A jövő reménysége - 18. fejezet

18. FUVAR



- EZT NEM MONDHATOD EL senkinek! – néztem Juliette szemébe. Még mindig a földön térdeltünk, kezemben ott volt a Jade szavahihetőségét megcáfoló lap, körülöttünk pedig egyéb papírok százai hevertek.

- De hát, miért? A fiúknak… - kezdett volna ellenkezni, de én közbevágtam.

- Bízz bennem! – kértem, miközben a törzsi tanács ítélethozó papírját összehajtottam, és zsebre vágtam. Juliette elnyíló szájjal bámult rám még mindig tanácstalanul. Nem akartam még több embert belekeverni, de úgy tűnt, hogy nem lesz más választásom. – Szedjük össze ezeket, aztán odakint elmondok mindent. – Egy bólintást kaptam válaszként, aztán mindketten újra gyors pakolásba kezdtünk.

- Nos? – pillantott rám Juliette. Körülbelül öt perce mentünk szótlanul egymás mellett, miután elbúcsúztunk Ritától, és sietősen távoztunk a hivatalból. Vettem egy mély levegőt, aztán megragadtam Juliette kezét, és az egyik üres buszmegálló padjához vonszoltam. Miután leültünk, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán belevágtam.

- Azt hiszem, Jade ugyanazt tervezi, amit anno a nagyapja tett – böktem ki. Hallottam, ahogy Juliette lélegzete elakad egy pillanatra.

- Ezt meg honnan…?

- Honnan veszem? – birizgáltam a cipőm orrával egy kavicsot. – Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Azt hiszem, biztonságosabb neked, Danielnek és a többieknek, ha nem mondom el a részleteket – pillantottam fel bocsánatkérően. Nem csak azért, mert titkolóztam előtte, hanem, mert én is pont úgy használtam fel Daniel nevét, ahogy délelőtt Maria Edwardét. Tudtam, hogy Juliette számára is Dan az első és legfontosabb, ahogyan a számomra Edward. – De hidd el, hogy én csak biztonságban akarok tudni mindenkit, akit szeretek. Tudok pár dolgot, amit nem mondhatok el, és tudom, hogy nehéz lesz, amire kérlek, de… Arról, amit találtunk, ne szólj senkinek! Kérlek!

- De ha tényleg igazad van, a fiúknak tudniuk kell róla! – tiltakozott. – Ha megmutatjuk nekik a bizonyítékot…

- Ez csak annyit bizonyít, hogy Jade füllentett. Majd azt mondja, hogy szégyellte a családja múltját, vagy hogy ő maga sem tudta, hogy mi az igazság, mert a rokonai sosem árulták el neki. Hidd el, kimagyarázná! – érveltem, igaz, nem emiatt akartam megtartani magamnak, amit megtudtunk. Ahogyan Ouray esetében, a papír miatt sem akartam, hogy Jonathan esetleg ugyanúgy száműzze Jade-et, ahogyan az ősöm tette Jade nagyapjával. Muszáj volt szemmel tartanom őt.

- És ha tényleg ez a helyzet? Ha nem is hazudott, csak nem tudta? – gyűrögette a szoknyája szélét Juliette zaklatottan. Valószínűleg, nem nagyon volt titka eddig Daniel előtt, és nehezére esett volna egy ilyen horderejű dolgot megtartani magának.

- Látod, ez is bizonyítja, hogy nem mondhatjuk el! – csattantam fel. – Még te is inkább bízol abban a nőszemélyben, mint bennem – keltem fel a padról, és újra elindultam abba az irányba, amerre eredetileg tartottunk. Juliette csak futva ért utol engem.

- Én neked hiszek! – Megtorpantam, aztán felé fordultam.

- Akkor bízz bennem!

- Rendben, hallgatni fogok – sóhajtott fel. – Viszont, lehetne, hogy lassíts? Ez a hülye cipő feltörte a lábam – hajlította be a bal térdét felemelve a lábát, hogy megnézze a sérült helyet.


