A jövő reménysége - 16. fejezet

16. ÚJFIÚ



LÉLEGZET-VISSZAFOJTVA vártam, hogy feltűnjön az idegen, akinek a lépteit hallom. Biztos voltam benne, hogy nem a falka egyik tagja az, mert őket megismertem volna a neszekből, amiket okoznak járás közben. Ez is az egyik előnye volt a farkaslétnek – az ember hallása kiélesedett.

Előre-hátra mozgattam a lábaimat, hogy fenntartsam magam a vízfelszínen, miközben ujjaimmal feljebb húztam magam a sziklafalon, hogy jobban rálássak a sík terepre. Jade is meghallotta az érkezőt, mert felkelt, és magára öltött egy csábos mosolyt. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy talán, nem is valami gonosz terv kieszelése miatt van itt, hanem csak éjszakai találkozóra jött valamelyik la push-ival. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Joshua mit szólt volna ehhez… Fogalmam sem volt, hogy Jade mennyire tudta már elkábítani a női praktikáival, de reméltem, hogy ha sikerül lebuktatnom őt, akkor Josh mellénk áll majd.

Az izgatottságtól beharapott szájjal figyeltem, ahogy távolabb tőlem, a parti sziklák mögül előbukkant egy magas és izmos férfi. Csak mikor közelebb ért, és kisöpörte a haját az arcából, akkor jöttem rá, hogy egy keveset tévedtem… Bármilyen fejlettnek is tűnt testileg az illető, valójában még csak egy kölyök volt. Ouray, a fiú, akivel Jonathan is beszélt lent a házaknál.

Láttam, ahogy a szemei elkerekednek és mohón falják Jade látványát, és végigfutott rajtam a gondolat, hogy mindjárt hányok. Persze, teljesen természetes reakció volt ez egy tinédzserfiútól, akivel egy felnőtt – és legnagyobb sajnálatomra, be kellett ismernem, hogy gyönyörű -, nő kacérkodott, mégis felfordult tőle a gyomrom. Jade pedig még rátett egy lapáttal. Beletúrt a hajába, és mosolyogva tett pár lépést Ouray felé.

- Örülök, hogy eljöttél! – szólalt meg, mire Ouray rozsdabarna arcbőre vöröses árnyalatot vett fel.

- Azt mondtad, hogy fontos… - Ha nem lett volna komoly a helyzet, viccesnek találtam volna Ouray viselkedését. Mintha csak a régi sulimban a srácokat láttam volna, akik majdnem elájulnak, miközben beszélnek egy lánnyal, mégis próbálják játszani a nagyon lazát.

- Igen, nagyon is fontos. Az összes la push-i és forksi, sőt, ki tudja, talán az egész emberiség sorsa múlik rajta – túlzott Jade, de ezzel elérte, hogy Ouray odafigyeljen rá. Mint a legtöbb fiatalt, őt is vonzotta a világmegmentő szerep, főleg, ha a jutalom egy olyan bombázó volt, mint aki most előtte állt.

- Itt a világvége? – nevetett fel mélyebb hangon. Látszott rajta, hogy túlzásnak véli Jade kirohanását, de örömest segítene neki szinte bármiben.

- Ha nem állítjuk meg… igen. Tényleg eljöhet – komolyodott el Jade arca, amivel együtt Ouray-éről is leolvadt a magabiztosnak tűnő mosoly. – Valamit mutatnom kell neked, aztán tudnom kell, mit is gondolsz.

- Rendben – bólintott a fiú.

- Ugye, ismered azokat a mondákat, amik a quileute-ok eredetéről szólnak? – A levegő bent akadt a tüdőmben. Nem, ezt nem teheti! Erre még Jade sem vetemedne! Szigorúan tilos volt bárkinek is elmondanunk, hogy mik is vagyunk. Igaz, hogy Ouray hamarosan úgyis beavatott lett volna, de így előre akkor sem szólhatunk neki semmiről. Túl veszélyes lenne. Egyfelől nem tudhattuk, hogyan is reagál majd erre az egészre – kellett volna mellé valaki, aki le tudja nyugtatni, egy vezető, akiben bízhat és aki megérti, mint Jonathan. Másfelől, amíg nem volt farkas, és nem volt egy alfa irányítása alatt, bárkinek kiadhatta volna a titkunkat, ha úgy dönt, hiszen, nem kötötte semmiféle parancs.

