A jövő reménysége - 11. fejezet

11. NOMÁD



BOSSZÚSAN ÁLLTAM MEG a határnál. Edward egész úton nem szólt hozzám egy szót sem, csak ment előre üveges tekintettel, mint egy élő buldózer, miközben én az öcsémmel a karomban, botladozva követtem – sajnos, a bénaságom a farkasléttel nem szűnt meg teljesen.

- Elmondod végre, hogy mi folyik itt? – torpantam meg alig pár lépésnyire a láthatatlan vonaltól. Egyenesen Edward szemébe néztem, de ő zsebre tette a kezeit, és elfordította a fejét.

- Elég, ha annyit tudsz, hogy jobb, ha távol maradsz egy pár napig a házunktól – felelte. A félelem jeges érzésként kúszott végig a torkomon. Mi lehet az a szörnyűség, amitől féltenek engem? És ami miatt Edward képes lenne lemondani a társaságomról… Csak egyetlen okot tudtam erre elképzelni, de az kihatással volt az egész falkámra. Nem is értettem, hogy képzelték Cullenék, hogy titokban tarthatják…

- Egy vámpírról van szó? Aki emberi véren él. Igaz? – léptem közelebb Edwardhoz izgatottan. A bennem lévő farkas azonnal talpra ugrott, és izgatottan morogva fürkészni kezdte az erdőt, hogy megtalálja a prédáját. – Edward, kérlek… Ha nem tudom, mi ellen kéne megvédeni magam, hogy lehetnék biztonságban? – vetettem be az utolsó észérvemet, és láttam, hogy ezzel elbizonytalanítottam őt. Mély levegőt vett, aztán végre rám pillantott.

- Egy veszélyes vámpír van a közelben. De… Ha akar tőlünk valamit – márpedig akar -, akkor nem fog ártani senkinek sem a környéken. Ettől függetlenül, jobb az óvatosság – olvadtak folyékony arannyá az eddig keményen néző szemek. – Mondd meg a többi farkasnak, hogy mi elintézzük a dolgot, és inkább ne avatkozzanak bele. Az csak bonyolítana mindent. Rendben? – Bólintottam. – Jó – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

- És hogy fogunk találkozni, amíg itt van az a vámpír? – kérdeztem rá a másik fontos dologra, ami foglalkoztatott.

- Természetesen, sehogy. Jobb neked addig La Push-ban – keményedett meg Edward hangja.

- Egy nagy fenét! – csattantam fel. A kisebbik Edward nyugtalanul mocorogni kezdett a karomban, és rám függesztette hatalmas barna szemeit, hogy megtudja, mi is a bajom. – Már épp kezdem jól viselni az egészet, ha most szünetet tartunk, elszokom a közelségetektől, és előröl kell kezdenünk mindent – magyaráztam az öcsém miatt kissé visszafogottabb hangon.

- A biztonságotok fontosabb – Edward dühösen meredt rám.

- Tudok vigyázni magamra! – húztam ki magam. Jelen pillanatban utáltam, hogy Edward még mindig ugyanolyan gyenge emberként tekint rám, mint amilyen régen voltam. Pont úgy viselkedett, mint Nate.

- Lehet, hogy erősebb vagy, mint egy ember, de nem tudsz harcolni! – Láttam rajta, hogy ideges, de egyfelől úgy éreztem, nem bírnám ki, ha megint hosszabb ideig nem láthatnám őt, másfelől a büszkeségem miatt be akartam bizonyítani neki, hogy igenis méltó vagyok minden szempontból arra, hogy a társa legyek.