- Én… - hirtelen az ég felé emeltem az orromat, és mélyen beszívtam a levegőt. – Azt hiszem, megússzuk a gyaloglást – vigyorodtam el, aztán kisétáltam a járda szélére, és felemeltem a hüvelykujjamat.

- Mit csinálsz? – sziszegett rám Juliette, és belekapaszkodott a karomba, hogy leengedjem, de erősebb voltam nála.

- Nyugi, mint mondtam már, bízz bennem! – szélesedett ki a mosolyom. Alig fél perc múlva a sárga, nyitott tetejű autó lefékezett mellettünk. Juliette félénken húzódott mellém, miközben én az anyósülés felőli ajtóra támaszkodva behajoltam egy kissé a kocsiba.

- Elvinnétek egy fáradt emberlányt és egy lusta farkast egy darabon? – fúrtam a tekintetemet Edwardéba. Kissé felemelkedett ültében, és a száját az enyémre nyomta – elpirulva csókoltam vissza. Alice torokköszörülésére visszahúzódott, aztán rám mosolygott.

- Pattanjatok be! – intett a hátsó ülés felé. Hagytam, hogy Juliette szálljon be elsőnek. Bizonytalanul és kissé riadtan pislogott rám, de nem szólt egy szót sem – ahogy kértem, megbízott bennem, és ez jól esett. Ahogy elhelyezkedtem én is, Alice a gázba taposott – láttam, hogy Juliette kezei önkéntelenül belemarkolnak az üléshuzatba.

Pár pillanatig csend volt - Juliette valószínűleg nem mert megszólalni, Alice úgy tett, mintha az út teljesen lekötné a figyelmét, Edward és én pedig a visszapillantó tükör segítségével szemeztünk. Mikor már úgy éreztem, az arcom ténylegesen is lángokba borul, kiböktem az első kérdést, ami az eszembe jutott – büszke voltam magamra, hogy ilyen elkábult állapotban egyáltalán még képes voltam gondolkozni.

- Mit csináltok itt amúgy?

- Én is pont ezt akartam kérdezni tőletek – nevetett fel mély hangon Edward, majd az arcvonásai egy pillanatra megfeszültek, és tekintete a tükörben Juliette-re vándorolt. – Alice elcipelt magával az iskolába – válaszolt végül a kérdésemre.

- Igen, ezt már tudom – bólintottam.

- Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Edward.

- Gondolatolvasó lettem – kuncogtam, mire megforgatta a szemeit. – Na jó, beismerem, füllentettem… - vontam meg a vállam. – Jártam délelőtt nálatok.

- Ó, tudtam! – szusszant fel mérgesen Edward. Értetlenül néztem rá. – Mondtam Alice-nek, hogy nem akarok menni, hátha benézel, de addig nyaggatott, míg végül beadtam a derekam. Pedig az unalmas órák helyett lehettem volna veled is – vonta össze mogorván a szemöldökét, mire Alice bűnbánóan fordult felé.

- Tudod, hogy nem láthatom előre, mikor jön…

- Pont ezért kellett volna otthon maradnom!

- De most már itt vagyok – vettem elejét egy testvéri civakodásnak. Edward hátranyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam az enyémet a tenyerébe. – Viszont, még mindig nem tudom, mit kerestek itt. A tanításnak már kettőkor vége volt, nem? Csak nem zártak be titeket délutánra? – vigyorodtam el a felvetett lehetőség iróniáján. Két vámpír, akit egy ajtóval próbálnak bent tartani egy teremben, mikor valójában, egy hadsereg sem állíthatná meg őket, ha menni akarnának.

- Az tetszene, mi? – húzta el a száját Edward, aztán hátrafordult, felemelte a kezemet, és egy puszit nyomott rá. Ahogy én, ő sem volt képes elviselni, hogy ne érjen hozzám, mikor a közelében vagyok. Juliette elvörösödve fordította a fejét a mellettünk elsuhanó táj felé, miközben kisimított pár szőke tincset az arcából. Előre dőltem, és közelebb hajoltam Edward füléhez.