- Persze, hogy ismerem – bólintott Ouray.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy ezek a mondák, nem pusztán mesék? – lépett még közelebb a fiúhoz Jade, és egyenesen a szemeibe nézett. Szinte láttam a tekintetében az őrült lángolást. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy farkas vagyok? – érintette meg Ouray karját, aki egy pillanatig megütközve nézett rá, aztán elnevette magát.

- Értem már… Ez egy játék, igaz? – Ahhoz képest, hogy csak tizennégy éves volt, eléggé felbátorodott Jade viselkedésén, mert előrébb hajolt, hogy a száját Jade ajkaira nyomja. Mielőtt megtehette volna Jade kitért a mozdulata elől, és arrébb sétált pár lépést. A tenger moraján keresztül is hallottam Ouray csalódott nyögését.

- Nem, ez egyáltalán nem játék! Ez a valóság! Ha megígéred, hogy nem fogsz megijedni, akkor megmutatom. Elég bátor vagy hozzá? – Jade pillantása elég kihívó volt ahhoz, hogy felébressze Ouray-ben a férfiönérzetet.

- Igen, elég bátor vagyok – felelte, bár az arcán még mindig látszott, hogy nem veszi komolyan azt, amit Jade mondott.

Az ujjaim a sziklába martak. Visszaérni már nem lenne időm a házakhoz, hogy szóljak Jonathannak, állítsa le Jade-et, ha pedig én leplezném le magam, hogy közbeavatkozzak, akkor lehet, hogy olyasmiről maradnék le, ami terhelő bizonyítékkal lehetne Jade ellen, vagy ami fontos lehet ahhoz, hogy megvédjem a szeretteimet. Pillanatnyilag az tűnt a leghelyesebb döntésnek, ha csak külső szemlélőként veszek részt az eseményekben. Ouray nem sokára úgyis közénk fog tartozni majd – ha meglátja Jade-et átváltozni, a sokktól talán, már ma éjszakától -, és remélhetőleg, addig nem csinál majd semmi galibát. Ennyi kockázatot vállalnom kellett a hosszú távú győzelemért.

- Akkor figyelj! – Jade ujjai az őt fedő könnyű nyári ruha combközépig érő alja alá futottak, hogy egyetlen mozdulattal lehúzza magáról. Hallottam Ouray újabb halk nyögését, a látvány igencsak a kedvére volt, legalább is fél másodpercig. Aztán Jade megremegett, és végbement az átalakulása. Beljebb húzódtam a szikla takarásába, és nyakig merültem a vízben, nehogy Jade állati alakjában megérezze az illatomat.

A rémült kiáltás visszaverődött a sziklafalról. Ouray kikerekedett szemekkel és tátott szájjal lépett hátra párat, hogy aztán a lábai felmondják a szolgálatot, és a homokba huppanjon. Így ülve próbált meg tovább hátrálni, miközben a már teljesen átváltozott farkas egyenesen ránézett. Láttam, ahogy az ő testén is apró remegések futnak végig, de nála úgy tűnik, még nem jött el a megfelelő idő.

- Istenem… - halálra vált hanggal suttogott az éjszakába, miközben képtelen volt levenni a szemét Jade-ről. – Kérlek, ne ölj meg… - A farkas megrázta a fejét, de nem voltam biztos benne, hogy Ouray rájött-e, hogy ez egy neki szánt válasz volt. Egészen addig sóbálvánnyá válva ült a homokban, míg Jade újra meg nem rázkódott, és vissza nem változott. Igaz, hogy Ouray most is őt bámulta, miközben visszavette a hófehér ruhát, de az arcán már egyáltalán nem a kamaszos vágyódás jelei látszottak. – Te… Te tényleg farkas vagy… - nyögte ki fél percnyi csend után.

- Az vagyok – bólintott Jade egyszerűen. Feljebb nyomtam magam a vízben, hogy jobban haljam, miről beszélnek.

- De nem bántottál… - Ouray a kezére támaszkodva felnyomta magát a földről.

