A jövő reménysége - 14. fejezet

14. TISZTÁS



EDWARD MÁR A TISZTÁSON várt, mikor én megjelentem. Bármennyire is sietni akartam az ígéretemhez híven, nem változtam át farkassá. Muszáj volt az ideúton átgondolnom pár dolgot, és nem akartam, hogy bárki is belelásson a fejembe – bár abban nem voltam biztos, hogy Edward nem képes-e rá emberi alakomban is. Fogalmam sem volt, hogyan is működik a gondolatolvasás a farkasok, és hogyan Edward esetében, ahogyan abban sem voltam biztos, hogy mi aktiválja és engedi le a pajzsot, ami védi az elmémet a kíváncsi kutakodók ellen. Elhatároztam, hogy muszáj rájönnöm erre a titokra, és addig kell gyakorolnom, amíg biztos nem lehetek benne, hogy csak akkor és azt a gondolatomat hallják meg mások, amikor és amit én meg szeretnék mutatni. Így is épp elég gubancom származott már abból, hogy túlságosan kiadtam önmagamat.

Egyszerre próbáltam meg összeszedni az érveket, amikkel megmagyarázhatom Edwardnak a fejemben látottakat, és elmélkedtem azon, hogy Jade részvétele a kutatásokban, mennyiben veszélyeztetheti a szeretteim biztonságát. Mire Edward elé léptem, a halántékom fájdalmasan lüktetve ellenkezett bármiféle agyi funkció működése ellen, ami nem a létfenntartáshoz volt szükséges.

- Szia! – álltam meg tétován toporogva pár lépésnyire Edward előtt. Nem tudtam, hogy a történtek után jó ötlet-e még közelebb mennem hozzá, vagy túl dühös most rám, és jobb, ha nem bosszantom tovább a közvetlenségemmel.

- Szia! – Edward eldöntötte a kérdést. Egyetlen lépést sem tett felém, csak összevont szemöldökkel méregetett. A szégyentől elpirulva hajtottam le a fejemet. Az a pár pillanat, amíg egyikünk sem szólalt meg, egy egész örökkévalóságnak tűnt. Kínosan toporogtam egyhelyben, mint egy gyerek, aki szidást vár, amiért minden előzetes figyelmeztetés ellenére a szobában labdázva összetörte a legdrágább kínai vázát. Csakhogy én egy vázánál sokkal értékesebb dolgot károsítottam meg – Edward bizalmát.

- Mondj valamit… - kértem, mikor már végül nem bírtam elviselni a szótlanságát.

- Ha azt akarod, hogy megöljem, bármikor megteszem! – Hallottam meg Edward hangját. Zavartan néztem fel rá. Kit akarnék megöletni vele, és miért?

- Nem értem… - ráztam meg a fejem.

- Az a szemét, rühes dög… Azok után, hogy tudja, az a másik vámpír mit tett, még képes… Ha akarod, most azonnal végzek vele! – vicsorgott rám Edward, de a szemeiből láttam, hogy egyáltalán nem rám dühös. Hitetlenkedve néztem rá. Tudtam, hogy mérges lesz Nate miatt, de az, hogy arra gondol, megöli egyetlen csók miatt, valahogy túlzásnak tűnt.

- Dehogy is akarom, hogy végezz vele! – észre sem vettem, mikor kezdtem zihálni az ijedtségtől.

- De hát, erőszakoskodott veled, és… Én… - Edward két lépéssel előttem termett, és a kezét óvatosan az arcomra fektette. – Soha többé nem hagyom, hogy bárki úgy érjen hozzád, ha nem akarod! Nem érdekel az egyezség, ha azt mondod, én megteszem! – Elnyíló ajkakkal néztem az érzelmektől háborgó sötétarany szemekbe.

- Sosem kérnék tőled ilyesmit – nyögtem ki. – És okom sincs rá.

- Én azt hittem, hogy… - Edward döbbenten nézett rám, aztán visszahúzta a kezét, és hátrébb lépett. Hátat fordítva nekem tett pár lépést, aztán megállt, mintha egyetlen pillanat alatt mozdulatlanságba fagytak volna a tagjai.