- Az jobban tetszene, ha velem zárkóznál be egy szobába – suttogtam. Magam sem tudom, honnan jött a hirtelen bátorság – talán, az Edward pillantása okozta bizsergés miatt, vagy egyszerűen csak túlságosan kevés időt tudtunk együtt tölteni, mióta elköltöztem, és mostanra váltak kezelhetetlenné az elvonási tüneteim. Láttam Edward ádámcsutkáját hullámzani a száraz nyelés miatt, és ettől elégedetten dőltem hátra.

- Carlisle-nál voltunk a kórházban – szólalt meg hirtelen Alice, talán, hogy időt adjon a testvérének, amíg összeszedi magát annyira, hogy ismét beszélni tudjon. Elfojtottam egy vigyort, majd megpróbáltam Alice-re figyelni.

- Mit csináltatok nála? – érdeklődtem.

- Összeszedtünk egy pár dolgot, ami majd kelleni fog neki La Push-ban. Vicces volt! – kacagott fel csilingelő hangon, amire még Juliette is visszafordította a fejét felénk. Láttam a szemeiben azt a csodálatot, amit én is mindig éreztem, ha Alice hangjának apró csengettyűit hallottam. – Úgy kellett kicsempésznünk a nagyobb cuccokat, ezért Edward bevetette egy kicsit magát…

- Bevetette? – rándultam meg, amit Edward is észrevehetett, mert azonnal magyarázkodásba fogott.

- Csak beszélgettem az egyik ápolónővel, aki rosszkor volt rossz helyen, hogy eltereljem a figyelmét – vonta meg a vállát, de közben fürkészve figyelte a tükörképemet.

- Szegény… Látnotok kellett volna! Miután Edward elköszönt tőle, a kábultságtól majdnem hasra esett a saját lábaiban – nevetett Alice jókedvűen, miközben én mosolyt erőltettem az arcomra, de valószínűleg elég savanyúra sikeredhetett.

- Hát igen, Edward már csak ilyen lenyűgöző – mormoltam a fogaim között, miközben éreztem a szorítást a gyomromból a mellkasomba kúszni. Kihúztam a kezemet Edwardéból, és összefontam a karjaimat magam előtt. Tudtam, hogy Edward csak az enyém, mégis elborította az agyamat a vörös köd a féltékenységtől. Mintha hallottam volna Edward hangját, ahogy halkan azt mormolja Alice felé fordulva, hogy „kösz”, de nem tudtam biztosan, hogy nem csak a fantáziám játszott velem.

Morcosan fordítottam én is a fejem a fák felé, és amíg Alice le nem fékezett a határ mellett, nem is szólaltam meg. Ahogy megálltunk, Juliette azonnal fellélegezve szállt ki az autóból, én pedig szótlanul követtem.

- Kösz, hogy elhoztál, Alice! – mosolyogtam rá. – Sziasztok! – fintorogtam Edwardra, aztán elindultam, és pár lépéssel beértem Juliette-et. Hallottam az autó ajtajának halk nyílását és csukódását. – Menj előre! – szóltam oda Juliette-nek, aki egyáltalán nem tiltakozott – valószínűleg kényelmetlenül érezte magát vámpírok társaságában. Lelassítottam a lépteimet, hogy Edward még utolérjen a határ előtt, de nem álltam meg.

- Várj! – éreztem a hideg ujjakat a csuklómra fonódni.

- Mit szeretnél? – fordultam meg értetlenséget tettetve.

- Csak két dolgot… - lépett közelebb hozzám. Próbáltam tartani magam, de a tüdőmbe szívott Edward-illat ezt eléggé megnehezítette.

- Mondd! – rántottam meg a vállam. Egy tizednyi másodperccel később Edward karjai már a csípőmön voltak.

- Ez az egyik – hajolt előre, és finoman megcsókolt. Ahogy elengedett, elkábulva tántorodtam meg. Fél füllel hallottam, ahogy Alice farolva megfordul az autóval, és elhajt, de most nem igazán tudtam erre koncentrálni.