- Quileute leszármazott vagyok. Ha ismered a mondákat, tudod, hogy a quileute farkasok feladata megvédeni a törzs tagjait a veszélytől – magyarázta Jade most már felöltözve.

- Ez… Nem volt semmi – rázta meg a fejét Ouray, mintha még mindig azt várná, hogy nem sokára magához tér egy álomból a saját pihe-puha ágyikójában.

- Te is képes leszel rá! – Jade eddig megtartotta a rémült fiútól a távolságot, de most ismét közelebb lépett hozzá. – Érzed a testedben a változást, nem igaz? – emelte fel a kezét, és végigsimított az izmos mellkason. Ouray mozdulatlan maradt, de nem húzódott el. – Érzed, hogy erősebb vagy – lépett el mellette Jade, miközben ujjai még mindig a barna bőrön táncoltak. Mikor a háta mögé került, onnan sziszegett a fülébe, mint egy kígyó, aki épp most akarja átadni a romlást hozó almát. – Hogy gyorsabb vagy. Hogy a világ kitárult a szemeid előtt – a hangok, a színek, az illatok… Nem igaz?

- De… - lehelte maga elé Ouray. – Én is farkas lehetek? Azzá teszel? – kérdezte átszellemült vonásokkal. Egy fiatal fiú számára ez az egész egy nagy kaland volt. Benji sem érezte soha tehernek, inkább kiélvezte a farkaslét előnyeit.

- Magadtól is farkas leszel, de… Ez óriási felelősséggel és komoly döntésekkel jár együtt – állt meg ismét a fiú előtt Jade, miután tett körülötte egy teljes kört.

- Döntésekkel?

- Döntésekkel, amiktől emberéletek függnek majd – erősítette meg az előbb mondottakat Jade.

Hirtelen megmerevedtem, ahogy újabb lépések hangját hallottam meg a távolból. Jade is abbahagyta a beszédet, és felemelve a fejét körbekémlelt. Épp az utolsó pillanatban tudtam lebukni a víz alá. Körülbelül egy fél percet vártam odalent a torkomban dobogó szívvel, aztán óvatosan fellöktem magam. A sziklákhoz simulva kukkantottam ki a partra, de már csak annyit láttam, hogy Jade a part mentén távolodik tőlem, míg Ouray az ellenkező irányban a sziklákon átmászva a házak felé tart. Bosszús sóhaj hagyta el a számat, mikor megláttam a két fiatalt, akik megzavarták a megbeszélést és a kémkedésemet. Ismertem őket látásból, ők is la push-iak voltak, és nemrég kezdtek el együtt járni – valószínűleg ez volt az oka az éjszakai andalgásuknak is.

Gyors karcsapásokkal indultam vissza a tengerben oda, ahonnan elindultam. Ázott ürge módra csöpögött rólam a víz, mikor kimásztam a partra, de ez jelen pillanatban cseppet sem foglalkoztatott. Az már annál inkább, hogy mit kezdjek azzal, amit megtudtam. Vagyis, hogy egyáltalán, mit is tudtam meg pontosan, mert még ebben sem voltam biztos…

Csak annyit tudtam, hogy Jade elárulta a titkunkat valakinek, aki egyelőre kívülállónak számított. Igaz, hogy őt nem kötötte az alfai parancs, de biztos voltam benne, hogy Jonathan elküldené emiatt La Push-ból. A kérdés már csak az volt, hogy ez lenne-e a legjobb a számunkra. Pár nappal ezelőtt még simán száműzettem volna Jade-et, de most stratégiailag nem voltam biztos benne, hogy ez jó lépés lenne-e.

Sorra vettem a lehetőségeket, de csak azt értem el vele, hogy a végére megfájdult a fejem – az utóbbi napokban most már sokadszorra. Ha szólnék Nate-nek, két dolog történhetne: az egyik, hogy mindenki mellém áll, Jade elmegy, és talán, tovább folytatja úgy a titkos kis üzelmeit, hogy én nem tudom szemmel tartani, és emiatt lépéselőnyben lesz; a másik, hogy csak Jonathan áll mellém – végül is, az én szavam áll majd Jade-ével szemben, és nem igazán hittem, hogy Ouray bármi rosszat mondana róla -, Jade kimagyarázza magát valahogy Joshuának, aztán elmegy, és Joshua felrúgva mindent vele tart, Jade pedig megint csak felügyelet nélkül viheti véghez a terveit. Egyik sem tűnt megfelelő alternatívának, viszont farkasként hogyan tudtam volna eltitkolni a többiek elől az egészet? Igaz, hogy az elmémet le tudtam zárni a többiek előtt, de voltak olyan helyzetek, amikor szükséges volt, hogy beengedjem őket a gondolataimba.