- Olyan vagy, mint Jonathan – mordultam fel, mire a tekintete elsötétült. – Folyton csak arról papoltok, hogy milyen gyenge vagyok, és meg akartok védeni, de nem tanítotok meg arra, hogyan védjem meg magam! Tudod, mit gondolok? – a hangom magasabbnak tűnt, mint általában, de a hirtelen rám törő érzéshullám miatt nem tudtam kontrollálni magam. – Szerintem, tetszik nektek, hogy ti vagytok a nagy és erős férfiak, én pedig a gyenge nő, akit védelmezhettek. Élvezitek, hogy egyedül nem boldogulok, mert azt hiszitek, hogy ha meg tudnám védeni magam, akkor nem lenne többé szükségem rátok! – jött ki belőlem minden méreg pár mondat által.

- Te… Te tényleg ezt hiszed? – Edward vonásait látva elöntött a bűntudat. Nagyon jól tudtam, hogy amit az előbb mondtam, ostobaság. Egyszerűen csak bosszantott, hogy nem lehetek teljesen ura a saját életemnek, és nem dönthetem el én, hogy mit tartok veszélyesnek és mit nem.

- Tanítsatok meg végre harcolni! – kértem válasz helyett. – Egyenrangú akarok lenni veletek!

- Isabella… - Edward kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcomat. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is vagyok dühös. – Ha te lennél a világ legerősebb embere, ha halhatatlan lennél és sérthetetlen, én akkor is pont úgy féltenélek, mint most – cirógatta végig az államat. – Ez… Ez nem arról szól, hogy te nő vagy én meg férfi. Ez arról szól, hogy ha szeretsz valakit, meg akarod védeni bármi áron a legapróbb dologtól is.

- Tudom – motyogtam magam elé. Pont ezt éreztem én is Edwarddal kapcsolatban. A különbség csak az volt, hogy ő már képes volt megvédeni engem, de ha ő került volna veszélybe, én nem biztos, hogy tudtam volna segíteni neki. Pont ezért akartam tanulni tőle és az Alfámtól.

- Sajnálom, tudom, hogy ez olyan, mintha rád telepednék… - húzta vissza a kezét Edward, és feldúltan tett pár kört előttem. – Én csak… Nem tudok uralkodni ezen az érzésen. Ha valami bajod esne… - keze önkéntelenül a mellkasa bal oldalára vándorolt, ujjai belemarkoltak az inge anyagába. Hirtelen döntéstől vezérelve elé léptem, és megállítottam.

- Nem lesz semmi bajom – tettem a kezemet az övére. – De nem tarthattok üvegbúra alatt. Nem védhettek meg mindentől. Önállóan is tudnom kell létezni, hogy önként választhassam aztán a közös életet veled. Nem lehetek folyton másokra utalva – próbáltam megmagyarázni. – Kérlek, tanítsatok meg harcolni! – Edward egy hosszú pillanatig csak nézett rám, aztán bólintott.

- Ha az Alfádat is rá tudod venni, legyen…

- Meglesz – vigyorodtam el.

- Igen, azt sejtettem… - ütögette meg finoman az ujjaimat. – Na menj… Menj mielőtt meggondolom magam – fújta ki a levegőt hosszan.

- Köszönöm – álltam lábujjhegyre, miközben az öcsém épségére vigyázva Edward szájára nyomtam az enyémet. – Akkor holnap négykor, itt várlak majd. És gyakorlunk – mosolyodtam el lelkesen.

- Már, ha az Alfádnak ez megfelel… - húzta el a száját.

- Emiatt ne aggódj – vontam meg a vállam. – Inkább vigyázz magadra holnapig, rendben? – komolyodtam el hirtelen.

- Úgy lesz – biztosított róla. – Na menj! – Most ő nyomott egy gyors csókot az én ajkaimra, majd a határ felé fordított, és egy óvatos lökéssel útnak indított.

Gyors léptekkel haladtam hazafelé, így alig negyed óra múlva már láttam a la push-i házakat. Az első utam Juliette-ékhez vezetett, hogy beadjam megőrzésre a testvéremet, aztán elindultam megkeresni Nate-et. Elég sok mindent meg kellett beszélnem vele. Egyfelől ott volt Jade. Most még inkább távol kellett tartanom őt Cullenéktól és a területüktől. Másfelől tudni akartam, hogy miben egyeztek meg végül Carlisle-lal az oltás ügyében. Harmadrészről pedig a levélről sem tudtam még semmit. Vajon Jonathan beszélt már Joshuával? Arra már nem is mertem gondolni, hogy rá kell kérdeznem még az Edwarddal folytatott beszélgetésére is, és a holnapi edzésre, amit kierőszakoltam.