- És mi a másik? – motyogtam szédelegve.

- Ez – vigyorodott el, de még mielőtt gyanakodni kezdhettem volna, megragadta a felkaromat, aztán egyetlen gyors, de óvatos mozdulattal felhajított a hátára. Lábaim automatikusan a dereka köré fonódtak.

- Mit csinálsz? – követeltem a választ, miközben rögtön a farkasénemre koncentráltam. Először elemezte az orrát elöntő illatot, aztán megnyugodott.

- Elrabollak – nevetett fel Edward, majd futni kezdett eltávolodva a határtól. Próbáltam dühösnek érezni magam továbbra is, de amint elkezdtünk száguldozni, már csak a csodálat maradt a táj szépsége és Edward iránt. Ahogy kiértünk a rétre, megállt, és finoman leemelt a hátáról.

- Ha azt hiszed, hogy ezzel jóvá teszed a kis flörtölésedet az ápolónővel, akkor tévedsz – nyújtottam ki rá a nyelvemet, aztán hátat fordítottam neki.

- Nem is volt flörtölés… - ölelt magához hátulról. Kibújtam a karjai közül, és szembefordultam vele. – És csak a cél érdekében történt… - próbált magyarázkodni.

- Szóval, ha én Jonathannal nem-flörtölök, hogy valamit elérjek nála, természetesen, csak a cél érdekében, akkor azzal nincs semmi gondod, ugye? – pislogtam rá ártatlanul, miközben elgondolkozó arcot vágva emeltem a mutatóujjamat a számhoz. Edward szemei összeszűkültek, aztán tett felém egy lépést.

- Ha megteszed, szép, sötétbarna farkasbunda díszíti majd a szobám padlóját.

- Ó, szóval, neked szabad, nekem nem? – tettem csípőre a kezeimet.

- Bennünk vámpírokban erős a birtokló ösztön – jelentette ki.

- Ahogyan bennünk farkasokban is – léptem én is egyet felé, így az orrunk majdnem összeért, és közvetlen közelről nézhettem a sötétarany íriszbe. – És most csókolj meg! – a hangom parancsoló volt, de a tekintetem valószínű inkább könyörgő. Edward elmosolyodott.

- Biztos, hogy…

- Biztos – döntöttem hátra a fejemet, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom. Az állati ösztöneim nyugton voltak, semmi mást nem éreztem, csak hogy Edwardot akarom most azonnal. A szám mohón falni kezdte az ajkait, amint megcsókolt. Karjaim a nyakára kulcsolódtak, ujjaim beletúrtak a dús, bronzvörös tincsekbe.

- Ha… Ha túl sok… Szólj… - lihegte Edward, miközben szája a nyakamra kúszott. Torokhangú nyögés szakadt fel belőle, én pedig megremegtem, ahogy az ütőerem fölötti forró bőr érintkezett a jéghideggel. A mellkasom olyan ütemben emelkedett, mint egy asztmásé, akinek éppen rohama van. Ujjaim Edward bal kezére fonódtak, ami eddig a derekamon nyugodott, és feljebb húztam a mellemig. A meglepettségtől egy pillanatra abbahagyta a kényeztetésemet, aztán a szája visszatért az enyémhez, ujjai pedig finoman megszorították a markában lévő halmot.

A nyakába kapaszkodva húztam magammal a földre, míg végül rajtam nem feküdt. Végigsimított a combomon, aztán megragadta a lábamat a térdhajlatnál, és a dereka köré fonta. A lélegzet a tüdőmben akadt, ahogy az ágyékunk szorosan összepréselődött – Edward valószínűleg azt hihette, hogy túl messzire ment, mert el akart húzódni tőlem.

- Neh… - kaptam a szája után zihálva. – Még nem sok… - emeltem meg a csípőmet, hogy hozzádörzsöljem magam. Rekedten felnevetett, aztán a fülemhez hajolt.