Összezavarodva dőltem hátra a homokban, miközben a fejem felett a csillagokat bámultam. Végül ez és a szabad asszociáció volt az, ami segített megoldani a kérdést. A csillagos égről eszembe jutott egy szoba plafonja, amiről pedig maga a tulajdonos, és az, hogy ha stratégiai tervet kell kidolgozni, akkor nála jobbat úgysem találhatnék. Azonnal felpattantam a földről, hogy felkeressem, mikor eszembe jutott az öcsém. Bosszúsan sóhajtottam fel, és először mégis inkább hazafelé vettem az irányt.

Szerencsére, Edward ugyanolyan békésen aludt a kiságyában, mint mikor otthagytam. Mivel most már tényleg úgysem tudtam volna elaludni, ezért odaültem az ablak mellé, és türelmetlenül vártam, hogy végre felkeljen a nap. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire megláttam az első sugarakat. Rápillantottam a szekrénypolcon álló órára – hat óra tizenkét perc volt.

A kiságyhoz sétáltam, és a mutatóujjamat kinyújtva végigcirógattam Edward apró orrát. Cümmögött egyet a szájával, de nem ébredt fel. Elmosolyodtam, aztán megismételtem a műveletet. Mikor felnyitotta a szemeit, vádló tekintettel pillantott rám.

- Sajnálom, pöttöm, de fontos dolgom van… - hajoltam le hozzá, hogy adjak neki egy békítő puszit. – Átviszlek Juliette nénihez, és ott majd szundizhatsz tovább, rendben? – emeltem ki a kiságyból, és a pelenkázó asztalra fektettem. Gyorsan tisztába tettem, aztán lesiettünk a konyhába, hogy egy gyors reggeli után elindulhassunk.

Juliette még köntösben, álmos tekintettel állt a tűzhely mellett, és egy hatalmas serpenyő tojást kevergetett, mikor beléptem a konyhába.

- Jaj, megijedtem, hogy már a fiúk érkeztek meg – fújta ki a bent tartott levegőt, mikor meglátott. – Szia! Hogyhogy ilyen korán? – nézett rám kérdőn, aztán elnyomott egy ásítást.

- Hát, az igazság az, hogy megint rád akarom sózni Edwardot – pirultam el. Juliette elmosolyodott, aztán letette a főzőkanalat, és kitárt kezekkel felénk lépett.

- Ugyan, én imádom, mikor velem van – vette át. - Megint Cullenékhoz mész?

- Hogy találtad ki… - vigyorogtam rá.

- Jóstehetség vagyok – vonta meg a vállát somolyogva. Lehuppantam az asztal melletti székre, miközben magamba szívtam a friss tojásrántotta illatát. A gyomrom halkan megkordult, de igyekeztem nem törődni vele.

- Figyelj csak… - pillantottam Juliette-re féloldalasan.

- Na, mondd, mit tehetek még érted? – nevetett fel jókedvűen, mintha minden reggeli fáradtsága elmúlt volna az öcsém közelében.

- Hát, van valami terved délutánra? – érdeklődtem.

- Eddig nem volt, de ahogy az arcodat elnézem, mindjárt lesz – tette be az etetőszékbe Edwardot, aztán egy tányért tett elém, és a serpenyőből egy jó nagy adag tojást halmozott rá. Hálásan vettem a kezembe a villát, hogy aztán megkóstoljam az első falatot.

- Mmm… Ez isteni! – nyögtem fel.

- Örülök, hogy ízlik – ült le a mellettem lévő székre Juliette, miután lekapcsolta a tűzhelyet, és a tányérom mellé helyezett egy pohár narancslevet. – Nos, mi is lesz a délutáni programom? – kíváncsiskodott.

- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk végre a városházára, és utánanézhetnénk Jade történetének – kortyoltam bele a poharamba. Nem halogathattam tovább a kutatómunkát, bármennyire is untam már előre a régi iratok átnézését, mert reménykedtem benne, hogy talán, találok valami olyasmit, ami segíthet.

- Rendben, benne vagyok – bólintott Juliette. – Jobb lenne hamar túlesni rajta, mert Joshua már így is fülig belezúgott. De… én remélem, hogy nem találunk semmit – kezdte az ujjával zavartan piszkálgatni az asztal szélét.

- Miért? – hökkentem meg – lehetetlennek tűnt, hogy Juliette is megkedvelte Jade-et.

- Hát, egyfelől Josh biztosan magába zuhanna, pedig az utóbbi napokban egészen kivirult. Jó látni, hogy végre egy kicsit boldog… - harapta be a száját.

- Másfelől?

- Másfelől, Jade megmentette Saore életét, és minden nap meglátogatja. Ne utálj nagyon, de valamiért úgy érzem, hogy ő is őszintén aggódik érte – nézett fel rám bátortalanul.

- Értem – a hangom egy kicsit keményebben hangozhatott, mint amilyennek szántam, mert Juliette azonnal mentegetőzni kezdett.

- Ne érts félre, nekem sem tetszik Jade állandó bájolgása, és utálom, ahogyan a férfiakkal bánik, de… Vannak ilyen nők. Attól még, hogy ilyen a stílusa, nem feltétlenül kell, hogy rosszban sántikáljon, nem igaz? – nézett rám megerősítést és megbocsátást várva, amiért megváltozott a véleménye, és eltávolodott az enyémtől.

- Persze – nyögtem ki, aztán letettem a villámat. Valamiért elment az étvágyam. – Most mennem kell – álltam fel tétován pár percnyi kínos csend után. Elindultam az ajtó felé, de Juliette hangja megállított.

- Délután hányra várjalak?

- Azt hiszem, korán kéne menni, nehogy bezárjon a hivatal. Mondjuk kettő körül? Addigra biztosan letudják az ebédidőt, ha van olyan, de még lenne időnk zárásig kutatni – fejtettem ki a véleményemet.

- Rendben, akkor kettőkor – egyezett bele. – Itt várlak!

- Oké, szia! – köszöntem el, és gyorsan elhagytam a házat. Tudtam, hogy Juliette semmi rosszat nem tett azzal, hogy módosult a hozzáállása Jade-hez, hiszen, nem tudta róla azokat a dolgokat, amiket én igen – Edward figyelmeztetését, hogy vigyázzak vele, és a tegnap esti kis akcióját -, mégis úgy éreztem magam, mintha elárultak volna. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy Jonathan és a lányok mellettem állnak Jade-del szemben, de mostanra teljesen elbizonytalanodtam ebben is.

Farkasként futva tettem meg az utat a Cullen házhoz, majd nem messze az épülettől az egyik fa mögött, felvettem a lábamra kötözve magammal vitt ruhámat. Meglepődtem, mikor Edwardot nem találtam a verandán. Eddig akárhányszor látogatóba jöttem Cullenékhoz, Edward mindig előre hallotta és érezte, és kijött elém. Kicsit összeszorult gyomorral léptem be a házba, és már megbántam, hogy megettem azt a pár falatnyi rántottát.

- Isabella – Esme mosolyogva sietett ki a nappaliból, hogy köszöntsön. – Hogy vagy, kedvesem? – vetett egy kissé gondterhelt pillantást az emeleti lépcső felé.

- Jól, köszönöm – fogtam meg a távolról felém nyújtott kezet. Esme, hogy megkönnyítse a helyzetemet, megtartotta a távolságot tőlem, de úgy tűnt, neki is hiányzik az anya és gyermek közötti testi kontaktus, ami régen megvolt közöttünk. Visszatartott lélegzettel közelebb léptem hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Miközben ismét eltávolodtam, éreztem az apró szorítást az ujjaimon.

- Edward most nincs itthon – adta meg az engem gyötrő kérdésre a választ. – Alice becsábította magával az iskolába. Ha tudta volna, hogy már reggel eljössz, biztosan nem megy el, sajnálom.