- Edward… - Egy pillanatig tétován néztem felé, aztán hirtelen elhatározásból mögé léptem, és megérintettem a vállát. Mintha egy szobrot tapogattam volna, egyetlen izma sem rezdült.

- Ha mégsem volt ellenedre, miért lökted el magadtól? – Edward hangja halk volt és szinte sütött belőle a fájdalom. Kínomban majdnem felnevettem. Miért kell mindig félreértenie, amit mondok neki… Hát, nem figyelt rám, mikor elmagyaráztam neki, mennyire szeretem? Mikor elmondtam, hogy mit jelent a bevésődés?

- Nagyon is ellenemre volt – mozdítottam meg a kezemet, és lassan végigsimítottam a kemény háton. – Nem akartam, hogy megcsókoljon. Nem akarom, hogy bárki megcsókoljon rajtad kívül! – Éreztem az ujjaim alatt az alig észrevehető, apró remegést. – De azt sem akarom, hogy bárki meghaljon egy hiba miatt. Azt meg főleg nem, hogy te ölj miattam!

- Öltem már… - Szinte éreztem a tömény bűntudatot és önutálatot Edward kijelentésében.

- Szomjúságból – egészítettem ki gyorsan. – Az teljesen más…

- Érted több értelme lenne.

- Nézz rám! – A hangom parancsoló volt. Egyszerűen nem tudtam elviselni, mikor Edward magát kezdte marcangolni. A kora ellenére, néha tökéletesen úgy tudott viselkedni, mint egy kamasz. Annyira irracionálisan és érzelmektől fűtötten. A depresszióról és az önutálatról már említést sem tettem magamban…

Edward lassan fordult meg, mintha nehezére esett volna rám pillantania. Kinyújtottam felé a kezemet, mire tétovázva megfogta.

- Nézz rám… - kértem ismét most már lágyabban, és csak akkor folytattam a mondandómat, mikor a tekintete összefonódott az enyémmel. – Jonathan ki volt borulva, nem tudta, mit tesz – próbáltam megvédeni. – Nem érdemli, hogy bántsd. És azt sem akarom, hogy neked bajod essen – sóhajtottam fel. – Én is… - egy pillanatra félrefordítottam a fejem, hogy megtaláljam a megfelelő szót. - …bosszús vagyok amiatt, hogy Nate kihasználta a pillanatot. De… Ez teljesen más helyzet volt, mint… mint a vámpírral. – Egyszerűen nem tudtam kimondani a nevét. Mikor Edward alig pár órával ezelőtt a fejembe nézett egy pillanatra, a Dominickal történtek, és Nate csókja egymás után pörgött végig a fejemben, összemosva sok érzést, amit Edward nem választhatott külön. Joggal érezte, hogy Jonathan tévedése éppolyan undorító és megtorolni való tett volt, mint az, ami korábban történt velem. – Hidd el, senki mást nem akarok, csak téged! Nem… nem felejthetnénk el az egészet? – Reméltem, hogy Edward logikus énje rábólint a kérésemre. Az arcvonásain tisztán kivehető volt a küzdelem, amit önmagával folytatott, és tökéletesen megértettem. Ha Tanyát láttam volna annak idején megcsókolni Edwardot… Vagy, ami még rosszabb, valaki bántotta volna Edwardot az akaratán kívül… A rémképtől megborzongtam.

Edward morgó hangot hallatott, aztán biccentett egyet. Megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- De ha még egyszer hozzád mer érni, én…

- Nem fog – vágtam rá azonnal.

A szívem úgy kezdett verdesni, mint egy riadt kismadár, mikor egy lépést tettem Edward felé. Ő is meglepődött, hiszen eddig megtartottam a távolságot, most pedig még Alice sem volt jelen – egy ilyen beszélgetést illetéktelen fülek nélkül akartam lefolytatni, és ezt Edward is tudta a gondolataimból. Tudtam, hogy nem kéne próbálkoznom, nem kéne esélyt adnom arra, hogy valami rossz történjen, mégsem bírtam ki. Azt akartam, hogy ha a következő pillanatban a fejemre szakad az ég, vagy belém csap a mennykő, Edward legyen az a férfi, akitől életem utolsó csókját kaptam.