- Neked lehet, hogy még nem sok, de én… azt hiszem, a határnál vagyok. – Hideg ajkait a fülem mögötti érzékeny ponthoz érintette.

- Ó… - nyögtem ki. Ennél értelmesebb jelen pillanatban nem jutott az eszembe. Igazából, azt sem bántam volna, ha átlépünk végre azon a bizonyos határon, bár tartottam tőle, hogy Edward nem egészen így, és nem pont most tervezte ezt megtenni. Legnagyobb sajnálatomra bebizonyosodott eme sejtésem, mert legördült rólam, és a szemeit lehunyva mélyeket lélegzett.

- Nem muszáj abbahagynunk – próbálkoztam, miközben igyekeztem újratanulni az egyenletes légzést. Most már se a farkas, se a testi erőm nem volt akadály, így nem igazán értettem, hogy mi is tartja vissza Edwardot attól, hogy végre tényleg beteljesüljön a szerelmünk. Igaz, nem pont úgy történne meg, ahogy elképzeltem – egy hatalmas ágyban, virágszirmokkal körülvéve, miközben lágy zene szól -, de azt hiszem, a rétnél romantikusabb helyszínt nem igazán találhattunk volna.

Edward felém fordította a fejét, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcomon.

- Most még nem lehet.

- Miért?

- Mondjuk úgy, hogy előtte még meg kell tennem valamit – felelte titokzatosan. Az oldalamra fordultam, és felkönyököltem.

- Mit kell megtenned? – A kíváncsiságtól beleharaptam az alsó ajkamba. Edward kuncogva rázta meg a fejét.

- Még nem mondhatom el. Meglepetés. – Bosszúsan ráncoltam össze a homlokomat, de csak azt értem el vele, hogy még hangosabban nevetett. – Nem mondták még neked, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik?

- Én már úgysem öregszem. – A fejemet a mellkasára fektettem, és úgy néztem fel rá. Még egy dolog, ami régen elválaszthatott volna minket, de mostanra megoldódott. Edward hangosabban fújta ki a levegőt, mint eddig, és ez felkeltette a figyelmemet. A rossz érzés végigkúszott a mellkasomban a szívemig. – De ugye, ez nem csak egy kifogás? – mondtam ki a kérdés egy részét, ami jelenleg foglalkoztatott. Edward talán, szeretett annyira, hogy leéljen velem egy emberi életet, de most hogy farkas lettem, ez az emberi élet egy örökkévalósággá tágult. Edward volt annyira úriember, hogy ne akarjon megtenni bizonyos dolgokat, ha előre tudja, nem marad velem örökké. És a gyakorlásunk után is olyan furcsán viselkedett…

Próbáltam visszaemlékezni, hogy miről is beszélgettünk akkor. Mintha lökött tinédzsernek neveztem volna… Talán, azért komorult el az arca, mert rájött, hogy bármennyire is úgy tűnik, nem az. És már én sem vagyok egy egyszerű tizenhét éves. Mindketten majdhogynem halhatatlanok vagyunk. Én biztos voltam benne, hogy ezt a halhatatlanságot vele akarom tölteni, de hogy lehetnék biztos benne, hogy ő is így gondolja…

- Kifogás? – emelkedett meg Edward szemöldöke kérdőn.

- Mert valójában… nem is akarsz velem lenni, csak nem tudod, hogy mondd el – ültem fel, és a karjaimmal átöleltem a térdemet. Edward is ülőhelyzetbe húzta magát, és mikor végre rá mertem nézni, egy döbbent szempárral találtam magam szemközt.

- Te az előbb úgy érezted, hogy nem akarok veled lenni? Mert akkor valamit nagyon nem jól éreztél… - fürkészte az arcomat, mire elvörösödtem.

- Nem… Én tudom, hogy úgy velem akarsz lenni, de tényleg velem akarsz lenni? – fordítottam a fejem a föld felé, és irtani kezdtem a füvet marokszámra zavaromban. Edward arcán bosszús kifejezés jelent meg.