- Ó, értem… - Kissé megnyugodtam, hogy csak ennyi volt Edward távol maradásának az oka. – Igazából, most nem is Edwardhoz jöttem… - haraptam be a számat. – Jasper itthon van? – kérdeztem, mire Esme újra az emelet felé fordította a tekintetét. – Itt van, igaz? – jöttem rá a gondterheltsége okára. – Az a vámpír… - Bólintott, és a mutatóujjával a lépcsők felé bökött.

- Alice nem igazán örül neki… Ezért is ment el az iskolába, és rángatta magával Edwardot. Kellett neki egy kis nyugalom, és mindig is Edward volt az, aki a legközelebb állt hozzá a testvérei közül.

- Ahogy látom, egyikőtök sem örül igazán annak, hogy itt van, de… Ha nem a barátotok, akkor miért fogadtátok be? – halkítottam le a hangomat, mintha épp pletykálnék, pedig jól tudtam, hogy ebben a házban csak az nem hallja, amit mondok, aki épp nem akar figyelni rám.

- Jasper miatt – vonta meg a vállát egyszerűen Esme.

- Miért, az ő barátja? – vontam össze a szemöldökömet. Végül is, ez elég logikusan hangzott, hiszen Jasper volt az egyetlen a Cullen családban, aki valaha a nomádok életét élte – bár ebbe inkább nem akartam mélyebben belegondolni.

- Barátja… - ízlelgette a szót Esme. – Ezt nem mondanám – rázta meg a fejét. – Edward nem mondta el neked, ki ő?

- Nem.

- Akkor lehet, hogy jobb, ha én sem mondok semmit… - nézett rám bocsánatkérő tekintettel Esme.

- Nem értem, ki lehet ő, hogy el kell… - kezdtem volna bele a mondatba, mikor hirtelen utolért a megvilágosodás. Jasper és egy titokzatos nomád női vámpír, aki pont most bukkant fel, és akiről jobb, ha semmit sem tudok, mert az a falka fülébe juthat önhibámon kívül. Így már az is érthető volt, hogy Alice miért nem örül az ittlétének. – Ó, ne! – nyögtem fel. – Maria az. – Mindkét kezemet a fejemhez szorítottam. Miért is kellett nekem erre rájönnöm? Csak még egy eltitkolni való gond, amivel bajt okozhatok. Kezdett túl sok titkom lenni, és ezek megtartása farkasként fejfájdítóan megterhelő volt.

- Én… - kezdett volna mentegetőzni Esme, de megállítottam.

- Nem, semmi baj. Felmegyek, és beszélek Jasperrel…

- Ő is fent van vele – rándult meg Esme arca.

- Nem csapok balhét – próbáltam azonnal megnyugtatni, mert azt hittem, az ettől való félelem okozta a hirtelen jött aggodalmat.

- Tudom, drágám – simított végig óvatosan az arcomon, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Bízom benned. Csak benne nem – intett a fejével felfelé. – Ha gond lenne, Emmett, Rosalie és én idelent vagyunk – mondta kissé hangosabban. Biztos voltam benne, hogy ezzel figyelmeztetni akarta a fent lévőt, hogy viselkedjen, különben megbánja.

- Köszönöm – biccentettem Esmének hálásan, aztán felfelé indultam a lépcsőn. Még mielőtt elérhettem volna a szobát, ami felé igyekeztem, Jasper kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Szia! – köszönt. Az arca feszült volt, de a szemei barátságosan csillogtak. – Beszélni akarsz velem?

- Igen, nekem… tanács kéne.

- Tanács? – vonta fel a bal szemöldökét.

- Stratégiai tanács – bővítettem ki a válaszomat, és láttam Jasperen a meglepettséget. Odabentről halk, gúnyosnak tűnő kacagás hangzott fel, amitől Jasper kezei ökölbe szorultak. Próbáltam nem törődni vele, főleg, mivel nem értettem az okát. – Megtudtam valamit, és fogalmam sincs mit kezdjek az információval – folytattam. – Arra gondoltam, hogy te segíthetnél nekem… Jade-ről lenne szó, tegnap csinált valami furcsát, és… - kezdtem volna el, mikor hirtelen kinyílt a hálószobaajtó.