A fejemben szélviharként kavargó gondolatokkal kopogtattam be Jonathanhoz – az előzetes engedélykérés nélküli bemenetelről inkább lemondtam a történtek után -, de nem kaptam választ. Tétován néztem körbe, hogy most mit tegyek, mikor megláttam a két alakot a távolban. Ahogy közeledtek, úgy lett egyre tisztább a kép.

Joshua arca, mintha kissé dühös vagy zaklatott lett volna, miközben Jade intenzív karmozdulatokkal magyarázott valamit neki éppen. Mikor észrevettek, zavartan hallgatott el, Josh arcvonásai pedig megkeményedtek. Értetlenül figyeltem, ahogy közelednek felém, miközben azon törtem a fejemet, hogy most mi rosszat tehettem, amivel kivívtam a fekete, átható pillantást.

- Sziasztok! Nem tudjátok, merre van Jonathan? – próbálkoztam kedvesen, hátha mégsem velem van gondjuk. Joshua dühösen morgó hangot adott ki.

- Odalent van – mutatott a sűrűbben álló házak felé Josh vicsorogva. – Éppen gyűjti a prédát a mocskos vérszívóknak.

- Hogy mit csinál? – vontam fel a szemöldökömet.

- Van pár kölyök, akin látszanak már az átalakulás jelei… Rá akarja venni a szüleiket, hogy engedjék őket megvizsgálni a vámpírdoktornak. Nem értem, hogy mi ez az egész, de az biztos, hogy nem tetszik – feszült meg az álkapcsa.

- Carlisle csak segíteni akar. A mi érdekünk ez az egész – próbáltam megnyugtatni.

- Te tudod, hogy mi folyik itt? – lépett elém két hatalmas lépéssel Josh, és olyan tekintettel nézett rám, ami egy kissé megijesztett.

- Még nem mondhatok semmit… - motyogtam.

- Mi az, hogy nem mondhatsz semmit? – Joshua hangja bezengte az egész környéket, és egész testében remegni kezdett. – Az állítólagos Alfánk, a vezetőnk, akinek vigyáznia kéne ránk, épp most gyűjti be a következő nemzedéket egy vámpír számára! Szerinted ez normális? Szerinted, nincs jogunk tudni, hogy mi folyik itt? – fröcsögte az arcomba, mintha megveszett volna.

Hátráltam két lépést, és gyorsan körbenéztem, hátha valaki van a közelben, aki segíthetne. Hirtelen elfelejtkeztem arról, hogy farkas vagyok, és arról is, hogy mekkora az erőm, csak azt éreztem, hogy egy hatalmas és dühös férfi magasodik felém, aki minden szempontból fölényben van velem szemben. A kiszolgáltatottság gyomorszorító érzése átjárta az egész testemet.

- Josh – hallottam meg a halk női hangot. – Elég volt… - Jade mellénk lépett, és nyugtatóan Joshua vállára tette a kezét. Egy pillanatig még tartottam tőle, hogy ennek ellenére mégis nekem ugrik, de végül az izmai elernyedtek, és hangosan kifújta a levegőt, mint egy bika. – Ezzel nem érsz el semmit, csak megijeszted szegényt.

- Sajnálom – rázta meg magát Joshua, és idegesen hátrasimított egy tincset az arcából. – Sajnálom, felhúztam magam. – Mondhattam volna, hogy semmi baj, de még mindig megkövülten álltam Nate házának falához simulva, miközben próbáltam megkeresni a hangomat.

