy utolsót integessek Edwardnak, és az önhitegetésem azonnal összeomlott. Még elkaptam a gondterhelt arckifejezést, ami a tekintetét uralta, mielőtt ismét felvette volna a nekem szánt álarcot.

A szívemmel a torkomban haladtam a fák között, miközben az agyam saját magát kínozta az ostobábbnál ostobább gondolatokkal. Már a legrosszabb járt a fejemben – vagyis, hogy Edward mégis csak el akar hagyni engem, ahogy előző nap felvetette ötletként -, mire beértem La Push-ba. Reméltem, hogy Alice szólna róla, ha így lenne, de egyszerűen nem voltam képes megnyugodni.

Miután lefektettem az öcsémet etetés és fürdetés után, én is korán ágyba bújtam, de sokáig nem tudtam még elaludni. Valahányszor becsuktam a szememet, Edward kényszeredetten mosolygó arcát láttam magam előtt. Végül úgy döntöttem, hogy inkább olvasok valamit, mert bármi jobb annál, hogy egyik oldalamról a másikra gördülök, és idegeskedek, de mielőtt felülhettem volna az ágyban, ajtónyitódást és –csukódást hallottam. Épp a villanykapcsoló után tapogatóztam, mikor rádöbbentem, hogy a halk léptek nem a mosdó felé vezetnek, hanem le a földszintre.

Talpra tornáztam magam, és épp akkor értem az ablakhoz, mikor Jade kilépett a bejárati ajtón. Körbepillantott, mintha attól félne, figyeli valaki – gyorsan behúzódtam a fal mellé, hogy ne vegyen észre -, aztán elindult. Botladozva húztam fel a cipőimet, aztán tétovázva pillantottam a kiságy felé. Edward édesdeden aludt, de mégsem akaródzott magára hagynom. Végül az győzött meg, hogy ha Jade valami rossz dologban sántikál, az nem csak Edwardéknak, a farkasoknak, de akár a testvéremnek is árthat.

Gyors, de halk léptekkel rohantam le a földszintre, magamban remélve, hogy Edward nem ébred fel addig, amíg vissza nem érek. Odakint igyekeztem észrevétlenül lopakodni arra, amerről Jade illatát éreztem, miközben reméltem, hogy még nem jutott túl messzire. Szerencsére, az orrom azt jelezte, hogy emberi alakban maradt, így könnyebb dolgom volt a követésével, egészen addig, amíg a tengerparthoz nem értem. Megbújtam az első emelkedőn lévő szikla mögött, és onnan pislogtam ki.

Jade a homokban haladt, teljesen sík terepen, ezért esélyem sem volt úgy követni, hogy ne vegyen észre. Elgondolkozva néztem körbe, aztán hirtelen elhatározásból a sziklák mentén a tengerhez rohantam. Szerencsére a testhőmmel már nem éreztem a víz éjszakai jegességét, így anélkül merültem el benne, hogy az infarktustól vagy izomgörcstől kelljen tartanom.

Próbáltam halkan haladni a vízben – ameddig csak képes voltam visszatartani a lélegzetemet, lent maradtam, és csak néha jöttem fel friss oxigénért -, és a másik oldalon lévő sziklákig úsztam, amelyeken Jade alig fél perce mászott át. Szerencsém volt, mert félig a vízben lebegve egy kis kiszögelésben meg tudtam bújni úgy, hogy rálássak arra, mit csinál.

Jó pár percig csak üldögélt egyhelyben a homokban, és már kezdtem azt hinni, hogy a paranoiám vett csak rá arra, hogy kémfilmbe illő nyomozásba vessem magam, mikor hirtelen felkaptam a fejem. Tisztán kivehető volt a léptek zaja – valaki közeledett.