- Isabella… - Edward hangja erőtlen suttogásként próbált figyelmeztetni arra a szabályra, amit én magam hoztam, de azonnal el is halt, amint az ajkaimat hozzáérintettem a szájához. Csak egy apró csókot terveztem, de amint elöntött az ismerős forróság minden tervem rögtön elfelejtettem. Elakadó lélegzettel fúrtam az ujjaimat Edward tarkójánál a hajába, hogy öntudatlanul még közelebb húzzam magamhoz.

Felnyögtem, mikor a két hideg kéz megemelt a csípőmnél fogva, és automatikusan kapaszkodót kerestem a lábaimmal, így Edward dereka köré fontam őket. Ahogy az ágyékunk összepréselődött, a mindent elemésztő lángokkal együtt erőteljes remegés futott végig rajtam. Pánikba esve szakítottam meg a csókot, és ha Edward nem tart erősen, akkor a kapálózástól biztosan fenékre huppantam volna a lábai előtt. Így ő tett le a földre álló helyzetbe, és a kezeit felemelve lépett hátrébb tőlem.

- Sajnálom… - nyögte, miközben sűrűn kapkodta a levegőt, mintha szüksége lett volna rá.

A legközelebbi fához siettem, és a homlokomat nekidöntve próbáltam meg mélyeket lélegezve lenyugodni. Túlságosan elragadtattam magam… Ha Edward karjaiban változom át… Elszörnyedtem a gondolattól.

- Jól vagy? – jött az aggódó kérdés, ami kizökkentett a rémképek okozta sokkból.

- Csak várj egy percet… - kértem. Vettem egy utolsó mély levegőt, és megfordultam. – Ezt nem tehetjük többé! Túl messzire mentünk.

- Isabella… - Tudtam, hogy mit akar mondani. Hogy elég erős vagyok, és most sem bántottam. De ő nem érezte azt a forró remegést, azokat az erőteljes érzelmeket, amik végigsöpörtek rajtam. Ezeket nem tudtam volna sokáig kordában tartani. Még nem voltam kész rá, bármit is hitt.

- Ne! – szakítottam félbe. – Az én hibám volt. Túlléptem a saját határaimat. – Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat, aztán gyorsan másra tereltem a szót. Edward és a Cullen család biztonsága fontosabb volt, mint az én gyengeségeim. – Jade fogja felügyelni Carlisle-t a kutatásoknál – szólaltam meg, de a tekintetem a füvet pásztázta.

- Az nem jó… - Hallottam, hogy Edward tesz egy lépést felém, de mikor a mögöttem lévő fatörzshöz simultam jelezve, hogy tartani akarom a távolságot, inkább oldalirányt felvéve mászkálni kezdett.

- Nem tudtam mit tenni. Joshua teljesen kiakadt, és majdnem… majdnem ketté vált a falka – szorult össze a gyomrom.

- Ketté? – pillantott rám Edward kíváncsian. – Nem értem… Ha te és Jonathan egy oldalon álltok – már pedig apám azt mondta, hogy ő támogatja a kutatásokat -, akkor hogyan válhattatok volna ketté?

- Oh, ezt még nem is mondtam – csaptam a fejemre. Próbáltam a létfontosságú dolgokra koncentrálni, és nem a láthatatlan zsinórra, ami olyan erővel vonzott Edward felé, hogy az már fájt. – Találtam néhány levelet, és kiderült, hogy Josh dédapja is Billy Black volt, mivel ő volt Embry apja. Így Black leszármazott, ami azt jelenti, hogy…

- Hogy bármikor lehet belőle alfa – Edward homlokán mély ráncok keletkeztek, ahogy végigpörgette magában, hogy ez milyen következményekkel járhat. – Az nagyon nem jó – ismételte halk hangon morogva maga elé.