- Iszonyúan idegesítő, hogy most nem láthatok a fejedbe, mert fogalmam sincs, miről beszélsz – morogta.

- Hát… Tudom, hogy tisztességes em… - hirtelen megakadtam, aztán az ösztönösen a számra jövő szót kijavítottam. - …vámpír vagy, és ha esetleg úgy hiszed, hogy nem akarnám megtenni azt a bizonyos dolgot, mert nem biztos, hogy örökre együtt maradunk, akkor…

- Nem akarsz örökre velem maradni? – rándult meg Edward arcizma. – Ettől félsz? Hogy ha szerelmeskedünk, akkor majd elvárom, hogy velem maradj akkor is, ha már nem szeretsz?

- Mi? Nem! – tiltakoztam. – Dehogy is! Már megint teljesen félreértesz! – ráztam a fejem hevesen, miközben a kezemben lévő fűcsomót a földre szórtam. – Én, amíg csak létezem, legyen az egy óra vagy időtlen időkig, melletted akarok lenni. Nem is tudnék mással… - elszorult a torkom a gondolattól. Edward arcán nem olvadtak fel a komor vonások, sőt, mintha még jobban elmélyültek volna. – De te… - Idegesen mordultam fel, mikor a zajok és az orrfacsaró szag félbeszakította a kérdésemet.

Edward és én is azonnal felpattantunk, és fél percbe sem telt, mire beszélgetésünk megzavarója feltűnt a tisztáson.

- Mi a fenét kerestek itt? – Edwardot ritkán láttam ilyen dühösnek, de most villámot szórtak a szemei.

- Nem figyeltem rá, és kiszökött, sajnálom – hajtotta le a fejét szégyenkezve Jasper, miközben Maria elkínzottnak tűnő arccal figyelt minket.

- Megmondtuk, hogy a házban kell maradnod! – fordult felé Edward.

- Éhes voltam! – Edward felszisszent, mire Maria halványan elmosolyodott. – Még most is éhes vagyok… - javította ki magát, mégsem tudtam megkönnyebbülni. Ha most nem is tudott elkapni senkit, lehet, hogy legközelebb már sikerrel jár. – Nem várhatjátok el tőlem, hogy kihűlt vért igyak zacskóból. Undorító! – fintorodott el. – Még az ő vére is ízletesebb - járatta végig rajtam a tekintetét, és mélyet lélegzett. – Én ezt nem bírom ki. Meg fogok őrülni! – hisztizett tovább.

- Elegem van belőle! – dühöngött Edward.

- Akkor hagyjátok, hogy egyek – felelte Maria csevegő hangsúllyal.

- Persze, hogy aztán tényleg az egész falkával meg kelljen küzdenünk miattad. – Edward kezei ökölbe szorultak, ezért ösztönösen mellé léptem, és megérintettem a görcsös izmokat.

- Márpedig nekem friss embervér kell – jelentette ki, és büszke tartással a magasba emelte az állát.

- Kellhet, mert úgysem kapsz. Amíg a mi védelmünk alatt állsz, nem ölhetsz embert. Ha nem tetszik…

- Mi lesz akkor? – vigyorodott el elégedetten Maria. – Nem dobhattok ki, és nem árthattok nekem – nevetett fel. Kérdőn néztem Edwardra, de úgy tett, mintha nem venné észre. Szóval, Maria valamivel sakkban tartja őket, ami miatt muszáj vigyázniuk rá. Hiába törtem a fejemet, fogalmam sem volt, mivel irányíthatja Cullenékat. Viszont azt tudtam, hogy ha nem képesek kordában tartani őt, akkor veszélybe sodorhatják magukat. A képlet elég egyszerű volt. Mariának itt kellett maradnia, és embervérre volt szüksége. Én pedig immunis voltam a vámpírméregre.

- Adok neked a véremből – szólaltam meg. A vitatkozás hirtelen elhalt, és döbbent csönd ült a tisztásra.