- Ne haragudj rá – szólalt meg helyettem Jade. – Ez a téma mindkettőnket érzékenyen érint, és Joshuát zavarja, hogy nem értjük, mi miért történik. Ezt te is megértheted…

- Igen – bólintottam, mikor végre az én remegésem is alább hagyott egy kissé. – Nate el fogja mondani. És higgyétek el, jót akar nekünk – a hangom halkabb volt, mint amilyennek szántam. Megköszörültem a torkomat, és ellöktem magam a faltól. Éreztem, hogy az arcom elvörösödik a szégyentől. Épp nemrég ecseteltem Edwardnak, hogy meg tudom magam védeni, ha szükséges, de még a saját falkám egyik tagjától is megrémülök.

- Ez akkor is… Miért nem lehet minket is tájékoztatni? Rendben van, hogy Jonathan az alfa, de akkor is egy falka vagyunk! – vágtatott le a lépcsőről Josh. – Mondd meg neki, hogy beszédem van vele! – fordult vissza felém, aztán elcsörtetett az ösvény mentén.

- Jól vagy? – éreztem meg Jade érintését a karomon. Hirtelen kirázott a hideg, bár a bőrének azonos hőmérséklete volt, mint az enyémnek.

- Semmi gond – bólintottam. Bár Jade kedvesnek tűnt és aggódónak, mégis újra elöntött az a rossz megérzés, amit az elején is éreztem vele kapcsolatban.

- Akkor utánamegyek. Megpróbálom megnyugtatni – intett a fejével arra felé, amerre Joshua eltűnt. – Találkozunk otthon – vetette még oda, aztán magamra hagyott.

- Az csak az én otthonom – morogtam magam elé, de ő már nem hallhatta.

Pár pillanatra leültem az egyik lépcsőfokra, hogy megnyugodjak teljesen. Láttam már Joshuát búskomornak, gúnyosnak, megvetőnek, de még sosem féltem tőle. Eddig. Rémisztő volt látni, milyen, mikor teljesen elönti a düh.

Megráztam magam, és hirtelen felpattantam. A sűrűbben lakott részig csak alig pár perc volt az út, és amint leértem az ösvényen, még csak keresnem sem kellett Jonathant, mert épp akkor lépett ki az egyik házból. Ha emlékeim nem csaltak, akkor egy Ouray nevű, tizennégy éves fiú lakott ott az édesanyjával és a kishúgával. Elgondolkozva méregettem őt, ahogy a lépcsőn állva beszélgetett Nate-tel. A korához képest elég magas volt, és izmos – valószínűleg, már elkezdődött nála az átalakulás.

Jonathan elköszönt tőle, aztán egyenesen rám nézett, mintha csak megérezte volna, hogy közeledek. Halványan elmosolyodott, aztán elém sietett.

- Korán hazaértél, kislány. Csak nem összevesztetek a szívszerelmeddel? – vigyorodott el, és a karját átvetette a nyakamon.

- Nem, nem vesztünk össze – fintorodtam el, és kibújtam a súlya alól. – Csak történt valami, és beszélnünk kéne egy csomó dologról. Kerestelek a háznál is, de nem voltál ott, aztán jött Joshua… - borzongtam meg.

- Valami gond volt vele? – olvadt le Nate arcáról a jókedv. – Eléggé felhúzta magát, mikor megtudta, hogy beszélek a srácokkal – intett Ouray-ék háza felé.

- Igen, azt vettem észre – sóhajtottam fel.

- Mi történt? – Jonathan közelebb lépett hozzám, és megérintette az arcomat. Zavaró volt, mert hasonlított arra, ahogyan Edward szokott megérinteni. Csak egy kicsin múlt, hogy nem húzódtam hátrébb, de nem akartam, hogy megbántódjon.

- Ordítozott velem egy sort. Semmiség – vontam meg a vállamat. Láttam, hogy Nate arca megrándul.

- Beszélni fogok vele – ígérte komoly hangon.