- Nem lesz baj. Carlisle úgysem tesz semmit, ami miatt felbonthatják a szerződést, és csak arra kell figyelnünk, hogy Jasper ne kerüljön Jade közelébe – próbáltam megnyugtatni inkább saját magamat, mint Edwardot. – Ne haragudj, amiért csak most mondtam ezt el. Minden annyira kusza volt az elmúlt pár napban, és én… - hüvelykujjammal masszírozni kezdtem a halántékomat, mert egyre jobban lüktetett.

- Ez az információ maximum annyit változtat, hogy nem egy farkassal kell majd szembenéznünk – vonta meg a vállát Edward úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, de a vonásai továbbra is gondterheltek voltak, akárcsak az enyémek. Belegondolni, hogy a falkám és Cullenék között valamiféle háború robbanhat ki, egyszerűen rémisztő volt. Nem tudtam volna elviselni, ha bármelyiküknek baja esik. Ettől függetlenül, teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy melyik oldalt védeném, még ha a lelkem fele bele is halna.

- Nem akarok harcolni – nyögtem ki. Lecsúsztam a fa mentén a fűbe, és átkaroltam a térdeimet.

- Csak maradj ki ebből az egészből… - Edward hangja könyörgő volt. Döbbenten néztem fel rá.

- Hogy maradhatnék ki belőle?

- Sosem támadnék rád, és a többiek sem. Inkább hagyom, hogy megölj, mintsem hogy… - Edward úgy tárta szét a karjait, mintha máris felajánlkozna áldozati báránynak. A szemeim elkerekedtek, és úgy pattantam fel a földről, mintha hangyabolyba ültem volna.

- Te azt hiszed, hogy… - elfúlt a hangom a felindultságtól, és kellett pár másodperc, mire ismét rátaláltam. – Soha nem harcolnék ellenetek. Szeretem a falkámat, de ha bármelyikük akár csak egy ujjal is hozzád akarna érni… Vagy a többiekhez… Ha rátok támadnak, mellettetek állok. Ezt Jonathan is tudja! Black vagyok, kiléphetek a falkából, amikor csak akarok, és ha szükséges, meg is teszem! – törtem ki szenvedélyesebben, mint terveztem. Edward tekintete olyan lágy és szeretetteljes lett, hogy majdnem elfeledkeztem magamról ismét.

- Nem várhatom el tőled, hogy a fajtád ellen fordulj – nézett egyenesen a szemeimbe.

- Azért tenném, mert ha téged kéne bántanom, abba belehalnék. Szó szerint. Ha őket kell bántanom, abba csak a lelkem egy része hal bele. Nincs választásom – nevettem fel keserűen.

- Lenne… - Edward szinte csukott szájjal mondta ki ezt az egyetlen szót, mintha fájdalmat okozna neki még a kiejtése is. Kérdőn néztem rá félve a válaszától. – Még maradni akartunk egy pár évig, de lehet, hogy jobb lenne, ha tovább állnánk… - Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

- Ez nem is rossz ötlet – mosolyodtam el. Persze, fájna távol lennem La Push-tól és a falkámtól, de még mindig jobb, mintha bántanom kéne őket.

- Igen, talán, ez lenne a legjobb. – Edward kezei ökölbe szorultak, és szinte láttam a borús fellegeket a feje felett. – Carlisle biztosan nem akar addig elmenni – ha nem muszáj -, amíg nem segített a farkasoknak, de utána… Utána akkor elmegyünk. Ha számodra így a legkönnyebb, akkor ezt kell tennem. – Nem értettem a kínt, ami visszatükröződött az arcán, egészen addig, míg rá nem döbbentem, hogy nem említett engem a tervében. Hirtelen a mosoly leolvadt az arcomról, és átvette a helyét az a rémület, amit még emberként éreztem, mikor úgy hittem, Edward előbb vagy utóbb el fog hagyni.

- Nem akarsz magaddal vinni? – bukott ki belőlem a kérdés hitetlenkedve. – Te… nem… mehetsz… el… nélkülem! – nyomtam meg minden egyes szót, miközben dühösen közeledtem Edward felé, az utolsónál pedig a mutatóujjammal megböktem a kemény mellkasát. – Hogy a fenébe képzelted, hogy csak úgy elmész, és magamra hagysz? Azt hiszed, hogy azt túlélném? Az istenért Edward, hát még mindig nem érted? – éreztem, hogy a hangom túl hisztérikus, de nem tudtam tenni ellene. A kétségbeesés hatalmas hullámokkal csapott össze a fejem felett.