- Ne! Nem kell. Tényleg nem volt semmi – tiltakoztam. Nem akartam, hogy megint megvédjen valaki. És azt sem, hogy Joshua úgy érezze, rögtön Jonathanhoz szaladtam, hogy beköpjem és panaszkodjak rá.

- És miért kerestél? – terelte másra a szót Nate, és leengedte a kezét.

- Mehetnénk valami nyugisabb helyre? – néztem oldalra. Az egyik ház előtt két asszony üldögélt, miközben a gyerekeik körülöttük futkároztak. – Valahová, ahol kettesben lehetünk – pillantottam vissza Jonathanra, és még épphogy elkaptam, ahogy hullámzott egyet az ádámcsutkája a száraz nyeléstől. – Meg kell beszélnünk pár fontos dolgot – tettem hozzá gyorsan elpirulva, mert az előző mondatom eléggé kétértelműen hangozhatott a céljaimat illetően – bár mindketten tudtuk, hogy valójában a második értelmezésben sosem használtam volna.

- Gyere… - indult el Nate. Azt hittem, hogy a házához megyünk majd, ehelyett a tengerpart felé indult. Szótlanul mentem utána, miközben újra és újra ki kellett simítanom a tincseimet az arcomból, mert a szél állandóan szanaszét fújta őket. Ahogy a homokban haladtunk, a figyelmem a tenger felé kalandozott. A lemenő nap sugarától majdnem olyan gyönyörűen csillogtak a habok, mint ahogyan Edward bőre szokott. Halkan felsóhajtottam.

- Szép, ugye? – értette félre Nate az álmodozó tekintetemet.

- Öhm… Igen. Igen, nagyon szép – helyeseltem.

- Gyere, üljünk le oda – mutatott egy sziklás részre. Alig pár lépés után, a kezét nyújtva segített fel a kiválasztott helyre. – Most már mondhatod… Itt maximum a madarak hallgathatnak ki – nézett a fejünk felett elrepülő sirályokra. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és a legfontosabb témával kezdeni.

- Jade-del kapcsolatban lenne pár fontos kérésem… - kezdtem. – Van valami, amit még nem meséltem el neked, és ha kiderülne, abból elég komoly gondok lehetnek. Szóval, esküdj meg, hogy segítesz nekem, bármilyen ellenérzéseid is vannak! – néztem könyörgő pillantással Jonathanra.

- Ha az nem veszélyezteti senki életét… – nézett rám Nate gyanakodva.

- Nem veszélyezteti. Inkább segít, hogy senkinek se essen baja – pislogtam rá ártatlan arccal.

- Rendben, akkor megígérem. Csak mondd már! – siettetett aggódó hangon. Megpróbáltam úgy elmondani Jasper és Jade múltjának a történetét, hogy az ne legyen túl terhelő Jasperre nézve, de csak és kizárólag az igazat mondtam.

- Szóval, szerinted Jade a bosszú miatt jött ide? – jelentek meg a gondterheltség ráncai Jonathan homlokán.

- Nem tudom… Valamiért úgy hiszem, nem tudja, hogy Jasper itt van. De… Lehet, hogy tévedek. Viszont, akár tudja, akár nem, gondot okozhat az ittléte – haraptam be az ajkamat.

- Azt akarod, hogy kergessem el? – Nate tekintete a tenger felé fordult, és láttam rajta, hogy ez a téma nagyon is kényesen érinti. Tudtam, hogy milyen ellentétes gondolatok járnak a fejében. Jasper megérdemelte volna a bosszút az ő szemszögéből, de tudta, hogy ha Jade rátámad Cullenékra, én megvédem őket, és nem akarta, hogy bármi bajom essen. A farkas és a barát viaskodott benne a győzelemért, de nem hagyhattam, hogy ilyen terheket cipeljen miattam.

- Nem. Nem akarom, hogy elkergesd – jelentettem ki.

- Akkor mit tegyek?

- Csak hozz meg néhány szabályt, ami biztosítja mindenki védelmét és a békét.

- Miféle szabályokra gondolsz? – pillantott rám. A kezembe vettem egy különlegesen szép, hófehér kavicsdarabot, és beszéd közben szórakozottan játszadozni kezdtem vele. Ha feszült voltam, a végtagjaim nem bírtak nyugton maradni.

- Nem vehetjük be semmiképpen Jade-et a falkába – kezdtem. – Ha nem is mondtam volna el neked a történetet, akkor sem tarthattam volna örökké zárva az elmém előttetek. Csak egy pár pillanatnyi rés, és máris mindent tudna.

- Nem hinném, hogy tag akarna lenni, úgyhogy ez megoldható – egyezett bele Nate legnagyobb meglepetésemre azonnal.

- Honnan tudod, hogy nem akar a falkához tartozni? – érdeklődtem.

- Egyfelől nem ért egyet a nézeteimmel és a hozzáállásommal, másfelől első nap, mikor elrohantál a reggeliről, elmesélte, hogy csak átmenetileg szeretne itt maradni, mert el kell intéznie egy fontos dolgot.

- Milyen fontos dolgot?

- Azt nem mondta – nézett le a kezeimre Nate. Az ujjaim közül kiejtettem a követ. – Mit kéne tennem még?

- Megparancsolni a fiúknak, hogy egy szót sem szólhatnak erről senkinek.

- Rendben. De Joshuának ez megint nem fog tetszeni. Odavan Jade-ért – emelte fel a kavicsot a lábam mellől Jonathan.

- Tudom – szusszantottam egyet. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hozlak – néztem fel bocsánatkérően a sötét szempárba. – Ha lenne más választásom… - felhúztam a térdeimet, és ráhajtottam a fejemet egy pillanatra. Ettől a sok gondolattól rám tört a migrén.

- Semmi gond. Úgyis jövök a dokinak most már kettővel – hallottam meg Nate hangját. – A becsület úgy kívánja, hogy visszaadjam a szívességeket. Nem akarok az adósa maradni. – Bár a szemeim csukva voltak, szinte láttam magam előtt, ahogy elfintorodott.

- Jade-del is beszélned kéne… Megmondani neki, hogy csak úgy maradhat, ha betartja a szabályaidat, köztük a szerződést is. És ha járőrözni akarna velünk, akkor sem mehet Cullenék területére, nehogy felismerje Jasper szagát – mondtam el az utolsó dolgot, ami eszembe jutott. Úgy véltem, ha ezeket meg tudjuk valósítani, akkor biztonságban tudhatunk mindenkit.

- Oké.

- Köszönöm – emeltem fel a fejemet. – Tényleg köszönöm, hogy számíthatok rád – néztem rá hálásan. – Tudom, milyen nehéz dolgokat kérek tőled, és te…

- Cssst… - emelte fel a kezét Nate. – Semmiség – mosolygott rám. Zavartan kerestem a kis követ a földön, mivel nem láttam már Nate kezében, de sehol sem találtam. Végül jobb játék híján a cipőfűzőmmel kezdtem el babrálni. Még volt pár kényes téma hátra, így vettem egy mély levegőt, hogy folytassam.

- Van még valami… Ma felhívták Carlisle-t, és… - kezdtem volna bele, mikor hirtelen meghallottam a hangot. Jonathan és én egyszerre kaptuk fel a fejünket, és a házak irányába néztünk. Benjamin emberi alakban rohant a homokban, és már messziről integetett felénk. Valahogy rossz érzésem támadt.

- Azt hiszem, baj van – pattantam fel, és futni kezdtem az irányába. Nate követett. Alig pár pillanat kellett csak ahhoz, hogy összetalálkozzunk félúton. Most már biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történt. Benjamin mindig vidám arcán mosoly helyett jelenleg az aggodalom ráncai ültek.

- Mi történt? – Jonathan megelőzött a kérdéssel.

- Azonnal vissza kell jönnötök! – ragadta meg a karomat Benji, és elkezdett a város felé vonszolni. – Saore… Saore rosszul van.