- De itt a családod… - köszörülte meg a torkát Edward.

- Te vagy a családom! Nem hiszem el, hogy még mindig azon gondolkodsz, hogy elhagysz! – Csak egy kevés választott el attól, hogy ne fakadjak sírva, de még tartottam magam az akaraterőm utolsó hajszálára függeszkedve.

- Én nem akarlak elhagyni. De ha te… - kezdte Edward.

- Semmi én! Vagy maradunk, vagy megyünk, de együtt! – kiabáltam közvetlenül az arcába, miközben a kezeimmel össze-vissza csapkodva gesztikuláltam. – Amíg szeretsz, nem hagyhatsz el!

- Nyugodj meg! – éreztem a hideg érintést a vállamon. – Nem megyek el nélküled.

- Ne is… - a szám megremegett. Hátat fordítva Edwardnak tettem pár lépést vissza a fához, miközben a kezeimmel gyorsan ledörzsöltem a kibuggyanó könnycseppeket az arcomról. – Különben sem biztos, hogy gond lesz. Jade nem tud semmit Jasperről, és ha nem találkoznak… - kezdtem egy mély lélegzet után.

- Tévedsz.

- Miben? – Csak pár pillanat múlva tudatosult bennem az önkéntelen mozdulat, amivel felnyúltam a mellettem lévő fa egyik ágára, és letéptem róla egy levelet. Miközben visszafordultam, pörgetni kezdtem a száránál fogva az ujjaim között – ez kicsit megnyugtatott.

- Jade nem látogatóban van itt.

- Mit tudsz? – vontam össze a szemöldökömet. A mai napra már több, mint elég sokkoló dolog ért, és nem hiányzott egy újabb.

- Nem tudom, hogy elmondhatom-e… - rázta meg a fejét Edward. – Ti farkasok olyan szoros kötelékben vagytok egymással, és ha Joshua tényleg ennyire ellenünk van, és a fülébe jut a dolog…

- Nem árulom el neki! – feleltem sértődötten.

- Magadtól nem is – kopogtatta meg a fejét halvány mosollyal az ajkain Edward.

- Ó… - sóhajtottam fel bosszúsan. – Erről teljesen elfeledkeztem. De… Le tudom zárni a gondolataimat – kezdtem lelkesebben, aztán ez az érzés el is halt rögtön. – Csak még nem tudom pontosan, hogyan…

- Nem akarom, hogy olyasmibe keveredj, ami gondot okozhat neked. Egyelőre bízd ránk, és tartsd távol magad attól a Jade-től – kérte Edward.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel vele – mormoltam magam elé, miközben az ujjaim között szétmorzsoltam a levéldarabot.

- Ne keveredj vele konfliktusba.

- De hát, miért? Csak nem hagyhatom, hogy az ujja köré csavarja az egész falkát, miközben tudom, hogy valami vaj van a fején – tiltakoztam. Most, hogy Edward is megerősítette bennem, hogy a megérzéseim helyesek voltak, cselekednem kellett. Főleg Joshua miatt. Csak a hülye nem vette észre, hogyan néz Jade-re, és nem tűrhettem tétlenül, hogy az a némber kihasználja, aztán összetörje a szívét. Még akkor sem, ha Edward féltett engem. Lehet, hogy Jade régóta farkas volt már, de engem meg motivált, hogy a szeretteimet kellett megóvnom. Hirtelen váltottam témát, ahogy eszembe jutott a terv, amit az utóbbi napok gondjai elfeledtettek velem. – Holnaptól tényleg el akarok kezdeni harcolni tanulni – jelentettem ki.

- Nem biztos, hogy ez most… - szisszent fel Edward. Valószínűleg, még mindig nem tetszett neki az ötlet, de egyszer már megígérte, így nem visszakozhatott.

- De igen, ennek pont most jött el az ideje! – jelentettem ki magabiztosan. A szél megfordult, és esőillatot hozott magával – mintha jelet kaptam volna arra, hogy hamarosan nem csak a természetben lesz vihar. Tudtam, hogy nem sokára valamilyen módon szükség lesz az erőmre. Ha nem a falkám ellen, akkor Jade ellen. Nem halogathattam tovább a tanulást. – Szólj Alice-nek, hogy holnap kísérjen el. Én pedig beszélek Jonathannal – kezdtem, de ahogy kimondtam a nevét, már meg is bántam. Edward torkából mélyről jövő morgás hangzott fel.

- Nem akarom látni azt a mocskot – vicsorgott.

- Ő az egyetlen, aki tud segíteni nekünk – tűrtem a fülem mögé a hajamat. – A többiek nem viselnének el téged és Alice-t. Nate megteszi miattam – pirultam el.

- Miattad, hát persze… - ismételte meg Edward visszafojtott hangon.

- Kérlek, Edward – fúrtam a pillantásomat az övébe. – Muszáj megtanulnom harcolni. Szükségem van mindkettőtökre hozzá. – Edward összepréselt ajkakkal bólintott úgy, mint egy bábu, akit a madzag rángatásával kényszerítenek mozgásra. Lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért a madzag másik végén én voltam. – Neked is jó, ha meg tudom magamat védeni. Kevesebbet kell aggódnod miattam – próbáltam felvidítani egy mosollyal.

- És ha az a korcs újra próbálkozik, legalább be tudod törni az orrát – húzta el a száját Edward. Megpróbáltam visszafojtani a kuncogásomat, de nem túl sok sikerrel.

- Gyere… - intettem a kezemmel. Az egyik fa árnyékába sétáltam, és leültem a földre – az illatok alapján még volt pár óránk a viharig. Ahogy hátradőltem, elégedett sóhaj hagyta el az ajkaimat. A fejem már majd szétrepedt, és a vízszintes testhelyzet nagyon jól esett emiatt. Edward tétován álldogált mellettem, mire magamtól egy karnyújtásnyira megütögettem a földet, aztán nagyot ásítottam.

- Fáradt vagy? – jött a kérdés, mialatt Edward elhelyezkedett mellettem megtartva a kért távolságot. Kinyújtottam a karomat, és megfogtam a kezét.

- Igen, de nem akarok visszamenni – hunytam le a szemeimet. – Csak… pihenjünk egy kicsit, jó? – kértem elnyomva egy újabb ásítást.

- Rendben. – Éreztem, ahogy Edward mutatóujja finoman végigsimít a kézfejemen, aztán meghallottam a lágy, dúdoló hangot. Élőben még sokkal nyugtatóbb és kellemesebb volt, mint telefonon keresztül, pedig úgy is teljesen elbűvölt.

- Ez micsoda? – kérdeztem félálomban lebegve. Sok klasszikus zenét ismertem, de ezt akkor a telefonban hallottam először, és nem ismertem fel. – Debussy? – találgattam. A dallamfelépítés hasonló volt, de mégis valahogy egyedi.

- Nem, ezt én írtam – halt el a dúdolás egy pillanatra. – Neked. Ez a te dalod. – A szívem hirtelen gyorsabban kezdett dobogni, aztán ismét ezernyi hang egymásutánja varázsolt el annyira, hogy ki-kihagyjon egy ütemet.

- Edward… - motyogtam, miután az ének megint lenyugtatott annyira, hogy az ébrenlét és az álom határán egyensúlyozzak. Furcsa érzés volt, mintha a testem súlytalanul lebegett volna, de az elmém még tudatában volt annak, hogy hol is vagyok éppen.

- Igen? – szakadt félbe egy újabb kérdés erejéig az altató.

- Lehet, hogy mindkettőtökre szükségem van a tanuláshoz, de csak rád van szükségem, hogy éljek – hoztam össze az utolsó értelmes mondatot. Még éreztem a hűvös, borzongató csókot a kézfejemen, aztán a gondolataim végre megpihentek.